Somogyi Néplap, 1969. december (25. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-05 / 282. szám
KÖZÖS FENNTARTÁSBAN Az osztopáni klubkönyvtár azonban a szakmunkása. Ez Kincsgyár a pénzverőben Ritka madár még a népművelés anyagi terheinek közös vállalása. Járásonként alig egy-két ilyen megállapodásról tudunk. A kaposvári járás ►-listavezető«: évek óta tíz községben a helyi tsz és a tanács közös fenntartásában működik a falu művelődésének otthona. Közülük az egyik: Osztopán Jó, de nem elég Stencilezett, kétoldalú szerződés, meghatározatlan időre, két évvel ezelőtti dátummal. Eszerint Osztopán Község Tanácsa 15 000, termelőszövetkezete pedig 5000 forinttal járul hozzá a művelődési ház — mostani besorolása szerint a klubkönyvtár — fenntartásához. Ennek fejében az intézmény éves kulturális terve alapján biztosítja és szervezi a lakosság művelődését. A tsz. nek pedig alkalmanként (gyűlések, öregek napja stb.) rendelkezésére bocsátja a klubkönyvtár helyiségeit, illetve nagytermét A szerződés lényege tulajdonképpen ez. De többet is mond ennél. Tükröződik benne fejlődő életünk égy sajátos ellentmondása is. Nagyszerű dolog ugyanis, hogy van ilyen. És mégsem elegendő ennyi. Ma már legalábbis nem. A mozi-, könyvtár-, klub- és tv-helyiségből álló — viszonylag korszerűnek mondható — intézmény igyekszik sokoldalúan ellátni feladatait. Péter Pál iskola- és klubkönyvtárigazgatóval beszélgettem erről. Kibontakozóban a szervezett ifjúsági klubélet; szárnyait próbálgatja két szakkör; szervezik az énekkart meg a dolgozók iskoláját, s egyebek közt viszonylag jó az olvasottság átlaga is a faluban. Valami mégis hiányzik, összefüggésben a szerződéssel, a közös fenntartással is. A szaktudás igényét Jómódú, dolgos, állattenyész. tő, növénytermesztő tsz. Kevés EBBEN AZ ÉVBEN — az eddigi adatait alapján — jobban éltek a bérgazdálkodás ad. ta lehetőségekkel a megye építő- és építőanyag-ipari vállalatai, mint tavaly. A bérfejlesztésre fordítható összeg feléből az alapbéreket növelték, s több bérfeszültséget sikerült feloldani. Az építők szakszervezete Somogy megyei bizottsága elnökségének tegnapi ülésén azt is megállapította, hogy a vállalatok vezetőit a gazdasági élet is kényszerítette erre: a munkások oda mentek, ahol többet fizettek. E bérfelhajtó jelenség ellenére a megye építőipari munkásainak kereseti színvonala elmarad az országos átlagtól. Ez míg inkább sürgeti, hogy — a mechanizmus szellemének megfelelően — differenciálják a béreket, s ott fizessenek többet a vállalatok, ahol többet is dolgoznak. Ennek gyakorlati megvalósítása nem mindig megy zökkenők nélkül. Tibold József, a Somogy megyei Állami Építőipari Vállalat szb-ti lkára mondta el a megyei bizottsági ülésen, hogy »a‘ középvezető.: nagy része még mindig nem tudja gazdaságosan felhasználni az emberek munkaerejét, az anyagot és a bárt. Azt mondják, hogy ők műszakiak: anyag és pénz kell, aztán építenek. Hogy ez mibe kerül, az már nem érdekli őket.« Mit tehet ilyen esetben a vállalatvezető meg a szakszervezet? A mechanizmus második évének végén is járja a munkahelyeket és magyarázza — a. mechanizmust. Abszurd dolog ez iav. s nem csupán em« a vállalatnak a problémája. Borges Ferenc, a Somogy megyei Tanácsa Építőipari Vállalat szb-titkára így fogalmazott a tanácskozáson: »A középvezetők lapátolják a bérbe a homokot.« Azt jelenti ez, hogy ügyben Kiss Józsefet, a tsz, illetve a falu párttitkárát is megkerestem. Ahogy elmondta, érzik ennek a hiánynak a súlyát. A mintegy 55 százalékos arányú állattenyésztés fő termelési ágazatban mindössze egy szakmunkásról tud, a vezetőkön kívül. Korábban voltak mezőgazdasági előadások a gépesítésről, a kisállattenyésztésről. De jól megalapozott szakmai képzésre, okleveles szakmunkásokra volna szükség mindkét fő ágazatban; a növénytermesztésben is. És meg is volna rá a lehetőség. Lényegében ez hiányzik elsősorban a kétoldalú szerződésből, a falu kulturális életéből. Vagyis az, hogy a szakmai műveltség megszervezése, elmélyítése; a termelőmunka és a népművelés álljon a középpontban. Kapjon megfelelő hangsúlyt ez a fontos tényező. A népművelők és a tsz vezetői, agrárszakemberei törekedjenek együtt és minél szélesebb körben fölkelteni a tanulás igényeit. Hiszen csaknem közhely már: nem élég új gépekkel, módszerekkel termelni; új, korszerű létesítményeket emelni, meg új vegyszereiket beszerezni a kemizá- láshoz. Oda szakember, szakmunkás is kell! Mi mindent lehetne! Péter elvtárssal ennek az alapozásáról tanakodtunk. Évek óta van Osztopánban általános iskolai felnőtt osztály. Az idén is szervezik, de egyre nehezebb. Pedig volna értelme. Szakmunkásképzés? Az is lehetne. Tanfolyamszerűén, itt a klubkönyvtárban. Ehhez azonban — ahogy én látom — közös szervező kampány kellene a tsz és a népművelők segítségével. S ezzel is ki lehetne, ki kellene egészíteni a közös fenntartás szerződését. Az élet nem áll meg egy-egy brigád többet keres, mint amennyiért megdolgozott, a másik — mert valahonnan el kell ezt venni — pedig kevesebbet. Ezt a gondolatot tovább folytatva Inke Sándor igazgató szociális kérdésként értékelte az ilyen bérgazdálkodást. Holott ez — többek között Hencz Pál, a megyei párt- bizottság ipari osztályának munkatársa fogalmazott így — álszociális szemlélet. Nem azért kell bért emelni, hogy el ne menjenek a munkások, hanem olyan feltételeket teremtsenek a vállalatok, melyek segítségével megkeresik a pénzüket az emberek. Ennek érdekében viszont nagyon sok még a tennivaló. Az év első háromnegyedében a megye két építőipari vállalatán kívül a Som orv— Zala megyei Tégla- és Cserép- '.pari Vállalatnál is, meg a KPM Közúti Építő Vállalatánál is a múlt év hasonló időszaka alatt maradt a termelési érték. Csökkent a termelékenység is: a Tanácsi Építőipari Vállalatnál a múlt évinek csak a 88 százalékát érte el. Különös ellentéte ennek, hogy a munkások intenzitása viszont mindenütt nőtt egy-két százalékkal. Ennek a látszólagos ellentmondásnak az okát a Somogy megyei Állami Építőipari Vállalat szb-titkára így fogalmazta meg: »Nem volt megalapozva a negyvennégy órás munkahétre vaSó áttérés. A szül'i'éges gépek fele — bár időben igényeltük — a mai napig sem érkezett meg.« A rövidít°tt munkahétre való áttérés következtében szükségessé váló 9.1 százalékos termelékenység-növekedésből tehát megvalósult az az egy-két százalék. amit a munka intenzitásának növelése jelentett. Ez azonban nem tudja ellensúlyozni a kiesett munkaidőt. — legyenek újabb igények egymással szemben, hiszen sok minden elférne még ebben a kiegészítésben. A tsz részéről fölmerülhetne néhány újabb igény a tagság művelődése érdekében. Hasznos formája az ismeret- szerzésnek például a tv s/.ak- filmsbrozata; közös meghallgatása után rövid vitával. Vagy a mezőgazdasági szakkör; vitákkal, bemutatókkal, tapasztalatcserékkel. Szakkönyvismertetés, egy-egy mezőgazda- sági szakíró, neves kutató meghívása, vagy az általános műveltséget szolgáló más rendezvény, kirándulás — és sorolhatnánk még mi minden. De legyen erre belső szükséglet, érezzék ennek a hiányát, elsősorban a tsz vezetői. Mindez persze pénzbe kerül. A szemléltető eszközök, a fölszerelések pótlása, az előadói tiszteletdíjak és így tovább. A klubkönyvtár a közös, valamint a saját bevételi forrásaiból évente mintegy 30—35 000 forinttal gazdálkodik. Ebből nyilvánvalóan nem Eírná fedezni a többletkiadásokat. Nem beszélve az állagmegóvás és a berendezés újabb kiadásainak gondjáról. (A klubhelyiség is elhanyagolt, nem otthonos.) Indokolt lenne tehát a tsz anyagi hozzájárulásának fölemelése. Jó ügyet szolgál A »kényes« kérdéssel Nagy Vendel tsz-elnöklhöz fordultam. Kellemes meglepetés volt hallani, hogy a vezetőség nem zárkózik el a közös fenntartás összegének gyarapításától sem; bár kulturális alapjából támogatja a KISZ, a sportkör és az úttörőcsapat munkáját is. De végső soron nem idegen helyre adja a pénzt A »családban«, a faluban marad. És jó ügyet szolgálna. Wallingcr Endre A BÉRGAZDÁLKODÁS MELLETT — vagy éppen azért? — nem megfelelő a létszámgazdálkodás sem. A múlt évben — a bérszínvonal miatt — erős volt a munkások számának az emelkedése. Az ösz- szetétel azonban nem jó. Nagy a hiány az épületgépészeti és a szakipari szakmában. Mindezeken — állapította meg a szakszervezet megyei bizottságának ülése —• csak helyes létszám, és bérgazdálkodással segíthetnek a vállalatok. 1944 őszének zűrzavaros napjait éltük. A város olyan, volt, mint a felbolydult méhkas. A szovjet csapatok előnyomulását már semmiféle propaganda nem tudta eltitkolni, rugalmas visszavonulással magyarázni. A levente- foglalkozásokon nyilasok közé toboroztak fiatalokat. Czi- nege tanár úr volt a fő szónok, s akik tanítványai voltak, nem mertek ellentmondani, ha nem is tetszett a szónoklat, amely a pártszolgálatosok közé hívta őket. Akik nem álltak kötélnek, azokat is hamarosan elkapták. Egyik foglalkozás után ismeretlen katonatisztek vezetésével a Honvéd laktanyába vittek bennünket. Nemzetőrök lettünk. Leventeruhába öltöztettek, hosszú csövű francia puskákat akasztottak a váltunkra, s kézigránátot dugtak övünkbe, őrszolgálatra még kocsikísérőknek osztották be csapatunkat. Voltak, akik már az első napokban elmentek a nyugat felé vonuló kocsicsz- lopokkal. Az én csoportom az Azt hinné az emíber, az Állami Pénzverőben pénzt vernek. Természetesen gyártanak pénzt is — forintot, fillért —, de sokkal inkább nemesfém munkákat, arany és ezüst ékszereket csillogó ékköves dísztárgyakat. Zenélő órák, díszdobozok, kelyhek, lovas kocsik, ékszerdobozok, kosarak, hajók, kancsók — ezüstből, aranyozva, drágakövekkel kirakva. Használati tárgyak — cigarettatartók, teljes sakk-készlet — zománcozott lappal, figurákkal. Egy sereg, különböző vallási szertartásokhoz szükséges edény, kegyszer, karkötők, gyűrűk, láncok, nyakékek, melltűk — különlegesen cizellálva, díszítve. Szép a zománcozott árvácska bross és érdekes a kesztyűgyűrű, amely egy mozdulattal karkötővé alakítható. Sokat exportálnak belőle Nyugat-Európába, a skandináv államokba, az NSZK-ba. Kuwaiti megrendelésre díszes markolatai arany kardot, egy holland gyárnak 3300 ezüst kosárkát. — A pénz egy része is exportcikk — vesz elő egy dobozt Gazáig Tibor, az exportosztály vezetője. — Pénz exportra? — Igen. Különleges ezüst, arany forgalmi pénzeket exportálunk külföldi numizma- tikusok részére. De ugyanilyen keresett cikke a Pénzverőnek a sokféle művészi plakett, jelvény, érme. Itt csinálják a sport- és mozgalmi jelvényeket, az érdemérmeket, a törzsgárdajel- vényeket. Már készülnek a felszabadulás évfordulójára — bizonyára sok jelvényre lesz szükség. Az aranyművesek hosszú asztalnál ülnek. A gyűrű, a karkötő nem csillogó, nem is szép, amíg formázzák, lemezből hajlítják, forrasztják. Csak a művelet végén kapja vissza fényét. Azelőtt mindent kézzel csináltak, most műanyagból formázzák, gumiágyba öntik, például a gyűevhkuálók hosszú sorát irányította. Svábok, volksbun- disták családostul vonultak keresztül a városon, a baranyai sváb község^koö. m-ae- kültek. A Kanizsai útra irányítottuk őket. Ahol dolgoztam, beszéltem erről, meg arról, amit a győzelemről mondtak. — Ne higgyetek senkinek — tört ki Novak Pista bácsi, az egyik munkás. — Ha jönne!; a szovjet katonák, menjetek haza. Soha ilyen tűzzel nem hallottam még beszélni. A főnök mondta már neki — amikor valamelyik munkatársa nevében szólt több bért vagy jogot követelve — maga kommunista. De akkor még nem tudtam a szó értelmét, ö volt, aki beszélt Szovjet-Oroszor- szágról, az 1919-es Tanácsköztársaságról, tőle hallottam először jó szót a szovjet emberekről. A sok rémhír, a propaganda rémületet, szorongást ültetett el bennünk a szovjet katonák közeledtével. Ezért aztán nem volt könnyű Az aranyozott óra zenél is. rű kőfoglalatát, a fülbevaló- alkatrészeket. Gyorsabb, egyszerűbb így. Azért maradt bőven kézi munka is. A drágakövekkel díszített lovas kocsinak csak a rajzát kapják meg az aranyművesek. (Alig merem így írni, inkább kívánkoznék ide a művész megjelölés.) A kő formájához szabadon formálják a kompozíciót. Csak nagyjából hasonlítanak egymáshoz. Mindegyik egyéni, mindegyikhez ad valamit önmagából készítője is. Egyéni kompozíciók, az anyag szabta formák, a drágakövek adottságát felhasználó alkotások. Az Állami Pénzverőnek önálló iparművész tervezőgárdáa döntés, elmenjek, itthon maradjak. December elején már a városba csapódtak be az aknák. A kis csoport, amelybe beosztottak, egy lőszeres kocsit kísért Szentjakab felé. Azt mondták, ott állítják meg a szovjet csapatokat. Ahogy elindultunk a néptelenné vált városon át, szívem a torkomban dobogott. Féltem. Idegtépő vijjogással csapódtak be az aknák. Ahányan voltunk, annyifelé szerettünk volna szaladni. Verejtékcsöppek gyöngyöztek a leventesapka alól a homlokomra. Valaki őrült rémületében feküdj-t kiáltott, s a következő másodpercben az útszéli árokban hevertünk. A lovak megugrottak, a kocsin ülő katonát elragadva vad vágtában rohantak. Alig száz méterre vágta fel magasba a földet a robbanás. Fölemeltem a fejemet, néztem visszafelé. Ott volt mögöttem a város, őrület, hiszen mi a halálba megyünk. Arrafelé, ahonnan az aknák jönja van. Egy-egy külföldi partner nem is a kész kollekcióból rendel, hanem többé-ke- vésbé közli elképzeléseit, körülírja, milyen formára gondolt-— a részleteket, a megoldást a tervezőkre, a kivitelezőkre bízza Modern és hagyományos ékszerekben egyaránt világszínvonalon állót produkálnak. S mióta a Pénzverő ezüst ötvöstermékeivel elnyerte a brüsszeli világkiállítás aranyérmét, azóta hírük is kelt * a magyar nemesfém-termékeknek a világon. 1950 óta a Pénzverőben centralizálódott Magyarországon a nemesfémszak. Itt képezik az arany-, ezüstműves- és ötvöstanulókat. A vállalat területén korszerű és igen jól fölszerelt tanműhelyt létesítettek. A vállalat szakemberei, mint szakoktatók vesznek részt a tanulóképzésben. Az ezüstművesek és ötvösök közt sok a fiatal fiú ék lány. Itt tanultak, itt nevelkedtek. Egyikük, fiatal lány — egyéves szakmai gyakorlattal — éppen kelyhet díszít. A mintát ugyan rárajzolták az oldalára, de teljesen szabad kézzel alakítja, domborítja a díszítést. Fiatalember sík lapból, kalapálja az ötvösség történetét ábrázoló lapokat. Négy kép — vagy 200 órai munka. Egészen kicsi a bizsuműhely. Pedig itt tömegcikkek készülnek — olcsó karkötők, gyűrűk, kézelőgombok, cipőcsatok, díszgombok. Káprázom a sok nemesfémtől, drágakőtől, finoman cizellált ékszertől. Jó, hogy nem kell választanom közülük. Ez lenne a legnehezebb. Kádár Márta nek. Mit akarnak velünk? Hiszen mi nem vagyunk l<ato- nák. Velünk akarják védeni a várost? De ki ellen? Pista bácsi szavaira gondoltam. Üvölteni akartam, forduljatok vissza. Menjünk hazai De nem mertem kiáltani. Körülnéztem. Ismerős volt a táj. Erre jártunk kirándulni, gombázni! Száguldott a gondolatsor a fejemben. Tizennyolc éves vagyok. Ki az, aki arra kényszerít, hogy a halálba menjek? Ki az, aki azt kívánja, hogy lőjek esztelenül azokra, akik oly sok harc árán jutottak el idáig, akik a munkásnak jót akarnak — ahogy Pista bácsi mondta. — Én meglógok, lesz, ami lesz — súgta az egyik társam, kínzó gondolataimat megszakítva. Csak bólintottam. A többiek a kocsi után mentek, a kanyar már eltakata őket. Szörnyű percek voltak. Keresnek-e bennünket? Félve kémleltünk körül. PuskánJcat az árokban hagytuk. Rohantunk a nádasdi erdőn keresz- tül a Kisróma-hegy felé. Másnap reggel bevonultak a szovjet csapatok... Horváth János SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1969. december 5. Az építőiparban vizsgálták: Mi van a borítékban és a munkahelyen? Kercza Imre Hajó — nemesfémből. ÍGY TÖRTÉNT
