Somogyi Néplap, 1969. augusztus (25. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-03 / 178. szám
Víg halászat a Sióban P ersze nem a mai Sióban folyt le a víg halászat, mert a mostani pecázók, tolóhálósok (ha ugyan akad még ilyen) sokat panaszkodnak, hogy a szennyezett vízben pusztul a hal és kevés harap a horogra. Vagy hatvan évvel ezelőtt történt, mikor a sok kanyar miatt a Sió még lustán csoszogatott lefelé a Dunára, no és a halászat, vagy tán víz jog még a Jeszenszky báróéké volt Borjáétól le egész Medináig. Egy folyó menti nagy községben történt — nem árulom el, melyikben, csak annyit mégis, hogy a Harc-hegy és öreghegy közti völgyben terül el. Hogy kik bérelték Jeszensz- kytől a halászatot, azt szintén csak a falu adta ragadványneveken mondom meg, de tudom, így is rájuk ismernek a Zsámbék, Talyiga vagy öreg utcában lakó unokák. Á ragadványnév valahogy egyezett foglalkozásukkal, mert a susztert Talpas Istvánnak, a borbélyt Vakaró Jánosnak, a bádogost Zörgető Józsefnek hívták, és idegen kérdezőskpdésére is csak ilyen néven voltak megtalálhatók. Mindhárman hajnalban, szénakaszálás idején jókora tolóhálóval felszerelve mentek ki a Sióra, és egy fűzfabóko'r mellett vetkőztek neki a vízbeszálláshoz. A borbély és a bádogos egykettőre bújt ki a felsőruhából, mert alája már otthon vették fel az úszónadrágot, de István cipész ide-oda topogott, és a fűzfabokrot nézegette, mintha fészket keresne. — Na mi lesz, István — szólt Vakaró, a borbély —, szégyenlős vagy és függönyt kerítsünk a kisasszonynak?... — Valahogy az kellene — felelt a cipész —, mert elfelejtettem úszónadrágot hozni, csak a munkanadrág van rajtam. — Mit spekulálsz .akkor rnég? — szólt a Zörgető bádogos. — Abban maradsz, a víz kiszívja a csirizt, és az asszonynak nem kell azt a nagyüstben kifőzni. — Az igaz — felelte Talpas cipész —, aztán haza majd pucéron megyek a fél falu röhögése mellett... — Meleg lesz, István — szólt közbe a borbély —, a bokor tetejébe akasztod a nadrágot, és megszárad, mire hazamegyünk. Ezt már elfogadta István, kibújt lajbiból, ingből; nyakába akasztotta a zsákmány befogadására hozott zsákot, és nadrágosan vízbe ugrott, társaival együtt. Ugyanakkor a hídon át a túlsó partra egylovas parasztszekér érkezett. A gazda kifogta egyetlen kese lovát, kihúzta a kocsirudat, és a kesét kósszú istránggal a kocsi tengelyéhez kötötte. Miközben az asszony lekászáló- dott a kocsiról, a férfi leszedte a kaszát és a gereblyét, és indult kaszálni. Még visz- szaszólt a feleségének, hogy hát Zsuzsikával mi lesz? — Leterítem a lópokrócot a partra, onnan Zsuzsika nézheti a halászokat. No, gyere le, Zsuzsika, ülj le, de ne mászkálj a parton! — szólt, és leemelte a hat-hétéves forma lányát a kocsiról. Hozzátette még; — Ha igen nagy halat fognak a bácsik, akkor hívj, hogy én is nézhessem. S ment a férje után, aki közben már néhány rendet lekaszált. Közben Vakaró János a tolóháló egyik rúdját. Zörgető József a másikat fogva a kanyar sarkantyúja felé húzták a hálót, mögöttük Talpas István úszott, nyakában a zsákkal. Meg kell jegyezni: a sióbeli sarkantyú rczsekötegekből, földdel jól nehezítve a kanyarba lett süllyesztve, hogy a víz sodra ne omlassza a partot. Még húzták a hálót, mikor Talpas István hirtelen feljajdult és a víz alá bukott. Két társa csodálkozva tekintett hátra, s a felbuko Istvánt Vakaró János nevetve kérdezte: — Jól teleszoptad magad reggelire, hogy a vizet sem tudod rúgni, s majd belefúlsz? — Mit tapogatod a hasadat? — kérdezte Zörgető József is. — Csak nem nyeltél még békát is a vízzel? Fönt a parton Zsuzsika látta, amint Talpas felpuffadt. vízzel jól megtelt nadrágját nyomogatja, és hallotta két társa beszédjét is. Öt is mulattatta az eset, és nevetve kiáltott édesanyja felé. — Édesanyám, István bácsi annyi vizet szopott, hogy nem fér már a nadrágjába! — Hallgass el, ne mondj ilyen ostobaságot! Megharagszik István bácsi — csitította az asszony. A két halászt erre még nagyobb nevetés fogta el, de Talpas István keserves areot vágott, és kínosan nyögdé- cselve szólt társainak. — Ne nevessetek, de sok évi halászat alatt sem történt még ilyesmi énvelem. — No, nyögd már ki. milyen hosszúfarkú hableányt láttál a. víz alatt! —■ Fekete, nagyfejű ördög, nem hableány ugrott a hasamnak. Azt hittem, kilyukasztja a gyomromat — felelt Talpas István még mindig nyögve. — Anyu! — kiáltott Zsuzsi ismét — István bácsi hasát valami fekete ördög úgy megdöfte, hogy földagadt. E z a gyereki csacsogás már bosszantotta Talpast, és morogva, de elég hallhatóan jegyezte meg, hogy az anyád hasának ment valami, azért olyan gömbölyű. — Anyu! — siránkozott Zsuzsi. — Azt mondja a csúnya István bácsi, hogy a te hasadnak ment valami, Fogok egy követ és fejbe dobom vele. — Dobni nem szabad. Zsuzsika — intette az asszony —, de elviszlek a partról Ne halljad a suszter mocskos beszédjét. ' Indult is a part felé, és Zsuzsika is felszedte már a pokrócot, mikor a két halász a hálót a sarkantyú szögletébe szorítva Istvánt sürgette, hogy siessen a nehéz hálót kiemelni. Zsuzsá megállt, és csodálkozva látta, mint szednek ki egy nagyszájú harcsát a hálóból. — Nyu — kiáltotta —, a bácsik karhosszú halat fogtak, és akkora a szája, mint a csúnya István bácsinak! Erre az anyja — az őt árt sértést megbosszulni — odaérve még hozzátette: — Nem nagyobb István bácsi pofája? — Na, István, hallottad? — kérdezték a társai nevetve. Közben már kihúzták az összegöngyölített hálót a harcsával együtt a partra, leszedték István nyakáról a zsákot, belerakták a halat, és jól bekötve egy fűzfához erősítették, majd a vízbe engedték. Persze tovább ugrasztották még Istvánt, hogy duplán kapta meg a magáét, az asszonytól és leányától. — Na, várjatok csak, még nincsen vége halászatunknak! Visszafizetem én még neki — mondogatta István. S újra vízbe szállva egy nádas, bokros rész felé tolták a hálót. Egyszer csak felfigyeltek valami csobogáscsapkodásra. Gyorsan kiemelték a hálót, amelybe nagy csodálkozásukra egy vízityúk akadt bele. István nem sokat mókázott, kitekerte a nyakát, és kidobta a ruhájukhoz a partra. — István bácsi, milyen madár ez? — kérdezte Zsuzsika. — Ez egy vén kotlós, mint az anyád — felelte István morcosán. — Na, nem fizettem nekik vissza a kölcsönt? — kérdezte azután a társait. Közben azonban odaért az asszony is partra, és fenyegetően kiabált le a vízhez: — No megállj, nagyszájú, ezt megkeserülöd! Följelentelek a csendőnségen, te vadorzó! — Fogtad volna be a szádat! — mérgelődtek társai. — Ez szókimondó és nem ijedős asszony, és képes bennünket feljelenteni... Ismét szétbontották a hálót, és félig úszva húzták tovább. Nem kerültek néhány karcsapásnyival messzebb, mikor István újra hallatta a hangját: — Valami van a nadrágomban — szólt —, és sehogy sem hagy békében. — Persze, hogy van valamid — nezetett Zörgető —, de vigyázz, nehogy valami csukaféreg leharapja!... — Vén szamár — szólt Vvkaró is. — Ki hiszi el, hogy az a valami még izgat téged? — Ne csúfolódjatolc! En nem tréfálok, mindjárt kihúzom azt a síkos valamit. — Jó mélyen benyúlt hosszú karjával az egyik nadrágszárba és egy tekerőző vízisiklót húzott ki. Persze Zsuzsi is látta ezt a jelenetet, és nyomban közölte is édesanyjának. — Anyu, István bácsi belenyúlt a nadrágjába, valami hosszút húzott ki és rá- zogatja... Na, több se kellett az asz- szonynak. — Hallgatsz el mindjárt! —1 kiáltotta. — Most aztán igazán elviszlek ezen szégyenteljes emberektől! — Azzal a partról a víz felé köpött, és mérgesen szemükbe vágta: — Nem szégyellitek magatokat, egy ártatlan gyereknek a mihaszna mocskotokat mutogatni?! No megállj, te csiríztál! Ezt elmondom a feleségednek is! Erre már mindhárman elhallgattak, de. István a megfojtott siklót mérgesen az asszony elé hajította, aki sikítva kapta fel a lányát, és a porócot is otthagyva futott a kocsi felé. A nagy nevetésben majd- hogy ki nem fogyott a halászokból a szusz. Fulladoztak, és a víz sodra is vitte már a hálójukat, míg ismét erőre kaptak és utolérték. Nagy nehezen kihúzták a partra, és fáradtan leültek a gyepre. Közben meleg lett, a nap jó magasra hágott már. Felöltözködtek, majd kiszedték a harcsát a vízből, és a hálóba csavarták, hogy végig az utcákon a nép is lássa a nagy halat, Talpas Istvánnak az üres zsákot hagyták a vízityúkkal. Az persze nem tarthatott velük, a nadrágját kellett még megszárítania. A fűzfabokorra dobta napelienző- nek, no meg hogy meg is száradjon. Ingben, lajbiban feküdt a bokor alatt délig, I akkor a gyűrött és még 1 is- 1 sé nedves nadrágjába belebújhatott, és vihette a vízityúkot zsákba rejtve a Hajnal utcán át a feleségének. Nem biztos, hogy ebben a községben ma is ezeket az utcaneveket használják még. így talán nem sikerül az olvasóknak a község nevét kitalálni. Nem lesz nehéz azonban, ha elárulom, hogy a Bach-korszakhan Ferencz Jóska utazott át rajta, és Szekszárdon fogadta a község hódoló -küldöttségét. Amint a küldöttség belépett a terembe, azt kérdezte tőlük, persze már előre jelentették neki: »Ugye maguk kölesdiek?«... N agy büszkén térték aztán haza, és dicsekedve emlegették sokáig: »Ugye, hogy megismert bennünket a sok nép között?« — No persze arról is híres ez a község, hogy ott verte meg Béri Balogh Ádám a labancokat, amire nem kevésbé büszkék a kölesdiek. Knábel Vilmos 8 TÜKÖR (Kovács József bronzérme) Bod a István: S Z E RTARTÁS A határ most csupa zengés. Énekelnek a szekerek. Törékeny emlékek libegnek a szélben s a gyalogutak föld-nehezek. Az én verejtékem is omlik a gyöngyház-színű fényben. Vonulnak a tájak a nyárfák, az akácosok valami szelíd menetelésben. S vonulnak a titkok s vonul az ég-fényű sereg. Só-nehéz ingek suhognak, elnehezült arcok fényében a mindenség áhítata remeg. O szelíd föld, csókoltam hányszor az orcád. Most már learattak, tarlók fölött szállong az árnyék. emlékeim asztagját is széthordták. Megyek a dülőutak csendjében harmatok illatát őrzi a markom. Előveszem a szívemet............. s a napfény oltára előtt a magasba tartom. S míg fényeket ontanak a szelek, lassan leborulnak a tengeriszálak s elvégzik helyettem is hétköznapi szertartását a hazatérő áldozatának..; KÁLDI JANOSs TAQ O R E-S ÉTÁN Y Hogy mondja itt ez a sok-sok virágfolt, az élénk-parazsú violák, s hallgasd meg a nyárfák négy sorát, milyen lázasan rezgi az; ez világít halhatatlanul — bár szerényen — a tó katáng színében, s üzeni lent, ahogy dereng szelíden a szélzilálta szöveg a vízen, melynek végén felkiáltójel a vitorlarúd; 6, hallgasd csak itt Tagore hársfájának apai-szavú leveleit, figyeld e telt emberekkel-ékes reggelt, az énekek finom ág-bogait, a hajók sejtelmes, távoli fehérségét, minden arról beszél: a szépség és tisztaság legyőzhetetlen'. Csanádi János: Látomás Épül a város. Ez itt nem vízió, de menedék lesz azoknak, akik benépesítik a világot, s virágos játszótereit. Fedél, forróvíz, lágy zene (mintha szívedből zengene) visszhangzik már az ablakok fénybetárt szárnyai alól, csillogva, mint a méz a lépben — fény a park füvén, gépek színjátszó olajában, olajfák illatzuhanyában, kérges kézfejeken, a fényben. Olyan ez is ma itt mintha költemény születik hétköznapok zuhatagában, és a jövendő, már anyagba préselt idő dobogtatná a szíveinket SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, IMA am—I— £
