Somogyi Néplap, 1969. június (25. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-08 / 130. szám
1 A térfi kilépett az Anno- parti szálloda kapuján, és a Ponte Vecchio felé indult Firenzében vannak nyári délutánok, amikor úgy tűz a nap, hogy ezt a kétperces utat is futva kell megtenni asz árnyékot adó hídfőig. Mindenütt fanró kövek éss susto- rogva lobogó napfény, a kis régiségkereskedések küszöbig rántják függönyeiket létói nem mutatkozik a részegen ingó kopárban. Néha azonban olyan sűrűin és édesen csurog a nap, mint a méz. Ezek a szelidebb délutánok: Ilyenkor nem lehet futni, minden lassú dik, a lélegzet is ál második. A férfi azonnal érezte ezt a lassúbb, kedvére való időt: I ftt kell maradni a hídon, nem szabad továbbmenni. Aki dologtalanul járkál a városban, és nem siet sehová, most kedvére ácsaroghat az ezüstárusok kirakatai előtt Hég egy tanács: maradjunk a jobb oldali járdán. Itt csak ezüstösök vannak; a túloldalon már arany és porcelán is belekeveredik a nemes alapszínbe. Az ezüst a legtisztább, legnemesebb fém. Mennyi kis bolt mennyi kis harang, gyűrű, liliomos Jóskánál, melltű, zászlótartó-oroszlán. Mind-mind ezüst. Tompa, tartózkodó ragyogás, fátyolozott fény. A férfi átsétált az Asno túlsó partjára, egészen a Via dei Guicciardini sarokházig; itt már olyan józan és kiábrándító az utca, mint egy zátony. Visszafordult, és amikor ismét a mozdulatlan Ar- nót érezte a járda alatt, az álom és szédület észrevétlenül jelentkezett Megállt a híd közepén, a hármas bolt- hajtásban, innen láthatta a sötétzöld folyót és jobbra- balra az ezüstösök fecskefészkeit Később sokig álldogált egy keskeny kirakatüveg előtt, végre belépett a boltba. Sápadt, magas lány jött ki a folyóra néző belső szobából; látta, hogy idegennel áll szemben, franciául köszönt Olyan sovány és finom volt a lány arca, mintha egy sie- nai festő húzta volna meg a vonalait. A férfi eióbb néhány gyűrűt nézett, majd szemet vetett egy kis harangra, végül karpereceket kért. Megállapodott egy széles ezüStlánc- nál. A szép arcú lány elmagyarázta, hogy ez a koronás sárkány a karperecén Siena egyik pajzsáról való, a menyétet és az elefántot is onnan másolta az ezüstműves. Sarjában bemutatta a többi alakot is. A férfi hallgatta a lány hangját, majd megállapodtak az árban is. A lány hosszú dobozkát vett elő, vattával ágyazott, és éprpen belefektette volna az ékszert, amikor a férfi visszakérte a karperecét. — Kicsi... — mondta, — Azt hiszem, kicsi. Egy női csuklóra gondolt, egy távoli csuklóra, s úgy érezte: a szép ezüsitszalag nem éri körül azt a távoli ízületet. — Tessék, nézzen ide! — és könnyű, alig rebbenő mozdulattal saját csuklójára kat- tantotta az ékszert. A férfi elmerült arccal nézte. A karperec valóban köny- nyedén csúszott fel és le a franciául beszélő lány karján: bizonyosan ugyanilyen szépen átéri majd azt a másik csuklót is. “-Santa Barbe- rához hasonlít — nézett a férfi a lányra; Sante Barbe- rához a sdenai San Domeni- cóban«. Fizetett A lány átvette a pénzt, és éppen le akarta venni a karperecét amikor a férfi mosolyogva, felszabadultan megállította. — Ne, hagyja.':. A lány arcába nézett:. — Szépven illik a karjához. Hagyja csak rajta. És nehogy elrontsák a tréfáját s még hosszú magyarázkodásra is kényszerüljön, köszönés nélkül, .gyorsan kilépett a kis boltból... Amikor néhány nap múlva idehaza elmondta a kalandját barátja így fogalmazta meg kritikáját: — Nyugodt lehetsz, még aznap visszatette a kirakatba. Te kifizetted, és ő másodszorra is eladta. Csak semmi érzelgőség, öregem. Két év múlva ez a barátja fiatal feleségével- végigment a Ponté Vecchión. Ajándékokat vásároltak az otthoniaknak, éppen elutazóban voltak Firenzéből. Az egyik kirakat előtt . eszükbe jutott a régi történet — a sie- mai lány és a karperec. — Keressük meg! — mondta a férj. A harmadik boltban megtalálták a lányt. Csuklóján ott volt a karperec. — Ez a karperec tetszik, itt a csuklóján, a magáé... — mondta hosszabb válogatás után a férj, és a lány karjára mutatott. — Megvenném. — Az enyém, nem eladó — felelte egyszerűen a lány. Most is franciául beszélték. A férj ekkor szemtelen, sértő tekintettel belenézett a lány arcába. — Nem emlékszik? Én hagytam itt a karján. Most megvenném másodszor is. A feleségemnek. A sápadt lány előbb ránézett a férfira. Azután mélyen elpirult. De már nem habozott: lecsatolta csuklójáról a sárkányos, menyétes karperecét, szó nélkül átnyújtotta az asszonynak. Amikor ezt a remek tréfát a jó bará.t idehaza, társaságban elmondta, a férfi, aki kát éve járt Firenzében, émelygést érzett. — Persze, hogy a magáé — mondta később az asszonynak, a barátja feleségének. — Ügyesen szerezték meg, nagyon ügyesen. A magáé. Elfordult, továbbment. Már szégyellte magát, hogy nem vágott rá az asszony kezére. A szerző Szigorlat című könyvhéti kötetéből. Emlékszem abból a régi Időből, amikor már jártam cirkuszba, hogy a nagy attrakciók, a kötéltáncosotk, a légtorná- saok előtt rendszerint úgynevezett csöndes számokait láthattunk, zenebohócokat, egyensúlyozókat, zsonglőröket, kí- győembereket, finomabb bohóctréfákat És ez nemcsak azért történt így, mert ezek a számok csak a porcaid előterét igényelték, s azalatt a háttérben föl lehetett szerelni a nagy produkciók bonyolult fölszerelését, hanem azért is hogy a közönség egy kis lélegzethez jusson, hogy minden izgalmi készenlétét érintetlenül, sőt a pihentető szórakozástól felajzva, az elkövetkező mutatványra, a lélegzetállító bravúrra fordíthassa. Mi más szerepe lehet annak a konferansziénak — még ha költő is —-, aki a vensmondás művészetét bevezeti, mint amilyen ezeké a csendesebb, jelentéktelenebb, cirkuszi előkészítő számoké: az, hogy a közönség figyelmét elterelje, megnyugtassa, de ugyanakkor, éppen jelentéktelenségénél fogva felcsigázza arra a lélegzet-vusszafojtó, szívet ösz- szAzorító izgalomra, ami következik? Mert be kell vallanom, engem a szavaló, pontosabb szóval: versmondó, akinek az egy szál hangján, mint kif eszí tett kötélen egyensúlyozva, a maga esetleges fizikai megjelenését is latba vetve, koncentrált költőiségének trapézán lebegve, egy egész estén át le kell kötnie közönségét, egy kissé mindig a nyaktörő mutatványok művészeire emlékeztet; s magam is akadozó lélegzettel szoktam izgulni, hogy az a furcsa kapcsolat, amely a közönség és az előadó figyelme, érzékenysége, és emelkedettsége között létrejön, s amely a kápráztató teljesítményt fenntartja, meg ne szakadjon egy percre sem. Persze, a különös érzésemhez nyílván hozzájárul az is, hogy a szavalóesték, sikerét én is kissé mindig úgy éreztem, mint csodaszámba menő újdonságot Kamaszkorom- ban tanúja voltam a folyamatnak, ahogy a versmondás elszakadt a színészi munkától, amelynek addig mintegy mellékterméke volt, s önálló művészetté vált. Ez a folyamat mára már befejeződött. És ezt nemcsak az bizonyítja, hogy annyi kiváló, s oly különböző egyéniségű, felfogású és esz- közű előadónk van, hanem az is, hogy a közönség olyan meglepő érdeklődéssel kíséri a versmondás estjeit, ez pedig nem volna lehetséges, ha a verseken túl nem érdekelné az egy művész verstolmácsolása is. Olyan folyamat ez tehát, amelynek eredményeiben része van a közönségnek is, az előadóművészeknek is; talán csak a kritika maradt ki belőle, az nem vette eléggé tudomásul, hogy Itt űj művészet született — de hát a kritika nálunk tudvalévőén a leglassúbb tempójú tevékenységek közé tartozik. Ennek az új művészetnek kialakulása és sikere több szempontból is meglepő. Én ugyanis mindig azt hittem — és az igazat megvallva, ma is azt hiszem —, hogy a lírai költészetnél, márpedig ebből telik ki az előadóestek anyagának legnagyobb része, nincs is meghittebb művészet. Néhány kivételes szándékú költőtől, s a világköltészetnek némely hangosan kirobbanó pillanatától eltekintve, az igazi líra az egy ember beszéde a másik emberhez. S én a vers igazi hatását mindig is magányos hatásnak képzeltem el, amikor a versre fogékony olvasó leemel egy kötetet a polcról, s kettesben találkozik a költővel. És mégis, szemtanúja voltam, ahogy kialakult a vers hatásának egy másféle, s nem kevésbé intenzív módja úgy, hogy a költő sugárzása egy közbeiktatott másik művészen át érvényesül, s egyszerre sokakra, néha százakra is hat Furcsa feszültséggel telített szertartás ez, s abban hasonlatos a vallásos szertartásokhoz, hogy bizonyos szellemi hatás egyszerre ér egy egész gyülekezetét, de úgy, hogy közben mégis a gyülekezet mindegyik tagján keresztül külön és egyénien és érvényesül. Meglepetésem csak fokozódott, amikor azt kellett tapasztalnom, hogy némely vers új oldaláról mutatkozik be VAS ISTVÁN: ELŐADÓMŰVÉSZ egy-egy előadóművész tolmácsolásában; olyasmit tudok meg róla, amit nem sejtettem benne, pedig ismertem, szerettem, sokszor olvastam addig is. Hát még, amikor saját versemmel kapcsolatban ért ilyesféle meglepetés! A versmondás tehát versmagyarázat is, és ha a művész igazán tehetséges, akkor új magyarázat. Ahogy például Csernus Mariann mondja Rimbaud-t — és persze, az is, amit kiválasztott tőle —, meglepően és nagyon helyénvalóén egészíti ki azt a képet, amely Rimbaud-ról még irodalmi közvéleményünkben is kialakult Magyarázat — a régi magyar nyelv ezzel a szóval jelölte a fordítás folyamatát, amely ugyancsak magyarázata a versnek. És a versmondás a fordításra is emlékeztet: lefordítja, átülteti a verset a mi mai tudomásunk, érzékenységünk, szükségletünk közegébe. És abban is hasonló a fordításhoz, hogy elengedhetetlen feltétele a teljes odaadás és hűség a vershez, de paradox módon, erre a hűségre, erre az odaadásra csak szuverén egyén képes, aki viszont óhatatlanul hű marad a maga művészi mivoltához, amely gyakran azonos az előadó természetes egyéniségével, de gyakran teljességgel elüt attól. Vannak szavatok, akikről, ha kiásnak a pódiumra, könnyen el tudjuk képzelni, hogyan mondják a verset, és nem is csalatkozunk. De ez nem általános szabály... Készlet a szerző Megközelítések című könyvhéti kötetéből. Mivel nagyon hozzáértően tudott csevegni a táncról, könnyen megnyerte a női szíveket, s így végül ezek az ismeretei gyakorlati hasznot hoztak neki. De talán az is lehetséges, hogy neki — teljesen tudattalanul — a nők ugyanazt jelentették, mint az európai tánc. Így aztán most, amikor látta, hogy frivol szavai meg- sebzik a lányt — a lányt, aki itt marad, ő pedig holnap, holnapután továbbutazik, hirtelen bűntudatot érzett. Igen, félrevezeti ezt a lányt. — Ha minden annyiban marad, ahogy volt, akkor legközelebb magammal hozom a családomat is, és akkor jó barátok maradhatunk. — Igen, ezt most már megértettem ... Finom mosollyal, tompa hangon mondta ezt a lány. Volt most benne valami az igazi gésák derűjéből. — Most nagyon örülök. Az ilyen tiszta és nyílt kapcsolatok tartanak a legtovább. — Jól van. És most hívj nekem egy gésát! — Most? — Igen. — Ön meglep. Hát hogyan akar vele világos nappal szórakozni? — Éjjel ki vagyok téve a veszélynek, hogy értéktelen hitványságot kapok! — Ügy látszik, nem tartja sokra a mi fürdőhelyünket! Ha egy kicsit alaposabban megnézné a falut, jobban megismerné! Így beszélt, nagyon komolyan, kesernyésen. Újból megismételte, hogy ebben a faluban nincsenek olyan nők. És amikor Simamura még mindig kételkedett, elfordult tőle. Azután mégis megenyhült. A gésa, mondta, szabadon dönt, mit tesz, mit nem tesz. Ha éjszakára a vendégnél marad, anélkül, hogy előbb szólna erről a gésaházban, akkor maga viseli a felelősséget mindenért, ami történik. A ház már nem törődik vele. Ha azonban előzőleg értesíti a házat, és az megadta az engedélyi, akkor attól kezdve minden felelősség a gazdáé, ő vállalja a következményeket. Ez pedig, magyarázta Simamurának, lényeges különbség. — Miért, mit jelent itt a felelősség? — Nos, megtörténhetik, hogy a gésa teherbe esik vagy beteg lesz. Simamurának mosolyognia kellett saját együgyű kérdésén, de azután a feleleten mosolygott. De hát ki tudja, mondta magában, ebben az isten háta mögötti hegyi faluban talán csakugyan ilyen gondtalan gyermetegséggel intézik a dolgokat. Minthogy ráérős, semmittevő élete folyamán teljesen önkéntelenül kifejlesztette magában a “mimikri* képességet, utazásai közben is megvolt ez a finom érzéke valamely hely atmoszférája iránt. Ezért amikor lejött a hegyekből, ennek a fürdőhelynek minden szolidsága mellett érzett itt valami derűs- megnyutatót A falu, biztosították a szállóban, egyike Hóország azon helyeinek, ahol a lehető legkellemesebben lehet élni. Még nemrégiben, amikor a vasutat idevezették, elsősorban a környék lakossága használta gyógyfürdőjét. Azoknak a házaknak ajtaján, amelyekben gésák éltek, általában fakult függöny lógott annak jeléül, hogy mögötte étterem vagy siruko-konyha található. Persze, ha valaki alaposabban szemügyre vette az öregségtől megbámult, koromtól megfeketedett tolóablakokat, elfogta a kétség, hogy egyáltalán beteszi-e oda vendég a lábát. Némelyik olyan házban is, amelyben zöldségfélét vagy édességeket árusítottak, tartottak éppen egy-egy gésát; amellett a gazda dolgozott a földjén. Ami pedig ezt a kis amatőr gésát illeti, aki ott ült Simamuránál, a gésák nyilván azért nem kifogásolták, ha kisegít az ünnepélyeken, mert a samizentanárnő- nél lakott. ■— És hány gésa van itt? — Hány? Tizenkettő vagy talán tizenhárom. — És igazában melyiket ajánlanád nekem? Simamura fölállt, és megnyomta a csengőt. — Én most elmegyek, rendben van? — Most semmi esetre sem mehetsz el! — Ez az egész nem tetszik nekem! És mintha valamilyen megaláztatást akarna elhárítani, igy folytatta a lány! I •=» Megyek! Már minden rendben van. Nem gondolok semmi rosszra. És vissza is jövök majd. Amikor azonban a szobalány belépett, újra leült, mintha nem történt volna semmi A szobalány többször is megkérdezte tőle, melyik gésát hívja hát, de 5 nem mondott nevet. Vallató Géza: Készlet a Nobel-dijas japán szerzőnek a könyvEétre megjelent Hóország című regényéből. Rossz órában kezdettől ismerős barátnál több legédesebb testvér nyugtalan vágy alkotó gondolat , nyitva az ajtóm látogass meg üres a poharam részegíts meg A PATAKBAN táíTT fotó Kunkovács László felvétele) IÖMOGYINÉPLAP .JUSS, jüaiBs 8.
