Somogyi Néplap, 1969. augusztus (25. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-10 / 184. szám
Kórusmozgalom és művelődés DIMITRISZ HADZISZ* TAPOSÓMALOM Énekkari kultúránk magas színvonaláról tanús- ködük, hogy amatőr-együtteseink mintegy tíz esztendeje sorra aratnak szép sikereket nemzetközi kórusversenyeken és fesztiválokon. A színvonalas vetélkedésben elnyert sok értékes díj és oklevél joggal tölti el örömmel mindazokat, akik kórusaink fejlődését figyelemmel követik, ám ezek a jelentős eredmények sem fedhetik el énekkari mozgalmunk megoldásra váró gondjait, problémáit. A felszabadulás előtt mintegy 800 felnőtt kórus működött Magyarországon. Számlik 1950—1953 között háromezerre ugrott, majd erősen visszaesett, s ma ismét nyolcszáz körül jár. Aligha tagadható, hogy az ötvenes évek hatalmas számszerű fejlődése nem volt teljesen megalapozott. Kórusnak számított a kis üzemek 10—15 tagú, csak egy szólamban éneklő »mini«-együttese is, hogy javítsa a statisztikát. Azzal azonban semmiképp sem lehetünk elégedettek, hogy a kórusok száma lapjainkban is azonos a harminc évvel korábbival. A jelek szerint fejlett iskolai zenetanításunk kis mértékben nevel utánpótlást a felnőtt énekkaroknak, holott az iskolákban körülbelül 1200 ifjúsági kórus tevékenykedik. Minden énekkar eredményes munkájának legfontosabb előfeltétele a karnagy személye, hiszen vonzóvá kell tennie a próbákat. Felnőtt kórusaink zenei felkészültségében, színvonalában az utóbbi évtizedben jelentékeny differenciálódás következett be Az együttesek mintegy negyede nagy mértékben növelte szakmai tudását, részt vett — és vesz — az országos minősítéseken. Természetesen kisebb azoknak a kórusoknak a száma, amelyek betörtek a nemzetközi élmezőnybe, s amelyeket Európa-szerte számon tartanák. Örvendetes, hogy ezeknek a valóban kiemelkedő felkészültségű együtteseknek a nagyobbik része vidéken működik. Kevésbé örvendetes azonban, hogy az élmezőny színvonala alig van hatással kórusaink zömére, a »derékhadra«, hiszen az volna a kívánatos, ha a legjobbak példája kisugározna a kevésbé teljesítőképes együttesekre. A kórusok többsége ugyanis igen jelentős művelődési tényező. Kodály Zoltán és tanítványainak köre már a harmincas években felismerte, milyen fontos eleme a zenei művelődésnek egy-egy z ember örök nyugtalan teremtés. Mindig mást vár, s ha megvalósul az álma, a terve — csalódik. Megvallom őszintén ez alól — bármily rendkívüli képességekkel rendelkezem is — én sem vagyok kivétel. Évről évre aranyos kis családommal együtt várom, hogy meleg legyen az idő, s a nap ránk szórja izzasztó sugarát. Így volt ez az idén is. A kemény téli napokon az elkövetkezendő nyár nagyszerű lehetősége tartottá bennem a lelket. Pedig már akkor is tudhattam, hogy a már említett kis családom — feleségem és négy gyerekem — tervszerű, beprogramozott sírására a meleg hétvégét a Balaton mellett leszek kénytelen tölteni. S hála gazdálkodásunk eredményes fejlődésének, a szociális- és élet- körülmények szüntelen javulásának, egy sima hétvége immár három napból áll. Pénteken, amikor az egész heti munkától hullafáradtan hazatértem, hideg zuhanyként ért a hír: minden ösz- sze van csomagolva, s irány Fonyód. Beletörődtem a megvál- toztathatatlanba, s alig nyolc sporttáskával és két bőrönddel megrakodva kirohaniunk az állomásra. Hely volt bőven, ezért hát kényelmesen jól működő falusi vagy kisvárosi vegyeskar. Igaz, akkoriban a vidéki hangverseny- élet olyan fejletlen volt még, hogy a kórus adhatta az egyedüli, élő zenei produkciót. Ma már nemcsak a városokban, de falun is mind gyakrabban tartanak hangversenyt Mindez azonban nem pótolja az aktív muzsikálás élményét, a kórus közösségi életre nevelő pozitív hatását A kórusok mezőnyének minőségi széthűzódásához jelentősen hozzájárult a nemzetközi kapcsolatok megélénkülése is. A legjobbak mind gyakrabban vesznek részt nyugati versenyeken s fesztiválokon, és a díjakban is mérhető siker elérése érdekében nemegyszer feláldozzák hagyományos, tartalmas, széles dinamikai skálájú kórushangzásunkat, s átveszik a külföldi iskolák stílusait A nálunk újabban elszaporodott, magas művészi színvonalat képviselő kamarakórusok többsége is külföldi hangzás-eszményekhez igazodik, s így bármilyen értékes zenei teljesítményt nyújt, elősegíti a minőségi differenciálódást Természetesen nem lehetünk ellenzői a minőségi munkának, a magas zenei— szakmai színvonalat elérő kórusművészetnek, de arra van szükség, hogy az élmeelhelyezkedtünk. Pistike a nyakamban, Klárika a karomon, Zolika és Tündiké már nagyobbak, ők csak az ingembe kapaszkodtak, amíg el nem szakadt. Feleségem — praktikus nöszemély —, azonnal betért a mellékhelyiségbe, s nem is akart onnan kijönni. Ebből nagy bonyodalom származott, többen szidták a MAV-ot, hogy ilyen csúcsforgalomban nem nyitják ki ezt a frekventált helyiséget. Fonyódra alig négy óra múlva megérkeztünk, s a Balaton csodálatos volt. Magam is meghatódtam a magyar tenger üde látványán. Csupán akkor öntött el a keserűség, amikor megtudtam, hogy aranyos feleségem kolléganőjével, Trudikával együtt töltjük a hétvégét. Trudika bájos nő, alig százhúsz kiló, s nem kis büszkeséggel beszél arról, hogy egy alkalommal megvert egy egész utász-zászlóaljat. Gondoltam, egy kissé kifújom magam, de Trudika javasolta: menjünk el keszeget enni, s hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, nedvesen hátba vert. Az orvosom erről későob megállazőny minél hathatósabban befolyásolja kóruséletünket s hogy az együttes éneklés társadalmi, mozgalmi hatása is megerősödjék. Ehhez jelenleg sajnálatosan hiányoznak a szervezeti keretek. Vannak szép számmal kiemelkedő énekkaraink s még több a közepes teljesítményre képes együttes, mégsem beszélhetünk magyar kórus- mozgalomróL Csaknem húsz esztendeje megszűnt az öntevékeny dalosok szövetsége, s ez a hiány a továbbfejlődésnek ma már igen komoly akadálya. Szétforgácsolt a kórusok szakmai-politikai munkájának irányítása, szervezetlen a tapasztalatcsere, pedig csaknem százezerre tehető azoknak a felnőtteknek a száma, akik énekléssel, muzsikálással töltik szabad idejük egy részét Az öntevékeny muzsikálás valamennyi formáját összefogó szövetség szárnyakat adhatna a kórusmozgalomnak, szilárd keretet biztosítana a közös zenei—népművelési munkához. Ki kellene aknázni végre szervezett formában mindazokat a lehetőségeket, amelyeket a magyarországi kórusmunka nyújt, hogy énekkaraink még jobban betölthessék művészi és társadalmi funkiói- kat s hogy a minőség követelménye általánossá váihas- sék. Breuer János pította: csak kevésbé súlyos a gerincferdülésem, s ‘ elegendő nyolc hétig mozdulatlanul feküdnöm. A keszeg jó volt, csupán négy szálka akadt meg a torkomon, keresztbe. Természetesen köhögtem. Trudika ismét hátba vert. Akkor abbahagytam a köhögést — s a mentők elvittek. Hiába könyörögtem az orvosnak, hogy két napig tartson a kórházban és csak vasárnap este engedjen ki: nem hajolt a szóra. Rövid kezelés után távozásra kényszerített, mivel Trudika a maga modorában beszélt vele, hogy ne vonjon el a családomtól. Az éjszaka aránylag nyugalmasan telt el. A gumimatracom csak éjjel kettőkor engedett le. Addig aludhattam volna, ha Trudika nem cipel ki holdfényt nézni. Másnap reggel mondtam is a feleségemnek, hogy a kolléganője egy kicsit erőszakos teremtés. Ezzel a nézetemmel — életközösségünk hosszú évei során először — egyetértett. Egész nap sütkéreztünk, napoztunk. Gyönyörű színt és másodfokú égési sebeket szereztem. Este a szobámban Már két napja egyedül csépelt az anya és a fiú — az időnap előtt megöregedett anya, és az alig tizenhárma éves fiú. Az ő falujukba gép nem tudott följutná. A fiú körbejárt a kancával a szérűn, az anya időnként összegyűjtötte a szemet meg a szalmát. Sovány esztendő volt ez. A. gabona rosszul fizetett meg is dőlt, adósság is volt rajta. Az apa kétnapi csép- lés után otthagyta őket, és elment A völgyben, a falu alatt újra kezdődtek az útjavító munkák, és a falusiak közül, aki csak tehette, az aratás befejeztével a többi munkát az asszonyokra meg a gyerekekre hagyta, és odament dolgozni — napszámbérért Ezt csinálták minden nyáron. Az apa is elment Első este, amikor hazaért a gyerek kimerülve aludt a kihamvadt tűzhely mellett Odament hozzá, megállt és figyelte egy darabig. Aztán az asszonyra nézett Az bólogatott — azt akarta vele mondani: »Bizony, bizony.« Leült hogy egyen, aztán újra az asszonyra nézett. — És hogy ment a munka? — Kemény gyerek... És derék. Az apa a bajszát simogatta, hogy elrejtse mosolyát — Kimerült ő is — mondta az asszony. — Meg a kancát is nagyon meghajszolta. — A kancát? Azt ne hagyd neki! Az asszony lehajtotta a fejét — Mit csináljak vele?. Egész álló nap. Megállás nél- küL Erővel tudtam csak abbahagyatni vele, hogy egyen. Az apa megint mosolygott, és ismét megsimogatta a bajuszát — De a kancát. i. a kancát ne!... Még megdögleszti. — Miattad ... Hogy a kedvedben járjon. — És a csikó? — Ej... Mit akarsz? Az is ott volt hátuk — Nyomtatott az is? — Dehogy... Játszadozott! Az apa mosolygott. Most nem simogatta a bajuszát. Így volt. rendjén. A csóplés is a gyerekkel meg a kancával, s az ő napszáma is az útépítésen. Ledőlt a gyerek mellé, és elégedetten elaludt Másnap este is alva találta a gyereket. Most is odalépett hozzá, és nézte egy kicsit Nézte az asszonyt is — nem mondott neki semmit Leült hogy egyen. Megint nem szólt nem kérdezett semmit Megvacsorázott, s akkor az asszonyhoz lépett. Látszott rajta, hogy valami jár a feborogattam égő, hólyagos bőrömet, amikor az ajtóban megjelent Trudika. Legalább tíz percig sajnálkozott. Szóltam neki: vagy jöjjön be, vagy menjen ki, de az ajtóban ne álljon, mert nem fér be a levegő. Belátta, hogy igazam van — és bejött. Ekkor alkalmam volt ismét meghallgatni az utász-zászlóalj megverésének történetét. Vasárnap, úgy-ahogy rendbejöttem. Igaz, a napra nem mehettem, de Trudika, ez a melegszívű teremtés feládoz- va a hétvége kecsegtető napozást lehetőségét a hűvös szobában velem kanasziázott. Először nyertem, később ösz- szeszedtem a szoba sarkaiból az asztal lábait, amelyek Trudika felindulása miatt kerültek oda. Hazafelé egyáltalán nem utaztunk olyan kényelmesen, mint odafelé, mivel valaki már élelmesebb volt, mint a nejem, s így ő is a hátamra lelepdett. Még szerencse, hogy Trudika nem velünk utazott haza... Hétfő délután van, néhány perc múlva kezdődik az értekezlet; én tartok beszámolót a szabad idő célszerű felhasználásáról. Horváth István jében. Az asszony nem beszélt, várt — És ma hogy haladta tot? — kérdezte végül. Az asszony vállat vont — Mikorra készültök el vele? — Honnan tudnám? öt napig is eltart még... Hallgattak. — Elviszem a kancát — másik öt a kordéért — Az útépítéshez? — Mondták, kellenek lovas kordék is, akinek van ... öt nap, míg befejezitek a csép- lést. öt napszám a kancáért, másik öt a kordéért — És a cséplésre? Az asszony szemébe nézett Aztán elfordult, nézte az alvó gyereket is. — Ott a csákó. — Nem kicsi az még, Van- gelisz? — Kibírja... Bírja az. — Betöretlen még, patko- latlan... — mormolta az asszony. — Az... csak hadd játszón! — Nem játszhat örökké! — És a betörés? Ki fogja betörni? Olyan vad! — ö, különbül, mint én magam. Nem beszeltek többet Az apa lefeküdt a fia mellé, és nyomban elaludt Az asz- szony még tett-vett egy darabig, aztán lement az istállóba, friss szénát vetett a kancának, a csikónak is. A csikó megfordult és ránézett Az asszony megragadta a fejét, és aszott mellére szorította. Amikor visszament a szobába, odalépett az alvó gyerekhez, s azt is megsimogatta. Reggel az apa befogta a kancát a kordéba. A fiú ott állt mellette, kezében a nagy ostor. Mögötte meg a csikó. Egész nyáron úgy ment utána, mint valami bárány vagy kiskutya. A gyerek fölkelt virradatkor, lement az istállóba, és kivezette. Elvezette a mezőre, a dombra legelni Átvágtak a szántóföldeken, a fiú meg-megállt, körülpillan- tott, gyorsan beugrott a kukoricásba, letört egy zsenge csövet, és a csákó szájába dugta. A csikó elrágcsálta a tejeskukoricát, és követelőén nézett rá. Olyankor a gyerek nem tehetett egyebet: csent neki még. Estefelé vitte a patakra itatni. — Meglovagolhatom, apám? — Még nem. Kicsi... — Ez, apám? — összetöröm a csontjaidat!... Ott nem ült föl rá. Megitatta a pataknál, aztán le- heveredett a fűre. A csikó mellső lábával kalapálta mellette a köveket Miért álljon ott? A fiú felült rá, csak úgy zabla és nyereg nélkül, és a dombok mögé lovagolt, hogy meg ne lássák. Olykor megtörtént, hogy sokáig elmaradtak így; beesteledett, és még nem tértek vissza. Olyankor az anya kiállt a küszöbre, körülnézett — hova tűnhettek megint? — Sztérió! — kiáltotta. A fiú a hang irányába fordította a fejét A csákó is hegyezte a fülét — ugyanarra a névre hallgattak mind a ketten. Aratáskor a gyerek kenyeret vitt a szüleinek, vizet hordott, segített anyjának a kévekötésben. A csikó oda is követte. Ha munka közben pihenőt tartottak, a fiú hirtelen a csikó nyakába ugrott, rácsimpaszkodott, és szorította, szorította a karjával, míg az állat nyugtalankodni nem kezdett, és fölágaskodva a levegőbe emelte a nyakán lógó gyereket Akkor örült: — Ide nézz, apám!... — Ügyelj most a szérűn! Agyon ne hajszold, mint a kancát! — mondta az apa. — Én, apám? — Lassan jártasd!... Tanulatlan még... Az apa útnak eredt a földek közt vezető kocsiúton, a gyerek meg fölfelé, a szérűs- kert irányában. A csikó megfordult, egyszer a kanca után nézett, aztán a fiú után szaladt, és megállt a szérűn. Ä gyerek megveregette a nyakát Szájába tolta a zablát A csikó orrcimpái kitágultak, kicsit nyugtalankodott — nem tetszett neki, de tűrte. Odakötötte a középen álló cövekhez, és örült, hogy ezt is tűri. Aztán megindult a csikó előtt — de nem húzta kötőfélfen maga után. — Gyi, Sztérió!... A gyerek futni kezdett körben a szérűn, s közben állandóan hátranézett. A csikó is megindult, körbeszaladt egyszer, kétszer. Aztán megállt — nem tetszett neki a játék. Megállt a gyerek is. Odalépett hozzá, megveregette a nyakát, és megint nekiindult, közben hátralesett a csikóra. Az nem mozdult — igyekezett elrágni a zablát A gyerek elnevette magát, megint odament hozzá. — Nézd csak, Sztérió.. Mennyi kéve! Ki fogja kinyomtatni? Kezébe vette a kötőfékszárat, és megint elindult. Elindult mögötte a csikó is. A nap feljebb emelkedett, átforrósodott körülöttük a kő, égett a táj. Gyerek és csikó verítékben fürdött. Valahányszor a csikó megvetette a lábát, és szabadulni próbált a szokatlan kötelékből, a gyerek erősebben megrántotta a kötőfékszárat, és az állat követte. Lassan haladt a munka. Még az első kévekö- tegekkel sem végeztek. A gyerek megállt, megállt a csikó is, és újra megpróbálta kiszabadítani a fejét A fiú kitörölte szeméből az iz- zadságcsöppeket, végigtörülte ingével a csikót is. Leült kicsit a szérű szélén. Két álló napig csépelt a kancával^ és meg sem érezte, hogy dolgozik. Ez a három óra a csikóval egészen elcsigázta, válla sajgott a húzástól, jobb keze elzsibbadt Fölkelt, összeseperte a szemeket, új kalászokat terített, megragadta a kötőféket, és megint előreindult. — Gyere, Sztérióm, gyere!— A csákó szaporábban szedte most a lábét. Hűs szellő támadt a hegyekből, kissé lehűlt a levegő, a csikó, most magától ment. A gyerek érezte, hogy a válla megköny- nyebbedik. Hagyta, hadd fusson a csikó, és oldalt megállt — Gyi, Sztérió!... Sztérióm ... A csákó most magától futott, a gyerek mellette — Sztérió!... Sztérió!. i; Ezt nézdd meg, apám!... Ahogy gyorsabBan és gyorsabban fordult a- csikó, úgy nőtt a gyerek öröme. Aztán mögéje került, ahogy az első két nap a kanca mögött dolgozott. Jókedvében és büszkeségében nagyot pattintott az ostorával. A munka gyorsan ment, nemsokára új kévéket kell szórni. A csikó hirtelen megállt. — Gyerünk, Sztérió!... Semmi. Nagyot pattintott az ostorral. A csikó nem mozdult. Fölemelte ostorát, és teljes erejéből a csikó gőzölgő tomporára csapott. Egyszer, kétszer. Vadul... Kétségbeesetten. A csikó megrázkódott, nagyot horkantva próbált két lábra állni, visz- szagörnyedt — kötelek, szíjak fojtogatták. Szorította a hám, és egész testében reszketett. A gyerek látta a két mély csíkot a fényes szőrén, és ke • ze fönnakadt a levegőben. Elhajította az ostort, odaugrott a csikóhoz, átölelte. A csikó lehajtotta a fejét, és odadörzsölte a fiúéhoz. A gyerek nem tudta visszatartani könnyeit. Szorította, szorította magához, és zokogott. A nap delelőre járt. Nagy lett a hőség. A gyerek újra fölvette az ostort, és ismét mögéje került. Nem sirt már. — Gyerünk, Sztérió!... A ló megrázta gyönyörű fejét, majd lehorgasztotta, és ügetésbe fogott. — Gyí, te! — kiáltotta a gyerek. Vidám és szilaj volt a hangja. Mindketten átestek a tűzkeresztségen. Papp Árpád fordítása SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1969. augusztus IQ. Balatoni naplemente Kovács József bronzplakettja. • Neves görög elbeszélő, 1913ban született. pompás hétvége
