Somogyi Néplap, 1969. szeptember (25. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-07 / 207. szám
znap délután légiek alább háromszor Jl3* összevesztek. Azzal kezdődött, hogy Ali késve érkezett. Öli már rég ott ült a presszó ablakában, feltette a napszemüvegét, mert erő,sen odatűzött a nap, és unottan szopogtatta a coca-colát. Hamarosan feltűnt Ali. Nem ment az ajtóhoz, hanem átemelte hosszú lábát a vályú alakú virágtartón. Lehajolt a feltolt kirakatablak alatt, és lezöttyent Öli mellé a székre. — Na, végre! — mondta Öli. — Egyezik a véleményünk — nevetett Ali. — Mért van olyan jó kedved? — Még az se legyen, amikor egy ilyen frankó nővel találkázom? — Naponta részed van benne — legyintett Öli előkelő könnyedséggel. — De legalább ne késnél folyton! — Kilencvenhatodszor is megmagyarázom: később végzem, mint te. Mondtam, hogy sétálj előbb, csak aztán ülj be. — Tudod, hányán leszólítják az embert séta közben? — Mutasd meg, ki volt, s én elkapom az ürgét! — játszotta meg a zord lovagot Ali. — Nem egyvalaki, mindig más . . . ! De hisz tudod te. azt. — Tudom. S kellően fel vagyok háborodva. — Ali a lányra mosolygott, és megrendelte a saját coca-coláját. Tenyerét rátette Öli kezére és szenvedélyes hangra váltott: — Ügy mennék már de, úgy ... ! — Bolond vagy? Ilyen korán?! — Elismerem, hogy igazad van. De azért talán mondhatom, hogy én már rohannék? — Mondhatod — vonta meg a vállát Öli. — Nincs tán ellene kifogásod?! — Semmi az égvilágon. Legfeljebb megjegyzem, hogy túl önzőnek talállak. — önzőnek! Engem! — ha- hotázott Ali színésziesen. A többi asztaltól is mind feléjük néztek. — Nem zavar, hogy mindenki idenéz? — suttogta Öli. űo, — Na és? — Hirtelen abba- hagyta Ali, mert hozták az" italt. Némán megvárta, hogy a felszolgálónő kitöltse a felét a pohárba, megköszönte, s csak aztán fordult ismét Olihoz: — Jól le tudod hűteni az embert — Téged minden öt percben le kell hűteni. — Erre büszke vagyok — bólintott Ali. — Különben ma porszívót és. fotelokat szeret. nék nézni. — Tudom,, már mondtad. AU sértetten és méltatlankodva csóválta a fejét. Nem is szólt többet, hanem fizetett. Pár perc múlva már egy kirakat előtt ácsorogtak. Es itt vesztek össze másodszor. — Látod, ez az — mutatott Ali egy porszívóra. — Ühiim — hagyta rá Öli, és egy nő után nézett, aki sárga pizsamanadrágban közlekedett. Ali lelkesen folytatta; — Ez felszívja a vasgolyót is. Elhiszed nekem? — Megrántotta Öli kezét, aki még mindig az idegen nőt figyelte. — Te ide sem figyelsz? — Tudhatod, hogy egy porszívó nem hoz ki a sodromból. — El se képzeled, mennyi mindenre jó egy ilyen porszívó. Először is: lehet vele festéket fújni, mint egy szórópisztollyal. Másodszor ... — Én azt hittem, hogy először is porszívásra való. — Ali rendíthetetlenül folytatta: — Másodszor! Csinálok hozzá egy áttételes tengelyt, és ezzel fogunk kávét darálni, turmixot keverni, verhetsz vele habot... — Minek verjek habot? Hogy megbarotvaikozz vele? — Te habot fogsz verni és habcsókot sütői nekem. Borzasztóan szeretem. — Megvesszük a cukrászdában. — Szóval te nem fogsz habot verni? — Nem. — Nem sütsz habcsókot? — Nem. — Így is jó... ! De annyit mondhatok, én meg nem fogom lefújni a falakat — Akkor nem fogod .. — Nem is veszünk porszívót?! — Felőlem ... ! Ali már olyan dühös volt, hogy OU attól félt, belecsap öklével a kirakatba. Sietve magával rángatta hát: — Gyere gyorsan! Zöld a lámpa. Néhány perc múlva sikerült harmadjára is összeveszniük. sszekapaszkodva járkáltak a ha tál- más bútor-áruház termeiben, nézegették az árcédulákat, s jobb. híján a mások megjegyzéseit hallgatták. Templomi áhítatukban még suttogni sem mertek, míg egyszer OUt teljesen fel nem kavarta a látvány. — Nézd azt a sárga heve- rőt! — ragadta meg Ali karját — Nem rossz — biccentett Ali. — Csak keskeny. — Kettő keU belőle. — Nekem az a kétszame- lyes tetszik. OU megbotránkozva né2ett Alira; — Csak nem képzeled, hogy egy ekkora mozdonyt berakunk a lakásba? Ragaszkodom az egyszemélyeshez. Sarokra fogjuk tenni. Ha nem tudnád, én modemül akarom berendezni a. lakást — Én viszont - foityánt fel AU — göcseji pacasztszo- bára vágyom! Még tudnád indokolni, miért idegenkedsz a kétszemélyes heverőtői? — Mert nem modem. — Mondd meg, hogy nem akarsz velem egy heverőn aludni!. Öli kis meggondolás után azt felelte: — Ma már nem alszanak együtt az emberek. — Ne őrjíts meg! Majd én mindig átgyalogolok a másik sarokba... Öli nevetett; — Mondom, hogy önző vagy! Egyébként az az igazán modem, ha nem is a másik sarokban, hanem a másik szobában alszik az ember házastársa. Az alvás magánügy. AU már csak tátogni tudott. Ilyenkor dadogott is: — M ... mondd, téged az asztal k...körül kergettek...? — Ne félj, semmit nem fogok megtagadni tőled — simogatta meg lefegyverzőn Ali arcát OU. — Csak épp a másik szobából fogok bekérezkedni... Megáll az ész. OU derűsen folytatta: — Azt sem szeretem, ha mellettem horkolnak. — De hát én nem horkolok! — indignálódott AU. — Majd fogsz. Eleinte senki sem horkol. Bezzeg azután! Hallanád csak az aput! — Én nem vagyak vén trotty! — Ne mondj ilyet az apámra! — Te közölted velem, hogy horkol. — Vedd tudomásul, ragaszkodom az elveimhez. Ne is vitatkozz tovább! AU sziszegve ráncigálta maga után OUt: — Ha nem nézne minket az egész áruház, elintézném én a te elveidet... ! S a következő ötperc végén egy sötét kapuzugban eszméltek. Kibontakoztak egymás karjából. — Ugye, mi sose fogunk veszekedni? — kérdezte Oh. — Soha —1 fújt nagyot Ali, és megint átölelte a lányt. Arra rebbentek szét, hogy egy testes nő rikácsol mellettük: ) — Ide jönnek ölelkezni! Mindjárt szólok a rendőrnek. N evetve futottak ki a kapualjból s felkapaszkodtak az első villamosra. Hosz- szan utaztak. Amikor beértek az erdő sorfala közé, leszálltak, s egy kis osapásan megindultak a fák sűrűjébe. Ide már csak néhány sugár vetődött be az út melletti lámpák távoli fényéből. Az ismerős két törzsű fánál kézenfogva csörtettek a bokrok között. Elérték a parányi tisztást, Ali levetette a zakóját.- •. ;; v - ■ — Megint kevés az időnik. Öli leosúsztatta a fa mellé a retiküljét és egy bokorra dobta kosztümkabátját. A lány suttogva kérdezte; — Remélem, nem felejtetted elhozni a plédet? — Csak nem nézel bolondnak?! — kérdezte Ali dühösen, de mindjárt csökkentett a hangerőin, mert most aztán igazán nem akart veszekedést. — Ott van a lábad előtt... Az ágon már nyitott torokkal himbálódzott az aktatáska. MIKUS SÁNDOR: FEKVŐ Nö (SZOBOR) Martti Larni: Nikó bácsi papagája Ha a kedves olvasó maga elé tudja képzelni a hites görög bölcselőt, Szokratészt, akkor máris ismerősnek mondhatja Nikó Drosszoszt is. Nikó Drosszosznak Tessza- loniki szélén volt egy kis kocsmája. Az öreg írt, olvasott, éppúgy, mint öles termetű fia, akivel együtt vezette kis boltját Nikó nem akart versenyre kelni a fényes éttermekkel. Vendégei sózott olajbogyót, poliplevest, kenyeret kaptak, meg jóféle ánizslikőrt, pálinkát és Tesz- szália illatos borát ihatták. A kocsma "-reklámfőnöke« az unoka volt, aki ilyen lélekemelő feliratokat' pingált a falra: »HA AZÉRT ISZOL, MERT FELEJTENI AKARSZ, AKKOR ELŐRE FIZESS!«.., »HA A SZOBA HIRTELEN FOROGNI KEZD VELED, GYORSAN ÜLJ LE!«...» NE FELEDD, HOGY NIKÓ SOHA NEM ADJA KI KLIENSÉT, A FELESÉGEK NEM TUDJAK MEG, HOGY ITT VERITEK EL A PÉNZT!« A kocsma mennyezetéről lelógó kalitkában egy papagáj. Nikó megtanította a kedvencét, hogy köszöntse a vendégeket: »Jó napot! — Nyomj le még egyet!« Nikó városszerte híres volt éles nyelvéről. Nem azért hordta a nyakán a fejét, hogy legyen mire kalapot tenni. Vendégei azonban épHevesi Sándor legendás nevének emlékét ma is játszott színdarabok rendezőpéldányai, fordításai, nagy hatású dramatizálások sikerei, és könyveinek — antikváriumok mélyén található — ritka példányai őrzik. Halála óta, harminc esztendeje — s már életében is — eszményképe a magyar színházkultúra legjobb képviselőinek. Gyakran emlegetik, ám igényes műirévészeié a színházak világán belül is csak viszonylag szűk körre hathatott. A fiatalok, s az elmúlt tizenkét-tizenöt esztendő alatt kialakult új közönség fogékony legjobbjai is alig ismerik. Pedig a magyar színpad sokat köszönhet Hevesi Sándornak: egész élete munkásságával a haladó művészi irányzat úttörő képviselője és fölényt bizonyító mestere volt. Mai, szocialista célkitűzéseket vállaló színházművészétünk is részben az ő útján halad tovább. Ma is igaz, amit több mint húsz éve írtak róla: »Aki ma Magyar- országon színház iránt érdeklődik, az neki majdnem kivétel nélkül tanítványa — akkor is, ha véletlenül nem tud róla,« Hevesi Sándor nevéhez fűződik az európai színvonalú, realista igényű magyar színjátszás megteremtése. Hevesi Hevesi Sándor emlékezete nélkül Magyarországon visszhang helyett kongó némaság fogadja Brahm és Antoine, Gordon Craig és Sztanyisz- lavszkij újító törekvéseit, a színpad igazságának programját. A XIX. századi magyar színjátszás nagy korszakainak fénye megkopott, s az új század első éveiben unalmas akadémizmus bénította a Nemzeti Színházat. A megnyíló magánszínházak vezetőit is jobban érdekelte a kasszasiker, mint a művészi eredmény. Kulisszáhasogató szavalás és lélektelen szemforgatás a Nemzetiben, igénytelen malackodás és lapos naturalizmus, a magántőke színházaiban: ez a magyar színház helyzete, amikor Hevesi Sándor leteszi a kritikusi tollat, és 1901 karácsonyán a Nemzeti Színházhoz szerződik. Rendezője, főrendezője, majd 1922 és 1932 között igazgatója a színháznak. Évekig dolgozik az Operában, a répi Népszínházban és a Magyar Színházban. Ifjúságának nagy élménye a Thalia Társaság merész kezdeményezése, az első magyar kísérleti színház stílusának kialakítása. Negyven éven át dolgozott a színpadon. Ezalatt új stílust és játékrendet teremtett. Színészeit . mesterségük titkaival, közönségét a világirodalom remekeivel szembesítette. Az előadás minden részletét és hatáseszközét egységbe foglaló együtteseket szervezett. Űj életre támasztotta a magyar és külföldi klasszikusokat. Bemutatta Moliere-t és Vörösmartyt, Ibsent és Kisfaludy Károlyt, Aristophaneszt és a Magyar Elektrát. Űj színpadi változatban csillogtatta a Bánk bánt, s Az ember tragédiája értékeit, és olyan Shakespeare- kultuszt teremtett, hogy a Nemzeti Színház előadásait az angol színházi szakemberek is csodálták és tisztelték, A modernizmus tobzódása idején, a formalista szenzációhajhászás éveiben Hevesi újítása: a klasszikusok korhű, hiteles előadása. A kortárs magyar szerzőkért is sokat tett, és mennyit az operáért, a kamaraműfajért, valamint a rádió művészetéért! pen ezért szerették. Sót, még a helyi pópa is be-benézett egy pohárka italra. Meg aztán közös érdekeik voltak, mivel a , papnak is volt egy papagája, majdnem olyan, mint Nikóé. A pap-madár persze nem mondott nyomdafestéket nem tűrő szavakat, hiszen istenesen nevelték. A kocsma törzsvendégei közé tartozott Lerósz ezredes is, Nikó unokaöccse, Adolf Hitler bősz tisztelője. Nikó Drosszosz és az ezredes minden alkalommal ádáz ellenségként vált el egymástól. Nikó azzal fojtotta ellenfelébe a szót: — Ide figyelj, öcskös! Elmehetnél egy pszichiáterhez, mert még úgy végzed, mint Adolf. Két évvel ezelőtt azonban Nikó Drosszosz jól felvágott nyelve megcsendesedett. A . királyi hatalmat felváltotta az ezredesek . juntája, és az unokaöccs figyelmeztette: —■ Ha sokat fecsegsz, koncentrációs táborba dugunk. Nikó nem felelt, de válaszolt helyette a papagáj a kalitkából: — Le a diktatúrával! Akasztófára az ezredeseket! — Hát így állunk! — nevette el magát Lerósz. — Megtanítottad a papagájod, hogy helyetted válaszoljon? Tudod mivel jár ez? — Beraktok a lágerbe — szólt fejét lehajtva Nikó. — Ha nem az apám bátyja volnál, agyonlövetnélek -j- mondta Lerósz. — Utoljára figyelmeztetlek, ha továbbra is rágalmazod a kormányt, Zatounura kerülsz, mint a két idősebb fiad, — guanót szedni. — Értettem — szólt engedelmesen Nikó. — Ha kinyitom a szám, akkor elküldenek guanót szedni a kormánynak. Az ezredes dühösen legyintett és fogait összeszorítva kifelé indult. Már az ajtónál volt, amikor meghallotta a papagájt. — Le a diktatúrával! — Akasztófára az ezredesekkel! Nikó Drosszosz ezután csendesebb lett. A bajt kerülendő, pnokája úi jelszavakat írt a falakra: »IGYÄL VALÓDI AMERIKAI WISKYT!« »FELEDJÉTEK GONDJAITOKAT — IGYATOK NATO- KOKTÉLT!« »GÖRÖGORSZÁGNAK REMEK KORMÁNYA VAN!« A jelszavak ellenére egyre másra érkeztek a titkos jelentések Nikó kocsmájáról. Valaki úgy hallotta, hogy Nikó azt mondta egy munkásnak: a kormány alkalmatlan, különben is folyton ezt a szót ismételgeti mindenre: alkalmatlan. Azt is bepanaszolták, hogy Nikó papagája valami idegen hatalom szolgálatában áll, és mindenféle propagandát folytat Lerósz ezredes azt tanácsolta nagybátyjának, hogy sürgősen szabaduljon meg a papagájtól. így is történt. A kocsma állandó vendége, a pópa is beleegyezett, hogy elcseréljék a madarakat. A cserével az ezredes ugyancsali egyetértett, és végre elhitte, hogy bácsikája felhagy a. kormány bírálatával. Sőt, azt a szót is elfelejti. hogy »alkalmatlan«. De hiába. Olyan jelentések érkeztek. hogy Nikó felháborító plakátokkal ragasztotta tele a kocsmát. Lerósz elhatározta, végleg elveszi az öreg kedvét attól, hogy nyelvét a kormányon köszörülje, és ismételgesse, hogy a hadsereg »alkalmatlan«. Parancsot adott: tartóztassák le és lőjék- agyon Nikót Hiába kért a pap kegyelmet az öregnek, N.ikót ki- vitték a város szélére, ..ahol a szegény, írástudatlan nép lakik, a fal elé állították. Vele szemben felsorakozott egy szakasz katona, és parancsszóra eldörült a sortűz. Nikó elesett. Az ezredes megijedt, hiszen azt parancsolta, hogy vaktöltényt használjanak. — Szegény bácsilcám . .. Ügy látszik, meghalt az ijedtségtől — ismételgette, és odarohant a földön fekvő öreghez. Nikó Drosszos kinyitotta a szemét, lassan felült, körülnézett és megszólalt: — Most már elhiszed, hogy ebben az országban minden alkalmatlan, még a katonaság töltényei is? Larosz leckéje után a kocsma faláról leszedték a feliratokat, az unoka vette át a kiszolgálást, Nikó pedig ki se jött a konyhából Az ezredes egyszer betért a kocsmába, hogy meglátogassa nagybátyját. Közölte, hogy megbocsátottak neki, ő maga pedig nagyon elégedett az öreg viselkedésével. Nikó ugyanis meg se szólalt. Elmenőben megállt a papagáj kalitkájánál, és gúnyosan elnevette magát. — Na, pap-madár! Ugyancsak csendben vagy. Nem tanított meg beszélni a pópa? A madár hallgatott, nézte az ezredest, aztán elfordította a fejét. Az meg csak beszélt hozzá: — Vagy te is úgy tartod: a diktatúrát meg kell dönteni, az ezredeseket meg felakasztani? A papagáj kinyitotta a csőrét és komolyan válaszolt; — Legyen meg az úr akarata! Fordította: Baranyai 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1909. weptaaba f.
