Somogyi Néplap, 1969. december (25. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-06 / 283. szám
NEVELÉSRŐL Hit rejt az A TANULT ISMERETEK A GYERMEKNÉL akkor szilárdak, tartósak és könnyen felidézhetők, ha — mint a pókháló finom feszítő fonala; —, sok ággal kapcsolódnak a régi ismeretekhez. A frissen tanult lecke — bármilyen folyékonyan mondja is a gyermek —, még nem elég érett, még nincs szoros összefüggésben másfajta ismeretekkel. Ez csak később, újabb tanulás és gyakorlás segítségével lesz érett és könnyedén használható tudásanyag. Az ismeretek érése erősen hasonlít a téli alma érési folyamatához. Amikor az almát nyár végén leszedik, még zöld, kemény, ha megkóstoljuk, fanyar ízű, egyszóval nyugodtan elmondhatjuk róla, hogy élvezhetetlen. Ha azonban elraktározzuk, egy idő után megpuhul, zöld színe érettsárga lesz, ízében pedig benne rejtőzik a nyár csodálatos zamata, az érett gyümölcs finom aromája. Ilyenkor már bátran elmondhatjuk: nagy hiba lett volna erről az almafajtáról leszedéskor, éretlen korában ítéletet mondani. A hasonlatot áttéve a gyermek tudásának megítélésére, pedagógusnak és szülőnek is nagyon megfontolandó, hogy a gyermek tudását apró rész- eredményekből ítélje meg. Ilyen részeredmények elsősorban a napi feleletek. A legszebben felmondott lecke sem föltétien bizonyíték arra, hogy a gyermek azt pontosan bele tudja majd illeszteni — egy- egy fontos téglaként — ismereteinek nagy épületébe. Az iskolában tanító nevelők feladata éppen az, hogy a kellően megszűrt és más ismeretekkel összefüggésben levő ismeretanyagot úgy helyezzék el a gyermek tudatában, hogy az világos, szilárd és az életben használható legyen. A fentiekből a pedagógusok és a szülők is két fontos következtetést szűrhetnek le. Az egyik az, hogy a megtanult leckét föl is kell dolgozni; más ismeretekei összekapcsolnia, időről időre rendszeresen gyakorolnia, életszerű feladatokban alkalmaznia kell. A másik tanulság hasonlóan fontos, mégis azt kell mondanunk, hogy a kialakult gyakorlatban a szülők, de főleg a pedagógusok nagyon sokszor vétenek ellene. Az ismeretek érési idejének vizsgálatából adódó tanulság lényegében az, hogy a gyermek ismereteinek mélységét, tudását nem az dönti el, hogy év közben milyen feleletei vannak, hanem az, hogy a megtanult ismeretek mennyire érettek, tartósak, használhatók. A hiba ott van, hogy a szülők és a nevelők is a tanév során szerzett érdemjegyekből igyekeznek megállapítani a tanuló igazi tudását Nem vizsgálják meg azt, hogy félévkor vagy év végén, amikor a tanulók értesítőjébe belekerülnek a különböző tantárgyak érdemjegyei, milyen minőségű a tanulók valóságos ismeretanyaga. Amikor ezekről a kérdésekről vitatkozunk, a következőkkel érvelnek a nevelők: AZ ÉVKÖZI FELELETEK TEHÁT nem fontosak? Nem adnak támpontot arra, hogy ki milyen szorgalmú és tudású tanuló? Lehet mást tennünk, mint az év közben megszerzett jegyekből, azok átlagát véve megállapítani a tanulók tudását? A pedagógusok ellenvetéseiben sok igazság van. De mindegyikben csak részi glazságok találhatók. Nagyon is . valószínű, hogy aki egész tanévben csupa ötösre felel, valóban kitűnő tanuló. Az is joggal feltehető, hogy aki mindig csak elégtelenre felel, év Rédlipálya vagy úttest? — A menetrendtől szinte százszázalékos az eltérés. A vidéki járatoknál talán érthető a késés, de a helyi járatoknak minden perc drága. Hiszen csatlakoznak a vonatokhoz és máfe autóbuszokhoz — mondta Szentesi György, a kaposvári MÁVAUT pályaudvar vezetője. — Már több levelet küldtem a városi tanácsra a rossz útviszonyok miatt. Néhány utcán szinte életveszélyes a közlekedés. Egyes helyeken csak ott megyünk, ahol kocsijaink már lejárták az utat. A keréknyom mellett hatalmas torlaszok. Csupán néhány helyen szórták fel az utat a belvárosban. Ha eső esik'rá, olyan lesz, mint a jégpáncél — foglalta össze a gondokat Nagy Lajos forgalmi osztályvezető. Milyenek a kaposvári utak? A válasz néhány vonal végigjárásának a tapasztalata. Először a 6-os menetvonalán indultunk el. — Nézze meg a Gorkij utcái — mjndta Anderka József autóbuszvezető. Az utca olyan, mintha lavina alól bontották volna ki. Az autóbuszmegállók mellett majdnem derékig ér a hó. Eltakarítva sehol sincs. — Sajnos itt kell leszállniuk az utasoknak. Legföljebb át- állok az úttest bal oldalára, de akkor a forgalmi szabályokat szegem meg — mondta. Az egyik éles kanyarban előtűnt a hó alól a jeges felületű úttest. De itt mégis b;z- tonságos a fordulás, mert néhány jobb érzésű lakó elvégezte azt, amit az illetékesek elfelejtettek: felszórta az utat. — Most kapaszkodjon! — hallom a vezető hangját. Még mindig a Gorkij utcán járunk. Néhány hatalmas gödör feketíllik az út közepén, jeges hódarabokkal a szélén. — A kocsi egészen az árok szélére húz ki. — Elég lett volna egy kis csúszás ahhoz, hogy felboruljunk. — Mennyivel tud menni? — Legföljebb huszonöt kilométerrel. De így van ez a Szigetvári utcában, a Pázmány Péter utcában, és lehetne sorolni tovább ... Az egyik útkanyaralatban néhány embert látunk gyülekezni hólapáttal. Délelőtt 10 óra lehet. Ehhez nem kell kommentár. A 7-es vonalán jövünk visz- szafelé. A közvágóhídi sorompót mutatja a vezető. — Látja, itt meg kell állni a kocsival, de ember legyen az, aki ezen a ródlipályán el tud indulni fölfelé. Hiszen csúszik, forog a kerék. A ródlipálya nem más, mint a Vöröshadsereg útjának eleje. — És a nyolcas? — Neki még sokkal nehezebb — mondja Nagy Lajos, aki elkísért. — Nem lehet ellátni hóvédő lánccal. A hősök templománál meghökkentő jelenet tárul elénk. Egy 8-as küszködik a síkos úttesttel. Kétségbesetten villognak az oidallámpái. — Nem tudok elindulni — kiabál ki az ajtón a vezető. — Csúszik a kerék. A hatalmas csuklós zsúfolva van utasokkal. A pályaudvaron a távolsági járatok vezetői beszélnek. — Nem mindenütt tették fel a hóvédő rácsokat. Beszorultunk a hóba — mondják többen is. — Az egyik szakaszon láttam egy embert hólapáttal. Egymaga tisztította a műutat. Minden télen szokta. Ügy látszik, ilyen a lelkiismerete... Keserű nevetés. Kinn. a pályaudvar előtt, a hócsatakos járdán, a csetlő- botló járókelők között fanyar száiízzel jut eszembe a megszokott mondat. Ez van. A tél mindig nehéz. Hírül adtuk az ősszel az alapos felkészülést... Nem megleptés decemberben a tél. De a városi utak kéne azt mutatja, mintha sokan 'ennének, akiket felkészületlenül ért. Tröszt Tibor Virággal köszöntötték a felszabadítókat Lakácsán végén sem érdemes arra, hogy felsőbb osztályba kerüljön. De ezek csak szélsőségek A hibát rendszerint nem mindig ötösre és a mindig elégtelenre felelő tanulóval szemben követik el — bár itt is lehetnek meglepetések —, hanem azokkal szemben, akik meglehetősen tarka jegyeket szereznek. Egyik alapvető baj — és ez ellentmond a Tanterv és Utasítás követelményeinek —, hogy a közfelfogás szerint az osztályzatok átlagát kell végső jegynek tekinteni. Igazság szerint az osztályozó nevelőnek azt kell eldöntenie, hogy a tanuló tudása félévkor, vagy év végén melyik érdemjegyet közelíti meg. Lehetséges, hogy valamelyik gyermeknek az ötösök mellett több négyes felelete is van, s mégis ötöst kaphat a bizonyítványában, mert ismeretei az évközi négyes szintről ötösre értek. Súlyos hiba a feleletek »átlagszemlélete« alapján kijelenteni azt, amit egy pedagógustól hallottam. Egyik tanítványának így érvelt: — Szomorú dolog, de nem kaphatsz ötöst, mert év közben három négyes feleleted volt. Az igazi ötös tanuló mindenkor mindent tud! Sajnos, ezek a szépen hangzó »igazságok« ellentmondanak az emberi tudásszerzés és a tanuláslélektan tapasztalatainak, Egyszerűbb kifejezéssel: nem igazak. Vannak gyors felfogású, villanásszerűen gondolkodni tudó és minden helyzetben azonnali válaszra kész gyermekek. És vannak olyanok, akik lassan érlelik tudásukat, nehezebben tanulnak, de szinte acélszerkezettel ácsolják össze azt, amit megértettek és megtanultak. Ezek vannak többen. Sok hasznos fölfedezés, alkotó ismeret, szívós munkával elért eredmény, sokszor világjelentőségű találmány köszönheti ezeknek a lassú, töprengő, kételkedő és gondolkodó embereknek a létét A LEGTÖBB FELFEDEZÉS NEM A ZSENIÁLIS rögtönzőkhöz, a friss, gyors gondolkodású elméikhez fűződik, hanem olyanokhoz, akikre felületesen, túlzott szigorúsággal, vagy éppen a gyermek- lélektan ismeretének hiányában könnyen rámondják szülők és nevelők: »Nem kaphatsz ötöst fiam, mert tanév közben nem mindig szerepeltél kifogástalanul!« Tart János Lakácsa most ünnepli fel- szabadulásának negyedszázados jubileumát. Jelics György, a község párttitkára így emlékszik vissza a 25 évvel ezelőtti eseményre: — 1844. október utolsó napjaiban a németek megszállták községünket. A rombolás ösztönétől hajtva pusztaságot .igyekeztek maguk mögött hagyni. Közhírré tették, hogy az összes szarvasmarhát növendékkel együtt állítsák elő a drávafoki vasútállomáson. A község lakossága ezt megtagadta, mivel értesültek arról, hogy a felszabadító szovjet katonák már közelednek. Ekkor Sellye környékén voltak a szovjet csapatok. A németek újból felhívást intéztek a lakossághoz, eredménytelenül. 1944. december 5-én éjszaka aztán elhagyták Lakócsát. Több embert magukkal hurcoltak, akiknek egy héten belül sikerült hazaszökniük December 6-án a hajnali órákban szovjet előőrs jelent meg a községben. Végigment a főutcán. A község lakossá"a tömegesen az utcára vonult, és várta a szovjet csapatok bevonulását. A szovjet katonák a lakossághoz igen barátságosak voltak. Nem volt szükség tolmácsra. A község szláv anyanyelvű lakóival nem volt nehéz az érintkezés. Minden ember értette és értékelte az eseményeket. Egy másik szemtanú, Légrá- di György termelőszövetkezeti tag így emlékezik az eseményekre: — 1944 ős“zén esős időjárás — Drasztutye! — Drasztvujtye! — Jaj, de aranyos az a Ms szőke! — Én azt a copfosat választom! — hangzik innen is, onnan is a pajtások lelkendezése a kaposvári Vöröshadsereg úti iskola bejáratánál. Egy évvel ezelőtt került először szóba ez a találkozó, amikor az iskola falán lévő emléktábla leleplezését terveztük. S december 2-án vendégül láthattunk harminc pionírt. A szülői munkaközösség finom tízórait készített erre az alkalomra. Ezután a pajtások megfogták a vendégek kezét, s hol szóval, hol kézzel kikérdezték egymást. — Hogy hívnak? S rá a válasz: Grisa, Irina, Lena, Tvan, Szerjózsa. — Hol születtél? — Leningrádban, Kalinyin- b'an, Alma-Atában. volt. A falu népe igyekezett a . őszi betakarítással, hogy időben befejezze azokat. A mezőn dolgoztak, amikor megjelentek a német csapatok. Nem volt kímélet. Magukhoz vettek mindent, amit lehetett. A f.rfi munkaerő nagy részét elhurcolták kényszermunkára, hadászati céljaik megvalósítására, A járás túlsó felére, Béla- várra vitték az embereket, és ott munkaszolgálatra fogták be őket. Ez két-három hétig is eltartott. A megszálló német csapatok visszavonultak és a lakosságtól elvitték az igavonó állatokat is. A németek hátvédje minden elmozdítható értéket magával vitt, sőt egész csorda jószágot hajtottak el. Voltak ügyes és előrelátó emberek, akik a jószágot elrejtették és kukoricát szándékosan nem szedték le, hogy az átvonuló német csapatok ne vigyék magukkal. Ekkor a szovjet csapatok már Sellye környékén jártak. Nap nap után idehallatszott az ágyúk dörgése, ennek hallatára a német csapatok között nagy zűrzavar támadt A SZOyjet csapatok egyre jobban közeledtek Lakócsa felé. Hat óra lehetett, amikor hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. A németek felrobbantották a falu határában levő Korcsina-hidat. A szovjet csapatok a polgári lakosság érdekében kerülték a fegyveres összetűzést. Emberségük még a iegelkeseredettebb harcok idején is megmutatkozott. Megkerülő manőverrel olyan helyzetbe hozták az ellenséget, hogy S közben a gyerekek fölértek az emeletre. A kisebbeknek a biológiai szertár kitömött állatai, a nagyobbaknak a fizikai eszközök tetszettek. Irina zongorázott, Gyöngyi pedig rákezdett az orosz órán tanult dalra. Ezután hógolyóztak az úttörők és a pionírok az udvaron. Az önfeledt játszásnak a kedves Natasa néni hívó szava vetett véget. A vendégek az ÉDOSZ Művelődési Házba mentek ebédelni. Ízlett a magyaros ebéd, bár a csípős leveshez kenyeret kellett enni. Aztán megérkeztek a negyedikesek. A nagyteremben boldogan játszottak 'a gyerekek, jelvényt cseréltek, mesefilme- ket néztek. A vendégek nagyon örültek a csokinak és a faragott botoknak. A szovjet nevelők Kaposvárt ismerhették meg az ajándékba kapott könyvekből, a kézimunka peazok kénytelenéit voltak har« nélkül feladni a falut. Rövid időn belül felszabadult községünk. A szovjet csapatok kikerülték a leasnázott területeket, és a csatornától szakra levő fahídon keltek át Először egy élcsapat vágtában voniolt végig a falun a községházáig, majd onnan a mostani Fodor utcába ment, ahol ártalmatlanná tett egy öt tagból álló német csoportot. A falu népe virággal köszöntötte a bevonuló szovjet csapatokat, akik »Mikulás« napját figyelembe véve vidám énekekkel és tréfákkal köszöntötték a falu Lakóit. Az üdvözlés kölcsönös volt. Nem egy ember a falu régére is kiment a szovjet katonákat üdvözölni, pL Fucskár György és felesége. A szovjet csapatok oldalán, harcoltak felszabadításunkért a bolgár hadsereg hadosztályai is. A szovjet csapatok tovább üldözték a németeket akik a Dráva túlsó partját tartották megszállás alatt. Onnan lövöldöztek ágyúikkal a magyar területre. A bolgár csapatok ágyúikat a temető mellett, valamint a mostani Szabadság utcában állították fel. A polgári lakosság megkímédése érdekében a lakosságot kitelepítették. A front elvonulása után a lakosság fokozatosan visszatért. A falu lakói a hősi halottakra gondoltak: az orosz és ukrán föld, a kazah sztyeppék, a jugoszláv és bolgár falvak fiaira, akik életükkel áldoztak a hitlerizmus legyőzéséért Keresztes Mária tő azóta. Ria néni és Laci bácsi, a két otrosz szakos nevelő alig győzte a sok kérdés és felelet fordítását. Uzsonna után a vendégek autóbuszra szálltak, s megnézték a Kalinyin lakótelepet, a hősi - emlékművet a Szabadság parkban. Könnyes szemekkel álltak meg a vörös szegfűkkel díszített szovjet sírok előtt. A József Attila úttörőcsapat emlékkönyve örökre megőrzi a vendégek kedves sorait: »Egész életünkben emlékezni fogunk erre a napra... erre a találkozásra. Elmondjuk kollégáinknak az itt tapasztaltakat, a gyerekek pedig őrsi foglalkozásokon számolnak be élményeikről. Ez a találkozó a magyar és a szovjet nép megbonthatatlan barátságát szolgálta.« Kováís Sándor né Emlékezni fogunk erre a találkozóra Pionírok a Vöröshadsereg úti iskolában dig szobájuk dísze, emlékezteKvjatovszkij: Három történet a szerelemről A főkönyvelő vendégségben járt a barátainál, s megismerkedett egy elragadóan szép, fiatal lánnyal. «■Az lényegtelen, hogy az apja lehetnék — győzögette magát. — Az enyém lesz és punktumé Az igazat megvallva nyugodtan lehetett volna a lány nagyapja is. Annál nagyobb volt hát az öröme, amikor az első randevú alkalmával — egy briliánsgyűrűt ajándékozott ekkor a lánynak — rájött, hogy ő sem közömbös a hajadon szemében ... Hamarosan összeköltöztek. A főkönyvelő mindennap meglepte valami aprósággal a lányt: hol egy nyugati márkájú kocsival, hol egy nercbundával, vagy egy arany nyakékkel. — Mindezekre a túlórákból telik! — tudatta a lánnyal. — Teéretted hajtom magam, érted igyekszem. A lány boldog volt, és örült, mint egy gyermek. ■— Csak az egészségedre vi gy ázz! — figyelmeztette a férfit, s magához szorította — a bundát... — Hiszen olyan nagyon, de nagyon szeretlek téged! Gyógyteát főzögetett neki és apucikámnak szólította. Így éldegéltek gondtalanul és boldogan mindaddig, amíg a .főkönyvelő egy villát nem építtetett kerttel és fürdőmedencével. Az egyik napon a könyvelő helyett a rendőrség emberei jelentek meg a villában. Lefoglaltak mindent: az autót, a nercbundát, a nyakékeket. — Több mint egy milliót sikkasztott! — jegyezték meg röviden. — Szent ég! — kiáltott fel a szegény, szerelmes lány. — Én meg nem tudtam semmiről! De hát hogy is tudott volna? Hiszen a szerelem vak... □ A férfinak csodaszép felesége volt, aki nagyon szerette a férjét. Annyira szerette, hogy állandóan csak róla zen- gedezett. Nikodémmal is csak véletlenül ismerkedett meg. Taxi helyett az ő Fiatjába ült be és a kocsiban is szeretett férjéről áradozott. — Hová visz engem!? — kiáltott fel hirtelen. — Én a város másik végében lakom! Jaj, hogy fog az én szegény kis Dunduszom nyugtalankodni! Mindig ideges, ha kések. Ha tudná, hogy menynyire imádom az én kis Dunduszomat!... Aztán fölment Nikodém lakására, hogy megnézze annak pipakollekcióját. — Vajon mit csinál most az én kis Dunduszom? — szólt. — Bizonyára vár és nyugtalankodik. Ö, ha tudnád, Nikodém, hogy mennyire imádom az én drága kis férjemet?! Néhány héttel később már egy vasúti kocsi hálófülkéjében utazott Nikodémmal, és így duruzsolt: — Dunduszkám bizonyára unatkozik nélkülem! Drága, kis Dunduszom! Fogalmad sincs arról, hogrj mennyire szeretlek!... v A vonat sebesen röpítette őket a külföldi határállomás felé. Mert a szerelem, ugye, nem ismehatárokat... □ Nyugalomban és békében teltek a csinos fiatalasszony napjai. Sokat aludt, általában délig, aztán elment a kávézóba vagy a fodrászhoz, és sétált néhány órát. Estenként igy csicsergett a férje fülébe: — Mit vettél ma nekem? Eszedbe jutott-e a te kis feleséged? A férj, persze, sohasem feledkezett meg róla. Imádták egymást. Egy szép napon aztán elbocsátották munkahelyéről a férjet. El kellett adnia a kocsiját. Nevetve mondta: — Majd beiratkozom az autóbuszvezetői tanfolyamra. Abba kellett hagynia az ajándékozgatást. És tovább viccelt: — Nagyon-nagyon szeretlek édesem, de csak platói alapon... Az asszonyt mindez erősen nyugtalanította. Annyira szerette a férfit, hogy nem akart tovább a terhére lenni. «Drágám — gondolt rá gyöngéden —, én nem élem túl a te kínlódásodat. Ljosék- nak kocsija, villája van, minden évben külföldön nyaral... inkább hadd kínlódjék velem ő!« És elment Ljosekhez. Mert a szerelem óriási áldozatokra is képes __ ( Fordította: Baraté Rozália) SOMOGYI NÉPLAP Szombat, 1969. december C I
