Somogyi Néplap, 1969. augusztus (25. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-16 / 189. szám
IV Cikksorozat a termelékenységről Eszközök és módszerek T«ua|w 800 vezető nélküli IQ1U1 y program vezérlés ss jármű szállított anyagot, alkatrészt és árut az Egyesült Államok üzemeiben, raktáraiban. A programvezérléses szállító járművek száma a tervek szerint jövőre eléri az ötezret az USA-ban. Ezek a pótkocsis targoncák naponta »vakon«, percnyi időveszteség nélkül teszik meg ugyanazt az ismétlődő útvonalat, teljes biztonsággal, hiszen a jármű a legkisebb akadály esetén is automatikusan leáll. S az egészben nem annyira a technika, mint inkább a szervezettség a meglepő. Hány üzemünkben szűnne meg a daru-, a targonca-, a teher- gépkoosi-hiány és vele együtt a fizikai erő embertelen pazarlása, fel őrlése, a nehéz ci- pekedés, ha az óhatatlanul naponta ismétlődő szállítási feladatokat hasonló módon végiggondolnák, rendszerbe foglalnák. Az ésszerű szállítási 'útvonalak kialakítása és az eszközök pontos, menetrendszerű használata — beruházás nélkül — új kapacitásokat hozna létre. (Jelenleg a szállító berendezések kihasználási foka 50—70 százalékos.) S ezzel nem csupán a szállítási gondok és költségek mérséklődnének, hanem mindenekelőtt a termelőmiunka válna szervezettebbé, hatékonyabbá. S természetesen csökkenne a zsúfoltság, az eszközigény, a gyártás átfutási ideje. Vezető nélküli programvezérléses targoncával — a jelek szerint — még néhány évig nem találkozhatunk üzemeinkben. De elvétve máris feltűnnek a legmodernebb transzkonténerek, amelyekben a termelőtől közvetlenül a felhasználóig szállítja az árut országúton, vasúton, hajón — átrakás, raktározás nélkül. A rakodólapok használata pedig transzkonténerek nélkül is kifizetődő. Ha az anyagot, félkész- vagy készterméket nyomban, ahogy elkészültek, szabványos méretű, fából vagy fémből készült rakodólapra helyezik, sok fölösleges munkától megkímélik a dolgozókat Az árut ezután ugyanis már nem kell még egyszer darabonként kézbe venni, ötször, tízszer, százszor átrakni, leszámolni stb. A különféle anyagok, dobozok, üvegek légióját egymásra helyezve, 5—10 mázsás tömegben (úgynevezett egységrakományokban) emelővillás targoncákkal emelhetik a szállító járműre, a raktári polcra, viheti át onnan a feldolgozó műhelybe, üzletbe stb. így meggyorsul az áruk, anyagok körforgása, minimálisra csökken a nehéz testi munka, a szállítás, a tárolás vesztesége, egyszerűsödik az adminisztráció, javul a raktárak kihasználása stb. Mindehhez, persze, szoros kapcsolatot szükséges létesíteni a szállítóval, a vevővel, a közlekedési, a kereskedelmi vállalattal, hogy a rakodólapos szállító-lánc folyamatos legyen. Csali így élvezhetik együtt, kölcsönösen a rakodólapos szállítás előnyeit. Hazánkban, s1"™ ■kan élvezhetik. Pedig a feltétele adott. Összesen 1,3 millió szabványos rakodólap van az országban, ebből 35 ezer csere céljaira, a közhasznú közlekedési vállalatoknál. Eddig 28 üzemet sikerült bevonni a rakodólapos szállítás teljes körű forgalmába; így például a konzerv és az üveggyárak között már teljes a lánc. Tavaly a teljes vasúti teherforgalom 0,5, a darabáru- forgalom 15,8 százaléka bonyolódott rakodólapon. Ezek rendkívül alacsony arányszámok. Nyugaton például a darabáru-forgalom 80—90 százaléka már rakodólapos egységcsomagokba történik. Sőt, az ömlesztett áru egyre nagyobb része, a műtrágya, a gabona stb. zsákkal együtt a rakodólapra kerül. Nálunk viszont az emberek cdpekednek. Mert az átvevő vállalatok megjegyzés nélkül vállalják a nagyobb fuvar- és rakodási költséget, a szerződésekben nem ragaszkodnak a fizikai munkától mentesítő rakodólapok alkalmazásához. A korszerű Süf' sok más eszközt, formát és módszert is ismer. Az előző írásunkban a függőpályáról, a konvej erről futólag már szóltunk; folytathatnánk a felsorolást különböző futószalagokkal, targoncákkal, emelő gépekkel. A legkorszerűbb vagy a leggazdaságosabb eszközt és módszert nem választhatjuk ki közülük ötletszerűen. Azért sem, mert gyakran különböző eszközök és módszerek kombinációja a célravezető, s azért sem, mert a szállítás a gyártástechnológia szerves része. Nem beszélhetünk korszerű gyártásról, .ha elmaradott az anyagmozgatás. Kovács József Közvetkezik: Pénz, gép, szemlélet és ember Az osztály létszáma: teljés Hiányzik — a tanító néni M a délelőtt ünnepélyesen fogadják a megyénkben kezdő fiatal tanítókat, tanárokat, a pályájuk elején álló pedagógusokat. Diplomájuk végső pecsétje a hivatali eskü lesz. Mint a legszebb kórusmű, hangzik föl ma délelőtt a meFénykép felvétel ötmilliomod másodperc alatt Utazzanak tapasztalatcserére a pártszervezetek! Sok tanulsággal szolgált a kaposvári mentőállomás párt- szervezetének tevékenységét értékelő párt-végrehajtóbizott- ■ sági ülés. Elsősorban ráirányította a figyelmet azokra az alapszervezetekre, amelyek az utóbbi egy-két évben alakultak. S hogy nem kevés található belőlük a megyében, bizonyítja a következő adat: a somogyi üzemekben, intézményekben és iskolákban nyolcvanhat pártszervezet alakult 1967 óta. És szinte bizonyos, hogy kisebb-nagyobb eltéréssel rájuk is illik, amit a városi párt-végrehajtóbizottság megállapított az ülésén. Mielőtt megalakult a mentőállomás pártszervezete, az itt- dolgozó kommunisták a kórház alapszervezetében tevékenykedtek. A kétéves önálló munka hiányosságai reflektor- fénybe állították a sok területen kiütköző tapasztalatlanságot. A nagy múlttal és tapasztalattal rendelkező párt- szervezetekben szemernyi gondot sem jelent, ami a kezdő, a munkamódszereket most kikovácsoló alapszervezeteket még zavarja, sőt nemegyszer hátráltatja. Éppen ezért hangsúlyozta szinte mindenki ezen az ülésen, hogy a mentőállomás pártszervezete először is tisztázza a feladatát, a hatáskörét, aztán határozza meg a gyakorlati megvalósítás formáit. Sok súrlódást elkerülhetett volna a mentőállomás párt- szervezete, ha előbb keresi például az összhangot a vezetőkkel, ha különféle személyzeti ügyekben a vezetőség határozatát tolmácsolja a párttá tliár. A kétéves múltra visszatekintő alapszervezet a végrehajtó bizottság megállapítása szerint is sokkal nagyobb elvi és gyakorlati támogatást igényel, mint a megyeszékhely többi pártszervezete. S itt általánosítanám ezt az 1967 óta alakult nyolcvanhat pártszervezetre: miért ne meríthetnének a hasonló pártszervezetek gazdag tárházából jól bevált módszereket?! Kaposváron például nem is kellene sokáig keresni a, tapasztalatokat /átadni képes pártszervezetet. A városi, járási pártbizottságok biztosan felkarolnák az ilyen kéréssel jel m tkezőket, s hozzásegítenék ahhoz, hogy a legalkalmasabb pártszervezetben a helyszínen ismerkedjenek raeg a pártmunka formáivá] és módszereivel. Szükség van- a tapasztalat - cserékre, s már azért is érdemes ilyeneket szervezni, mert az új pártszervezetek javuló tevékenységében kamatozik mindaz, amit máshol már kipróbáltak. L. G. A tudósok sokáig megoldhatatlan feladat előtt álltak, amikor rossz megvilágítási körülmények között, szemvillanásnyi idő alatt, lejátszódó folyamatokat kellett volna megörökíteniük. Csak az elektronika nagymérvű fejlődésével valósult meg régi vágyuk: az ultrasebességgel fényképező berendezés. A berendezés a vizsgált objektum képét elektronikus jelekké alakítja át, majd több tízezerszeresen felnaigyítja azt. Ennek eredményeként az elektronikus-optikai átalakító képernyőjén olyan fényerejű kép jelenik meg, ami már fényérzékeny lemezre rögzíthető. A berendezés akár öt- milliomod másodperc alatt le- ját zódó tüneményt is megörökít, így még egyetlen fényrészecske — egy foton — is lefényképezhető. A képen a világ egyik legmodernebb ultrasebességű fényképező berendezése látható, a szovjet »LV—02« típus, melynek különösen nukleáris kutatásoknál veszik nagy hasznát. gyei tanács dísztermében a pályakezdő fiatal pedagógusok fogadalomtétele. Kár, hogy nem teljes ez a kórus. Hiányzik belőle néhány hang ... A kaposvári Tanítóképző Intézetben az 1968/69-es tanévben hatvan fiatal végzett. Közülük július 15-ig több mint tíz lány nem helyezkedett el. A mai napig is közülük többen munkakönyv nélkül várják a szeptember elsejét. Legszebb ábrándjukban érzik megcsalatva magukat, ezt mondják, hisz valameny- nyien tanítani szeretnének. Megvalósul-e szeptemberre ez az álmuk ? A kései kétség a »májusi ábrándig« vezethető vissza, és még korábbra. Májusban hirdették ki az intézetben, hogy hova pályázhatnak a végzős hallgatók. A mai napig állás nélküli kaposvári és Kaposvár környéki pedagógus lányok nem adtak be pályázatot a kaposvári járásban meghirdetett pusztai helyekre — jobb állásokra vártak, és várnak még most is. A pedagógusok elhelyezkedésének új módja, a pályázati rendszer nem teszi kötelezővé, hogy a tanintézetekből kikerülő fiatal pedagógusok tavasszal pályázatot adjanak be. A hallgatók meg gyakorlatból tudják már, hogy a májusi felhívás—pá- pályázati kiírás — nem közli végérvényesen a szeptemberre megüresedő állásokat. Hisz csak később dől el, hogy a már működő pedagógusok közül ki kéri áthelyezését, ki megy nyugdíjba, ki megy szülési szabadságra. Tehát nagy még a belső mozgás májusban, júniusban, s eltart szeptemberig. Vagyis nem annyi állás van a legtelítettebb és legostromoltabb járásban, a kaposváriban, ahányat a taní- tóképz ben meghirdetnek, hanem jóval több — bár ezek bizonytalanok. Mégis jobb ez a bizonytalanság — vélekednek a pályakezdők —, mert csurranhat, cseppenhet jó hely is, »álom szerinti«, A pályázati rendszer említett kötetlensége csak az egyik ok arra, hogy a fiatal pedagógusok inkább vállalják a bizonytalanságot, csakhogy a városhoz, a szülői házhoz közel maradhassanak. Van ezenkívül még számos összetevője is ennek a gyakorlatnak. Mindenekelőtt az a szemlélet, amely távol tartja őket a nehezebb feladatoktól: hivatásuk gyakorlásától ■ egy-egy kisebb, nehezen megközelíthető helységben. Erről mint a pedagógushivatás nehézségeiről mintha kevés szó esett volna a Tanítóképző Intézetben a KISZ-gyűIése'ken és a csoportos foglalkozásokon. Pedig az elméleti és a gyakorlati felkészítés fontos részének kellene lenn'e a valóság minél teljesebb bemutatásának, a valóságos feladatokra való felkészítésnek. Amíg lesz Sörnyepusztán az általános iskola működtetéséhez elegendő gyerek, addig Sörnyepusztának is szüksége van képzett tanítóra. A társadalom azért is taníttatja ki fiataljait s járul hozzá képzésükhöz, mert szükség van jó szakemberekre, így pedagógusokra is. Ennek a társadalmi érdeknek alá kell rendelnünk egyéni érdekünket — közös jövőnk is csak így szépülhet. S ebben a folyamatban az egyik legfontosabb feladata éppen a tanítóknak, tanároknak van: emberformálásukon is múlik a holnap. S ha a szakismereteken túl emberi áldozatvállalás is szükséges, akkor a cél nem riaszthat el; erre keli szentelni magunkat, erőnket, tehetségünket. A társadalom elvárása ez. A fiatal, kezdő pedagógusok szemléletének is ehhez kell idomulnia, formálódnia az intézetben eltöltött évek során. Mert jövőre is vár még egy Sörnyepuszta egy új tanítót — bizonyosan. A pályázati rendszc t is úgy kellene tovább finomítani, hogy valamennyi végzett pedagógust elhelyezkedésre késztessen. Meg kell szüntetni a tanévkezdési munkaerő-labilitást. Horányi Barna Két forda — Vasutas dinasztiából származom. Kis túlzással azt is állíthatom, hogy a sínek között születtem, mégis azt mondom: csak az eltöltött huszonhárom év tart itt. Mihez kezdjek a vasút nélkül? Ezt ismerem, szeretem. Most, eny- nyi idő után dobjam el azt, amit eddig tanultam? Higgye el, nem volt könnyű!... Amikor én ide kerültem, azt mondták: tanuljak, még fékező is lehet belőlem. Jegyvizsgáló is voltam. De tudja hogyan? Kiírtam a tanulni való anyagot apró betűkkel egy kis füzetbe, s éjszaka a hónom alá szorítottam a lámpát, és úgy tanultam a vonaton. Ide jutottam, nézze!... Itt a recept, tessék. Antineuralgi- cán élünk, a kollégámmal hetente, felváltva íratjuk, aztán amikor kiváltjuk, mindjárt megfelezzük. Nem megy másként. Túl nagy a hajtás. Az imént hallotta azt a fiatalembert? Kiborult, nem bírta tovább. Az idegeivel kezelik az orvosok. A munkája itt maradt, meg kell csinálni azt is. Pedig így is száznegyven- heten csinálták azt, amit kettőszáznegyvenhétnek kellene. Hiányzik száz emberünk. Ehhez jön még nyolc, aki szabadságon van, tizenegy pedig beteg. Most elmegy a tizenkettedik is. Annak kell elvégezni a munkát, aki marad. Az emberek a múlt hónapban átlag 312 órát voltak távol. Ha azt veszem, hogy másutt a negyvennégy órás munkahétre tértek át, akkor nagyon sok. A szoba ajtaján — ahol Spingär László vezénylő- tisztet hallgatom — két tábla van. Az egyikre ezt írták: Szakszervezet. A másikra: Vezénylet. Három íróasztal, lsét telefon és nagyon sok füst van a szobában. Az emberek itt mindig változnak. Jönnek a szolgálatból, s indulnak, őket hallgatom. Életük és munkájuk érdekel. Fiatalasszony az első. Tompa Mihálynénak hívják. Jegyvizsgáló. — Szeretnék bemenni a pénztárba. — Ott jobb? — Jobb. Kilenc hónap ©lég volt a vonatokon. — Most jött vissza betegszabadságról — mondják a többiek. — Megverték az utasok, mert jegy nélkül szálltak fel, s ő büntetni akart — A legrosszabb az éjszaka — mondja. — Meg a hideg koszt. Az öregek azt tartják, ez csinál gyomorbajt. Meg drága is, ha állandóan hideget rakok a táskámba. Meleg meg nem mindig van. Vonatvezető a következő. Kovács Gábor a neve, s húsz éve vasutas. — Szabit nem a vasút ad nekünk, hanem a brigád. A fordában — műszakban — egy plusz két ember dolgozik. (A vonatvezető meg a két kalauz.) Ha valaki elmegy szabadságra, a megmaradt emberek végzik el a munkáját Többet dolgoznak. És azt hiszi, megéri? Kétszáztíz órán felül egy forint túlórapótlékot fizet a vasút. Cigarettában is több elfogy. A múlt hónapban 321 órát voltam távol a családtól, ebből kétszázötvenegyet tengelyen töltöttem. És volt még két nap szabadságom is. Itt a szalagom, nézze meg! Kétezer-négyszázkilencven- nyolc forint. Ez vonatvezetői fizetés. A legmagasabb. Volt itt egy kollégánk, elment segédmunkásnak. Tegnap bent járt, s mutatta a szalagját: több mint háromezer forintot keresett, s nem bújkált éjszaka vonatok között. Hát ez itt a probléma. — Tudja hány tételből tevődik össze egy vasutas fizetése? — kérdez közbe a vezénylőtiszt. — Vagy harmincból. Így aztán soha nem tudja az ember pontosan, hegy menynyit keres. És a kaposvári vasutasokat rosszabbul fizetik, mint a többit. A mi embereink találkoznak más állomáson dolgozókkal. Beérnek Fonyódra, összefutnak a pestiekkel meg a fehérváriakkal is. És beszélgetnek. És tudja, milyen hírt hoznak? Székesfehérváron a kalauz munkaköri bére lciloncszáz forint, Pesten 1100. És tudja, mennyi nálunk? Hétszázötven. — És ennek ellenére — veszi át a szót Antal Bertalan —, ha megáll a vonat Fonyódon, megszólalnak a pesti meg a fehérvári vasutasok: kaposváriak, itt a szerelvény, vegyétek szét. Ők pedig elmennek fürdeni, meg nézelődni a partra. — De miért? — Utasítás van rá, hogy ezt nekünk kell megcsinálni. Így állapították meg, nem lehet változtatni rajta. Az asztalon szakszervezeti brosúráik fekszenek. Lapozgatom őket. A címük: Az új gazdaságirányítási rendszer a gyakorlatban. Fura érzés fog el. Az emberek, akik ezen az estébe hajló késő délutánon belépve ebben a kellemes, hűvös teremben — olykor indulatosan — elmondták a véleményüket, tulajdonképpen önmagukat ismételték. A gondjuk sokszor elhangzott már. S az orvoslás mindig elmaradt. A feladatuk viszont egyre nagyobb. A nagy emberhiány miatt mindig többet utaznak. Aki teheti, elmegy, aztán nem jönnek újak, mert ha valaki az elmeosztályra megy betegápolónak — mondják —, akkor veszélyességi pótlékot kap, ha egy vomatvezető — mert már olyan kevés az ember, hogy nem jut kalauz — egyedül kíséri az éjszakai vonatot — belenyúl a székébe és fizet, ha valahol a hátsó kocsiban betörik az ablakot. S ha a vonat. — nem látja végig a szerelvényt — előbb elindul, mint az utasok leszálltak volna, őt . vonják felelősségre. És megoldani ezt csak több emberrel lehetne. Ezért a fizetésért viszont — mondják — nem jön el senki a vasútra. Ma már vidéken sem ez az egyetlen, nyugdíjat biztosító hely, mint évtizedekkel ezelőtt. A vasutasok társadalmi helyzete változott meg. Ezért kellene megbontani azt a .bűvös kört, amelyik a fizetést és a létszámhiányt összekapcsolja. o — Látta az előbb azt az embert, aki bedugta a fejét? ötödik éjszaka nincs a családjával. És itt már az is előfordult, hogy szabadságot kellett kivenni, mert el akart menni valaki színházba a családjával. De hát ez van. Mit lehet tenni? Meg akartam kérdezni: látják-e élteimét ennek az emberfölötti munkának. Aztán mégis meggondoltam magam. Mit válaszolhattak volna? A bér? Az kevés. A szabad idő ugyanúgy. De hát nem is lehet csak ezekkel mérni. Az embernek a szabad időre szüksége van. Nemcsak azért, hogy regenerálódjon, hanem azért is, mert szeret szórakozni, pihenni. A sok túlóra éppen ezt veszi el tőlük. Nem hősiesség amit csinálnak. Kényszerhelyzet. És ezt nem lehet állandósítani! Kercza Imre SOMOGYI NÉPLAP Szombat, 1969. augusztus 16. 3
