Somogyi Néplap, 1969. szeptember (25. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-20 / 218. szám

Az idős emberek segítésére w Uj napközi otthonok, házi szociális gondozók SOMOGY MEGYÉBEN hu- •zonkétezer olyan idős ember él, aki vagy teljesen magára maradt, vagy akivel napköz­ben nem tudnak törődni a hozzátartozók. Egy részüket szociális ott­honban helyezték el, mások pedig az öregek napközi ott­honában találnak társakat A Somogybán működő huszon­két napközi otthon hatszáz embert fogad be. A rászoru­lók száma viszont meghaladja a hatezret. Az idén Kaposvá­ron és Csurgón adtak át ilyen létesítményt, az év vé­gére pedig öreglakon, Nagy- berényben és Mezőcsokonyán gyarapszik a hálózat egy-egy újabb otthonnal. Valamennyi épületet társadalmi összefo­gással tették lakhatóvá, ren­dezték be bútorokkal, televí­zióval és látták el könyvek­kel, újságokkal. A negyedik ötéves terv végére még tizen­négy napközi otthon átadását tervezik. A gondokon ez, sajnos, csak átmenetileg enyhít Az utób­bi 4—5 év statisztikái szerint az idős emberek száma állan­dóan növekszik. Olyannyira, hogy a tervezett 14 új otthon sem képes befogadni vala­mennyi rászoruló öreget A szocialista- országokban készített fölmérések, tanulmá­nyok alapján Magyarországon eddig kissé háttérbe szorult ez a kérdés. A környező or­szágokban már több jó mód­szert is kidolgoztak az idős emberek védelmére, segítésé­re. Így kezdődött meg hazánk­ban is lengyel példa nyomán a házi szociális gondozóháló­zat szervezése. Ennek lénye­ge az, hogy a szociális meg a napközi otthonokból hely­hiány miatt kimaradt idős embereket rendszeresen meg­látogatják, s egészségi álla­potuknak megfelelően gon­dozzák is őket Somogybán mintegy négyezer idős em­ber felügyeletét jelentené ez. A házi ápolásra szoruló em­berekről a körzeti védőnők készítenek fölmérést. A gon­dozóhálózat szervezésében a Vöröskereszt, a nőtanács és több más társadalmi szerve­zet >s segít a tanácsok és a termelőszövetkezetek szociá­lis bizottságainak. A hálóza­tot javarészt a vöröskeresz­tes aktívákból szeretnék ' ki­építeni. Irányítását a megyei tanács egészségügyi osztályán végzik, de a járási székhelye­ken is lesz felelőse e mun­kának. Somogy megyében az or­szágban az első között láttak hozzája házi szociális gondo­zás megszervezéséhez. A házi szociális gondozók ma már tiszteletdíjat kapnak munká­jukért. Az országban először Somogy megyében, Siófokon, Balatonszabadiban, Csurgón, Szentán, Berzencén és Mar­caliban (főként a termelőszö­vetkezetek) honorálták tiszte­letdíjjal a gondozók fárado­zását. EGYRE INKÁBB ÉREZ­HETŐ, hogy az idős emberek sorsa társadalmi ügy. S eb­ben továbbra is nagy feladat vár a termelőszövetkezetekre és állami gazdaságokra, az üzemekre és a vállalatokra, hiszen a most nyugdíjas ko­rú vagy elhagyott emberek többsége nem is olyan régen a földeken, a gyárak munka- padjai mellett dolgozott. B. Zs. IFJÜSAGI HKVBtSOYB Ismét megkezdték az ifjúság bérleti hangverseny-sorozatá­nak szervezését. Az Országos Filharmónia if­júsági sorozatai a zenei is­meretterjesztés fontos bázisa: lettek országszerte az utóbb: években. Az általános és kö­zépiskolás korú fiatalok tízez­rei hallgatták meg — élvezet­tel. örömmel — a 4—5 elő­adásból álló sorozatokat. Ezek a hangversenyek igen vonzó és ötletes szerkesztéssel rész­ben zenei alapismereteket nyújtanak magas színvonalú ének- és hangszeres illusztrá­cióval, részben az irodalmi lan tervek anyagát egészítik ki Az idei évadban november 10—13-a között jelentkeznek először megyénkben a Filhar­Kísérleti partszakaszok a Balatonon A Balatonon a jég beálltáig folytatják a tavasszal megkez­dett partszabályozási és épí­tési munkákat. Az idén is több ezer köbméter kőanya­got és betont építettek, illet­ve építenek be. Az új kőgá­takkal a Balaton állandó és ideiglenes partfalainak hossza megközelíti a 60 kilométert. A partfalak mintegy kéthar­mada a somogyi oldal hul­lámveréstől és eróziós károk­tól leginkább veszélyeztetett részein épül. A partkiképzés és védelem újszerű változatával is kísér­leteznek. Több új balatoni kempingnél a tengerparti ho- mok-lidóhoz hasonlóan képez­ték ki a partot. Ezeket, a víz­re enyhén lejtő homokos par­tokat kedvelik a Balaton für­dővendéget, és ahol a hul­lámverés enyhébb, és az egyéb körülmények megengedik, a jövőben is mellőzik a kőgát építését. A következő évek tapasztalatai döntik majd el, hogy a Balatonon ki lehet-e alakítani a hosszabb élettar­tamú homok-lidókat. Új képzőművészeti folyóirat indul: A Műgyűjtő A modem társadalom embe­re egyre nagyobb érdeklődés­sel fordul a képző- és iparmű­vészet felé. Mind több azok­nak a száma, akik nemcsak a kiállításokat tekintik meg, ha­nem közvetlen környezetükben is szívesen látják, otthonukat is díszíteni akarják az értékes művészi alkotásokkal. A kép­zőművészeti alkotásokkal, a művészek kiállításaival azon­ban a főváros és a megyeszék­helyek lakosságán kívül na­gyon kevesen találkoznak az országban. Eddig egyetlen fo­lyóirat, a Művészet foglalko­zott képzőművészetünk fonto­sabb kérdéseivel. Ez azonban stílusa miatt az egyszerű olva­sóhoz nem kerülhetett közel. Ugyanakkor évről évre mind többen igénylik a tájékozta­tást képzőművészeinkről, a modern- otthonok és a művé­szi alkotások kapcsolatáról. Ezeket az igényeket elégíti ki a Képcsarnok Vállalat e.gy új művészeti folyóirat, a Mű­gyűjtő megindításával. 1945-től ez lesz az első olyan lap, amely szoros kapcsolatot teremt a művek, a műkereske­delem és a vásárlás között Az utóbbi évokben nőtt a műgyűjtők tábora. Ám sokan még nem tudják pontosan el­választani az értékes műalko­tásokat a silányabbaktól. A december 15-én megjelenő fo­lyóirat amellett, hogy a mű­vészi alkotásokat magas szín­vonalon, de közérthető nyel­ven elemzi, sok más kérdésben is eligazítást ad. A Műgyűjtőnek négy fő ro­vata lesz. A műgyűjtők rova­tában rendszeresen bemutat­nak égy-egy nagyobb magán- gyűjtemény, és riportsoroza­tokban foglalkoznak a gyűj­tők problémáival. A művészet és otthon rovat elsősorban az ember és a művészi alkotások kapcsolatával foglalkozik. Gaz­dagon illusztrált tanulmányai­val pedig tanácsokat, ötlete­ket ad az otthonok berendezé­séhez. A nemzetközi képmaga­zin rovatban a magyar képző­művészet külföldi visszhang­járól olvashatunk. A műgyűj­tők levelei és kérései is fon­tos helyet kapnak a lapban. Érdekesnek ígérkezik a képző- művészeti Ki mit tud?, a Mű­gyűjtő állandó rejtvényrova­ta. A helyes megfejtők közül kerülnek ki a televízióban rö­videsen meginduló képzőmű­vészeti fejtörő sorozat ver­senyzői is. A Képcsarnok Vállalat vá­sárlói (ha előzőleg előfizet­tek a Műgyűjtőre) egy évig díjmentesen kapják a folyó­iratot A 64 oldalon 70 reproduk­cióval megjelenő folyóiratot külföldre is elő lehet fizetni Érdekes küldetése még a folyóiratnak: az előfizetők tá­borából összetoborozni a mű • gyűjtő klubok tagságát. mónia művészei. Első előadá­sukon Magyar évszázadok címmel a histöriás énekek, a kuruc dalok, a XVIII. századi diákdalok, a 48-as dalok em­lékeit idézik, s Weiner, Ko­dály és Bartók népdalfeldol­gozásaiból, valamint Arany­äs Petőfi-versekből ad elő Jancsó Adrienné és Béres Fe­renc, illetve Szalay Józsej (cimbalom) és Eőry Zsuzsa (zongora). Decemberben Miért szép? címmel Beethoven VII. szimfóniáját hallhatják ismer­tetéssel, a Postás Szimfonikus Zenekar előadásában. Január- ban régi mestereket — Bach, Händel, Corelli, Vivaldi, Boccherini és Haydn — szó­laltatnak meg Perényi Miklós gordonkaművész és a Kapos­vári Zeneiskola tanárai. A so­rozat utolsó előadásán feb­ruárban világot járt előadó- művészek szerepelnek: a. Ma­gyar hárfástrió (amely évek óta az NDK-beli Halléban működik), tagjai Vermes Má­ria (hegedű). Molnár Anna (hárfa), és Szeredi S. Gusztáv (mélyhegedű). * • * Megyénk diakfiaialsága nem túlságosan jeleskedett a bér­letvásárlásban, illetve az elő­adások látogatásában. Ám így is van fejlődés: az utóBbi há­rom-négy évben növekedett a látogatók száma. Különösen Siófokon, Barcson és Csurgón. Annál több üres széksor tá­tongott a megyeszékhelyen. Sokan megvették ugyan a bér­letet, ám az előadások többsé­gére nem mentek el. Ennek az okát nem annyira az elfoglalt­ságban, inkább a figyelmetlen­ségben kereshetnénk. Ha azon­ban az előadások előtti na­pokban nemcsak ének-zene szakos nevelőink, hanem a magyar és történelem sza­kos tanárok; sőt, az osz­tályfőnökök is felhívnák tanít­ványaik figyelmét (vagy eset­leg el is kísérnék egyik-másik hangversenyre a fiatalokat), s egyszer-egyszer megbeszélnék, amit közösen hallottak — ez, úgy gondolom, kifejezetten használna a zenei és irodalmi ismeretterjesztés meg az ízlés- formálás ügyének. És melles­leg Kaposvár sem kullognak az utolsó helyen az ifjúsági hangversenyek látogatottságá­nak statisztikájában. W. E. Jon a Luxemburg Cirkusz Kígyóbűvölők, oroszlánok és bohócok Kerékpáros artisták a porondon. A Luxemburg Cirkusz rek- lámfüzetecskéit átlapozva több izgalmasnak ígérkező világ­szám vonja magára a figyel­met. A két csinos és nem utolsósorban bátor hölgy, a Gruppe Amazonasz különle­ges vállalkozása különöskép­pen. Mesterségük: a kígyó- bűvölés. Most a dél-amerikai őserdők legérdekesebb és legritkább kígyófáj táj ára, az anakonda kígyókra kényszerí­tik akaratukat. Világszámként hirdetik ha­zai képeslapjaikban is a Da­ra Puspita gogo girls beat- együttes műsorát. A négy in­donéz születésű kislány gi­tárral a kezében bejárta már a fél világot. Turnéztak az Egyesült Államokban, Ausz­tráliában és Üj-Zélandban. Tokióban tiszteletbeli japá­nokká választották őket. Most pedig a Luxemburg Cirkusz porondján ismerkednek Eu­rópával. A hagyományos cir­kuszt képviselik a nagy moszkvai nevettetók: Kaza- csenko és Berman. Gerda Tronda játékos csimpánzai mellett nem hiányoznak az oroszlánok sem, szőke ido­márnőjükkel. S ott vannak a szépen öltöztetett lovak, a borotváló elefántok, valamint a merész artisták is, akik trapézon, létrán és gumiasz­talon játszanak a halállal. A 118 tagú Luxemburg Cirkusz áprilisban kezdte meg magyarországi vendégszerep­lését. Eddig mintegy félmil­lióan látták műsorukat a há­romszáz személyes, hűvös időben fűthető cirkuszi sá­torban. A porondon nyolc nemzet artistái találkoznak. Kaposváron október 4-től 7-ig lép közönség elé a Luxemburg Cirkusz társulata. Az öregember, a bolond, meg a halál Az öregember egyedül élt a tanyán. Az öregember siettette a halált. Talán a tavaszt még sze­rette volna megérni: amikor foszladozni kezd a határ hó- bundája és a rétek csatako- san izzadnak. Még egyszer belemeríteni az eke vasát. a buckás domboldalba, menni a két fényes tompora ló után, engedni az eke szarvát, hadd »játsszon«. Könnyű kéz kell a szántáshoz, aki görcsösen szorítja a sima fát, az ter­mészetellenesen nyúl hozzá. Mert mindennek ez a titka: az anyaghoz természetesen kell közeledni, akkor meg­alázkodik, és engedelmesen simul az ember keze alá. Az ekét »játszani kell hagyni«, a fejszét biztos kézzel fogni. Az öregember ismerte a tit­kot. Öreg volt és minden tit­kot ismert. És minden titkot szeretett volna átadni. A fiá­nak. Az öregember egyedüli élt a tanyán. Az öregember siettette a halált. Reggelenként nyílt arccal nézett fölfelé, mindig fölfelé, szinte vakon hunyorogva, a minden reggelek örök szer­tartásával. A reggelek... Ködös emlékképek voltak az öreg emlékezetében a régi reggelekről. Az igazi reggelek. Ezek a reggelek már nem az igazi reggelek. Utánzatok, olyan szánnivalók, mint a fiatalon elhagyott özzvegyasz- szonyok. Ezek a reggelek az özvegyasszonyokra emlékez­tették az öregembert. A meddő, kiszáradt, magukkal mit kezdeni nem tudó özve­gyekre. Kiáltás feszült a. tor­kában. Csak napközben liion- dott rövid szavakat. Favágás közben ezt: »Üssed, üssed, addig üssed...« Sohasem gondolta végig, hogy meddig üsse a bábuként álló hasá­bokat. Ilyen volt az egész élete: egy végig nem gondolt mondat. A nappala szabályos volt. Reggeltől délig áthord- ta a fásszíntől a felaprított fát az udvar másik végébe. Délben harapott valamit, az­tán szürkületig visszahordta a fát. Ez adott értelmet éle­tének. A.z öregember egyedül élt a tanyán. Az öregember siettette a halált. A hallása megélesedett. Fü­le a világ legapróbb mocca­násait is azonnal továbbítot­ta agyközpontjába. De soha­sem azt a zajt, amelyet várt. Minden napon, minden órá­ban azt a hangot várta: kö­zeledő léptek zaját. Tudta, hogy nem bírja már sokáig a napi fahordást. Néha magá­ról gondolkodva egy autó kerekét látta, amely remény­telenül forog a süppedő ho­mokban, anélkül, hogy egy lépést is haladna előre. A vasárnapokat megtartotta. Bütykös ujjai sárga lapu zsol­tárkönyvet nyálaztak, resz­kető fejhangoji énekelni pró­bált. Aztán csak nézett maga elé. Az estéket nem szerette. Akkor nyugtalanító gondola­tok jöttek. A halál jó cim- - bórája volt. Olyannak látta, amilyennek a dohos szagú kalendárium öreg lapjain áb­rázolta a rajzoló: fekete kö- 'penyes, üres szemgödrü csontváznak. Szerette a Ha­lált. Csöndesen ült a sarok­ban, illemtudóan, és a csont­fagyasztó hidegről panaszko­dott ... Az öregember több­ször megkérdezte: mikor jön végre úgy, hogy készülnie kelljen? A Halál ilyenkor ti­tokzatosan mosolygott... Az öregember egyedül élt a tanyán. Az öregember siettette a halait. Talán, ha látta volna az ar­cát, elégedettséget érzett vol­na. A valaha szabályos, jól körülhatárolt tanyasi ház meg az arca hasonlítottak egymáshoz. Ezer repedésű öreg falak. Az arc, a fal így együtt alkottak egy egészet — magányos házban egyedül élő öregembert. Az öregasz- szonyt már régen eltemette. A koporsó kemény, péterszeg nélküli fa volt, eltart néhány évig. Akkor magára maradt, mint a kisujja. Minden tit­kot ismert, minden anyag titkát. A fiának akarta át­adni, de valahogy mindig el­maradt. A fiú bekerült a vá­rosba, városi lányt vett el. Az öreg füle a világ legap­róbb moccanásait is azonnal továbbította agyközpontjába. De sohasem azt, amit várt: csikorgó léptek zaját. Az öregember egyedül élt a tanyán. Az öregember siettette a halált. A faluba csak hétfői na­pokon ment be. Egy vászon zsákot vitt magával, a bol­tos, kialvatlan szemű fiatal­ember, ebbe szórta bele egy heti élelmét, kis rosszérzés■ sei; nem szerette a magának- való öregembert. Általában senki sem szerette. Az öreg­ember sokat gondolkodott azon: miért van az, hogy vannak, akik egész életük­ben magányosan maradnak. Már fiatal korában is észre­vette, mint húzódnak a töb­biek a kocsma másik sar­kába, messze tőle. Varjúfagyasztó hidegben lépkedett a. tanya felé. Csak a Botos-dűlőben vette észre, hogy Villám Berci, a falu bolondja jár a nyomában. Ügy tett, mintha követ akar­na hozzáhajítani. A bolond mekegett, félreugrott, aztán tovább követte. Furcsa gólya­léptekkel imbolygóit, lyukas, eperszínű kabátját lebegtette a szél. Húszéves forma le­gény volt, vízszínű szemek­kel, hosszú orral, megnyúlt végtagokkal. Az apja a fron­ton, az anyja egy összedűlt ház alatt maradt. Az öregember az öklét ráz­ta és borzalmasan káromko­dott. Egyedül élt a tanyán, és siettette a halált. Reggel a pajtában látta meg a bolondot. Vörös volt, a fagyás jelei mutatkoztak rajta. Hóval dörzsölte végig, aztán pálinkát diktált bele. — Te bolond! — morogta magában, amikor az tele­prüszkölte az arcát nyállal vegyes pálinkával. Később csendes, zsolozs- mázó hangon mesélt neki az ekéről, amelyet könnyű kéz­zel kell fogni. És egy este újra eljött a Halál. Megállt az ajtóban, és nézte az öregembert. A nyi­tott ajtón át friss tavaszi szél surrant be a csatakosan izzadó rétekről. Nézték egy­mást. Aztán egy furcsa, pa­rancsoló mozdulat. — Ne! Most ne! — mondta az öregember elfulladva. — Még ne! Rövid, verejtékes küzdelem kezdődött. Kemény, inas ke­zek lökték a Halált a küszö­bön kívülre. Az öregember a bolonddal élt a tanyán. Az öregember nem siettette a halált. Leskó László SOMOGYI NÉPLAP Szombat, 1969. szeptember 20.

Next

/
Oldalképek
Tartalom