Somogyi Néplap, 1969. július (25. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-13 / 160. szám
ARADI GÁBOR: A LAZADO Sokat utazom vidékre; ezen a vonalon különösen gyakran járok. Velem szemben sovány, őszülő hajú férfi ül a fülkében, néha találkozom vele. Behúzódik a sarokba, így egészen kicsinek látszik; a korát lehetetlen felbecsülni. Zárkózott arccal ül, csak a szürke szeme villan fel időnkint éles-hidegen, gyanakvóan, máskor lángolóan. Megérkeztünk a vidéki városba, a leszállásnál szem elől vesztem szomszédomat. Később a restiben láttam meg újra: egy üveg bor állt az asztalán, sűrűn iszogatott. Kele Ádám volt vele, az itteni Vegyiművek alkalmazottja, akiit jól ismertem. Nem akartam zavarni őket, de amint lassan elhaladtam mögöttük, hallottam, hogy az öregúr éppen ezt mondja: — Kétszáz kilométer, az kétszáz kilométer! És ezt a kétszázat járni kell! Érted?... Az ember oda van ítélve az úthoz, amin végügmegyen. Az emlékekhez, amik mindörökre az ő holmijai maradnak. — Miért mondasz ilyeneket, Lajos bácsi? — kérdezte a fiatalabbik. De az öreg, mintha csupa tűz lenne belül, tovább szónokolt: — Mjraden jól van, ha az ember nem nyugszik bele a dolgokba. Mert belenyugodni annyit jelent, mint elfogadni Érted, Ádi? — őszintén szólva, kicsit homályos ... Nekem mennem kell. indul a vonatom, nem hallgathatlak tovább. Majd ha megjövök, folytatjuk, jó? Két, talán három hónap is elmúlott, amíg újra találkoztam Kele Ádámmal, ezúttal Pesten. Beültünk egy kávéra. Emlékeztettem a restiben még a télen kihallgatott beszélgetésére, valamilyen Lajos bácsival, s érdeklődtem, mi van az érdekes kis öreggel? — Ja, a Rózsa Lajos? Ott van megint minálunk, rendbe tettük szegénynek a dolgát — Mi volt vele? — Nagyon fura története van ám annak, ilyent te még nem is hallottál. Kele rágyújtott, <*tán elkezdte a történetet: — Addig nem volt vele semmi baj, amíg nyugdíjba nem küldték. Tudod, a'' korhatárt betöltötte, legalább tizenöt óve járta már az utat Pestre, oda meg vissza, amióta lehelyezték a központból hozzánk azzal, hogy hozza rendbe a vállalat kalkulációját. Rendbe is hozta gyönyörűen, közben a központ átszervezés miatt megszűnt. Rózsa meg lent maradt nálunk. Kitűnő szakember volt, szorgalmas, szinte mániákus, napi 14—16 órát is dolgozott, ha kellett. Rettentő szerényen élt, albérletben lakott az éh nagy- nénémnél, közvetlenül a gyár mellett. Az új igazgatónk is — a mostani nagyon meg volt elégedve a m okújával, időnkint pénzjuta inat, prémiumot juttatott neki. ó meg fizetéskor sietett a postára, küldte a pénzt haza a családjának; szóval a feleségének, még a két fiának, mert a családját nagyon szerette. Néha mesélt róluk, hogy melyik fia most éppen melyik osztályt járja, és hogy a felesége szép asszony még mindig, meg azt, hogy van Budapesten, valahol Erzsébeten verandás nagy háza, ott a családja lakik. Havonta egyszer, vagy kéthavon- kint felutazott - hozzájuk. Ilyenkor a maga kiismerhetetlen, furcsán-tréfás módján mindig így jelentette be, csak úgy odavetve: — Megyek fel Pestre. Randevúm van a családommal! — Aztán másnapra, harmadnapra visszajött, s ment minden tovább. Igaz, néha bizony mélyebbre nézett a pohár fenekére, mint illett volna, s rendszerint olyankor, amikor megjött Pestről. S ebben sem ismert határt, akárcsak a munkában. Megtörtént, hogy két- három napig színét sem láttuk, csak a nagynéném jött jelenteni, hogy »beteg«, azaz istenesen elázott megint. Az igazgatónak ez persze nem tetszett, de nem szólt semmit, tudta, hogy Rózsa behozza amit mulasztott, kamatostul. így élt ez az ember nálunk másfél évtizedig, családos létére magányos albérlőként, jó fizetésű tisztviselő léitóre néha szinte koplalva, egyfelől a megfeszített irodai munka, másfelől a vad ivászatok mindenképpen veszedelmes, romboló szélsőségei között, ami persze nem maradhatott nyom nélkül. Rózsa állapota az utóbbi időben gyorsan romlott, beszédébe egyre több izét meg hogyishívjákot kevert, és bizony a munkája sem érte meg már azt, amibe került. Így azután, amikor jött az új mechanizmus, az igazgató nagylelkűségének is vége lett, s Rózsa Lajost elküldték nyugdíjba. Hadd menjen haza a családjához, legalább nem kell mindig azt a hosz- szú, fárasztó utazást vállalnia Pestre meg vissza, ha látni akarja a családját Érted, ugye?-Idáigértem, azt nem tudom, mi ebben a különös. — Várj, most jön a java, az elhihetetlen és mégis igaz — rejtélyeskedett Kele. — Szóval Rózsa hiába prüszkölt tiltakozott, hivatkozott az érdemeire s minden elképze l betöre, nem használt semmit megkapta _ a felmondást, nyugdíjba küldték. Már az is furcsa volt hogy annyira tiltakozott. Még inkább meglepett bennünket, hogy egyáltalában nem sietett haza, ott rostokolt a nagynénémnél, aki mesélgette, hogy Rózsa éjszakánként keservesen nyög, szitkozódik s az albérletét sem mondta fel, sőt kifizette előre az egész hónapot. Egy nap, takarításkor pedig egy szállodaszámlát ta„ Iáit a Rózsa asztala mögé hullva, azt elhozta nekünk a gyárba. Ebből kiderült, hogy Rózsa a Continental szállodában szállt meg, amikor legutóbb Pesten járt. Hát ehhez mit szólsz? — Na és mi van ebben? — Hát nem érted? Rózsának Pesten háza, s családja van, s ő szállodában száll mag, ha Pesten tartózkodik. Tehát tényleg nincs minden rendben azzal a családdal, ahogy néha gyanítottuk? Rózsa haragban van velük? Eszünkbe jutott az is, hogy sokszor, milyen fájdajfnas, furcsa fintorral mondta, hogy szép asszony ám még az ő felesége, meg az, hogy mindig Pestről visszatértekor rúgott be olyan kegyetlenül. Ezt mind összeadtuk s kész volt a diagnózis: szegény Lajos bácsi rosszul él a nála nyilván fiatalabb feleségével, azért kapálódzott annyira a nyugdíjaztatása ellen is, mert valójában nincs hová mennie, az a bestia be sem engedi a saját otthonába. Maga az igazgatóm kért meg rá, hogy mivel úgyis megyek Pestre, nézzek utána a dolognak, beszéljek áz asszonnyal, hogy ezt így nem lehet csinálni. Megnéztük a Rózsa kartonján szereplő címet s másnap utaztam. Kimentem Erzsébetre a megadott címre. — Nos, milyen asszony? Beszéltél vele? — Nem én. Azon a helyen ugyanis nem volt ház, hanem csak egy üres telek. Tehát becsapott, link címet adott meg nekünk Rózsa. Legszívesebben elrohantam volna mérgemben. Aztán mégis becsöngettem a szomszéd házba. Idősebb házaspár lakik ott, elmondtam, mi járatban vagyak, alighanem rossz címet kaptam. Azt válaszolták, hogy bár még csak tíz éve élnek ott, de úgy tudják, a mellettük levő telken csakugyan állt egy családi ház, a háború utolsó fordulójában azonban találatot kapott, méghozzá olyan szerencsétlenül, hogy a szó szoros értelmében eltűnt a föld színéről. A legszomorúbb az, hogy akik benne laktak, úgy mondják, egy család, anya meg a gyerekek a pincében voltak, ott is maradtak a romok alatt. Amikor az ember, a családfő nem sokkal később megjött a háborúból, egy darabig rohangált a tölcsérben eszeveszetten, amíg csak össze nem esett s el nem vitték. A tölcsért a tanács be- temettette s azóta így van. Jár ugyan ki ide néha egy idős férfi, talán építkezni akar a telekre. Nagyritkán jön, leül a kőre s eiábrándo- zák itt fél délután, aztán megint nem látjuk hónapokig. Rossz sejtelmem támadt s megkérdeztem: hogy néz ki az idős ember? Hát olyan kicsi, sovány, zárkózott, szomorú ember, mondták. Megborzongtam, mert hirtelen megértettem Rózsa Lajos fájdalmas titkát. Kele elhallgatott, várakozásteljesen nézett rám. — És ml volt az? — kérdeztem. — Hát nem érted, ő volt az az ember! S Rózsa csak hazudta, hogy van családja. Pedig ők mind meghaltak a háború alatt s azóta is ott porladnak a bambatölcsér mélyén. Rózsa tehát azóta az ő drága halottaival »randevú- zik« a régi ház helyén. — Akkor miért tett úgy, mintha még élnének s volna családja? — Tudomisén! Talán meri nem bírta elviselni, nem akarta elfogadni a borzalmas valóságot. Fellázadt a tények ellen; s továbbra is úgy beszélt, úgy viselkedett, mintha még élnének. így tiltakozott a maga módján a rettenet ellen, amit vele az átkozott háború művelt. Hogy nem volt hajlandó tudomásul venni! Belekapaszkodott ebbe a »hazugságba«, hogy egyáltalában élni tudjon egy olyan világban, ahol efféle borzalmak megtörténhetnek. Kele elhallgatott, hallgattunk mindketten. Eszembe jutott az a néhány szó, amií ott a restiben mondott Rózsa, s amit csak most kezdtem érteni. »Belenyugodni, anny: minit elfogadni«. Kérdőn néztem Kelére s ő felcsillanó szemmel folytatta: —Nem hagytuk ám annyiban a dolgot. Hazamentem, beszámoltam az igazgatómnak. Ö pedig csak annyit kérdezett: elmondtam-e Rózsának, amit megtudtam, egyszóval lelepleztem-e őt? Eszemben sem volt. Akikor jó, így is teli maradnia. Ez az ember csak itt, miközöttünk élhet; közöttünk, akiknek tizenöt éve mondja a meséjét, s ml elhittük neki. Ezután is el fogjuk hinni. Az emberség most azt parancsolja, hogy Rózsa visszatérjen közénk. Tulajdonképpen háborús sérültnek tekinthetem őt így beszélt a főnököm. Aztán addig törtük a fejünket, amíg kitaláltunk számára egy szerény állást, nyugdíjasnak valót, de amelyre a vállalatnak is már régóta szüksége volt — Dehát a pénzek, amiket havonta küldött az állítólagos családnak?- Egyszer elmesélte: az OTP-nek küldi, házat akar építeni Pesten. Nem mondtam neki: minek még egyet, ha már úgyis van? Ráhagytam, jól teszed, Lajos bácsi. Értettem, hogy azt a házat kell újra felépítenie, melyben egykor a családjával bolog volt Tiltakozásul s valamilyen furcsa dacból, vagy egyszerűen kegyeletből, mint ahogy mások síremléket állítanak halottaiknak. A gyárban most már sokan tudják: mi és mennyi igaz Rózsa Lajos meséiből; egyedül ő nem tudja, hogy a környezete szemében rég »lelepleződött«. S amikor eljön a hónap vége vagy a következő hónap, Rózsa utazik Pestre, úgy mint eddig. S ugyanúgy veti oda nekünk is, furcsán-tréfásan, megjátszott magabiztossággal: — Randevúm van a családommal! ... Az Ermitázs tárlata A megszólításokkal gyak- ran volt problémája mindenkinek, így nekem is. Gyakori eset, amikor az ember nem talál rá a megfelelőre, vagy csak olyan kényszermegoldás-félét választ. Sokszor és sokfelé sodornak dolgaim, így gyakran kerülök eszpresszóba, ahol mint köztudomású, általában jóval több a vendég, mint a felszolgáló, ennek következtében, amikor az embernek már fogytán az ideje és a türelme, megreszkírozza, hogy a közelben elsuhanó felszolgálónő figyelmét felhívja magára. És itt a kérdés: de hogyan? Kartársnő? Elvtársnő? Kisasszony? Halló, kérem? Tündérbogárka ? Nos, ezt a gordiuszi csomót évek óta úgy oldom meg, hogy bármilyen korú felszolgálónőnek hangosan odaszólok: — Giziké! És lett légyen bármi is a neve a megszólítottnak még eddig mindig odafordult hozzám, majd barátságos mosoly- lyal kísért intésemre oda is jött és kivétel nélkül ezzel kezdte mindegyik: — Nem Giziké vagyok, hanem ... — és megmondta a nevét. Beutalót kaptam a Siófoki Bányász-üdülőbe. Csodálatos hely, minden van ott, még házi presszó is. Első este vacsora után oda- ballagiam a presszópulthoz, és az éppen kávét főző csinos asszonykának bevált módszeremmel így szóltam: — Giziké, kérek egy jó duplát. Ekkor a csinos asszonyka mosolyogva felém fordult és kedvesen megkérdezte: — Honnan tetszik tudni a nevemet? Meglepetésemet gyorsan leküzdöttem és merően a szemébe nézve válaszoltam: — Megéreztem. Mire ő ugyancsak merően rámnézett és csak ennyit szólt: — Jó szöveg. Bt olyan erős kávét főzött, hogy csak hajnal felé tudtam elaludni. v. I. A világhírű Ermitázsban, a Szovjetunió legnagyobb művészeti és kultúrtörténeti múzeumában az európai festészetnek csaknem valameny- nyi jeles iskolájából találhatók remekművek. Olasz, németalföldi és spanyol mesterek munkái, de legalább ennyire világviszonylatban is elismert és méltatott alkotásokat foglal magában a francia anyag, amelyből most huszonöt képet mutat be a budapesti Szép- Antoine Watteau művészeti Múzeum. A francia festészet legjelentősebb mestereinek egy-egy művét találhatjuk a budapesti tárlaton. Louis Le Nain Látogatás a nagyanyánál című mesteri életképe a francia parasztok mindennapi életét villantja fel. Ugyanebből a századból származik Nicolaus Poussin Levétel a keresztről című alkotása és a neves tájképfestő, Claude Lorrain A reggel című remeke. A korai korszak francia művészetéről tájékoztatja a látogatót Gas- pard Dughet és Sébastien Bourdon egy-egy műve. A XVIII. század kiemelkedő festészetét olyan művészek reprezentálják, mint Antoine 'Watteau, Francois Boucher, NiA duzzogó colas Laueret és Hubert Robert. Watteau és Lancret törekvéseit fejleszti tovább J. Honoré Fragonard, a Lopott csók című vászna szerepel a kiállításon: részletező előadásmód és anekdótázó kedv jellemzi, amiként L. L. Boilly Billiárdozók című alkotását is. A ma élő mestereket a spanyolországi születésű, de Franciaországban élő Pablo Picasso két alkotása képviseli. A le- ningrádiak a művész kék-kor- ázakának egyik híres darabját, a NŐI fejet, valamint a kubista törekvéseket mutató Csendélet klarinéttal című alkotását küldték el a budapesti bemutatóra. AKÁC ISTVÁN: Nincs pihenés Hat kezem van: négy kezem félelmesen öregszik, nem bír a bitang múlással! két kezem: az anyám keze _ k ét kezem: az apám keze — nem pihennek —• s önkezemnek sincs pihenésre ideje.. : Jaj, háromszor tíz körömmel koptatja sorsát az ember. — Csakhogy ne szánassa mással. Szívem ajtaján dörömböl az én száguldó két kezem. Halhatatlan intés zuhog: — »Tört-viirág-kéz: hunyt szerelem,. •< A mindsnség fedélzetét ékesítem tíz körömmel. Csillag-vödör két kezemben — fényt öntök az ős deszkákra. Körmöm alatt ég a szálka, — de a hajó vitorlája feszíti a köteleket, s lemosolyog reám, szállva ... — Tűnt ifjúságom sirálya, nézd a férfikor madarát: társát főnix-lázzal várja. S négy kezet zokogva csókol. — S négy kéz lehull a hajóról... Hat kezem lesz! két kéz: áldott társam keze — két kéz: az ón konok kezem — két kéz: hű gyermekünk keze — ... s ha négy kezem majd félelmesen öregszák, friss kezeimmel a folytatás növekszik. Nincs pihenés. Nincs pihenés. SOLTRA ELEMÉR: KŐ ÉS SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1969. július 13.
