Somogyi Néplap, 1969. december (25. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-18 / 293. szám

Elérhetetlen Föld Kilenc fiatal költő versei Kazahsztán érckincse A Szovjetunió vasérckin­csének egynyolcada a kazah­sztáni ércdúsító kombinátot körülölelő lelőhelyekről kerül ki. Jóllehet az itt található érc vastartama nem túl ma­gas, de hatalmas mennyiség­ben fordul elő és külszíni fejtéssel termelhető ki. Érde­mes volt tehát itt megépíteni a Szovjetunió legnagyobb érc­dúsító kombinátját, mely vé­gül is több mint 60 százalékos vastartalmú nyersanyagot ad át a kohóműveknek. Ez a kombinát az első az ország­ban, ahol bevezették a dúsí­tott érőnek salakosított for­mában való előállítását. A kombinát mellett növekszik a kazahsztáni sztyeppe új bá­nyászvárosa, Rudnuj. Lako­sainak száma máris mintegy százezer fő. Képünkön: A külszíni fejtés egy részlete. Hétezerszer — ki kicsoda? Az 1966 utolsó hónapjaiban összeállított könyv most, de­cemberben jelent meg az Író­szövetség KISZ-szervezetének gondozásában. A költők biza­kodása beigazolódott: megje­lentek verseik. Nagy László írt rövid bevezetőt az Elérhe­tetlen Föld című kötet elé. Szűkszavúan mutatja be az olvasóknak fiatal pályatár­sait. Alaphangját fanyarnak érzem, a »-rajban fölröppent fiatal tehetségeket« félti. De mit mond róluk? Valameny- nyien kétkezi dolgozóik gyer­mekei, mindannyian, szinte együtt, egyetemet végeztek, 23—27 évesek. És: »Komoly ügyekről komolyan szólnak. Etikus költők, felelősségválla­lók«. Kik ezek a fiatalok? Név szerint: Győri László (Kapós­Készülő torták, süteményeik, vanília illata csap meg ben­nünket, amikor belépünk a Marcali Cukrászati Üzembe. Fehér köpenyes, sapkás lá­nyok, férfiak hajolnak az asztalok fölé. Vágják, fűrésze­lik a nagy tábla süteménye­ket, nápolyit. — 1966 óta üzemelünk — mondja Bencze Béla, az üzem vezetője. — így karácsony tá­ján megszaporodik a mun­kánk. De ez nem is csoda, az emberek szeretik készít­ményeinket. A fogyasztási szövetkezet körzetének cuk­rászdáit, italboltjait, üzleteit látjuk el. Múlt évi forgat. - műnk 83 000 forint volt. váron él és dolgozik), Mezey Katalin, Molnár Imre, Kiss Benedek, Oláh János (Nagy­berkiben született), Koncz József, Kovács István, Rózsa Endre, Utassy József. Szemé­lyi és eszmei barátságuk már az egyetemen alakult, az al­kotókör lapja, a Tiszta szív­vel rendszeresen közölte ver­seiket, írásaikat. Az ilyen cso­portos föllépést Nagy László az irodalom törvényszerű pillanatának nevezi. Az iro­dalom nagy egészét nézve pil­lanatnak tűnik, de kanyarítva az idő mezsgyéjéből: új kibon­takozás első órái is lehetnek Az Elérhetetlen Föld — de nemcsak ennek az egyetlen kötetnek a szelleme — új hangot jelent. Újra fogalma­zódik benne a világ. Legfőbb erényük ez. Főbb jellemzői költészetüknek: A szocialista társadalom az éltetője,- éppen ezért leszámolnak annak meg­csúfolásával. -z a költészet erősen nemzeti jellegű, stra­tégája Petőfi Sándor. A már­cius a legkedvesebb hónapja a kilenc fiatal költőnek. Pél­daképük még Ady; József At­tila szocialista eszmeisége közvetetten mutatható ki lírá­jukban. Az olvasó olyan könyvet tart a kezében, amely állásfoglalás­ra késztet. A kilenc fiatal költő személyes kapcsolata nemcsak ebben a kötetben ölelkezik, eszmei együvétartozásuk en­nél mélyebb, s valószínű, hogy ezután még erősebb lesz. H, B. Nevek. Thor Heyerdahl, Jevgenyij Jevtusenko. Major Tamás, Julius Nyerere, Talcott Parsons, Rákosi Mátyás, Mi- kisz Theodorakisz — néprajz- tudós és világutazó, költő, szí­nész, államfő, szociológus, po­litikus, zeneszerző. Hétezer név az újsághasábokon tom­boló névforgatagból, a rádiók híradásaiban elhangzó esemé­nyek szereplői közül, a kép­ernyőn felbukkanó arcok tu- lajdosonainak táborából. Az információ áradásának korát éljük, a világ minden pontján történik valami, s a történé­sek nevekhez, személyekhez kötődnek. Ki kicsoda, kérdez­zük sűrűn a hírek és a nevek hallatán. Valós és egyre na­gyobb igényt elégít ki tehát az a vaskos kötet, melyet a Kos­suth Könyvkiadó bocsátott közre, címül is a kérdést vá­lasztva: Ki kicsoda? Kicsoda Tyitov? Természe­tesen űrhajós. Vagy mégsem? Hiszen a magyarországi szov­jet nagykövetet is Tyitovnak hívják. Mikor születtek, mit tettek addig, míg nevük a hí­rekbe került? Kíváncsiság? Természetesen az is. Ára nem­csak az. Információéhség is. Többet tudni, ismerni, eliga­zodni. Tény: az információéh­séget a közéleti érdeklődés nö­vekedése termeli ki. Közönyös emberek nem törődnek sem a világ, sem szűkebb pártriájuk dolgaival, eseményeinek sze­replőivel. Ha így nézzük, a ma­gyar nyelven először — s a szocialista országok közül is nálunk elsőként — megjelen­tetett ilyen természetű mű ön­magában is eredmény. Hétezer névről szóltunk. Kö­zülük mintegy 1300 név vise­lője hazánk fia. Sok? A kér­déssel máris a szerkesztőket — Fonó Györgyné és Kis Ta­más — foglalkoztató gondok sűrűjébe vágtunk. Mert az vi­lágos elv, hogy csakis élő sze­mélyiségekről nyújt felvilágo­sítást a kézikönyv. Ezen belül azonban mi legyen az arány? Hol vonható meg a határ a szükséges és a fölösleges kö­zött?, Teljességre törekedni képtelenség, minél többet nyújtani kötelesség, mi legyen tehát a mérce? hatjuk a legszükségesebbeket, azt például, hogy Mátra'.-Govt- wald Gyula, az Iparterv xő- mérnöke miért kapott kél :zer Kossuth-díjat, melyek Mikus Sándor szobrászművész leg­főbb alkotásai, mikor lett a közgazdaságtudományok dok­tora Tímár Mátyás, a Minisz­tertanács elnökhelyettese. Az elmondottakból követk ■ ik, hogy a Ki kicsoda? nem érté­kelést nyújt, hanem adatokat, tényeket közöl. Lehetőleg a legfrissebbeket is. 1969. július 31-ig bezárólag. Ami a ha ai könyvkiadási és nyomdai »át­futási időt« tekintve önmagá­ban sem kicsiség. Karácsonyra készülnek Folyik a sütemény szeletelése. Szira Margit tortát paníroz. Gombai Jánosné krémeslapok at húz ki a sütőből. Nehéz kérdések, s a szer­kesztők becsületére válik, hogy túlnyomó többségében helyes feleletet adnak, termé­szetesen a művel, a műben. Ami a kiindulópoiltQt,...az 1300 magyar személyiség.; #$än§pel- tetését illeti: nem sok. Tükrö­zője annak a furcsa helyzet­nek, hogy sok esetben többet tudtunk távoli országok egyik vagy másik politikusáról, köz­életi személyiségéről, tudósá­ról, mint azokról, akik hazánk határai között élnek. Brigitte Bardot. Sophia Lo­ren neve hallatán aligha kell felütni a könyvet, hacsak szü­letési évszámukért nem... Ám az olaszországi párthar­cokról szóló hírek olvasásakor rövid keresés után máris tud­juk, hogy Lelio Basso vagy Bemardo Mattarella kicsoda. Mint ahogy a hazai hírek sze­replőiről is gyorsan megtud­Friss adatokkal szolgáló, a lehetőségek szerint teljes képet adó kötetet sikerült tehát pro­dukálnia a kiadónak. Mi az, ami kritikát érdemel? A sz p kötés, a mutatós nyomdai munka értékét csökkentő saj­tóhibák. főként évszámok ese­tében. Jó néhány esetben a főbb művek hosszas felsoro'á- sa, ami nem ilyen természetű munka feladata. A következet­lenség, amellyel egyeseknél el­tekintettek a művek említésé­től, miközben másoknál túlzott bőkezűséggel adták erre a he­lyet. * Úttörő vállalkozáshoz mérten: kis hibáié. Az olvasó­val feledteti a mű haszn'ssá- ga. A szerkesztőkkel ne feled­tesse. Mert a KJ kicsoda? min­den bizonnyal könyvsiker lesz. Tehát: készülhetnek az újabb, javított, bővített kiadásra. A KALAP Az üzemben három szak­képzett cukrász és három ké­zilány dolgozik. Most éppen a krémeslapokat készítik. — Fz már karácsonyi áru — mondják. — Ezenkívül fél­kész termékeinket is a kará­csonyi ünnepekre szánjuk. A napi készítményekből is többet kell majd gyártaniuk. Krémesből előreláthatólag 10—12 000 darabot. A mákos és diós beigli szintén a kere­sett termékek közé tartozik. Ebből két mázsát készítenek. Ahogy Müller János — aki kezdettől a cukrászdában dol­gozik — elmondja: — Egy hón ja kezdtük meg a nápolyi g\ artását. Az­óta a téli fagylalttal együtt nagyon népszerű lett, főleg a gyerekek körében. Csaknem mindig fölteszem a kérdést, ha egy-egy üzem’ dolgozóival beszélgetek: — Miért ezt a szakmát vá­lasztotta? Most különösen kíváncsi vagyok a válaszra. — Emberek ellátásáról gon­doskodni nagyon szép feladat — mondják. L. L. Rostás Dániel két dologhoz ragaszkodott istenigazából. A szakállhoz meg a kalapjához. A szakállát még csak el-el- hagyogatta valahogy, főleg, miután a brigád határozatot hozott, mely szerint a har­madnapos szakáll tulajdonosa esetenként és fellebbezhető c- lenül öt forintot fizet, de a kalapjától semmiképp sem akart megválni. Pedig csu­dára megviselt volt már ez a kalap, olyan régi, hogy a rossz nyelvek azt mondták: akkor is a fején volt már, amikor született... »Számold meg r.ajta a zsírréteget, miként a fa gyűrűit, s megtudod, hegy hány éves is Rostás« — vic­celődtek a brigádtagok. Hát ami azt illeti, csúnya egy kalap volt. Pecsétes, roj­tos, dimbes-dombos, mint a Dunántúl, elől kajla, hátul csáré — még tán a madár­ijesztő is sértésnek venné, ha ilyet nyomnának a fejébe. D< Rostás büszkén és ragaszko­dással viselte télen és nyáron, lányban és esőben, vasárnap °s hntk^znap, utcán és mun­kahelyén. — Te Dani — csóválta fa­jét a brinádvezető —, össze­adjuk neked a pénzt, vagy el­vesszük az árát a sörre szapo­rított szakállpénzekből — csak vegyél már egy új ka­lapot! , De Rostás hű maradt a ka­lapjához. Ha eldugták előle — megkereste; az állványon »véletlenül« lelökték a fejé­ről, mintha a szél volna a tet­tes — utánafutott. Belehup- pantották a meszesgödörbe — másnap ismét ott díszelgett a fején, fehérpiszkosra kefélve. Történt aztán, hogy a bri­gád az egyik vasárnap láto­gatóba indult a termelőszö­vetkezetbe, amelynek afféle patrónusa volt. A megbeszé­lés értelmében reggel az ál­lomáson találkoztak, jött is ki-ki időre. Megérkezett Pos­tás Dániel is, természetesen az elmaradhatatlan kalappal a fején. A kajla kalap alól vidáman pislogott elő a két szembogár. Jókedvű volt Dániel, mint mindig, ha falut láthatott, amelytől huszonegy néhány éve elszakadt. Felderült egyébként komor arca, örö­mében birság nélkül is meg­borotválkozott, mindannyi­szor izgalommal készült• az útra. Ilyenkor megvendégel­te az egész brigádot a resti­ben egy-egy féldecivel, hadd örüljön mindenki úgy, mi­ként ő... Talán most is ezt teszi, ha nem történik olyas­mi, ami mellbe vágja. — Dániel! — szólt szigo­rúan a brigádvezető, miköz­ben nagy fehér papírzacskót húzott elő a háta mögül. — Fogd ezt a csomagot, a tiéd! — Az enyim? — meresz­tette a szemét Dániel. — Osz­tón minek ez? — Kalap. Új kalap. Hozzad, és ha leszállunk a faluban a vonatról, ezt akarom a feje­den látni. Punktum! V’ta nincs! Dániel fogta a csomagot egyik kezéből a másikba vet­te, dobálta, mintha forró pa­rázs volna, kínosan tekerget­te a nyakát. Dehát, ha egyszer a brigád így határozott! Apel­láta nincs! Inkább maradt volna otthon, vagy kiment volna a hegyek közé, akkor legalább senki nem bántaná sem őt, sem a kalapját... De­hát visszaút nincs, pe­dig a kolaviát nem hagyja, arra esküszik! Ügy érezte, tűz van az ülé­sen. izgett-mozgott, sehogy sem találta a helyét. Felállt, sétált előre, hátra, megint le­ült, bánatosan kinézett a vo­nat ablakán. Törte a fejét. S miközben a többiek Icárteá­zással foglalatoskodtak, ma­tatni kezdett a csomagtartó­ban, ahová a két kalapot tet­te — az újat a papírzacskóba, a régit tisztes távolba tőle. Körbenézett, nem látja-e va­laki, majd amikor meggyőző­dött róla, hogy senki sem figyel rá, hirtelen mozdulat­tal kicserélte a két kalapot: az ócskát a zacskóba tette, az újat meg lebillentette a sa­rokba. Így aztán, gondolt' mindenki láthatja, hogy ott viszi az új kalapot a a skc ban, a régit meg ... Visszatért a jókedve, már tréfálkozott is. Beszállt a par­tiba. Hozzászegődött a sze­rencse, egymás után fogta el a piros heteseket, bezsebelte a pénzt, ugratta társait, hogy kétszeresen megveszi rajtuk a kalap árát. Hanem, amikor ezt mondta, kissé megdobbant a szíve. Hiszen a neheze mén hátra volt. Kiagyalt tervét jó­nak tartottá ugyan, de... Abbahagyta hát a kártyázást, kiment néhány percre a fo­lyosóra, hogy meghányja- vesse, nem csúszik-e va'ami hiba számításába. Aztán megnyugodott. Ugyan mi baj lenne? Közeledvén a falusi aro­máshoz, ő kászálódott legvé­gül. Csak akkor állt fel. ami­kor a többiek már a folyosó­ról fordultak vissza: »Na mi van, Dániel, hát Pestig akarsz utazni?-« Dániel nyújtózott, hogy ilyenformán minél ter­mészetesebb mozdulattal emelhesse le a zacskót, amelyben ott lapult a szívé­hez nőtt kalap. Hirtelen le­kapta, a másikra oda se he­derített. Szorította a cso­magot féltő szeretettel, és iz­gult, hogy induljon már ez « nyavalyás vonat!... Végre, végre nagy szusszanással ki­gördült az állomásról. Dániel felsóhajtott. Mielőtt kiértek volna a makadám ára, rári- vallt a brigádvezető: — Dániel, fel a kalapot! — Az újat? ... — Azt hát! No tedd csak, még megfúj a szél. ■. Dániel belekotort a zacs­kóba, szája körül huncut mo­soly gyűrűzött. Aztán hirte­len leolvadt arcáról a mo­soly. Kikapta kezét a zacs­kóból, mintha parázsba nyúlt volna. Tekintete riadt volt. — A kalapom! Állt, a vonat után meredt, hátha utoléri még... Meg­csalták. Kicserélték a kalapo­kat! Hogy az a .../ De nem szólt. Ment szótlanul, fejében az új kalap, ment, és alig hallhatóan motyogta; — A kalapom... a régi kalapom... Gála Lásriö SOMOGYI NÉPLAP MHrlik, IMA december 18.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom