Somogyi Néplap, 1969. június (25. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-29 / 148. szám

V

C

sehszlovák határőrök szóltak át a járási rendőrkapitányságnak: a folyó közepe-táján, a sziget túlsó végénél alighanem hullát sodort partra a víz: ők a távcsövén is jól kivehetően egy megfeketedett emberi kezet látnak kiállni a vízből; nézzék meg közelebbről, az a rész ott magyar szakasz még.

Rekkenő nyári nap volt, épp délidő. A motorcsónakon ülő két rendőr a színhelytől jó száz méterre észrevette azt a kezet. A begörbült ujjak, a semmibe kapaszkodás reménytelenségét őrizték meredten. Néhány perccel később, amikor a testet deszkára tették, a fiatalabbik, szőkeképű hatósági ember arcán iszonyat és gyámoltalan sajnálkozás ült. A másik, az idősebb volt a járási kapitány. A halántékánál kétoldalt erősen őszülő, nyílt arcú férfi természetellenesen vékonyra feszült szájaszéle épp hogy résnyire megnyílt, amint azt mondta:

— Szakaszvezető! Terítse már le valamivel. Nézze, egész éjjel mosta a víz az arcát. öreganyám! Maga is jól fejezte be.

Előbb a hosszú ősz hajat nézte, amit befontak holmi nyújtózkodó hínárok. Aztán a vékonyra aszott kézen időzött a tekintete, amit nem tudtak kiegyenesíteni sehogyan, hogy a test mellé fektessék.

A kapitánynak nem esett jól az ebéd, fiatal felesége jóízű főztje. Az ételt otthagyta, rajtakapta magát, hogy Erzsiké kezét nézi, ha nem szégyelli ellágyulását, most összecsókolta volna. Ugyan már. Még azt hinné az asszony, megbolondultam — mosolygott befelé, amint a derékszíját fölcsatolta. De aztán, hogy elköszönt csöndesen, az asszony ' nagyra nyílt, kérdő szemmel tekintett rá: nem szokta meg hogy déli elköszönéskor a férje puha mozdulatokkal megsimogassa a haját.

Estig sikerült megállapítani a halott személyét. A városka szociális otthonának lakója volt. Onnét tűnt el ki- lehc nappal eíőbb. Neve özvegy Takácsné, született Rá- vecz Anna. Életkora 69 év. Fia és leánya van, Pesten élnek, családosak. Évente két- szer-háromszor jönnek megnézni saját kocsin.

/

'yen eset még nem fordult elő a kapitány gyakorlatában. Napi útjain sokszor elhaladt a szociális otthon halványzöldre festett hosszú épülete előtt; amelynek parkjában rózsák virítottak, s a fehér padokon, hátukat egyenesre támasztva szegényes ruházatú idős férfiak, ráncosarcú asszonyok ültek az idő súlyosságával mozdulataikban. Mindig csöndességet talált ott, amikor arra járt. Mintha ez a csönd vigyázott volna az öregekre. Vagy ők őrizték a csöndet?

Nyári estéken, ha arra járt, s a lakószobák rácsos ablakai mögött villanyfény ébredt, lelassította lépteit, benézett. Külön szobában az asszonyok, külön a férfiak. Mintha egyiknek sem lenne kedve lefeküdni. Rakosgatnak valamit. Képeket? Leveleket? Mintha a múltat rendezgetnék ünnepélyes, komoly mozdulatokkal, tempós készülődéssel.

Megrázta a fejét, sietve ment tovább minden ilyen alkalommal. A sarkon betért a kisvendéglőbe. Ügy érezte, innia kell. Azután sietni haza. Megkapaszkodni erős kézzel a jelenben. Nézte a fiát, a szemefényét. Mi lesz, ha egyszer, valamikor az élet partralöki őt is, mi marad akkor a gyerek szeretetéből?

Nem gondolta, hogy egyszer még ilyen ügyben kell lenyomni a szociális otthon kilincsét, mint a mostani.

— Aggódtunk Anna néni miatt régóta — mondta az első kihallgatás alkalmával a szociális otthon igazgatónője, a fontoskodó beszédmód árú, idősebb szemüveges asszony, aki nagyon

komolyan vette a kapitány kérését: meséljen el mindent, amit az ügyhöz tartozónak gondol.

— Amikor idekerült, van annak három éve is, sokat sírt A szobatársai figyelmeztettek, a szipogástól nem tudnak aludni. Próbáltam közel férkőzni hozzá, de eleinte nem beszélt. Ismerem

látjátok, engem még nem felejtettek el! És akinek senkije nem jön, az bemegy, sirdogál. Nemcsak az asz- szonyok, a férfiak is. Egyébként megfigyeltük: a legtöbb súlyos megbetegedés vasárnapról hétfőre virradóra történik. Szélütés, szívroham, trombózis. Nem vicc ez kérem. Amint a vasárnap elvonul, az egyensúly mégis

KOVÁCS IMRE:

ÖREG SZERELMESEK

az ilyen eseteket. A zárkózott öregek rossz hatással vannak az egész otthonra. Előfordult, hogy valaki úgy élt itt másfél évig, s úgy halt meg végül, hogy még a nevét sem tudták a szobatársai. Anna néni nem ilyen természetű volt, később bőven tapasztaltam ezt magam is. Amikor látta, hogy szeretettel vesszük körül, beszédesebb lett: apránként

megismertem az életét A férje nagyon szerette. Azt mesélte, nem ment el úgy hazulról, • hogy a haját meg ne simogatta volna. Ha meg- bántódott, senki sem_ tudta úgy vigasztalni, mint ő. Csókolgatta a kezét: »Nem baj anyukám, majd elfelejted az úton«. Miféle úton? »Hát az élet útján, ami még ellőttünk van«. Sok ilyen mondatát ismertük annak az embernek, pedig soha nem láttuk. Negyven évig éltek együtt.

A kapitány nem egészen erre volt kiváncsi, nem akarta azonban elhallgattatni az asszonyt Csak azután kérdezett ismét, amikor az igaz- gaztónő megállt a beszédben, hogy lélegzetet vegyen.

— Talán a gyereked hagyták magára végképp?

— Bizonyára, de emiatt nem ment volna a Dunának. Tudja az idekarülés után valami, bizonyosan eltörik bennük, de az életrevalóbbak később túlteszik magukat rajta. Megpróbálnak berendezkedni, idomulni az új feltételekhez. Nem mondom, a vasárnapok félelmetesek tudnak lenni. Örákig lesik a kaput olyan nézéssel, hogy azt magának nem tudom elmondani. Amelyikhez látogató érkezik, nagy büszkén végigméri a többi várakozót:

helyreáll. Rájönnek talán: látogatók ide vagy oda, az összezártság mindnyájuk közös sorsa. Anfia néni is beletörődött ebbe.

— Akkor hát?

— Más volt itt kérem. Szerelmi ügy. Él nálunk hatodik éve egy öregember. A Jakus Laci bácsi. Ha elkezd mesélni, mondhat akármit, körülötte mindenki elhallgat, csak őt figyelik. Furcsa ember. Nem akar semmit senkitől, nincsenek ívócimborái, senki sem jár hozzá látogatóba, mintha már nem is hiányozna neki senki. Nem tudok másra gondolni: a mi Annánkat is az vonzotta hozzá, hogy olyan szépen beszélt. Ennek az öregembernek olyan a szava, mint a símogatás.

F

urcsának találom azt a meghatározást, hogy szerelmi ügy — mondta a kapitány. — Őszintén szólva hihetetlen, hogy az ember hetven felé szerelmi életet éljen.

— Ö, hát ne úgy tessék azt érteni. Nálunk itt az otthonban szerelmeseknek nevezik azokat, akik mindig egymás mellett ülnek. Nincsenek itt már vallomások. Egymás mellett ülnek és hallgatnak. Vagy éppen zsörtölődnek egymásra, mindenféle apróságok miatt. Az asszony odateszi a húsadagját a férfi tányérjára. Ha leszakad a gombja, előkeresi a szemüvegét, s gondosan felvarrja. Kikeféli a kalapját. Rászól, miért nem borotválkozott. A férfiak pedig? Hm. Néha nem is tesznek többet, mint szó nélkül tűrik, meg se köszönik. De azért volt rá eset, hogy kimenőről visszatérve, került egy szál virág valamelyik asszonynak. Az ilyen virágok nálunk túlélik önmagukat a vázában. Nem tudom, mit tesznek velük az

asszonyok. Napokig könyörög nekik a takarítószemélyzet: ki kell dobni, elhervadt már. Ugyan, hiszen nézze milyen szép! — mondja akinek az éjjeli szekrényén áll a váza. És őrzik, őrzik a hervadt virágokat.

— Aztán a cukornak menynyire tudnak örülni! Egy csomag mézcukrot hetekig beosztanak maguknak. Naponként egy szem. Délután, jó nyári időben együtt ülnek a pádon. A férfi messzire néz, mellette a nénike cukrot szopogat. Ünnep. Ünnep ez kérem. Mintha felengedne a magányosság fojtása, ami különben úgy rájuk telepszik, hogy az ember arra gondol, emiatt görbül meg a hátuk. Szólhat a rádió is, de sokan nem szeretik. Féltik a muzsikától saját érzelmi életüket.

— Anna azzal a szépszavú öregemberrel találkozott.

Mellett ült minden délután, gondozta, még pénzt is adott neki. Irigye’'k nem egyszer hívtak, nézzem meg »mit művelnek ezek« együtt. Kinn ültek a pádon. Fogták egymás kezét. A megnyugvás öröme ült Anna arcán. Az a keze, amelyik a férfi kezét fogta, szinte külön élt. Megbújt az erősebb kézben, amely úgy tartotta, mintha melegtestű madarat vigyázna.

— Később valami megbocsáthatatlan történt. A férfi jobboldalán leült a padra egy másik asszony. Balfelöl Anna, középen a férfi, jobbról a másik asszony. A férfi hetekig ügyet sem vetett rá, csak Anna vált furcsán idegessé. Majd beszélgetni kezdtek hármasban, ez így folytatódott pár hétig, délutánonként, magam is többször láttam. Egyszer a férfi megfogta a másik asszony kezét. Ültek hangtalan. Anna szegény nem tudott mit kezdeni többé a két kezével.

Aznap, amikor elment, esett délután. — A nagy hálószobában, az ágya körül rakosgatott, az éjjeliszekrényét rendezgette. Majd, amikor az eső elállt, a nap kisütött, a hátsó kiskapun látták elmenni. Ennyi történt.

m kapitány többet nem kérdezett. Most beírja a jegyzőkönyvbe, az öngyilkosság feltehető indokául, hogy »szerelmi ügy«? De ki hiszi el neki?!

Látta a kezet a Duna fodrozó vízéből kiemelkedni. Hiába nem akarta látni. Né- héz volt a szíve, mint a kövek, végig a part hosszában.

Barcsay mozaikterve Szentendrén

Barcsay Jenő Kossuth-díjas festőművész nagyméretű, harminchárom négyzetméteres mozaikjának karton-tervét, a hozzátartozó vázlatokkal együtt kiállításon mutatták be a szentendrei Ferenc y Múzeumban. A hatalmas mozaikot a Szentendrén felépülő művelődési ház előcsarnokában helyezik el. Képünkön: a mozaikterv részlete.

(MTI foto. Szebellédy Géza felv.)

SOMOGYI NÉPLAP

Vasárnap, 1969. Június 29.

NYELVMŰVELÉS

POLINÉZÜL

a magyar tengeren

A vitorlássport nyelvéről

A peilung-nál már első voltam, hiába, a leestart sokszor beválik. Kreutz következett és még tanakodtunk a mannschaft-tál, hogy merre takkoljnnk. De nem sok időnk maradt, mert Béla luvmeccs-et kezdett és már alig volt időnk felpréselni, hogy sichéfe lee-be kerüljünk. Nagy nehezen mentünk csak el tőle, a kielwasser-ben és az ab- tcind-ben aztán alaposan lemaradt. Ballon-nal mentem, de annyira pöffös volt a szél, hogy fock-egyre cseréltünk és így takkol-tunk tovább. A bójánál Feri majdnem überlappol-t, de még volt annyi előnyöm, hogy tisztán rundol-tam és kissé lúllovol-va kezdtem a raum- ot. Értitek?«

Bizonyára sokan nem értik olvasóink közül. Megvallom, én sem értettem ezt a nyelvet, mikor több mint tizenkét éve először szálltam vitorlásra a Balatonon. Ügy éreztem magam, mint »A vitorlázás alapismeretei«-nek szerzői s a könyvhöz csatolt Vitorlás-lexikont összeállító Bedő István és Molnár Miklós, akik a fent idézett szöveget a könyv előszavában lejegyezték, s mindjárt hozzá is tették, hogy »fölösleges a szárazföldiek előtt fitogtatni ezt a vízi halandzsát, mert maholnap a fülelgető laikus is felcsap vitorlázónak. Minek riasszuk el ezzel a sok érthetetlen kifejezéssel, aminek a jelentésével mi sem vagyunk mindig egészen tisztában.«

Közben azon is eltűnődtem: hogy lehet az, hogy éppen a vitorlázás maradt ki a »sportnyelvújításból«, amikor néhány évtized alatt szinte szemünk láttára vált magyarrá a labdarúgás, a vívás, az atlétika, a tenisz és az asztalitenisz szókincse. Igaz, hogy a tenisz nyelvének megmagyarosodása meglehetősen későre maradt, s ez valamelyest érthető is: a teniszezés idegenből került hozzánk, nem voltak hazai hagyományaink, s akik nálunk a háború előtt a »fehér sport«-ot játszották, amúgy is szívesen keverték beszédüket idegen szavakkal. A teniszsportnak azóta megszűnt kiváltságos, arisztokratikus jellege: természetes

volt tehát, hogy nyelve is a játékosok anyanyelvéhez igazodjék, megmagyarosodjék.

A vitorlássport helyzete némiképp hasonlít a teniszezéséhez: a háború előtt, a balatoni »Kék szalag« bajnokságok idején a vitorlázás is arisztokratikus jellegű sportág volt, nem csoda, ha nyelve is »előkelőén idegen« maradt A fordulat azonban itt is bekövetkezett.

Miért maradt el mégis a vitorlássport nyelvének megmagyarosodása, megmagya- rosítása? Talán közrejátszik ebben az is, hogy a vitorlás- versenyeknek nincs elég nagy nyilvánosságuk: nincs róluk »helyszíni« közvetítés a rádióban, televízióban, mint pl. egy labdarúgó-mérkőzésről, tenisz- vagy korcsolyabajnokságról. Ha volna, a közönség bizonyára követelné a fock, a luv, a bő, a wanten, a dirk helyett a megfelelő — s számára is érthető vagy legalábbis jobban érthető — magyar szavakat. De talán az is segíthetne, ha a sajtóban is többet olvashatnánk a vitorlázásról.

Az elmúlt hetekben fiatal vitorlázók népes csoportja szállt fel Balatonfüreder vasúti kocsinkba. Tihanybó jöttek, önkéntelenül is figye ni kezdtem szavaikra: »kra colni kezdtünk«, » a fokk- felhúzták«, »én voltam mansaft«, »sztár-ral jobba szeretek menni, mint dragonnal «; wanten, luv, gaff, paddli — röpködtek az idegen szavak. Ügy látszik, még

nem sok változás történt a elmúlt évtizedekben a vitorlássport nyelvében: s erről nem is ezek a vízre vágyó napbarnított fiúk tehetnek, ök bizonyára szívesen használnák a megfelelő magyar szavakat is — ha ismernék őket, illetőleg, ha volnának ilyenek. De hát nincsenek?

A vitorlázás szakembereit is nyugtalanította és foglalkoztatta ez a kérdés: e szép és egyre népszerűbb sportág nyelvének megmagyarosítása. A már említett vitorlásszak- kö-nyv jegyzetszótára igyekszik megadni az idegen szavak jó részének magyar megfelelőit: ballon =• dagadó; beiboot — boci; bum — öreg- fa; bumgabel — ágas; gaffel = gém; halsolás = perdülés; kreutzolás = cirkálás; luv =• negyedszél; svert — uszony; wanten = oldalmerevitő; stb. Van azonban, ahol a magyarító szótár írói csak körülírással boíddogultak: Achterlieck = a nagyvitorla hátsó éle«; bő — »hosszabb-rövidebb ideig tartó szélerősödés, hosszan tartó szélnyomás«; lee-oldal: szél alatti oldal«; leehajó: »azonos menetirány esetén a szél alatti oldalon vitorlázó hajó«; stb. S az ilyen hosszú körülírásokkal csakugyan mit kezdjen a vitorlázó, akinek a vízen rövid, gyorsan kimondható vezényszószerű szavakra van szüksége?

Így mondták, így panaszolták ezt maguk a vitorlázók is, akik — saját szavaik szerint — szívesen használnák a »vízi halandzsa« helyett a többi sportág mintájára a jó magyar kifejezéseket — ha volnának ilyenek.

Sok esetben azonban megvan már a- talpraesett, szerencsés magyar szó, csak nem tudunk róla, nem használjuk. A nagy vitorlás után kötött kis hajó neveként a beiboot helyett milyen szerencsés a boci (hiszen úgy követi a nagy hajót, mint kisborjú az anyját); a sztár helyett is bátran mondhatunk csillag-ot, csillaghajó-t, a dragon helyett sárkány-1, a »mansaft« (Mannschaft) helyett legénység-et, a klimm helyett fenékél-t, a fokk (Fock) helyett orrvitorlá-t vagy röviden »orr«-t, a lef- lautol helyett lecsendesedik- et. Ahogyan a Piratenboat- ból kalóz lett, az austreiben- ből kiszántani, a »tote Sée«- ből döqhullám, a Kielwasser- ből sia, illetőleg nyomdokvíz; a többi idegen szó helyett is gyökeret verhet a magyar kifejezés. Csak persze használni kell őket; a nyelvművelésben is, ahogyan a sportban, a szüntelen gyakorlás, az edzés vezet sikerre.

Tudjuk jól azt is, hogy ez nem megy máról holnapra, s talán minden idegen vitorlásszót nem is lehet egyik napról a msáikra megmagyarosítani, s mindet talán nem is érdemes. A pöff, a pöffös szél talán megmaradhatna a hosz- szabb széllökés helyett, annak ellenére, hogy a német »Puffbö« volt a mintája, hiszen puffan, pöfög igénk nekünk is van, s mindkét nyelv- beh kifejező hangutánzó eredetű a szó, nincs tehát szigorúan egyetlen nyelvhez kötve; s megmaradhatna talán néhány nehezen, körülményesen fordítható haiótípus neve is: pl. a jolle, a dingi (bár az i többit alakjáról dióhéj-nak agy röviden: dió-nak is nevezhetnénk.)

Bontsunk hát vitorlát: tornyos, hogy a vitorlássport /elve is le tudja küzdeni átrányát, s a többi sportág /elvéhez hasonlóan előbb- tóbb kiszorítja a szükségtelen idegen szavakat szókincséből.

Dr. Szilágyi Ferenc