Somogyi Néplap, 1969. július (25. évfolyam, 149-175. szám)

1969-07-20 / 166. szám

I

RÉNYI PÉTER:

TÉVÉJÁTÉKOK- TÖMEGIGÉNY

Komoly bonyodalmak

elé nézhet minden művelődési politika — legalábbis minden szocialista országé —, amely nem ismeri tel a televízió centrális szerepét a nagy tömegek kultúrájának alakításában. Beszélünk népességrobbanásról és ismeretanyagrobbanásról, de épp annyi okkal beszélhetünk itt is robbanásról, pláne arról, hogy a televízió egy csapásra ható változást hozott a művelődés eszközeiben, s olyan feltételeket teremtett, amelyek egyszerűen nem vethetők össze a kultúra terjesztésének korábbi lehetőségeivel. Csakhogy ez a változás már-már olyan ellentmondás szorítójában megy végbe, amely ugyancsak párját ritkítja. A kultúra a képcső útján — áttételesen szólva — ezrek, tízezrek, százezrek ünnepi étkéből milliók, tízmilliók, százmilliók mindennapi kenyerévé lett, s ez minden kétséget kizáróan forradalmi fordulat, minőségi ugrás a kultúrában. Ugyanakkor a televízió — nem másból, hanem ugyanebből az okból — úgy tűnik fel sok, a kultúra iránt igényes értelmiségi előtt, mint a kulturális színvonal fejlesztésének valóságos gátja S ez elkerülhetetlen — így mondják —, hisz a legszélesebb tömegeket szolgálja olyan milliókhoz szó}, akiknek kultúrája még bizony fejletlen.

Ezt a dilemmát nem lehet egyszerűen elhessegetni, mégha végső soron — tudjuk — hamis, elvben feloldható, teoretikusan megválaszolható is. A televízió fantasztikus sebességgel terjeszti hatását széliében, volumenben, de ezzel együtt hihetetlen nyomás alá is kerül: olyan tömegek elvárásainak hatalmába, amelyek, minthogy csak most ismerkednek a kulturális javakkal, inkább a kezdetlegeshez vonzódnak — műfajban, tematikában, mondanivalóban egyaránt. Erről a kettősségről szeretnék szólni, s az alábbiakban egy-két példával is érzékeltetném, milyen ingadozásokhoz és ellentmondásokhoz vezet a televízió, de még inkább a műbírálat gyakorlatában.

A Tanácsköztársaság évfordulójára

ton, a Bors című filmen sokan háborogtak, különféle okokból. Voltaképpen a maga módján mindegyik félnek igaza volt, — az alkotóknak is. Mi volt az ő szándékuk? Hogy. egy mulatságos, kalandosan fordulatos játékban mindenféle dörgő retorikától, felesleges pátosztól mentes, a szórakozni vágyóknak is élvezetes formában beszéljenek egy nagyszerű és még mindig nem eléggé ismert korról, annak történelmi harcairól és felemelő céljairóL S hogyan fogadták? Az ügynek elkötelezett, 1919 és a szocializmus eszméiben élő emberek bizony nagyrészt fanyalogva, mert az alkalomhoz méltatlannak érezték a formát Nekik, minden bizonynyal, jobban megfelelt volna például a Harag napjá-nak egy dramatizált változata. Pedig — ugyebár — a Bors hangvétele és előadásmódja éppen arra lett volna való, hogy közelebb vigye az emberek nagy tömegéhez a történelmi, de ma is aktuális mondanivalót (Ami semmiképpen nem lehet közömbös a politikailag elkötelezett oldal számára!)

Csakhogy, nem volt teljes a kontaktus a nagyszámú nézők pólusán sem, mert ők meg nem azt a típusú izgalmat vagy komikumot — kapták, amelyhez szoktak. A szerkesztés módja, az anek- dotikusra kerekített történetek nem tartották feszültségben a folytatásos tévé-kalandjátékok kedvelőit; s nem szolgáltak a szenvedélyes- rejtvényfejtőknek sem feladványokkal, mint a krimik; azok, akik csupán fesztelen

Magasabb szinten,

szórakozást, nevetést áhítottak, olykor szemben találták magukat komolykodó tanulságokkal, amelyekkel nem tudtak mit kezdeni. S nem váltotta be a filmsorozat azoknak a várakozását sem, akik az érzelmes, andalító műfajokat kedvelik. Így is mondhatnék: ki Belphegort, vagy Cox-ot szeretett volna látni, ki valamiféle Vi- doqu-ot, mások a Sébastien hangjaira füleltek — s egyik sem kapta azt, amit várt Létrejött tehát valami, ami — ha hellyel-közzel meg is ragadta a figyelmet — valójában és igazából egyik oldalnak sem kellett, jóllehet mindegyik felé nyújtotta a kezét

de ehhez hasonló dilemma jelentkezett a Prenn Ferenc életének tévé-változatában, amely az irodalmilag értékes, de persze ellentmondásokat feszegető matériát igyekezett a nézők nagy tömege számára élvezetessé tenni, és ezzel bizony csak a regény rovására boldogult Igen ám, de... mi lesz, ha ezeket a kísérleteket a kritika nem is kis része (az egyik oldalról) és a közönség ugyancsak nem kis része (a másik oldalról) elutasítja. Sokkal több húzódik meg e kérdés mögött, mint egyik vagy másik szórakoztató műfaj megítélése, amiről az idők végezetéig elvitatkozhatnánk. Ez a több pedig nem kevesebb, mint a szocialista kultúrának az az alapkérdése, hogy mi legyen a szerepe, súlya és volumene a tömegeknek a jövő kultúrájában!

Minden hagyományos polgári művelődési koncepciónak axiómája, hogy a nagy tömegek kulturális igénye egyenlő az igénytelenséggel, a sekélyességgel, a lapossággal — egyszóval azzal nem lehet és nem is érdemes mit kezdeni Csak egyféleképpen számolnak vele: mint piaccal, amelynek el lehet adni a szórakoztató ipar termékeit E cinikus vélekedésnek látszólag ellenpólusa annak az avantgarde-nak az álláspontja, amely szerint a tömegek ízlésén csak egyféleképpen lehet változtatni: provokatív módszerekkel, azzal, hogy ar- culköpjük a konvenciókat, fittyet hányunk a szokásoknak, szétrobbantjuk a rutint és az előítéleteket Ez roppant radikálisan hangzik, és olykor nagy hatással van olyan értelmiségiekre is, akik a forradalom elvéivel őszintén rokonszenveznek. Csakhogy ezek a módszerek még soha és sehol nem bizonyultak hatékony ellenszernek.

Pedig a sajtó

nyilatkozásaiban főként ezzel az avantgarde-dal rokon szemlélet található, azoknak a hangjával, akik a maguk türelmetlenségét emelik argumentummá, és nem tudják belátni, hogy a nagyközönségre ily módon csak nagyon kevéssé lehet hatni, sőt hogy a pozitív hatásnál többnyire nagyobb a negatív ellenreakció. A módszeres, következetes, lépésről lépésre építő tevékenység, amely látszólag sokkal lassúbb előrehaladást irányoz elő, jóval gyorsabb és biztosabb sikert ígér. • Ezért érzem igazságtalannak és haszontalannak is, amikor ingerültség fogadja az előbb említett próbálkozásokat, — még a sikerteleneket is. Ezeket a kísérleteket egyféle mércén szabad csak mérni: a vállalt feladat mércéjén, és ez a feladat új, megoldása pedig rendkívül nehéz.

Igen, hadd ismételjem meg rendkívül nehéz. Sokkal nehezebb, mint amilyennek — olykor legalábbis az az ember éraése — maguk az alkotók érzik, akik teljesítésére vállalkoztak. Mert gondoljunk csak egy kicsit bele azokba a nagy fogalmakba, amelyeket minduntalan használunk! Itt van ez a fogalom is: kulturális forradalom. S ilye« érveket hallani: a felszabadulás után Moliére-rel, Shakespeare-rel és Gorkijjal százezrek közé mentünk, s az emberek odafigyeltek és értették a dolgot, és velünk jöttek; a mai értelmiségnek nem jelentéktelen részét éppen ezek a vállalkozások indították el a kultúrálódás, az értelmiséggé válás pályáján.

De arról már mintha megfeledkeztünk volna, hogy akkoriban is kerestük a módját; a klasszikus értékeket miként hozhatnók közel az új közönséghez. (Gondoljunk a Nemzeti Színház Duda Gyurijára, amely Moiiere Dandin György-ét klasszikus ide, klasszikus oda —

: magyar népi komédiaként mutatta be!)

S ami még sokkal lényegesebb: akkoriban a kulturális munka hatóköre nem igen terjedt túl azokon a százezreken, akik az új társadalom ügyét már a magukénak érezték, politikailag többé vagy kevésbé elkötelezték magukat.

Ma másfajta közönségvnl és más nagyságrendek- 1 ről van szó; a televíziónak nem két-, három- vagy négyszázezer emberrel van dolga, hanem egyetlen napon ugyanannyi, sőt olykor kétszer annyi millió emberrel. Ez a mennyiségi különbség egyben minőségi változást is jelent. Olyan közeg kerül a kultúrával állandó és szoros kapcsolatba, amely ha természetesen magán is viseli az utóbbi két-két és fél évtized változásainak nyomait, de nem azonosítható az 1945—48-as évek fordulatának kulturális élcsapatával. Másképp reagál, sokkal lassúbb, sokkal nagyobb — így is mondhatnám — a tehetetlenségi nyomatéba. Ha a kulturális munkában, a művészettel kapcsolatos igények és ízlések alakításában mindig és mindenütt helyes és szükséges a türelmet hangsúlyozni, azt a lenini intelmet, mely szerint a társadalmi tudat megváltoztatásáért folytatott küzdelemben nem lehet lovasrohamokkal győzni, akkor ez ebben az esetben különösképpen helyes és szükséges.

Olyan emberek millióit kell magunk elé képzelni, akiknek a televízió egyik napról a másikra több szín házi és egyéb műsort szálút házhoz egy esztendőben, mint amennyit máskülönben talán egész életükben láttak

volna. (Benne, mellesleg szólván, sokkal több Moli- ére-t, Shakespeare-t és Gorkijt, mint amit az előbb említett nemzedék annak idején összesen látott!) Való igaz: az említett próbálkozásoknak zöme még felemás, még nem megoldott; gyakran kapkodást érezni bennük, a • stílusok és hangvételek következetlen váltogatását, bizonytalanságot. De- hát — legyünk őszinték — még arra sem volt elég idő, hogy a művészet egészében felmérje a leckét, amelyet ez az ördögi masina, a televízió feladott neki A legeldugottabb tanyán, a kulturális központoktól távol élő emberekhez, s az ilyen dolgokban legjáratosabb városiakhoz egyszerre szólni úgy, hogy mindenki egyként értse és élvezze, ez valószínűleg még igen hosszú ideig lehetetlen lesz. Es aztán úgy megfogni egy művet, hogy az a 10—12 éves gyerekektől a legidősebb családtagokig hasson — mert ez is igen lényeges problémája a televíziónak, melynek — eltérően minden más művészeti fórumtól — egyszerre egész családokhoz kell szólnia.

De nem sorolom tovább

a feladat nehézségeit, mert még az a látszat keletkezne, hogy el szeretném tanácsolni a kritikát, a hivatásos műbi- rálók és a közönség véleményét Nem erre gondolok. Mondjuk csak meg elutasító ítéleteinket, fenntartásainkat is! Egyben, egyetlen egyben értsünk egyet: abban, hogy helyes és támogatandó törekvése a televíziónak, ha ezekben a műfajokban kísérletezik, ha keresi az útját hogyan lehetne — megőrizve, sőt növelve és nem elidegenítve hatalmas nézőtáborát — valamit elmondani igazságainkból és a valóságos életről. Ma kevesebbet holnap már többet

Mert akkor, ha ebben

egyetértünk — alkotók, nézők és kritikusok —, meg fog szűnni vagy legalábbis enyhülni fog az a türelmetlen hang, amely a tévéjátékok körüli vitákban olykor már a durvaságig fajul S jobbak lesznek a feltételek, amelyek között kialakulhatnak, kibontakozhatnak a művészetnek azok a hajtásai amelyek majd a kultúra értékeit teszik milliók szükségleteivé. Az út amely ide vezet — ki tagadhatná? —, hosszú lesz. De hogy végigjárhassuk, rá kell lépni, rajta kell járni.

IZQALMAS KÉRDÉS

(APN-fotó)

Jankovich Ferenc:

Szeretem a számok világát..,

Szeretem a számok világát, még akkor is, ha meg nem értem: mert a törvények, axiómák, mikép a csillagok az égen,

az Értelem fényét ragyogják a körben sötétlö, vak űrbe; oda hintik a szellem magvát, hol az ember is istenülve

néz fel magára, tudást szerkeszt:

— istent, iskolát, elvet, tervet — s az egyszeregy-kapaszkodókon

mászik tovább és hitet tervez — míg maga is felér az égig, a Jákob-létra tetejéig.

Begazy Csaba:

Mint az asszonyok

A nyárból már csak a meleget érzem, átformálom a füveket, kezem, és arcod nézem a napsütésben.

Parkokból és a terekről összeszedem a szökőkutak összetört vízcseppjeit, átnyújtom a levelek zöldjét, virágot hozok, mielőtt megköszönnéd

tavakért futok, felhőt hozok, nevetésemből szövöm a palástod, hogy boldog légy, mint az asszonyok.

LIPTÁK GÁBOR:

Vallomások a Balatonról

(JELENKOR —MAGVETŐ, PÉCS, 1969.)

A cím után ítélve azt várhatná az olvasó, hogy a kitűnő tollú író — akinek számos írását ismerjük már a Balatonról — ebben az új könyvében lírai vallomásokban számol be »a magyar tenger~-hez fűződő élményeiről. A Urai hang valóban nem is hiányzik a könyvből, mégis sokkal több a Balaton szeretetét tolmácsoló költői vallomásnál. Akkor talán szubjektív hangvételű tudományos ismertetés? — vetődhet fel a kérdés. Az sem, legalábbis a szó megszokott értelmében nem az, bár kétségtelenül sok új adattal bővíti ismereteinket Lipták messze elkerüli a forgalomban levő balatoni ismertetők szokványos szerkesztési módját, amelyekre általában az jellemző, hogy íróik röviden, mintegy dióhéjban, több-kevesebb pontossággal elmondják mindazt, amit a Balaton geológiai és történelmi múltjáról,

kulturális emlékeiről, néprajzáról, vízéről vagy éghajlatáról tudni kell; majd nagyabb részletességgel — de nem mindig tárgyilagosan — ismertetik az egyes üdülőhelyeket, ahogy azok a parton egymás után következnek.

Lipták egyáltalában nem törekszik ilyen »teljességre«. A szerény kiállítású könyv (a tartalma után sokkal szebb külsőt érdemelne) nyolc fejezetre tagozódik. Ezek: Tihany, Füred, Badacsony, Keszthely, Hévíz. Két megye mezsgyéjén (ebben a részben Fenékpusz-* tárói, a Kis-Balatonról, a Zala folyóról, Zalavárról és Balatons zentgyörgyről esik szó), Fonyód—Boglár és Siófok. A szerző feltételezhetően ezeket a helyeket ismeri a legjobban, vagy ezekhez fűződik legtöbb élménye. Figyelme elsősorban a tárgyalt vidék, község vagy város történelme, fejlődési állomásai, kultúrtörténeti és

néprajzi emlékei felé fordul. Helyreigazítja a történelmi tévedéseket, lefaragja a túlzásokat; ahol szükségesnek látja, bátran boncolgatja a társadalmi, gazdasági és szociális viszonyokat Szívesen vet egy-egy pillantást a jövőbe is, és ilyenkor a Balaton természeti szépségeinek szeretete mellett az esztétikai szempontokat és a népgazdaság érdekeit is figyelembe vevő, bölcs előrelátás csendül ki soraiból. Mindezt szerényen, de mégis a beavatott tudós biztonságával teszi, választékos nyelven, kitűnő stílusban.

A könyvben sehol nem található elcsépelt közhely vagy unalmas leírás. A költői- írói lendület mégis leginkább akkor ragadja el az írót (és véle együtt az olvasót is), amikor valahonnan magasról, a tihanyi hegyről, a Badacsony tetejéről, a Szépkilátóról vagy a siófoki Európaszálló 13. emeletéről elébe táruló panorámát rajzolja elénk. (Kár, hogy Lipták könyvéből hiányzik annak a felejthetetlenül szép kilátásnak a leírása, ami a Balatonszentgyörgy feletti dombról nyílik a keszthelyi öbölre.)

A könyvet számos prózai és versidézet teszi még változatosabbá, s olvasását még élvezetesebbé. Ezt már azért is érdemes megemlíteni, mert talán a legtöbbször Takáts Gyulát idézi.

A könyvet Borsos Mikiós kitűnő, hangulatos rajzai díszítik.

B

efejezésül két megjegyzés.. Az egyik: a Vallomások a Balatonról nem hiányozhat olyan ember könyvespolcáról, aki szereti, ismeri és még jobban megismerni kívánja a Balatont A másik; vajon mikor jelenik már meg somogyi író vagy »balatonológus« tollából Lipták Gábor művéhez méltó, vele versenyző leírás — természetesen elsősorban a Balaton somogyi partjáról, vagy egyáltalán egész Somogyról?!

Dr. Wirth Ferenc

ÍOMOGTI KtFLAP lMft.

B