Somogyi Néplap, 1969. július (25. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-09 / 156. szám
O laszországban a márvány kitermelése többnyire még ma is évszázados módszerekkel történik. A tömböket bezsírozott fasíneken engedik át a völgybe, s a tömbök mögött egy-egy ember halad, aki derekára erősített kötél segítségével szabályozza a csúsztatás sebességét. Ez a munka nagy testi erőt kíván, de nem lenne túlontúl bonyolult, ha nem szabdalnák fel a hegyoldalt az összefutó utacs- kák; a keresztezéseknél fékezni kell a teherrel, hiszen a simára csiszolódott lejtőn egyszerre többfelől zúdulnak a tömbök egymás felé. Attól kevésbé kell tartani, hogy a tömbök rázuhannak a munkásokra, s összezúzzák karjukat, lábukat — inkább az alattomos, kemény ütésektől, melyek nyomán megkékül a bőr, elakad a lélegzet. A munkások ezért többrétegű anyaggal, bőrrel, vagy nemezzel burkolják törzsüket, és puszta védekező ösztönből, anélkül, hogy annak bármi gyakorlati jelentősége lenne, gyapjúsapkájukat a szemükbe húzzák. Legnagyobb részük távoli vidékekről jött a bányába, s agglegény volt Barakklakásaikat a hegyoldalba építették, fenyvesek közé, ahonnan már nem látszik a tenger. Egyik csoportjuk feljebb, közel a csúcshoz, egy kisebb csoport a bányában fejtette a fehér márványt, amelyet másképpen szobor- márványnak is hívnak: ez nem tartalmazhat egy szik- rányi salakot, s még sötétes ereket sem, oly fehérnek és folbtalannak kell lennie, mint a háj. A munkások is tudták, hogy ezt a márványt a völgyben épült kis városok szobrászai vásárolják meg, s hogy a fél országot • innen látják el vallásos tárgyú szobrokkal, barokk angyalokkal, madonnákkal. Fejtés közben a sok magányos férfi a nagy hófehér tömbökbe megpróbálta beleálmodni a madonnát, a női test formáit, hajlatait, amelyet magába zárt a hűvös márvány, mint kígyót a zsák. De gyermeteg képzeletük nehezen birkózott a feladattal. Egy napon aztán megtudták, hogy a városban, ahol vasárnapjaikat töltik, él egy fiatal nő, s a leghíresebb szobrász róla mintázza a madonnákat és a világi tárgyú szobrokat. Clara, mert így hívták a fiatal nőt, hol a Szűzanya leplében állt modellt, hol mezítelenül, a Béke vagy az Évszakok allegorikus nőalakjaként. Szép volt, telt és arányos, és jóval karcsúbb, mint a völgy paraszt- asszonyai. Hamarosan szeretője lett Manucenak, a szobrásznak. Sajnálkozva emlegették, állhatatlannak nevezték, de vélekedésükből sosem csendült ki megvetés: ha Clara végigment az utcán, büszkesége, eleganciája elnémította az embereket. Inkább csak önmagukban kárhoztatták a fiatal, igéző teremtést, amiért odaadta magát Manucenak, a testes, göndörhajú, duzzadt ajkú, fekete bajuszos szobrásznak, akiről az a hír járta, hogy kapzsi és mohó: pénzre, dicsőségre egyaránt. Clara létezése megzavarta a márványbányászokat. Az arcnélküli asszony, akit oly sokáig próbáltak beleképzelni a márványba, íme testet öltött. Szerettek volna találkozni vele, de Clara keveset járt el hazulról, ők pedig ritkán juthattak le a völgybe. Így csak távolni, ismeretlen alakja köré szőtt legendáik gyarapodtak, s mintegy öntudatlan bosszúként magányos estéikért, s azért, hogy nem láthatják az eleven darát, a legendák Claraj át gonosznak, megvásárolhatónak festették. A márványbányászok csapatában a sok meglett, sorsába beletörődött férfi között dolgozott egy alig húszesztendős fiú is, Carlo. Szüleinek Po-környéki birtokát tönkretette az árvíz, s így kényszerűségből állt be a márványbányászok közé. Arcának gyermekes bája különös ellentétben állt kifejlett, férfias, erős testével, s ea a ' E gyermeteg arc, valamint csendes modora, s a természeti csapásba, valamint a kemény munka terhébe bele- nyugvó, tiszta embersége atyai érzéseket ébresztett iránta társaiban. Talán ennek is köszönhette, hogy gyakran bízták meg kiváltságos feladatokkal. Így történt aznap is, amikor Cáriét jelölték ki, hogy elkísérje a teherautó szállítmányt, amelyet Manuce, a szobrász házánál kellett lerakniuk. PIERRE GASCAR: aztán nagyon gyorsan, és nagyon zavartan ingét gombol- gatva kiment a házból. Este a seb fájdalma Ismét Clarat juttatta eszébe. S másnap, amikor felkelt, még mindig szédült egy kicsit, pedig a sebe igazán nem volt veszélyes. Társaival ellentétben Carlo sosem próbálta magában élet- rekelteni a márványtömböket, de közömbösen, megbo- csátóam hallgatta az újra meg újra elismételt vaskos tréfáMÁRVÁNY I ndulás előtt Carlo levette a törzse köré csavart nemez védőt, s a nagy hőségben ingét is kigombolta. Amikor a kocsi beállt Manuce házának udvarába, ő is segédkezett a sofőrnek a hatalmas tömbök lecsúsztatásá- ban. Egy rossz mozdulat kö- ‘ vetkeztében egy éles sarok mély, vérző sebet ejtett csupasz mellkasán. Manuce — a fiú zavart tiltakozásával mit sem törődve — bevezette a házba, és Clarat szólította. Carlo még jobban zavarbajött, zsebkendőjét a sebre szorította, s éppen szólni készült, hogy a vérzés már el is állt, amikor belépett Clara fésülködy köpenyben. — Tegyél rá egy kötést — fordult felé Manuce —, én majd a sofőrrel befejezem a lerakodást. dara intett Carlónak, hogy kövesse. Felmentek néhány lépcsőn, s egy kis öltözőfülkébe értek, ahol Clara előrehajolva matatni kezdett a gyógyszeres-szekrényben. Clara felegyenesedve elkapta a tekintetét De szótlanul jött közelebb, alkoholos tamponnal megtisztította a seb környékét, és borogatást tett rá. Aztán ismét elfordult, hogy sebtapaszt keressen. Carlo a foglalatoskodás közepette egyre nevetségesebbnek érezte magát. Szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megsimogassa Clara haját. Arrébb ment néhány lépéssel, ahol a kis erkélyről láthatta Manucet és a társát: a szobrász hangosan nevetve, kurjongatva emelte a tömböket, mintegy hetvenkedve azzal, hogy mennyire élvezi a nehéz testi munkát. Amikor Clara ismét odajött Carlóhoz, megfogta a fiú csuklóját, s ekkor megint találkozott a tekintetük: Carlo megértette, hogy neki kell leszorítania a friss kötést, amíg Clara leragasztja a tapasszal. Morgott még valami köszönetfélét, s kát. Most minden megváltozott A kétértelmű tréfák, megjegyzések sértették, annál is inkább, mert immár őbenne is egyre gyakrabban felötlött a madonna és Clara testének egymásba mosódó képe. Beköszöntött a nyár. Vasárnap Carlo lement a városba, és elbújt a Manuce házával szemközti kapualjban. Órák hosszát várt, amíg aztán estefelé Clara és Manuce kijött a házból, mindketten • beültek a kocsiba. Amíg a férfi az indítással foglalatoskodott, Clara észrevette őt, s egy hosszú végtelennek tetsző pillantást vetett rá. Másnap Carlo ismét elfoglalta előző napi őrhelyét. Negyedóra múlva mellette termett Clara. Keveset beszéltek, csupán a találkozó időpontjában állapodtak meg. Clara pontosan érkezett, és még aznap Carlo szeretője lett. Ettől kezdve hetenként két- szer-háromszor találkoztak egy-egy városszéli kiisikocs- mában. Meséltek egymásnak életükről. Carlo könyörgött Claranak, hogy hagyja ott Manucet, de a lány haladékot kért. A bányászok egyike-mási- ka meglátta Carlót a leány társaságában. Meglepte okét a nő szépsége és eleganciája, tudakozódtak kiléte feíől, s hamarosan rájöttek, hogy Carlo barátnője azonos a szobrok legendás darájával. A hír nagy megbotránkozást váltott ki az egész hegyoldalban. Annak örültek volna, hogy Carlo megtalálta a szerencsét, hogy immár valóban férfivá serdült Ám sértette apai érzéseiket, s valóságos szentségtörésnek tartották, hogy Clarat szereti, bűntársa lesz annak a lénynek, aki alig dobja le a Szűzanya köntösét, s máris átadja magát a hívségos testi örömöknek. Carlo szótlanul fogadta korholásukat Nem akart lemondani daráról, s ezért, amikor legközelebb találkoztak, ismét kérlelte, hogy hagyja ott a szobrászt, és egész korábbi foglalatosságát, s kösse hozzá az életét. Clara most sem adott választ. Eközben a bányában immár sértések követték a szemrehányásokat. Carlo rej- tekutakon, az omladékok között mert csak lelopózkodni a városba. Aztán elhatározta, hogy nem találkozik többé Claraval. Társai visszafogadták maguk közé, elhalmozták szeretetükkel, de ő álmatlanul kínlódott éjszakánként, kiült a sziklákra, a ma-, gas kiszögellésekre, és bámulta a tengert. De Clara még jobban szenvedett Carlo hiányától. Most döbbent rá, hogy' mindaz, amit addig átélt, amit szeretett, aminek örült, tulajdonképpen halott volt, úgy kapcsolódott csupán a való élethez, mint a hűvös márvány- szobrok a hús-vér emberekhez. Vajon miért nem jön Carlo? Gyötrődve töprengett magában, de valójában tudta a választ. Elhatározta, hogy elhagyja Manucet, és elindult, hogy döntése hírét maga vigye meg Carlónak. Ahol az ösvény elkeskenyedett, leállította kocsiját és gyalog vágott neki a hegyoldalnak. Két kézzel hajtotta szét a sűrű bokrokat, úgy tört magának utat. Hamarosan elviselhetetlennek tűnő szomjúság gyötörte. Vajon eléri-e valaha is a csúcsot? Aztán egyszerre arra gondolt, hogy milyen szokatlan, mélységes csend veszi körül. Egyetlen embert, egyetlen mozgó alakot sem látott, s ettől különös ijedtség szakadt rá: mit is keres ő ezen az elhagyatott, vadregényes hegyoldalon, egyedül a fehéren izzó ég alatt. Ekkor kürtjelzés hasított a csendbe. Clara a hang irányába pillantott, s észrevett egy furcsán beburkolt, sapkáját szemébe húzó alakot, aki széles, izgatott taglejté- sekikel integetett felé. CÍara nem hallotta a mozdulatokat kísérő kiáltást, s rövid habozás után arrafelé irányította lépteit, amerre az embert látta, noha az integető, s néhány társa épp ellenkező irányba szaladt. Hamarosan el is tűntek a szeme elől. Clara megállt pihenni, s hátát nekivetette egy árnyékos, hűvös sziklának... obbanás reszkettette meg a levegőt, s az ismét beálló csendben a márvány fi- nomsaemcsés, fehér porfelhője ölelte körül Clarat. Immár örökre. Pedig épp ekkor a hegy túlsó oldalán Carlo elhatározta, hogy aznap este mégis megkeresi Clarat... (Fordította: Zilahi Judit.) KOMPOZÍCIÓ Leittier Sándor műve. SOMOGYI NCPLAP Vasárnap, IMS. JUH i Bukaresti szoborkert (MTI Külföldi Képszolgálat) SASS ERVIN: KONOK BUZDÍTÓ riadtan guggolnak vertfalú házak vertfalú házak sövények árnyak hideg köd szállásol az udvar mélyén a tetőn megremeg a kihűlt kémény mészzománc pattog nem siratja asszony a fateknőben nincs aki dagasszon az óra vassúlya lassan alászáll rózsái fakultak az inga alig jár kihűlt a tűzhely is a lassúdé szív is régen volt örömök a fájdalmas kín is utolsót kattan a vén falióra mintha várna egy másik kakasszóra árnyakat öldös az ébredés fénye sárga napraforgók fordulnak eléje. RATKÓ JÓZSEF: Szerelem Először egyik ujjadat, aztán a másikat. Szép tenyeredből nem marad nekem csak áhitat. A markos munka elveszi tőlem karod, szemed. Ujjad bögyével bútorok fényét kényezteted. Guggolsz kis gondjaid között; söpörsz, padlót sikálsz, vasalsz, gyerekkel bíbelődsz — egy percre meg nem állsz. Dolgozol, szüntelen mosol, s ha rádszólók, puha szádon meglibben egy mosoly, mint terített ruha. Pöröllek: nincs ehhez jogod' Törvény van rá, tudom: napi nyolc óra munka és nyolc óra nyugaloml Mi űz, miféle ösztön ez, hogy mindennap akképp s olyan erővel és dühvei igyekszel, mint a gép? Először egyik ujjadat, aztán egész karod. A markos munka elveszi fénylő homlokod. Egyszer egészen eltűnsz, dologgá változol, s majd sírhatunk utánad, ha nem leszel sehol. BÉNYEI JÓZSEF: Hasztalan hűség Üres órákat sző a csend. Kék pókfonálon leng a Nap. Tegnap a percek rácsain arcomhoz közel láttalak. Sötéten izzott a szemed, mohó ujjam indult a szádig, de nem találta csak a csend pókszálon lengő figuráit. Azóta hálót szőtt körém az időből az egyedüllét s dobol fülemben konokul a keserű és hasztalan hűség. í
