Somogyi Néplap, 1969. június (25. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-26 / 145. szám

A változó falu SOMOQYARACS A görög pásztorköltemények falusi idillje fogad. Az udva­rokon porban fürdenek a tyú­kok, árnyék alá húzódnak a kutyák. A tanácsház előtt hi­vatalsegéd ápolja a kertet. — Az elnökasszony nincs itthon, csak holnap jön meg. Talán tessék az iskolába elmenni — mondja készségesen. De nem­csak az iskolában "nem találok senkit, hanem a tsz-irodában sem. Üres az egész falu. Mind­egy, az iroda előtt maradok Nem kell sokat vámom, ötven év körüli férfi érkezik, ki­nyitja az irodaajtót, s amikor elmondom, hogy miért jöttem, telefonon felhívja Babócsát, aztán átadja a kagyalói A főkönyvelő hangját hallom — két óra múlva találkozhatunk? — kérdezi. Ebben maradunk. A falu egyetlen, kanyargós utcáját járom. Ha egy ház külsejéből következtetni lehet a benne lakók életszínvona­lára, akikor mindenképpen azt kell gondolnom, hogy az ara- csiak jómódú emberek. Friss vakolású falak, modem vona­lú kerítések, a háztetőn új cserepek, rózsakertek az ut­cán és betonjárda mindkét ol­dalon. Elmegyek a vakolatlan templom előtt. Néhány lépés után az egyik udvarban zörejt hallok. Malteros arcú férfi va­kolja a gerendát. Bemutatko­zunk. Elég nehéz szóra bírni. Annyit mégis megtudok, hogy Nagy István jelenleg szabad­ságon van. A szakmája kő­műves, eljár a faluból .dol­gozni, egy gyermeke van, a felesége a helyi tsz-ben dol­gozik. Jelenleg saját házának építését fejezi be. — Sok pénzt elvitt az épít­kezés? — Sokat Még mindig van tízezer forint adósságom, de bútort is szeretnék venni. Ez pedig kétezer forintos fizetés­sel még falun is nehezen megy. Tévére már nem marad pénz, persze, nem is hiányzik. Van rádióm, járatom a Néplapot, ez nekem elég. Nincs sok sza­bad időm, de ha mégis álcád, akkor inkább a kocsmába me­gyek. — Olvasni nem szeret? — Nincs türelmem a könyv­höz. Látom, a gyereket nézi, hogy egyedül van. Én csak azt mondom, gyerekből elég egy is. — Miért csak egy? Nehezen érthető álláspont. — Mert sok pénz elmegy egyre is. Persze könnyebb len­ne, ha a lottósok eltalálnák az én számaimat... A közvetlen szomszédban van talán a falu egyetlen zsuptetős háza. Az ajtó nyi­korog, ahogy kinyitom. Az udvaron dús fű. Sehol nincs nyoma annak, hogy itt embe­rek járnak. Alig taposott ös­vényt látok. Aztán minden érthető lesz előttem, amikor meglátom a két tiszteletit pa­rancsoló öreget. Nemes József kilencven éves lesz, a felesége is elhagyta már a nyolcvanat. Az anyóka nem jön ki velünk az udvarra. Beteg. Ősz hajú, nyílt szemű, a földig hajolva kopog botjaival a konyhában. Józsi bácsi mindenre emlék­szik. Humoros, beszédes könnyen társalgó. — Én itt születtem — mond­ja büszkén. — Az első világ­háború négy évén kívül min­dig itt éltem, ebben a falu­ban. A másodikban már nem kellettem, öreg .voltam! Ké­sőbb, amikor már nem bírtam az ácsmunkát, beléptem a tsz-be, takarmányos lettem. — Miből élnek, Józsi bácsi? — Szociális segélyt kapunk a tsz-ől, meg a háztájit ad­juk ki harmadában, az’ segít minket. — Mit tudna- mondani a faluról? — A törökök után alakult ki. Sokáig Somssich Béla bir­toka volt. Itt is robotvilág jár­ta. Egyszer, még gyerkőc vol­tam, leégett a fél falu. Mire az emberek Babócsáról, a mi­séről visszarohantak, már ké­ső volt. Most bezzeg nagyon szép itt minden. Közben tizenegy lesz, elbú­csúzom a két öregtől. A fő­könyvelő, Zsálek Sándor, már messziről integet, örül, hogy pontosan érkezem a megbe­szélt találkozóra. Ö kezdi a társalgást.. — Mint főkönyvelő is csak azt mondhatom: amit ebben a faluban csináltunk, azt az élet hozta. Magam is itt nőt­tem fel, ismerősöm mindenki. Különösen, akikkel dolgozom. Most az egyesült tsz-nek 157 aracsi tagja van. Tudnia kell, hogy az átlagéletkor nálunk ötvenhat év, Talajunk közép­kötött erdei és vályogos. A tavalyi rendkívüli jó évben hatvanöt forintot fizettünk egy munkaegységre. Szövetke­zetünk főként kenyérgabona és burgonya termesztésével foglalkozik. Az idén egyesül­tünk Babócsával. Persze ez nem megy zökkenés nélkül. Nagyképűség és könnyelműség lenne ígérgetni, de emberi számítás szerint az idén se lesz rosszabb az egyesült tsz-ek béralapja. Most hétezer­száz holdon fogunk gazdálkod­ni. Ekkora területen már sokkal nagyobb a tervszerű munka lehetősége. — Miben látja ezt? — A maximális gépesítés­ben, a fiatal szakemberekben, a jó vegyszerekben. Van itt fejlődés, az biztos. Én nagyon nagyon jól emlékszem még a zsúpos Aracsra. És ez a fej­lődés nem áll meg. Ezért van minden falunak két arca. Igaz, vannak még a faluban emberek, akik ha valami baj van, mindjárt az egyesülésnek tudják be. Csak a pillanatot nézik, nem látják, hogy a jö­vő mégiscsak a megalapozott nagyüzemi gazdálkodásé. Ezért van szükség az állandó fel­világosításra. Az. első kezdeti évekhez hasonlóan nehéz nap­jaink vannak most De az egyre táguló határ szép, és bízunk a jövőben ... Délben hazaszáltingóznak az emberek. Csányi László is nemrég érkezett meg, a trak­toron igazít valamit, közben beszélgetünk. — Nézze, huszonöt éves vagy — mondja komolyan —, nőtlen, a keresetem ezemyolc körül van, miért ne bíznék? Az igaz, hogy egyelőre kisebb lett a pénz. Aztán, hogy mi­lyen előnyei vannak az egye­sítésnek, azt még nem tud­juk, még az elején járunk. Majd elválik, persze, elsősor­ban tőlünk függ. Amikor elhagyjuk a falut a főkönyvelő szavaira gondolok. Ez a falu — akár a többi — változóban, fejlődőben van, s csak az szereti, ismeri iga­zán, aki vállalja a töretlen út nehezebb szakaszait is. Hogy mondta Zsálek Sándor? »■... az egyre táguló határ szép és bízunk a jövőben.« Mészáros István A csurgói járás, Balatonja“ Kövér esőcseppek hullanak a tóra, apróbb-nagyobb gyű­rűkkel fodrozzák a vizet. A parton házikók sorakoznak. Egy halászlak falához támasz­kodva figyelem a vidéket. Mindenütt csend és végtelen nyugalom. Távolról hallatszik csak beszéd, ebédről sietnek vissza a kavicsbánya munká­sai. — 1926 óta létezik ez a tó. Persze sokkal kisebb volt azóta állandóan növekedett. Én jól emlékszem, abban az időben még kézzel termeltük ki a kavicsot. Aztán megje­lent a gőzkotró, és könnyebb lett a munkánk. — így mesél a tó keletkezéséről a nyugdí­jas Kovács Feri bácsi, aki most kazánkezelő a bányá­nál. Pontos adatot senki sem tud mondani. Kuczkó Józsefné úgy tudja, egy régi pálya­mester, név szerint Mikola György telepített ide először halakat. Azóta a horgászok paradicsoma a tó. Az eső egy kicsit csende­sedik. Hirtelen csobbanást hallok, majd látom, szabá­lyos karcsapásokkal két kis­lány versenyt úszik a tóban. Csalános bozóton próbálom Délutáni csevegés a házikó előtt. megközelíteni, hol ugorhattak vízbe. Két fához támasztott kerékpár mutatja az utat egy kis házikóhoz. — Nem hideg a víz? — kérdem a lányokat. — A, olyan kellemes, szinte langyos — válaszolnak. A vízen feltűnik egry horgász... mm iszek a *mindenha­WW tó«-ban, és összes mm fiaiban, az én »uram«-ban, jólétem alkotó­jában és teremtőjében. Hi­szek a pénzben, a gubában, a prémiumban, és minden ne­kem járó honoráriumban, hi­szek az életben, a jó életben, a gyönyörű életben, ebben az édes, csudálatos életben! Tudom, hogy csak én va­gyok méltó minderre, hiszen súlyos és nehéz munkával jutottam el odáig, ahol most vagyok. Arcom verejtékével kerestem a kenyeremet. — Mit? Kalácsomat? Hát az­után? Orcád verejtékével azt is kereshetsz! Csak eszed és kitartásod legyen hozzá! Mint egyszerű kis szegény főkönyvelő kezdtem pályafu­tásomat. A boldogító vállala­ti kocsi és a főkönyvelői ál­lás ámyéKában. A Magasabb Hatóság látja a telkemet, hogy én mennyit és mekko­rát törekedtem. Akkor érez­tem először, hogy igazán és kitartóan szorgalmas va­gyok ... — Mit? Hogy annyit haj­longtam és udvaroltam? No, és?... Légy alázatos, hogy hamarabb oejuthass a Meny- nyek Országába! No, és mit gondolnak, ki volt a főnököm? El sem hi­szik! Hajbók Alajos főfőköny- velö. (Kétezerötszáz fix-f-fix prémcsi!) Nem sajnáltam rá sem időt, sem fáradságot. Felgöngyölítettem aljas nő­ügyeit. Bemutattam a főfő­nökségnek, hogy az ilyen al­Modem, profán jas, aki nem tartja meg a .szocialista családi normákat, nem méltó vezetőnek. Ak­ceptálták, és hamarosan fő- főkönyvelő leltem. Mit? Hogy a főfőnököm a hatamat, akarom mondani a váltamat veregette ezért? Hát el is vártam! És ki lett az új főnököm? Fúró Felicián, legföbbfő- könyvelő. (Kétezemyolcszáz fix és holtbiztosán fix prémcsi.) Aljas üzelmeii, ahogy kipöc- centette a legjobb munkatár­sakat, azt a feudálkapitalista- imperialista pöffeszkedést, amivel minden alantast elinté­zett, már nem engedhette szo­cialista erkölcsöm. Nagyon hal­kan, de határozottan voltam kénytelen közölni a legesleg- főbbfönökséggel. Elég az hoz­zá, hogy nemsokára kénytele­nek voltunk helyet, illetve állást cserélni Fúró kartár­sammal. — Hogy rosszindulatú ás- kálódás volt az egész? No és? Talán megvárjam, amíg en­gem pöccent ki? Ismét illusztris főnököt kaptam, Boromissza Benjá­min személyében. (Legesleg- föbbkönyvelő, háromezerhat fix; holtbiztos prémcsi.) Nem, hát ez mégsem lehet! Igaz, hogy nem az én borom isz- sza ez a Boromissza, de hogy valaki állandóan illuminált legyen! Ahol piás a főnök, ott tántorog a vezetés! Ezt a társadalmi rákfenét ki kell irtani. Mielőbb! És én kiope­ráltam. Mit? Hogy amikor a Nagy- mogulsághoz hetenként hat­szor fölmentem, mindig volt velem valami, hol szentelt cseresznye, hol magozott szil­va, hol párolt barack? Hát nem írva vagyon-e, hogy add meg az istennek, ami az is­tené, és a császárnak, ami a császáré? Hát szóval azután én lép­tem Boromissza helyére. És törekedtem tovább, erőmet, tehetségemet és természete­sen a fáradságot sem kí­mélve. És minden rendben ment. A legnagyobb rend­ben. Mindenki megelégedett és tisztelettudó volt velem! Mit? Hogy kényszerbül? Hát csak megtartották a pa­rancsolatot, hogy szeresd uradat és istenedet, öt imád­jad és csak neki szolgálj, így volt ez a múlt félévig. Akkor idejött hozzánk ez a nyápic, ez a szemét, ez a pökhendi, ez a nem is tu­dom minek nevezzem Kiss István. Ez az áligkis istván, ez az aligkönyvelö, ez az aligember. S azóta megválto­zott nálunk minden. Az ő al­jas, nemtelen, becstelen ak­namunkájára kijött a hatá­rozat, hogy ezután a munká­ja után legérdemesebbeknek adnak prémiumot. És én egy huncut fillért sem kaptam! Hát könyörgöm, van-e, vagy ki az, aki prémiumra nálam méltóbb? Van-e, aki úgy tiszteli a kollegiális vi­szonyt, ahogy én? Van-e, aki jobban védi a dolgozók, a beosztottak érdekeit, mint én? Van-e nálam erkölcsösebb ember a vállalatnál? És ki­tartóbb, szorgalmasabb, mun­kabíróbb? Tehát hiszek mégis a min­denható Prémiumban! Tu­dom, hogy eljön hozzám, mert csak én vagyok méltó, hogy a házamba, illetve a zse­bembe jöjjön. Biztos vagyok benne, hogy el jő. Ebből veszem majd meg a fiamnak azt a hitvány va­cak kis Trabantot, amelyről annyit álmodozik. Ebből me­gyek a jugó tengerpartra. Nem mehetek mindig a Mát­rába! S lehetek egészen őszinte? Hát ugye, ha nem hallja sen­ki, ha magunk között va­gyunk. Hehehe! Hát ha nem jőne, úgy miből veszek a tit­kárnőmnek, Gizikének hit­vány krokodilcipöt és auszt­rál pulcsit névnapjára? Hát nekem is premizálnom kell a nekem, illetve a velem vég­zett tiszteletreméltó női gon­doskodást! Nahát! És itt ált a feleségem télvíz idején egyszál nercbundá­ban! Neki is kell valami ron­gyot nézni! Azután egy kis tokajit a Nagymogul névnap­jára, meg egy-ket pár haris­nyát a Szőke Angélának, aki néha esténként gépír nekem. És Martonos bácsinak, a portásnak kubai szivart. Ho'V miért? Hehehe, miért... ? Na és még valami. Néhány fo­rint kell egy kis virágcsokor­ra. Persze az olcsóbb fajtá­ból. Mert a lépések, amelyek most következnek, attól Kis István gutaütést kap. Az ő sírjára kell. Mert ugye, én humánus ember vagyok! — Mit? Hogy fogjam be a számat, hogy becstelen, utol­só briganti vagyok? EZT ME­RITEK MONDANI? RAM?!!! Megálljatők! Mondtam, hogy a következő lépés jön. A minisztérium! Hát vigyáz­zatok, eUcárhozott lelkek, mert onnan leszek eljöven­dő, ítélni eleveneket és hol­takat! __ ( Nehogy úgy legyen!!! Ám­bátor, ha továbbra is sze­met hunyunk, akkor — Ámen!) Győri D. Balázs Kikapaszkodnak a partra, egyikük zsörtölődik. — Már megint letörted előttem a kapaszkodó gallyat, még visz- szapottyanok. — Tessék bejönni a nya­ralóba — mondja a szőke Varvasofszky Edit. —• Misa, vendégünk jött! — kiabál befelé. Fürdőruhás fiatalember ül az asztalnál, előtte tankönyv. — Volguska Mihály — mu­tatkozik be. — Marxista esti egyetemre járok, az év végi vizsgára készülök. Edit sógo­ra vagyok és ez a legjobb hely a tanulásra. Mindennap kijövök ide. — A Balatonban, a Dunán is vannak mélyebb részek, ott mégis évente hányán für­denek. Nekünk meg ez az egyetlen »strandunit", s nem szabad ... Igaz, Gyékényes fa­luban, ennek a tónak folyta­tásaként kiépítettek egyet, de azt mondják, eliszaposodott. Azonkívül nekünk, akik itt lakunk, az állomás környéke messze van. Nem is voltam még ott egyszer se, inkább ide járok. — Nemsokára elkészül a Ka7 lóz nevű vitorlásunk — újsá­golja örömmel. — Édesapa a tél közepén kezdte építeni egy barátjával. Már alig vá­rom, hogy vízre szállhassunk vele. — Gyere, Misa, feküdjünk ki a stégre, hátha előcsalo­gatjuk a napot — szólt vissza Ágota. Edit már megint a vízben van. Továbbsétálok a tó mellett. A vízen feltűnik egy hor­gász. Figyelem mozdulatait, ahogy elhelyezi a botokat. — Már régóta csinálom — mondja később, amikor csó­nakba széliünk. Egyenletes csapásokkal evez, és közben mesél: — Tavalyelőtt volt a legna­gyobb fogásom, egy nyolcki­lós ponty. Alig győztem ha­zavinni Csurgóra. Kisdeák Tibor, a Dél-ma­gyarországi Fűrészek csurgói telepén dolgozik. Víkendházát két éve építette, azóta min­den szabad idejét itt tölti. A házikó fából épült, falán egy érdekes szerkezetet látok. — Az éjszakai horgászáshoz szereltem föl. Elmagyarázom, hogyan működik. Ez a piros- fehér-zöld lámpácska egy ve­zeték segítségével kapcsolat­ban van a horgászbottal. Ha kapás van, csenget a hai, és kigyullad va'amelyik lámpa. Így nyugodtan alszom, a jel­re felébredek, és a lámpa el­igazít, hogy a három közül melyik horgászbothoz men­jek. — Nagyon kedvelik ezt a tavat a horgászok. Igaz, van is benne hal bőven, ponty, fekete sügér, süllő, fogas, még angolna is akad néha. J árnak ide Kaposvárról, Pécsről, Nagykanizsáról, Nagy­atádról. Csak az a baj, hogy egy év óta nem engedik meg a fürdést. Ott szemben, az a sárga ház a horgásztanya. Ha rossz idő van, azok, akiknek nincs ilyen vityillójuk, öt fo­rintért kaphatnak szállást —* folytatja. — Meleg nyári . es­téken mint apró szent jános­bogárkák, úgy világítanak körben a parton a petróleum- lámpák és a tábortüzek. Kot­rónak hívjuk ezt a tavat, ez a mi Balatonunk... Fehér Éva SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök, 1969. Június 26.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom