Somogyi Néplap, 1969. július (25. évfolyam, 149-175. szám)

1969-07-05 / 153. szám

7heves a somogyi szakszervezeti könyvtárhálózat Keszthelyi László átveszi a könyvtáros verseny első díját. Ünnepi könyvtárosértekez­leten emlékeztek meg tegnap a Somogy megyei szakszerve­zeti könyvtárhálózat megala­kulásáról a Szakszervezetek Megyei Tanácsának székházá­ban. A Szakszervezetek Országos Tanácsa elnökségének határo­zata nyomán egy évtizede lé­tesítette az SZMT elnöksége a Somogy megyei szakszervezeti könyvtárak hálózati központ­ját. Ettől simíthatjuk me­gyénkben a szakszervezeti könyvtárhálózat kialakítását is. A központi könyvtár meg­alakulásának jelentősége az volt, hogy egységes szakmai, módszertani irányítást adott a szakszervezeti könyvtárak­nak. A letéti ellátási rend­szer bevezetésével pedig le­hetővé vált az üzemek dolgo­zóinak színvonalasabb könyv­tári ellátása. A szakszervezeti könyvtárhálózat tízéves fej­lődéséről Gelencsér István, az SZMT központi könyvtárának vezetője emlékezett meg. A központi könyvtárat 1959 június végén alapítot­ták, szegényes körülmények között. 1961 nyarán felépült a Szakszervezetek Megyei Ta­nácsának székháza, ahol tá­gas helyiségeket kapott a központi könyvtár. Tíz év alatt ezerről hatvanhétezerre nőtt a központi könyvtár ál­lománya, s egyre gyarapodott a letétbe adott könyvek szá­ma is. Ma megyénkben 19 szakszervezeti könyvtár ön­álló helyiséggel rendelkezik, tíz éve csupán egy volt. Ti­zennégy szabadpolcos rend­szerrel működik. Persze hiá­nyosság is akad. Tíz év után hetven szak- szervezeti könyvtárnak ma sincs önálló helyisége, sok vegyes rendeltetésű helyiség­ben pedig csak »megtűrt be­tolakodó« a könyvtár. Több jelentős új üzem és vállalat — a VBKM, az AKÖV, a Ru­hagyár, a húskombinát — nem tervezett a könyvtár ré­szére helyiséget. Az olvasó­tábor nem alakult egységesen, a könyvtárba beiratkozott dolgozók harminc—ötven szá­zalékos aránya mellett olyan üzemek is vannak, ahol ez az arány a tíz százalékot sem éri el. A számok utalnak annak a mintegy száz társadalmi mun­kás könyvtárosnak a tevé­kenységére is, akik megyénk üzemeiben, állami gazdasá­gaiban és a vállalatoknál a könyvtárosi munkát ellátják. Tízéves tevékenységük alatt elősegítették a felnőttoktatást, az ismeretterjesztő munkát, a politikai oktatást és az újító­mozgalmat is. A könyvtárosoknak alapfo­kú szakmai tanfolyamokat szerveztek. Ebben elsősorban a megyei könyvtár nyújtott sok segítséget a szakszerve­zeti központi könyvtárnak. A tízéves jubileum alkal­mából május 1-én Szakszer­vezeti munkáért kitüntetés­ben részesültek a legeredmé­nyesebben dolgozó könyvtá­rosok. Ezzel is egyre inkább kifejezésre jut a megbecsülé­sük. Vágvölgyi József, a Dél­somogyi Erdőgazdaság, Bá- rándy Imréné, a Balatonnagy- bereki Állami Gazdaság, Ko­vács Sándor, a Daránypusztai Állami Gazdaság, Novak Jó­zsef, a Lábodi Állami Gazda­ság, Nagy József, a Somogy megyei Állami Építőipari Vállalat nagyatádi építésveze­tősége, Tompa Imre, a Kutasi Állami Gazdaság felsőbogát- ousztai kerületének könyvtá­rosa kapott kitüntetést. Gelencsér István értékelé­sét Gönczi Imrének, a Szak- szervezetek Országos Tanácsa kulturális, agitációs és pro­pagandaosztálya munkatársá­nak felszólalása követte. A szakszervezeti könyvtárak fel­adatairól szólva ismertette az Írószövetségnek az »Olvasó népért« mozgalom címmel egy évvel ezelőtt kiadott felhívá­sát. Elmondta, hogy a könyv­tárosok fő feladatai azonosak a SZOT 1968-ban kiadott ha­tározataival: növelni kell az olvasók számát és fokozni a könyvállományt. A »fehér foltok« felszámolásában ép­pen az üzemi könyvtáraké a legnagyobb feladat. A Tanácsköztársaság fél év­százados és a Somogy me­gyei szakszervezeti könyvtár- hálózat megszületésének tíz­éves jubileumára könyvtáros­versenyt hirdetett az SZMT központi könyvtára. Befejezé­sül Gelencsér István, a köz­ponti könyvtár yezetője ki­osztotta a könyvtáros verseny díjait. A két első díjat Keszthelyi László, a Somogy megyei Víz- és Csatornamű Vállalat könyvtárosa és Mol­nár Istvánná, a VBKM Ka­posvári Villamossági Gyárá­nak könyvtárosa kapta. Gosz- tola Tiborné, a Pamutfonó­ipari Vállalat Kaposvári Gyá­ra, Marton Katalin, a barcsi építőgépgyár, Kovács Sándor, a Darányi Állami Gazdaság könyvtárosa második díj ju- talmazottai. Kovács Géza, a zákánytelepi MÁV, Tompa Imre, a Lábodi Állami Gaz­daság felsőbogátpusztai kerü­letének könyvtárosa; Novák József, a Lábodi Állami Gaz­daság somogytarnócai kerüle­tének, Nagy Józsefné, a ka­posvári MÁV állomásfőnök­ség és Molnár Lászlóné, az ÉDOSZ könyvtárosa pedig a harmadik díj birtokosai. A Somogy megyei szakszer­vezeti könyvtárhálózat tíz­éves jubileumán Vas és Zala megye szakszervezeti könyv­tárosai köszöntötték me­gyénk szakszervezeti könyvtá­sapka epei1 hétvége legnagyobb öröme volt, hogy ráta­láltunk egy terebélyes eperfára. Az újonnan vásárolt kerékpáron felváltva mehet­tünk 10—15 percet a régi bala­toni országúton. Amikor Jenő­ke kapta meg a kerékpá.rt, szokatlanul gyorsan visszatért, és lihegve újságolta: olyan óriás eperfái talált, hogy olyat régen láttunk már. És olyan nagy szemű érett eper van az ágakon, hogy valamennyiünk­nek meg kell nézni. Hárman indultunk el, gyalog. Jenőke nem túlzott. Az eperfa az árok közepén tartotta roska­tag ágait. Láttam Jenőke sze­mén, boldog. Azonnal hozzá­láttunk eszegetni. Én vittem egy papírzacskót, hogy a két­éves Gabikának is jusson a mes's eperből. Ágaskodtam, a fiúk meg nevettek. Ha ilyen ügyetlenül húzom le a galy- lyakat, semmi se lesz a Ga­bika tányérjában. Egyszer csak megreccsentek az ágak és leugrott a földre egy Jenőke korú, tíz év körü­li kisfiú. Felém tartott. Fe­hér vászon zsokésapkája tele volt duzzadt eper szemekkel. Kinyújtotta karját és tartotta előttem sapkáját. Barna sze­mével meg nézett rám, ve­gyem el, nekem szedte, önt­sem a zacskóba. Elfogadtam. Aztán megfogta a kezem és a kukoricatábla felőli oldalra vitt. Intett a fejével, az egyik lecsüngő ág felé. Ujjával mu­tatta, innen megszedhetem a zacskót. Jenőke csak állt, s velem együtt nézte a kisfiút. Lehet, hogy néma szegény, ta­lálgatta Jenőke, de ugye mi­lyen rendes, igazi barát lehet. A kisfiú megérezte, hogy ró­la beszélünk, odajött és ked­ves mosollyal az brcán kér­dezte Jenőkétől, nem beszél-e véletlenül németül. Német, né­met kisfiú, nahát, kérdezd meg tőle, kérlek, fordult izgatottan hozzám, kelet- vagy nyugatné­met. A kisfiú keletnémet volt, ötödik osztályos és Erfurtban lakik. — Talán elvihetnénk a vil­lánkhoz délután horgászni, nem? Miért ne — lelkendezett Jenöke. — Van egy erfurti bé­lyegem, majd megmutatom neki. Megbeszéltük, négy órá­ra mennek mind a ketten a mozi elé és onnan a villába. — De hát a nevét sem kér­deztük meg — morfondírozott hazafelé Jenöke. — És hogy fogunk beszélgetni. Te is el­mész, nagypapát nem citálhat­juk ki a mólóra egész délután. Elszomorodott. Eszembe ju­tott, mennyire kötötte az ebet a karóhoz, amikor alig egy he­te a nagypapa elmondta, ötö­dik osztályba lép, s elkezd egy idegen nyelvet is tanulni. Majd meglátja, milyen hasz­nát veszi. Jenőke akkor topor- zékolt, s hallani sem akart az Alapműveltséget, üzemi iskolákat! JÜNIUS VÉGÉN a dolgozók iskoláiban lezáirult a jelentkezések első szakasza. Augusztus végén, szeptember elején ismét beiratkozhatnak a továbbtanulni szándékozó felnőttek — olvastam a minap egy újság- közleményben. Ez adta a gondolatot: vajon milyen az általános iskolai felnőttoktatás helyzete nálunk, a megye ipari központjá­ban, Kaposváron? Bizony nem dicsekedhetünk. Az esti és levelező oktatásban rész vett dolgozók száma százon alul van. Néhányan magánvizsgát tettek. Így száztizenhatan vettek részt álta­lános iskolai oktatásban az elmúlt tanévben. Ezzel szemben mennyi lehet a nyolc általá­nossal nem rendelkező 45 éven aluliak szá­ma üzemeinkben? Pontos adatunk erre sajnos még mindig nincs. Folynak a felmérések, egy nemrégen alakult harminctagú pedagógusbrigád járta és járja a város üzemeit, gyárait ez ügyben és általában az üzemi népművelés támoga­tása céljából. Az ő adataikra támaszkodha­tunk. Eszerint például a kefeüzemben (620 közül) 133, a Somogy megyei Állami Építő­ipari Vállalatnál 336 dolgozó nem rendelke­zik általános iskolai végzettséggel. Óvatos becsléssel á városi tanács művelődésügyi osztályának vezetője szerint Kaposvár (45 éven aluli!) üzemi munkásságának egyhar- mada nem végezte még el az általános is­kolát Az üzemeket járó pedagógusok beszámol­tak arról, hogy — kellemes meglepetésként a gazdasági és szakszervezeti vezetők ked­vezően fogadták segítő szándékú közeledé­süket. Valószínű, sejtik már, hogy ez a ma­gas szám előbb-utóbb érezteti hatását, összefüggésben van a termelés eredményei­vel is; hogy a bonyolultabb munkafolyama­tokat csak jó szakemberekkel, a szakmát is értő betanított munkásokkal lehet elvégez­tetni. Ennek viszont előfeltétele az alapmű­veltség. örvendetes lesz, ha ez a szemlélet elterjed gazdasági vezetőink között és ha­tása jelentkezik az üzemi kulturális tervek elkészítésében, végrehajtásában. De ma­radjunk a dolgozók iskolájánál. Emelkedik-e vajon augusztusban az álta­lános iskolát felnőttoktatAsrfi beiratkozok száma? Időszerű és nagyon sürgető volna ez. Valamennyi általános iskolánk feltételei megvannak ehhez, s ha az üzem helyiséget is biztosít, iskoláink »házhoz szállítják« a tananyagot, a szemléltető eszközöket; az oktatást. Ilyen üzemi iskola működptt ta­valy is, a Pamutfonó-ipari Vállalat Kapos­vári Gyárában, példaszerűen. És ez nem új, nem először emlegetjük. Idén a hetedikben kilencen, a nycűcadikban nyolcán végezték el tanulmányaikat sikeresein. (Hárman to­vább is tanulnak, középiskolában). A szak- szervezeti hizottság mindvégig figyelemmel kísérte felnőtt diákjai munkáját, problémáit Nemegyszer műszakcserével igyekeztek le­hetővé tenni dolgozóiknak az oktatáson va­ló részvételt Vizsga után pedig a tanulmá­nyi munka értékelésével, ünnepélyes juta- mazással adott nyomatéket elismerésének, törődésének a szakszervezeti bizottság. EZT A MÓDSZERT érdemes volna kö­vetni. A szakszervezeti és az oktatási bi­zottságoknak is könnyebb új VII—VIII. osz­tályos üzemi iskolákat szervezni ott, ahol van példa, ahol van hivatkozási alap: a vál­lalat, a gyár, az üzem vezetői megbecsülik és segítik a felnőttoktatásban részvevőket. Csakis ilyen szemléletváltozással fogyatkoz­hat meg az alapműveltséggel nem rendel­kező 45 éven aluli munkások száma. W. E. NÉHÁNY GONDOLAT a somogyi kőkecskés középkori meséről A Dél-Dunántúl nagy ré­szén, de elsősorban megyénkben kering egy érdekes mese. Először Szabó Lajos dolgozta fel So­mogyi históriák című, 1906- ban Veszprémben megjelent kis könyvecskéjében. A szer­ző szerint a mese törökkop- pányi eredetű. Egy idős bá­csi mesélte el a szerzőnek először, mint helyi különle­gességet : A török kitakaró dása után. amikor az utolsó is itthagyta Törökkoppány várát, a lako­sok azt vették észre, hogy nem maradt más a több mint százötven éves hívatlan ven­dég után, mint a templom határában álló kőkecske. Gon­dolták: azért nem vitték el, mert a sok egyéb vinnivaló mellett ez olyan nehéz, hogy kár lett volna vesződni vele. Így maradt a kőkecske Tö- rökkoppányban tovább a templomtéren. Nem sokkal Törökországba való visszatértük után írás­ban jelentkeztek a koppányi elöljáróságnál, hogy igényt tartanak erre a szoborra és küldöttséget menesztenek ér­idegen nyelvről, ő még gyerek, ugyan milyen hasznát venné. — Te — állított meg —•, ha mondjuk ötödikben elkezde­nék németet tanulni, hány hét múlva kérdezhetném meg a kisfiútól, hogy hívják. — Ha szorgalmasan tanulsz, rövid idő múlva megkérdez­hetnéd. — És mondjuk, egyszer ki is utazhatnék hozzájuk. Mert ha már a német nyelvet tu­dom, nem is tévednék úgy el. — Igen. — No, akkor megkérem nagypapát, csak most az egy­szer üljön ki velem a mólóra, amikor jön a kisfiú. Amíg megtanulok németül, adok ajándékba a kisfiúnak ma­gyar bélyegeket. Délután meg nagyon figyelem majd, hogy beszél. Jenöke ugrálva jött hazáig, s mindenkinek újságolta, hogy egy német kisfiú adott ne­künk egy egész sapka epret, és délután együtt horgásznak majd. Bán Zsuzsa te. Meg is jöttek a törökök. Nagy óvatosan csomagolták és féltve vitték el az ormót­lan állatot, a falu lakóinak nem kis derültségére. De ar­cukra fagyott az öröm és gúnymosoly, amikor az újab­ban érkezett írásban az állt: könnyelműség volt odaenged­ni azt a kőkecskét, mert az a magyaroktól elvett és gyom­rába rejtett arannyal meg drágakövekkel volt teli!... E ddig a mese. Ez a koppányi változat alpja. De szinte a megye majdnem minden köz­ségében hallható, ahány he­lyen, annyi változatban. Va­lószínűleg Somogybán hall­hatta Erdélyi József is, mert feldolgozta 1943-ban Kőkecs­ke című költeményében. Hogy a mese alapja valami történeti igazság lehet, az nem kétséges. (Így szokott az lenni minden »rendes« törté­neti népmesénél!) S napjaink­ban már nemcsak a meg­hallgatása a lényeges, hanem variációinak a megőrzése, le­jegyzése is. Megyénkben szá­mos szép változata ismert. Ezek összegyűjtése és rend­szerezése is a feladatunk. Van is rá önkéntes gyűjtő, már több mint három éve jegyez- geti a variációkat, eddig több mint ötven változatot ismer. A mese alapmagját kihámoz­va, elterjedését térképre ve­títve (természetesen az egész Dél-Dunántúlt meg kell vizs­gálni) több éves munkával esetleg megtalálhatjuk majd, hogy hol keletkezhetett a me­sénk. És ez, az izgalmassá- gán kívül, rendkívül jelentős feladatunk is. Hogy a meséhez a valóság milyen érdekes módon kap­csolódhat, ahhoz álljon itt dr. Darnay (Dornyay) Béla egykori feljegyzése. A tudós keszthelyi múzeumigazgató a Badacsony tövében levő Ne- mestördemicet meglátogatva, hallotta az alábbiakat: A templom előtt, a koppá- nyihoz szinte szóról-szóra ha­sonlóan évtizedeken keresz­tül minden haszon nélkül he­lyet foglalt egy hatalmas ál­lat, egy oroszlán kőszobra. Azon a környéken is ismerték a mesét, és a jó tördemiciek azt hitték, hogy annak gyom­rában is értékek lapulnak. Egy éjszaka dorongokkal, vasrudakikal felszerelve vo­nultak néhányan titkon a templom elé, és ripitvára verték a gyönyörű kőemléket. S nem találván semmit ben­ne, nagy dühükben elvitték ezt a törmeléket a szigligeti erdő szélére. Azok, akik nem tartoztak a kincskeresők ko-* zé, évekig hiába keresték a templom előtti megszokott látványt: a kőoroszlánt. Hosz- szú idő után találta meg va­laki a Patacsi majornál, és az egyik, a templom mellett lakó gazda hazavitte — kapu­dísznek ... Véletlenül ott nyaralt a községben Bogyay Tamás dr. művészettörténész. Meglátta a szép sörényű kőoroszlán- darabot, s meghallotta azt is, hogy egy darabja (a hátsó fertálya) ugyanezen ház paj­tájának falába van beépítve. Innen került a keszthelyi múzeum kőtárába. S az áhí­tott arany helyett értékes múzeumi tárggyal gyarapítot­ták múzeumukot a tördemi­ciek. A Dunántúlon kőállatot emlegetnek. Enyhe képzelet­társítással ide kapcsolható a Szécsény-kömyéki mese, mely a földből előkerült kőgolyóról állítja, hogy régi pénzek (római érmék) voltak abban. Pintér Sándor, a palócok je­les írója azt állítja ezekről a kövekről, hogy pogány áldo­zati kövek, úgynevezett vo- tív-ajándékok lehettek. S bi­zonyára nemcsak római réz­pénzt, hanem egyike-másika aranyat is rejthetett. Talán ebben vagy hasonló alapon kereshetjük somogyi népmesénk, a községek hatá­rában hányódó és a regényes sorsú kőállat históriájának magját. í S ajnos még ma is szá­mos értékes műtár­gyunk esik áldozatul az értelmetlen kincskeresés­nek, a tördemici kőoroszlán­hoz hasonlóan. Pedig ezeknek igazi értéke történelmi, mú­zeumi értékükben rejlik. Egész népünk közkincse, mindnyájunknak egyforma gondoskodással kell vigyáz­nunk rájuk. Akár kőoroszlán­ról vagy kőkecskéről, akár a földből előbukkanó régi edényről vagy padláson há­nyódó néprajzi tárgyról; fa­lon pókhálósodó öreg fest» ményről van is szó. Draveesky Balázs SOMOGYI NÉPLAP Hmm**, m Jfltai ft. 5

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom