Somogyi Néplap, 1969. június (25. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-01 / 124. szám
> AMERIGO TOT kiállítása Tót Imrének hívták hajdan a művészt, aki Amerigo Tótként, világhírrel és hatvanévesen érkezett szülőföldjére. Művészetét hozta és élete tanulságait az egykori fehérvárcsurgói parasztfiú, aki igazi karriert csinált a világban: karriert épített emberségből és műalkotásokból. A műcsarnoki nagy kiállítás — az ötvenöt szobor, ugyanany- nyi grafika és a fényképek — a pálya művészi állomásait jelzik csupán, s nem beszélnek hat évtized hat emberéletre való kalandjáról, a művek fundamentumáról. A háború keserű élményei, egyéni tragédiák teszik bonyolultabbá, keményebbé ezt a szobrászatot a negyvenes évek végén. »Kavics«-korszaknak nevezi a művész ezeket az éveit, és olyan címekkel is utal erre, mint a két Kavicsasszony című bronzakt: a művek valóban kavicsgömbölyűek, és meggyötörtek, mint a görgeteg; erejük a viszontagságokat kiállt lélek erejéből fakad, optimizmusuk a vészeket kiállt ember optimizmusa. »őfelsége a Kilowatt.« szatirikus baloldali művésznek köréhez kapcsolódott. Ez végképp megszabta politikai útját, a leghevesebb hónapokban együtt küzd a fiatal forradalmár antifasisztákkal, és a fasiszta hatalomátvétel után velük együtt is tartóztatják le. Megszökik és gyalog éri el új, és véglegesnek ígérkező hazáját, Olaszországot. Itt a megélhetésért folytat küzdelmet és a továbbtanulásért a római Akadémián, majd később a művészi elismerésért. 1937-ben pályázatot nyer ismeretlenül, s egy csapásra ismertté válik: grafikus és portréfestő lesz, s megint csak a baloldali szellemi mozgalmak részese. A háború megtöri felívelő művészkarrierjét. Kapós-neves művészből csendben, de hatásosan dolgozó katona lesz, az clasz ellenállás ejtőernyős (Fotó: Selmeczi Tóth János.) szobrásza. Lexikonok, könyvek, cikkek, világot járó nagy kiállítások, díjak jelzik Amerigo Tot'jelentőségét, s még- inkább olyan szobrok, mint a római olimpiai csarnok plasztikái (az építész Nervi, a kor egyik legkiválóbb ar- chitektusa), a római Kennedy-emlékmű (ezt a megbízatást hatalmas pályázat rendkívül erős mezőnyében nyer- ri első díjasként), vagy az amerikai Bartók-emlékmű Budapesten is látható egyik kis változata. Emberi, társadalmi hovatartozását pedig az olasz kommunista értelmiséggel ma is meglevő erős kapcsolatai fémjelzik, s nem utolsósorban szülőföldjéhez való ragaszkodása: a Karinthy és Olivecrona emlékének szentelt szobor, a Csurgói madonna és ez az egész kiállítás a Műcsarnokban. 1950 táján a sűrű kerek formákat nagy, tagolt és elnagyolt tömegek váltak fel a szobrokon. A plasztika abszt- rahálódik, mind távolabb kerül a természetes látványtól, anélkül, hogy erős optimizmusát, súlyos emberi harmóniáit elvesztené Tot művészete. Az alma mítosza és az Európa elrablása című kis- bronz a folyamat kezdetét mutatják a kiállításon, s csak fényképen látható pályaudvari dombormű, a római autóklub ugyancsak geometri- kus-elvont ritmusú reliefje már az új korszak termése. Az elvont forma azonban konkrét élményeket fog kompozícióba. A föld füle című bronz totenoszlopos fensége, a Hódolat az ikerrépülőknek vagy a Komarov emlékére nehéz, tagolt ritmusa éppúgy a kor humanizmusát szólaltatja meg, mint a legújabb alkotás, a hazatérésre készí tett és a szülőfalunak szánt Csurgói madonna. Ebben az utolsó alkotásban szándékosan fordul még egyszer a művész ,a reneszánsz emlékéhez, hajdani korszakához: korai humanizmus tiszta formáival, és a mai embereszmény hitével, azaz vallásos madonnába rejtett világi optimizmussal szól az életről. Amerigo Tot köszönti a földet, amely Tót Imreként útnak indította. Zs. A Művészi pályája Még Tót Imreként kezdődött Pesten a húszas évek Iparművészeti Főiskoláján, amelynek konzervatív képzésmódja azonban nem elégítette ki az ifjú- szobrász-jelöltet, s európai vándorútra indította, mint annyi más kortársát. A legjobb iskolát választotta 1929- ben, az akkori Németország már vijághírű modem művészeti központját, számtalan nagy festő, építész és iparművész, számtalan haladó alkotó útrabocsájtóját, a des- saui Bauhgust. Paul Klee, a század egyik legnagyobb festője volt itt többek között mestere, s mestere volt az egész Bauhaus-szellem, melyhez politikai és művészeti nézeteiben mindmáig hű maradt. Két dessaui év után Párizs következett, s mesterként ugyancsak a kor egyik kimagasló alkotója, a modern szobrászatot klasszikus erővel ötvöző Maillol. Iskolája után élet-iskolát választott a mfivészjelölt, s Hamburgban hajóra szállt, hogy hajósinasként bejárja a Balti-tengert. Az első nagy kalandok után a következő állomás Drezda, ahol Otto Dixnek, a harcosAmerigo Tot dedikál. (MTI fotó — Szebellédy felvétele.) tisztje, partizáncsoportok és antifasiszták összekötője. Majd súlyos sebesült: egy bevetéskor örök sérülést szenvedett A béke első éveiben a volt partizán és aktív kommunista ott kezdi a művészpályát, ahol már egyszer végighaladt: új küzdelmekkel az elismerésért. Tehetsége, akarata, teremtőereje győz: 1949- ben megkapja az első rangos állami megbízatást a ragyogó új Termini pályaudvar domborművére, s ezután sorra bizonyítja be pályázatokon és megbízásos monumentális szobrokon, hogy új hazája és Európa egyik legkiválóbb A kiállítás ugyancsak dokumentálja Amerigo Tot pályáját a kezdetektől napjainkig. A kezdeti itáliai sikerekre emlékeztet a Bikák című arasznyi, de robbanó erejű kompozíció, vagy az Utolsó vacsora című bronzrelief, amely talán minden korabeli alkotásnál biztosabban mutatja, hogy Tot kezdeti periódusát az itáliai reneszánsz megújította, modemre hangszerelt hagyományai határozták meg a világháború előtt. Szép fejű, klasszikus asszonyok (Salome, Donatella), szép testű telt nők (A széf) Pathenopea) szólaltatják meg ekkor a szobrász erős, humanista optimizmusát és valami megfoghatatlanul finom, üde, érzékeny frissesség, amellyel a korai reneszánsz hangulatába beoltja modern életérzését A z anya csontos, tűhegyes arcával belehajolt a lámpába. Egy ing nyakát foltozta apró, ideges mozdulatokkal. Mellette a díványon ingek, szép rendesen összehajtva. Aztán néhány alsónadrág, zsebkendő. Az anya hunyorogva fölnézett, mintha ott túl, a lámpa fénykorén keresne valamit. — Bandi — mondta, és egy szék megroppant a sarokban —, azt hiszem, ez az ing is rendben van. Újabb reccsenés a homályból. — Köszönöm, anyám. Az anya még mindig elöre- bámult, belebeszélt a sötétbe. — Azt hiszem, fiam, mégiscsak vennünk kéne egy-két dolgot... inget meg effélét. — Kis szünet, aztán: — Legalább pár darabot. — Legalább pár darabot — visszhangozta a sarok. Aztán egy térd fölemelkedett a homályból, a vékony, barna arc is előrehajolt. — És aztán, hangban. Inkább várakozás: mit kéne még vennünk? Csöppnyi gúny sem volt a hogy hát jó, tessék, sorold föl, anyám, mi minden kéne... Az anya lehajtotta a fejét. — Tudom, hogy sok a kiadásod, hiszen rajtam kívül még Évát is segíted ... — Hagyjuk ezt! — Megint egy reccsenés, aztán akárcsak sűrű, sötét füst gomolyogna fel, a fiú ott állt az anyja előtt, — Igazán nem tudm, miért beszél erről, anyám, higgye el, teljesen felesleges. Az anya fölnézett. A keze is elindult, hogy megkeresse a fia kezét. — Ne haragudj. — Nem arról van saó. Az anya keze egy pillanatra megérintette a fiúét, majd visszahult az ölébe. Az anya aztán az ingek, alsónadrágok és zsebkendők között motozott, és mire ismét fölnézett a fiára, mosoly volt az arcán. _ — Lesz mindened Füreden. — Megcsillant a tekintete. — És tudod, hogy még nekem is... Egész szépen rendbe hoztam a szürke szoknyát, és tegnap, igen, tegnap a Gizi ideadta a napszemüvegét — Igazán örülök. A fiú valahonnan a sarokból előhalászott egy újságot. Ügy állva olvasni kezdett. Az anya meg tovább beszélt. — Először persze nem akarta ideadni, és igazán meg kellett Ígérnem, hogy vigyázok rá, de hát tudod, hogy én mindenre úgy vigyázok, és mégiscsak jó lesz, ha napozhatok egy kicsit Az újság megzörrent aztán leesett a díványra. A fiú megfogta az anyja vállát — A vízbe is bejöhet. —,Ó nem . .. nem! De majd a partról nézem, hogy úszol. — Boldogan felsóhajtott. — Azért ez jó, hogy együtt nyaralhatunk ... hogy engem is beutaltak abba az üdülőbe.— Fölnézett a fiára. — Ez mégiscsak szép ... A fiú lehajolt az újságért, de nem kezdte újra olvasni. Újsággal a kezében járkált a szobában. Olykor messzire eltávolodott a sötétben, aztán megint csak itt volt a lámpa mellett. — Hirtelen megállt — Anyám ... A váll megrándult. — Ha úgy gondolod, hogy zavarlak, én igazán ... Nem arról van szó, dehogy zavarna, miért zavarna? | — Szünet. — Csak megkérném valamire... Az anya fölnézett. Vékony, pergamenszínű bőre megfeBÉNYEI JÓZSEF: ARCOMON HORDOM Nézd, arcomra is nyugalom száll türelmesebb vagyok a nyárnál, melegebb hajnali szeleknél, hőségesebb a szerelemnél. S Arcomon szelíd jelek Őrzik számlálhatatlan nagy időkig: anyám a föld. Belőle nőttek ráncaim s holtig sürgölődnek. Gyermeksorsom átkozott-áldott: örvénj'fekete mezsgyén állok; ha elfutok, anyám ütöm meg. Türelem szentestéi jönnek. Kialszanak bennem a fények, subás pásztorok mendegélnek. Ez a kötelék meghatároz s odaszorít a föld magához. szült az arcán. Várni lehetett, hogy a következő pillanatban megpattan benne valami. A fiú megérintette a vállát. — Na... na... — És mosolygott is. Az anya arca engedelmesen átvette a mosolyt, de az mindjárt elhalt, beledermedt a ráncokba. — Megkérném valamire — ismételte a. fiú. Leült az anyja mellé. Nem nézett rá, ahogy elkezdte. — Tudja jól, hogy ez egy olyan üdülő ... ahol különféle emberek vannak, üzemekből meg innen- onnan ... Szóval, ha megérkezünk, ne közölje mindjárt, hogy kúriai bíró volt a férje. — De Bandi... Mándy Iván: Nyaralás — Szeretném, ha végighallgatna! — féloldalasán nézett az anyjára. — Apát hagyjuk! — keze belesöpört a levegőbe. — Hagyjuk! Hagyjuk! És szeretném, ha azt sem említené, hogy Fiúméban nyaraltak, és olykor hét végére is lerándultak. — Fiacskám — hajolt előre az anya —, tudod, hogy apádnak szabadjegye volt, és különben sem került olyan so’1'" az egész. A fiú nem engedett. — Fiúméról egy szót se, És arról se, nagyon kérem anyám, arról se, hogy ott milyen más yolt minden. Az étkezés a kiszolgálás ... és főleg... — A fiú hangja szinte már könyörgővé vált — az emberek! Igen, akikkel együtt nyaralt. Az anya belemosolygott a lámpába — Ki ja volt, aki meghívott vitorlázni? Valami osztrák gróf... Tudod, hogy ismerte apádat! A könyveit... igen... és ő jött oda az asztalunkhoz. .. A fiú tollas haja remegni kezdett. Remegett a hangja is, ahogy újra megszólalt. — Se osztrák gróf! se vitorlás! se meghívás! Nagyon kérem. Megfogta az anyja kezét. De hát az igazán az eszembe se jutott! — Tudom! — vágta rá a fiú — mint a múltkor a buszban. Az anya a fejét ingatta. — Én csak azt mondtam, milyen durvák az emberek. .. Félénken a fiára sandított. — Manapság. ... — Elhallgatott, majd egy kicsit bátrabban. — De igaz is! nem adnak helyet, lökdösődnek. a kalauz rám szól, hogy menjek előre, aztán, hogy mit állok az ajtóban, ha még nem szállója le. — És akkor maga, anyám, egyszerre elkezdte! Hogy más embereket is ismert már, mint a kalauzt... — De csak azért, hidd ej, csak azért, hogy ne sértegessen! — A végén le kellett száll- nunk — mondta a fiú. — És a múltkor ugyanaz volt a villamoson. — Mi volt a villamoson? — Hagyjuk, anyám! — a fú felsóhajtott. — És azt sem kell említeni, hogy több cselédünk volt. — De igazán, mintha családtagok lettek volna! Csak Csak a szaguk... Tulod, Bandi, én sose szóltam nekik, de azt hiszem, ezeknek mind van valamilyen szaguk. — Nem tudom, anyám. De hagyja a cselédeket, még akkor is, ha családtagok voltak. A személyzetnek ne mondja, hogy fiam. — Mit mondjak? — Hát... hát... elvtársnő. Kérem, elvtársnő... — Elvtársnő — ismételte az anya. — De ne így mondja! — Ä fiú egy türelmetlen mozdulatot tett. — Ne ilyen han- gon. — Hát milyen hangon? A fiú legyintett, majd tovább folytatta. — És a közös étkezésen ne forgassa, ne nézegesse a kanalat, mintha ragályos betegtől kapta volna. — Nem, nem Bandikám. — És ha valakivel összeismerkedik. .. — Nem ismerkedek össze senkivel. — Mert gőgös! — De fiam ... — Értse meg, ha nem áll szóba senkivel, akkor azt mondják... — A fiú fölugrott és elindult megint körbe-körbe a szobában. Az anya ölbe ejtett kézzel maga elé bámult Egyszerre csak érezte, hogy nyekken mellette a divány. És újra hallotta a hangot. — Kérem ... anyám ... H atalmas park, fákkal, bokrokkal. Piros padok a sétányon. A fák mögött az üdülő barna épülete. — Az anya azt nézte. Éppen most állt föl a pádról, hogy megszólítson valakit Azt a húsos képű férfit, aki mellette ül az étkezőben. De valahogy nem tudta, mit mondjon. Így hát csak mosolygott, és hagyta, hogy elmenjen azzal a kék ruhás nő- >vel. Annak is köszönni kellett volna. De hogyan?... Egyszer valaki — úgy négyszemközt — rászólt, hogy ne elv- társnőzze! Mármost akkor mit mondjon? Hogy szólítsa a lányt, aki takarít? A fekete nőt a könyvtárban? Ezt, aki itt jön? .. . Ha megáll, és beszélgetni kezd ... Az anya pár lépést tett. Visszacsuklott a padra, és a kavicsokat bámulta.- Így maradt, amíg a lépések eltávolodtak. Aztán fölállt, és tétován imbolyogva elindult az üdülő felé. Aztán, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, megint visszahullt egy padra. És most már csak ült, ült, elvesz’ ? a parkban, mint egy ottfelejtett, ócska esernyő. Részlet a József Attila-díjas szerző Egyérintő című kötetéből. NAPSÜTÉSBEN lMTI fotó !— Benkő Imre felvétele) 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1969. ftoMi 1»
