Somogyi Néplap, 1969. november (25. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-22 / 271. szám

OLVASÓ NÉPÉRT ! Évek, emlékek... Széles körű társadalmi összefogást A SOMOGYI NÉPLAP OK­TOBER 30-1 SZÁMÁBAN vitaindító cikk jelent meg A tetteken a sor címmel. A cikk nagyon időszerű, a benne föl­vetett gondolatok mindenkép­pen nyilvánosság elé kíván­koznak. Megállapításainak nagy részével egyetértek, de nem mindegyikkel. Többek között a következő sorokkal sem: »Somogybán szervezet­ten és tudatosan semmit sem tettünk fél év alatt az Olvasó népért mozgalomban. Véle­ményem szerint igaz, hogy nem hoztunk létre külön bi­zottságokat a mozgalom szer­vezésére, de az mégis él és te­rebélyesedik. őszintén szól­va nem is vagyok híve a sok­féle bizottságosdinak. Mert van már koordinációs bizott­ság, van népművelési tanács, van körzeti kulturális bizott­ság, aztán tsz művelődési bi­zottsági, társadalmi vezetőség Stb. Felsorolni is sok lenne mindet A lényeg: mindegyik — már a gyakorlatban is élő és működő bizotttság — tartsa feladatának a mozgalom szer­vezését, és az egészet fogja össze a járásban a járási nép­művelési tanács. A nagyatádi járásban a Magyar írók Szö­vetsége által meghirdetett Ol­vasó népért mozgalom célkitű­zései a könyvtárosok, népmű­velők és a fentebb felsorolt bi­zottságok tagjai előtt már is­mertek. A mozgalom gyakor­lás megvalósítása azonban nem kampányfeladat. Nem al­kalmi rendezvényről van szó, 8 ezért talán nem olyan lát­ványos és lármás a propagan­dája sem. Ügy gondolom, hogy a mozgalom eredményes­sége megalapozottságától, a mindennapok aprólékos, de rendszeres munkájától függ. Már az elmúlt hónapok so­rán több kezdeményezés szü­letett a mozgalom célkitűzé­seinek szellemében. Ezek meg­valósításán járásunkban is dolgoznak. Az ifjúság körében közismertté vált a jubileumi olvasómozgalom, amelynek a célja a szovjet irodalom meg­ismertetése. A KISZ kb indí­totta el az olvasónapló-pályá­zatot, amely ugancsak nép­szerű fiataljaink körében. Az­tán itt vannak a különböző könyv-napok, -hetek. Éppen ebben az időszakban bonyoló­dik le a politikai könyv-napok rendezvénysorozata, a tavasz folyamán a költészet hete, az ünnepi könyvhét stb. író—ol­vasó találkozókra, könyvis­mertetőkre, ankétokra kerül sor minden településen. Köny­vet kínálnak eladásra vasár­nap délelőttönként az úttörők a háziasszonyoknak, könyvek sorakoznak a fogyasztási szö­vetkezetek boltjainak pult­jain, a kirakatokban, előcsar­nokokban, azt mondhatnánk: mindenütt, ahol emberek for­dulnak meg. A JÁRÁS KÖNYVTÁRAI­NAK o forgalma az elmúlt években emelkedő tenden­ciát mutatott. 1968-ban a járás lakosságának 22,69 szá­zaléka volt könyvtári tag. A járási könyvesbolt tavalyi for­galma egymillió forint volt. Mindezt összevetve: a kép egy­általán nem elszomorító, ter­mészetesen ez nem jelenti azt sem, hogy nincs már tenniva­lónk. Az akad még bőven. Mivel lehetne és kellene még előbbre lépni? Elengedhetetlen a modern intézményhálózat, pontosab­ban: a jó könyvállománnyal rendelkező könyvtárak háló­Látogatóban A különböző helyeken ta­pasztalható jelenségek, észrevételek igen gyak­ran kapcsolódnak egymáshoz. Ügy érzem ez így helyes, ez így jó, mert arra irányítja a figyelmet, nem valami szélső­séges egyedi megnyilvánulás­ról, hanem sokkal többről van szó. És ezekre a kapcsolatok­ra érdemes, mi több, szüksé­ges odafigyelni... A közelmúltban egy tanács­kozáson elhangzott megjegyzés kapcsán jutott eszembe mind­ez. Vezetési módszerekről, kö­vetelményekről esett szó fele­lős irányító körében, s el­hangzott többek között ez a vélemény: »Tudjuk azt, hogy az ifjúság nevelésében, for­málásában milyen fontos sze­repük van a családlátogatá­soknak. Több oldalról is meny­nyi haszna van annak, hogy a pedagógusok otthonukban is fölkeresik tanítványaikat, illet­ve azok szüleit, és a beszélge­tés során jobban megismerik egymást. Vajon nem lenne-e jó, célravezető és hasznos, ha ezt a vitathatatlanul bevált gyakorlatot a sajátos viszo­nyoknak megfelelően átvennék a szövetkezeti vezetőink?!« Ez a hivatalos fórumon elhangzott vélemény akaratlanul és hir­telen fölidézett emlékezetem­ben egy beszélgetést. Kinn a határban ebédszü­netben nyolc-tíz szövetkezeti tag vett körül. Több minden­ről esett szó köztünk, aztán egyikük azt mondta: »Tudja, a múltkor egyi’ :ste beállított hozzánk az elnökünk. Azt hit­tem először, valami baj van, vagy valami váratlan dolog akadt, mert hát nem szokott jönni. De aztán kide­rült, nem- így van. Erre járt, volt egy kis ideje, gondolta, bejön kicsit beszélgetni. Hát jó két órát eldiskuráltunk. Mindenféléről. Többet ért az mindenféle gyűlésnél. Meg va­lahogy igen jól esett a látoga­tás ...« Aztán másra fordult a szó. El is felejtettem a meg­jegyzést. De azon a tanácsko­záson az a néháhymondat egy csapásra eszembe juttatta. Mert amit az a parasztember mondott és ami itt elhangzott, aközött nagyon is szoros, na­gyon is nyilvánvaló a kapcso­lat. És mivel így van — ahogy említettem — érdemes odafi­gyelni rá. Igaz az, hogy gazdaságveze­tőink meglehetősen elfoglalt és nemegyszer túlságosan is zak­latott napokat élő embereik. De sokat hangoztatott alap­igazság az is, hogy jól vezetni, feladatokat végrehajtani csak úgy lehet, ha a vezetőnek meg­felelő, jó kapcsolata van az elképzeléseket valóra váltó emberekkel. Ennek a kapcso­latnak a megteremtéséről úgy szoktak beszélni, mint a veze­tés művészetéről. És ha lát­szólag túlzónak tűnik is ez a kifejezés, valójában művészet megtalálni az utat a legkü­lönbözőbb tulajdonságokkal rendelkező emberek mindegyi­kéhez. Ügy érzem, ebben az útkeresésben nagyon is jelen­tős támasz, segítség lehet egy- egy ilyen családlátogatás. A ta­nácskozáson elhangzott javas­latot alátámasztja, helyességét igazolja egy másutt és jóval korábban elmondott vélemény. És hiszem azt is, ha kutatni kezdenék ebben a témakörben, számtalanszor felírhatnám a jegyzetfüzetembe azt a monda­tot: »... valahogy nagyon jól esett a látogatás,«, illetve sok esetben így fogalmazva: »va­lahogy nagyon jól esne a láto­gatás«. Mert nem gyakorlat, nem elterjedt módszer ez. De igen jó lenne, ha azzá válna! E zek a találkozások szük­ségesek, de nem pótol- hajtják azt, amit egy otthoni látogatás jelent. Ami­re — bármilyen sok is a mun­ka — a saját és az egész kö­zösség érdekében érdemes időt szakítani! Apróság? Igen, annak tet­szik. De minden egész , apró mozaikokból tevődik össze. Jó lénne az egész építése során megvalósítani ezt is, amit köz- használatban csak úgy mon­dunk: látogatás. Vörös Márta zata. A közös községi tanácsok létrejötte űjabb lehetőséget kínál ezen a téren is. Közpon­ti könyvtárakat kellene létre­hozni a székhelyközségekben. Benedek Marcell írja Az ol­vasás művészete című köny­vében: »Az irodalomtanárnak az a hivatása, hogy megtanít­sa növendékeit olvasni«. Val­lom. hogy az 1922-ben meg­fogalmazott gondolat ma is időszerű. Sőt... Vagy mond­hatnám azt is. hogy még ak­tuálisabb. Már az óvodában el kell kezdeni a könyv meg­szerettetését a képeskönyvek­kel. Az iskolákban ezt to­vábbfej lesztve mindennapos életszükségletté kell tenni az olvasást. A művelődés nem fejeződik be az iskola elvég­zésével; az ismeretek megfa­kulnak. A növekvő feladatok viszont megkövetelik az állan­dó önképzést — elsősorban a könyvek segítségévek Álcád tennivalója tehát minden ta­nárnak nemcsak az irodalmat tanító nevelőknek. Ezért is tartom helyesnek azt. hogy az iskolák és a könyvtárak kö­zött már kezdenek kialakul­ni a jó kapcsolatok, a könyv­tárlátogatás, irodalomóra a könyvtárban stb. A vitaindítóban és dr. Hock János hozzászólásában is szá­mos. jól bevált, a korábbi esz­tendőkben sikerrel alkalma­zott módszert találhatunk. Valóban, ezek némelyike már csak itt-ott él. Fel kellene újí­tani őket a cél érdekében. ÁLLÍTOM. HOGY KÖNYV­TÁROSAINK nem szegények módszerekben, ötletekben. De kevesek ahhoz, hogy az olva­sómozgalom tovább terebélye­sedjék. Ehhez széles körű tár­sadalmi összefogásra van szük­ség. Dorcsi Sándor Ti 1 f r 1 íz ev az új úton De sokan voltak a hona hasonlók!... A bizalmatla­nok. a kételkedők, akik bi­zonytalanul lépegettek az út elején, ötvenkilencben volt ez, az alakuláskor, amikor még friss volt az aláírás a belépési nyilatkozaton. Ami­kor még azt mondta egyik- másik gazda betakarításkor: »Ide csak természetben, ami jár, hadd legyen a padláso­mon — mert biztos ami biz­tos, ki tudja, mit osztunk év végén...« Nem tudom, mindez ho­gyan történt Csömenden an­nak idején, 1959. március 1- én, csak azt, hogy az alaku­lás napja lett a névadója a Március 1. Termelőszövetke­zetnek. A tavaszvárással együtt valami másféle várako­zás is betöltötte a levegőt eb­ben a kis faluban. Hogyan lesz ezután? Ki-ki munkába indult, kényelmes lassúsággal vagy reménykedő hittel, len­dülettel. Munka mindenütt volt, s kialakultak a beosztá­sok. Kocsisok, növénytermesz­tők, traktorosok, állattenyész­tők — megannyi új meghatá­rozás a falvaik szövetkezeti parasztjainak munkaköréből, ami azelőtt nem volt... — Én tehenész lettem mind­járt -z elején. Ügy éreztem, hogy ha valakire ilyen nagy értéket bíznak, annak meg kell mutatnia, hogy rászol­gált — mondja Szentes Józsi ■bácsi. — Azóta is megmarad­tam a jószág mellett. (Mielőtt találkoztunk, Vö­rös Ferenc állattenyésztési brigádvezető mondta el, hogy a most ötvenhat éves ember minden évben becsülettel helytállt. Tavaly példáid több mint 25 000 forintot kapott a közösből pénzben és termé­szetben.) — Egy évti­zed egyazon beosztásban, mindenképpen szép idő. Ho­gyan döntött a tehenek mel­lett? — Azelőtt hat holdon gazdál­kodtam, de jó­szágom mindig volt Amikor beléptem, két tehenet, egy ü-zőt meg egy növendék bi­kát vittem be a szövetkezet­be. Aztán azt mondtam, ha nem kell meg­válni a jószág­tól, én tovább­ra is szívesen bánok velük. Persze többel, mint amennyi nekem volt. Így lettem énük­kor tehenész. Nem könnyű munka ez, higgye el... Külö­nösen a fejes nehéz. Mert a tehenész etet, gondozza az ál­latot, fej, fölneveli leválasz­tásig a borjút, legeltet... A fejést azt megérzi a kezem. A trágyát már lóval húzatjuk ki az istállóból. Mutatja a kezét, a tenyerét, amivel fej. Kérges, repede­zett — Szeretjük mi a munkát. Az apám most halt meg, pár hónapja. Nyolcvanéves volt, de az utolsó napig dolgozott a téeszben... — Megvan-e még az a jó­szág, melyet akkor bevitték? Vagy legalább néhány az in­duló állományból? — Hát, akad egy-két öre­gebb tehén, amit alakuláskor üszőként hoztak be a gazdák. Éppen máma reggel kérdezte Vörös József, hogy megvan-e Hakni Kaposváron Fény és fellegek címmel iro­dalmi műsort hirdetett a ka­posvári Latinka Művelődési Központ csütörtök estére, ne­ves budapesti művészek fel­léptével. A vonzó nevek hatá­sára tekintélyes számú közön­ség gyűlt össze, majd távozott kiábrándultán, csalódottan az előadás után. Sőt, becsapva érezhette magát. A műsor »fel- legeií« ugyanis az előadómű­vészek felkészületlensége, in- diszpanáltsága, az egész mű­sor összetákoltsága, »fényét« pedig a színpadi reflektorok adták. S az egészben a leg- szamorúbb, hogy ma nálunk mindezt bárhol és bármikor meg lehet csinálni. Anélkül, hogy az ügynek felelőse volna. Anélkül, hogy bárkit el lehetne marasztalni, felelősségre lehet­ne vonni például azért a szé­gyenteljes kínlódásért, melyet az előadóművészet pajzsa mö­gött valakik műsor gyanánt Kaposvárra elhoztak. A rendező, a Latinka Mű­velődési Központ irodalmi mű­sort szeretett volna, neves mű­vészekkel. Fölkérte az Orszá­gos Filharmónia illetékes szer­vezőjét, Lelkes Pétert egy iro­dalmi összeállításra. Ahogy ál­talában ilyenkor lenni szokott: több művész »«technikai okok« miatt nem jöhetett. Mások jöt­tek helyettük. Megváltozott az engedélyezett műsor is jó rész­ben, és a nézőtérről gyakran úgy éreztük, hogy mindenki azt a verset mondja, amelyik éppen eszébe jut. (Ha eszébe jut...) A rendező szerv tehát zsák­bamacskát vesz és — eDben ő is hibás, öt is becsapják Ilyen­kor. Mit tesz a kiközvetítő? Mos­sa kezeit. Végtére a művészek működési engedéllyel rendel­keznek. Csak ott hakniznak, ahová elhívják őket. Persze az Országos Filharmónia »áldásá­val«. Hogy milyen a műsor? Hogy azt és azok adják-e va­jon elő, amit és akikert enge­délyezett? Kit érdekel?! Ez már nem az ő asztala, hiszen a rendező szerv a Latinka Mű­velődési Központ. S a művészek? őket három­négy vers elmondására kérte meg a szervező. Budapest— Kaposvár ma már nem távol­ság. Két forgatás vagy fellépés között leruccanás ez. Készülni sem kell, a művek a repertoár, ban »készen« vannak. Túlságo­san is készen. Hogy a közönség észreveheti a készületlenséget? Na és. Majd elfelejti. Mindez 1969-ben nálunk megtörténhet. Legálisan, tör­vényesen. Pedig, ha rossz egy rendelkezés vagy ellenőrizhe­tetlen a végrehajtása, nem ár­tana módosítani rajta. S hogy ne legyünk igazság­talanok: a műsorban Mensáros László, Koncz Gábor és Tur- pinszky Béla előadásán nem látszott meg a készületlenség. ök megpróbáltak élményt ad­ni, ha már belecsöppentek eb­be a kényszeredett és hevenyé­szett hakniműsorba. Ezen tűi azonban a műsor többi része méltatlan a legapróbb meg­jegyzésre is. W. E. Fejlesztik az egészségügyi felvilágosítást A Magyar Vöröskereszt or­szágos vezetősége pén télién Gegesi Kiss Pál akadémikus elnöklésével ülést tartott a vö­röskereszt székházában. Meg­tárgyalták a vöröskereszt jövő évi munkájának irányelveit és gyakorlati munkatervét. A munkaterv előtérbe he­lyezi az egészségügyi felvilá­gosítás fejlesztését'a mezőgaz­dasági, az ipari és az egész­ségügyi intézményekben egy­aránt. Az ideihez képest 1970- ben hét százalékkal kívánják növelni a térítés nélküli vér­adást. Fokozzák az ifjúsági vö­röskeresztes csoportok számát és javítják a vezetőképzés színvonalát. A családvédelmi tevékenység és az alkoholiz­mus elleni küzdelem fejleszté­sén tűi a munkaterv azzal is számol, hogy jövőre a vöröske­reszt nemzetközi feladatai bő­vülnek — már csak azért is, mivel a Magyar Vöröskeresz­tet az idén beválasztották a Vöröskereszt Társaságok Ligá­jának végrehajtó bizottságába. még az üszője. Mondtam ne­ki, hogy megvan. Tehén már, vagy hat borjút adott a kö­zösnek. Arról beszélgetünk, hogyan alakult az állomány, a takar­mányhelyzet, a tejhozam az elmúlt években. Józsi bácsi gondjaira mindig tíznél több tehén volt bízva, de mindig tudta, mi újság az egész tehe­nészetben. — Ügy indultunk, hogy ke­vés volt az abrak. Most? A mezei takarmány is jobb. a rét is gazdagabb. Az első esz­tendőkben kétszáz litert fej­tünk naponta, az idén nyáron háromszáz fölött voltunk, pe­dig a jószág csak legelt... Sajnos, pozitív az állomány. Most, hogy kimondtuk az egyesülést, jövőre talán lehiz­lalják ezeket, és csupa nega­tív, fertőzésmentes tehenünk lesz. Hogy melyik a legjobb tehenem? Ilyenkor; nincs leg­jobb, már a tejelés miatt gon­dolom, mert borjút várok a legtöbbnél. Persze, kereset dolgában ez nem rossz, mert az ellések után meg a levá­lasztásért külön munkaegysé­get kapok. — Melyik volt a legjobb éve? Amikor leginkább kijött a számítása? — Azt hiszem, az idei év lesz az. Sok terményt kap­tam, és ilyen magas értéke még nem volt a munkaegy­ségnek. Havonta megkaptuk egységenként a 25 forint elő­leget, a többi év végén jön. Nem hiszem, hogy az állatte­nyésztőt bárki irigyelné. Nincs különbség hétköznap vagy vasárnap, nyár vagy tél között, mindig helyt kell áll­ni. Megjár nekem is a sza­badság, de még egyszer sem vettem ki, mert nincs, aki he­lyettesítsen. Ilyenkor kifizetik pénzben a szabadságot. Szentes Józsi bácsi csak egy a sok közül, aki becsü­lettel végzi a munkáját ott, ahova tíz évvel ezelőtt oda- állt. Illetékes országos fóru­mokon a közelmúltban tár­gyaltak arról, hogy a ter­melőszövetkezetek adomá­nyozzanak törzsgárdaj'el- vényt és jutalmat azoknak a gazdáknak, akik szorgal­mukkal. hűségükkel rászol­gáltak. Megérdemlik ezt a Szentes Józsefek ... Hemesz Ferenc & vszázadok óta zúgtak a & gyönyörű Kársak az omladozó bástyafal árnyán és eljött az idő, amikor Euró­pa vette szájára őket. Húsz ország botanikusai sereglet­tek össze csodálatukra. A hajdani színház alagsorában — más mindent betöltötték a liszteszsákok — így zokogott egy izlandi tudós a bankett tetőpontján: — Hogy nálunk miért csak törpényire nőnek?! Egy emberként határozták el a híres harsak bekerítését. Akta szerkesztődön.. Lediktálta egy heves ifjú, aki munka közben csókot lo­pott gépírónÖje hamvas nya­kára és ezért két egyforma pofont kapott. KiszignáUák. Aláírták. Megint alaírtak. Iktatták. jóváhagyás Fölterjesztették. Végleg jóváhagyták. Alig fél év alatt! — Nálunk aztán tényleg nincs bürokrácia — vágta ki kevélyen a pénzügyi osztály vezetője, s rögtön ki is adta a megrendelést a »Tupir« fodrászszövetkezetnek, ame­lyet az egykori patkókovácsok alapítottak, hogy legyen vajas kenyerük továbbra is. — Ebben nincs pénz — morgott a fófodrász-főkovacs. — Hét hárs köré alig kell ke­rítés! — Fenét hét hárs! Hetven hárs az, komámuram! — Hét az! Itt t\in la! Gépelési hiba folytán — oka volt a kapott csók — az ak­tában tizedére csökkent a fák száma. Rendkívüli értekezlet ült össze nyomban. — Egy jóváhagyott akta megváltoztathatatlan! — így igaz! — Most mi legyen? — Igazság. Vagyis, ami gé­pelve vagyon. Hét hárs. A többi hatvanhárom azonnal kivágandó. Csak a hivatalsegéd jajdult fel. — És mi lesz a hírnevünk­kel? — Örökké élni fog — me­redt a jövőbe az illés. — Pél­dás ügykezelésünk hire szét- gyürűzik a nagyvilágba . . És így is lett. Darázs Endre SOMOGYI NÉPLAP at. 19W. november 84. 0

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom