Somogyi Néplap, 1969. november (25. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-20 / 269. szám
Betört pineeajtóh VÁRAKOZÓ EMBEREK A szőlőhegyen, dús lombú diófák és öreg körtefák árnyékában régi, nádfedeles 'pincék lapulnak. Rozzant nádr tető és hatalmas faajtó védi a pincéik hűvösét. A fasarkos ajtókat három-négy lapból, tölgyfaderékből faragták fejszével még a jobbágy ősök. A legtöbb pinceajtó foltozás nyomát viseli, szegekkel körülverve. Ezeket a pincéket feltörték valamikor. 1848 szeptember vége felé történt. Jellasics erre tartott egyik hadával, hogy Buda felé vonuljon. István főherceg, a nádor Szemes közelében egy1 hajón tartózkodott. Ide várta Jellasicsot, hogy békességre bírja. Jellasics — félt az elfogástól — nem mert a hajóra szállni. A nádor úgyszintén nem mert a partra kiszállni, így a békéltetés lehetősége elmaradt. A hadak megindultak és mint a hangyaraj, jöttek a Ba- laton-parton végig. A kőröshegyiek levágtak minden kakast nehogy kukorékolásuk elárulja falujuk hollétét. Szántódon a tiszttartó megvendégelte a horvát tiszteket. A nép rosz- szalallotta, hogy az ellenséggel egy asztalhoz ült. Zamárdiba reggel érkeztek a csapatok. A pap éppen a miséről jött ki, körülötte volt a minisztránsgyerek. Mikor látta, hogy jönnek a horvátok, azt mondta a gyereknek: -Húzd meg a harangot, mert jönnék a horvátok!-« A harangszóra a népek összefutottak: -Itt vannak a horvátok!« A tisztek bementek a paphoz, megmondták, hogy nekik ennyi meg ennyi kenyér és egy ökör kell. Egy részük a templom mögötti Szent János-szobomál rakott nagy tüzet és ott ökröt sütött Kenyerük azonban nem volt. Bementek hát a közeli házakhoz, és a kemencékből a félig sült kenyeret szuronnyal piszkálták ki. A had többi része szétoszlott a faluban. Az egyik házban azt mondták: -Magyarszky, Kossuth-kutya, adjál kolbászt, meg mindent, mert ez lesz a mi országunk!« Más helyen a sült libát ládába akarták eldugni előlük. Egy darab azonban az ott lévő kislány kezében maradt. Kivették a kezéből és ezt mondták: -Jaj, kis magyarszki, te ebből nem eszel!« Az utcán mindenfelé mondogatták: »Magyarország kis mennyország, Holnapután reánk osztjákh Ha llották, hogy már megvolt a szüret. Erre kimentek a hegyre és a pincéket feltörték. Gerendát vette!: a vállukra és azzal zúzták be az erős pinceajtőkat. Rezi Mihály öregapjának a pincéje azonban sértetlen maradt. Egy horváth katona állt őrséget előtte. A tiszt állította oda, aki Reziéknél lakott. A katonák a hegyen leszedték a szilvát, a házaknál pedig a ludakat lődözték agyon. Szeptember 25-e táján a felkelők a zamárdi erdőben rajtaütöttek a horvátokon. Gyorsan menekülniük kellett. Mikor elvonultak, egészein Enyimg- gig szekéren vitették magukat. A szekereken, kocsikon any- nyian ültek, hogy még a sze- kérrúdon is kuporogtak. Rezi Mihály öregapja Sza- badbattyánig vitte kocsiján a náluk lakó horvát tisztet. Siófokon túl már lehetett hallani, hogy igen »pufog« Fehérvár felé. Az öreg azt mondta a tisztnek: -Hallod a magyarok körmük szakadtáig harcolnak!« Erre a tiszt mérges lett és meg- kardlapozta az öreget. Mikor a Színházi nevelés — diákszínjátszással M it kellene azért terüli, hogy a színház egész társadalmunkat foglalkoztató kérdés legyen? A kérdésre önkéntelenül jön a válasz: nevelni kell rá az embereket. Mindenekelőtt az ifjúságot. Igen, az ifjúság, s elsősorban a tizenévesek színházi neveléséről szeretnék szólni. Elismerem persze, hogy a probléma még nincs megoldva hiszen a . társadalom nagyobb részét képező 20 éven felüliek színházi nevelése legalább ilyen fontos. Az is igaz azonban, hogy a színházat, a drámát az a felnőtté váló fiatal szereti és érti, akit arra tudatosan és módszeresen nevelünk, tanítunk. Csokonai a XVIII. századvég erdőborítottta és úttalan Somogyinak egyik falujában —. Csurgón — nagyszerű diák- színjátszást csinált Remek egyfelvonásosai vagy hosszabb lélegzetű művei is — frics- kázva a kor maradi társadalmát — hatásos nevelési lehetőséget teremtettek számára. Tipikus figuráinak és az akkor nagyon is izgalmas és korszerű meséknek segítségével bemutatta korát, és tanította — mégpedig magas szinten — a magyar nyelvet, és a színházat is közelebb hozta diákjaihoz. Röviden úgy is lehetne mondani: színvonalasan készítette fel őket az életre. Ha jól körülnézünk, be kell ismernünk: nagyon: kevés iskolánkban, középiskolában van kétszáz év múltával ehhez hasonló pezsgés. Megfeledkeztünk volna a diákszír'étszás jelentőségéről az ifjú: politikai, erkölcsi és művészeti nevelésében? Alig hiszem. Sókkal inkább arról van szó, hogy kényelmesen hallgatunk erről. Mondhatják erre: Akkor miért van a színház és a tv. Igaz, de ezek az alkalmak csak egyik lehetőségei a színházi nevelésnek, a korszerű irodalmi—drámai műveltség gyarapításának. A belenyugvó szemlélődésnek ugyanis ellent mond a marcali szakköz mrtkol a és a kaposvári Táncsics Mihály Gimnázium irodalmi színpadi munkálkodása. és a nagyatádi általános iskolások sikeres törekvése is. Ezeknek az iskoláknak vezetői felismerték a diáikszín- . játszó mozgalom nenjes feladatait, és hozzáértő szakember kezére bízták ezt a munkát. Néhány esztendőre visszatekintve elmondhatjuk, hogy megyénk középiskoláiban voltak és vannak jó kezdeményezések, és — szép számmal — eredmények is. Ezek azonban jobbára részeredmények voltak, mert egy-két próbálkozás után elszürkültek, abbamaradtak. Pedig fontosságuk és szükségességük egyre nagyobb. Feladataik egyebek közt: egy- egy műsorral nyomon kísérni mindennapi életünket, és gyorsan reagálná a társadalom eseményeire, változásaira. De ezen túl a nevelő- munkának fontos eszköze is a diákszínjátszás. Tanítson a szép beszédre; szerettesse meg az irodalmat; értesse meg a színházat és a társművészeteket! Segítsen kiélni a f;atalok cselekvési, szereplési és alkotói vágyát; fedezzen föl tehetségeket, és segítsen eligazodni az élet sokféle problémájának megoldásában! Ha ezekre törekszik, akkor jó eszköze a nevelésnek. És nem is kell hozzá színházterem, nem szükséges a hibátlan rivalda va^y a jól megalkotott zsinórpadlás sem. Egy tenyérnyi színpad, egy jó dobogó is elegendő. A műsorok témája kötődhet az irodalomhoz vagy a történelem anyagához. Feldolgozhat lírai és epikus művet; bemutathat drámai műfájú alkotást; előadhat az együttes (vagy osztályközösség) saját összeállítású műsort (dokumentumjátékot, riportot, kabarét stb. is) Ahhoz, hogy ez sikerüljön az iskola vezetőinek és hozzáértő pedagógusainak, lelkesedésére, rendszeres önképzésére e'~~aránt, szükség van. É s ha a diákszínjátszásnak, mint irodalmi- és színházszeretetre nevelő tevékenységnek a fontosságát felismerik, és ez a felismerés tenniakarással is társul, akkor iskoláink is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a jövő felnőtté vájó nemzedékének szemében a színház egész társadalmunkat foglalkoztató kérdés legyen, Klujber László Horváth László, a gyáregység igazgatója. Az üzemcsarnokban még finom mészpor száll, az igazgatói szobában törmelék hever, és az öltözőkben a nyérs téglafalon végigcsorog a malter. De a beépített elemek váza. a kész falak, az impozáns műkőborítás mutatja már, hogy milyen lesz a gyár. — Körülbelül ötvenmillióba kerül, és ennék már több mint felét beépítette a Somogy megyei Tanácsi Építőipari Vállalat. Rádiótelefonokat fogunk gyártani, pontos nevünk pedig; a Budapesti Finommechanikái Vállalat 3- as számú Gyáregysége.. . Hát annyi a tömör bemutatkozás — mondta Horváth László, az épülő kaposvári gyáregység igazgatója. Körüljártuk az építkezést, a hatalmas csarnokokat. Az épülő trafóállomás mellett beszélgetünk. — Saját konyhánk lesz. korszerű öltöző, mosdó, a csarnokok világítását, burkolásának színösszeállítását úgy oldottuk meg, hogy jó legyen a dolgozók hangulata munka közben. Azt hiszem, köszönetét mondhatunk a tervezőnek, mert szép munkát végzett. — És a kiv:telezőknek? — Nékik is. Ha jól utánaszámolok. nyolc vállalat végzi ezt a tevékenységet, A generálvállalkozó a Tanácsi Építőipari Vállalat, de dolgozik itt az Állami Építőipari Vállalat és a Somogy megyei Ütópítő Vállalat is. A felsorolást hirtelen félbeszakítja, a központi épület földszintjén, járunk, kerülgetve az állványokat. — Ez lesz itt az orvosi rendelő, ez a váró. Hatszázán dolgoznak itt az első termelési ütemben. Sok nő is. A munkásnők foglalkoztatása közös gond. Mi nem félünk a női munkaerőtől, hiszen az ipari tanulóink többsége is lány. Beérkeztünk egy másik, már kész üzemcsarnokba. Az átlátszó tetórészen ömlik be az őszi nap fénye, és megvilágít egy gépsort. Nemrég csomagolták ki. két fiatalember foglalatoskodik körülötte.- Ök már a mi munkásaink — mondta az igazgató. — Fiatalok, hiszen sok fiatal dolgozik majd itt. Lesz mérnök, aki nálunk kezdi majd a pályát, együtt a gyárral. Megkérdeztem Kenesei József géplakatost, mit vár a gyártól. — Megmondom őszintén, azért jöttem ide, mert egyrészt közel van. másrészt több lesz itt a fizetés is. És ahol eddig dolgoztam, az egy elavult, régi üzem. Az ember inkább ilyenekre vágyik. Nézze meg ezt a félautomata esztergapadot. — A fiatal tmk-s (ez lesz ugyanis a beosztása) szemében büszkeség csillog. A gyár másik munkása Nagy József elektroműszerész. — A katonaságtól. jöttem, még tanulni szeretnék itt, lú- szen ehhez a munkához elég magas szakképzettség kell. — Hogy vannak megelégedve az építkezéssel? — Mehetne gyorsabban is. Mi már nagyon várjuk, hogy induljon a gyár. Ugyanez a várakozás ül az Igazgató tekintetében is. És egy kötekedő kérdés az emeleten, az igazgatói szobában. — Hányszor fogják itt mondani a telefonba, hogy házon kívül van? — Remélem, nagyon ritkán. Várakozással teli emberekkel beszélgettem az építkezésen. Csali az építők ne várakozzanak. Mint hallottam, télen is folyik majd a munka. Mert a kettes ipartelep új létesítménye is várakozik — avatasra. Tröszt Tibor ÜM Nagy József és Kenesei József, az első munkások. Negyedszázados jubileum A fennállásának hatvanadik évében járó szegedi napilap, a Dél-Magyarország, huszonöt évvel ezelőtt, 1944. november 19-én jelent meg ismét az altkor már felszabadult városban. A negyedszázados évfordulóra emlékezve a szegedi Jókai utca 4. számú épületben — amelyben huszonöt éve a Dél- Magyarország szerkesztősége fnegkezdte működését — emléktáblát avattak. Az ünnepségen dr. Antalffy György egyetemi tanár, az MSZMP Csomg- rád megyei Bizottságának tag- ia, a Dél-Magyarország egykori szerkesztője mondott beszédet Az évforduló alkalmából kicsinyített formában újra kiadták a huszonöt évvel ezelőtt, 1944. november 19-én megje- fent Dól-Magyarországot. i4 titokzatos asszony tiszt leszállt, ezt mondta: »-Engem többé ímeg nem találsz, visszafelé az országutat kerüld, mert még jönnek katonák és elfognak« Szót is fogadott. Mellékutakon, a töreki hegynek jött haza. A töreki hegyen éjjel a siófoki menekültek rákiabáltak: »Megállj! Ki vagy?« Azt felelte: »Zamárdi!« »Akkor mehet« — mondták az őrök. És elengedték az utón. Csákovics József öregapja is elhajtotta az ökröket Ácsára a horvátok elől. Azok azonban elvitték a szemrevaló jószágot onnan is. Gazdájuk keresésükre indult. El is jutott Csíkvárig. Kereste, kereste, de nem találta meg ökreit. Talált két jó ökröt befogta őket és elindult hazafelé. Siófok és Lepsény között járt. mikor egy galamboki ember megállította, hogy adja oda az ökröket, mert azok az ő ökrei. Az ökrök hallgattak is az ember szavára. Kénytelen volt a szerzett ökröktől megvállni. Varga József is ökrös szekérrel vitte a horvátakat majdnem fehérvárig Ott a nagy zavarban ökrei elkeveredtek. Gyalog indult haza. Még sok katona jött. ö a mezőn bujkált. Egy helyen egy nagy tőkszár alá rejtőzött el, az mentette meg. Az ütközet hamarosan lezajlott. A magyar honvédség a Velence mocsaraiba fojtotta a horvátit sereget. Akik megmenekültek, Bécs felé futottak, másoík ismerős úton. a Balaton mellett szivárogtak hazafelé. A tóközi szélen két zamárdi ember ráakadt két horváth katonára. Azok letérdelve könyörögtek: »Jaj. ne, Bozse. ne, Bozse! Van otthon sok jerek. szén feleség!« De ők nem törődtek ezzel, fejszével agyonverték mind a kettőt. Az egyik ember később -megbánta tettét. Mindennap tórdenállva. imádkozva ment végig házuk telkén, hogy le- imádkozza vétkét. Tatár Kálmánék földforgatás közben megtalálták a két agyonvert katona csontjait. Egymástól pár lépésnyire, sekélyen voltak eltemetve. Arrébb. egy mélyebb gödörben ásták el újra az előkerült fehér csontokat. Igaz volt a hagyomány, amit a két horvát katonáról az öregek megőriztek és szájról szájra adtak. Az erdőkben és a szőlőhegyekben is bujkáltak horvátok. Bementek a pincébe, hogy élelmet kérjenek. Ott aztán agyonverték őket. Matyikó Pálról mondták, hogy a pincéjében aprítja a harvátokat, minden fejszecsapásra levág egyet! Több mint 120 éve ennek. Állnak még azonban az öreg pincék, s ha csikordulnak a zárak, az őszi napfényben kitárulnak a foltozott ajtók. Pillér Dezső A titokzatos asszonyt, akiről a következőkben megemlékezni szándékozom, ve úgy tessék elképzelni, mint a krimik rejtélyes hölgyét. Ö nem surrant, nem lopva jelent meg, nem váratlanul toppant elő, hanem szabályos beutalóval vonult be az üdülőbe a poggyászt szállító kiskocsi mögött. — Kovács Pálné — nyújtotta kezét a gondnoknak, s tekintetében nyoma sem volt a setjelmességnek, mosolyában a kétértelműségnek, hangjában a fátyolozottságnak. Számomra mégis már ott, azon nyomban titokzatos volt Álltam ugyanis a gondnok mellett, mint a többi beutalt, és vártam, hogy elraktározzon. Nagyon rábámulhattam Kovácsáéra, mert egész egyértelműen közölte a gondnokkal, hogy a férje, aki nehézsúlyú bokszoló, csak harmadnap érkezik. * Ettől kezdve csak lopva nézegettem. de szenvedélyesen. Szenvedélyem ugyanis, hogy dacolva silány arcmemóriámmal, próbálom megfejteni az utamba kerülő és ismerősnek tetsző emberek kilétét, Kovácsné teltkarcsú, szőke, mosolygós, olyan »harmincas« asszony volt. Végtelenül kedves, előzékeny, jókedvű, aki az első nap kedvence lett az üdülőnek — mind a gondnoknak, mind a személyzetnek, mind a beutaltaknak. Csak nekem nem. Én gyötrődtem miatta. Hiába próbáltam ugyanis csodálatos módszeremmel elképzelni... Amikor hallottam, hogy Mancikának szólítják, arra gyanakodtam, tán avval a Mancikával azonos, aki a Bumeráng utcában fölöttünk lakott. Az a Mancika rázta a fejemre ilyen kedves mosoly- lyal a porrongyot. És szőke volt, korban egyezik vele északkor a fülembe súgta az asztaltársnőm, hogy Kovácsné festi a haját. Az eredeti hajszíne barna... Hm! Megvan! Tíz évvel ezelőtt, amikor kórházban feküdtem, ott volt egy Mancika nevű barna ápolónő, az szúrta belém ilyen kedves mosollyal az injekciót. Épp közölni akartam vele közös múltunkra vonatkozó fölismerésemet, közeledtem az asztalaihoz. Ebben a pillanatban Kovácsné rózsás arca elfehé- redett, kapkodva vette a levegőt. A szomszédja almahá- mozás közben megvágta az ujját. Egy csöpp vér kiserkent. — Ne haragudjatok, nem bírom a vért! — mentegetőzött a szőke asszony, és szégyenlősen mosolyogva kitámoly- gott. A következőkben íróasztal mögé ültettem, mert volt nekem dolgom egy ízben mosolygós hivatali hölggyel. Nem stimmelt. Fantáziám bóbitát kötött a fejére, mert egyszer volt. hol nem volt, egy pincémő, aki mosolyogva szolgált ki. Nem egyezett a két arc. Már-már szabad a gazdát kiáltottam magamnak, és el határoztam, hogy megkérdezem tőle: honnan ismerem — természetesen mielőtt megér kérik a nehézsúlyú férje. Vacsora után terveztem az akciót. Elkövetkezett a vacsora, ettem a spenótot tükörtojással és gyűjtöttem a bátorságot. Egyszerre halk sikoly hallik. Látom, hogy a felszolgáló kislányt támogatják. Ott van mellette Kovácsné is. ö vette ki a kezéből az almával teli tálcát. — Semmi, semmi! — mondja a lány magához térve —, egy kicsit megszédültem. Tessék ideadni a tálcát! — Nem, édeském, te csak ülj nyugodtan, majd én kiosztom a gyümölcsöt — mondja Kovácsné, és maris indul az asztalok között. Mindenki visszaül a helyére és türelmesen várja, hogy az önkéntes felszolgáló kedves mosollyal hozzá lépjen. Talán a harmadik asztalnál járhat Mancika, amikor egy néni ültéből fölágaskodva az almák közé kotor. — Ne tessék válogatni, majd én adok! — reccsen rá a szép szőke asszony megráncolódott. homlokkal, komor tekintettel. — Megvan! — tört ki belőlem spontán a diadalordítás. Értetlenül és megrökönyödne bámultak rám a többiek. Szégyenkezve lesütöttem a ‘••zememet. az abroszt néztem. 4 fehér térítőn, mint filmvásznon, megjelent a gy ümölcsüzlet, ahol elég gyakran szoktam vásárolni egy mogorva szőke asszonytól. Sólyom László SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök. 1909, november 98.
