Somogyi Néplap, 1969. június (25. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-22 / 142. szám
CSONTVÁRYRA EMLÉKEZÜNK ÖTVEN ESZTENDEJE fejezte be remekművekkel és szenvedésekkel teli életét a modern magyar festészet egyik legjelentősebb és legtöbbször félretett mestere, Csontvary Kosztka'Tivadar. Iszonyú tekintetű férfi néz az 1896—1900 között festett önarcképéről, hatalmas remekművekre elszánt festő, akinek szeme a nem józan lelkek szuggeszttvitásával hasít a világba. És Csontváry tevékenységéből évtizedekig csak e nem józan elszántságot volt hajlandó észrevenni a kor, a hatalmas remekműveket nem. Igaz, a festő élete, pályakezdése, tevékenysége és alkonya nem evilági módón lelt el, s vonzotta az egyszerűsítő ítéleteket. 1853-ban' született-Kosztka Mihály Tivadar. Huszonhét éves korában, vélt »emberfölötti hang« hatására döntött az iglói patikában a festészet mellett (azaz lelki zavar okozta hallucináció irányította művészi pályájára az addig polgáréletét élő gyógyszertári provizort), és már abban a mérhetetlen akaraterőben és céltudatosságban is volt valami eltérő a megszokottól, ahogyan küldetését beváltotta. Gyógyszerész maradt. Tizennégy éven át szolgált a patikában: tudatosan és tervszerűen teremtette meg anyagi bázisát a művészet műveléséhez. Már negyvenegy esztendős, amikor végre festeni tanulhat és anyagilag független: csaknem ötven, amikor első jelentős kompozícióit felvázolja, s nincs még hatván, amikor hatalmas életművét befejezve becsukódik mögötte a gyógyintézet kapuja. AUTODIDAKTAKÉNT tartották számon, ez is hozzá tartozott a tévedésekre épített Csontváry-legendához. Holott Hollósy Simonnál tanulta a művészetet Münchenben, mihelyt anyagi helyzete ezt lehetővé tette, s bár csak néhány hónapig figyelt a mesterre, időt pótló szorgalommal készítette tanulmányait. Tanult még Karlsruhéban is, aztán valóban önmagát képezte Dalmáciában és Itáliában. Készült a »-Raffaellot felülmúló« mesterművekre, önarcképe első a korai remekművek sorából, s csak néhány évvel előzi meg első nagylélegzetű tájkompozícióit, a Selmecbánya látképét és a Castellamare di Stabiat. 1903-ban már megkomponálja első hatalmas vásznát, az ádáz feszültségekkel teli Vihar a Nagy Hortobágyont, s ezután sorra születnek méretre, mondanivalóra, feszültségre hatalmas tájképei, vívódó lelkének tájba vetített kompozíciói. Egyiptomba, Palesztinába utazik óriási érzelmeinek megfelelő óriási tájakért, s megfesti emberi szenvedésekkel teli tragikus képét közben, amelynek címe is fájdalmas torzsággal csendül a műbarát fülébe: A panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben. Szenvedő tiltakozásának igazi motívumát közben idehaza találja meg a Tátrában, a Nagy Tarpatak vo- nagló tájában, de közben ismét délre hajtja a motívumkeresés, hogy fájdalmas-enyhülő álomlírába oltsa mondanivalóját a Sétakocsizás Athénban derengő fényeinél, a Taor- minai görög színház hasító sárga-kék ege alatt és a Baalbek című kép monumentális kompozícióján. 1907-ben Párizsban állít ki az itthon félreértett, kinevetett mester, aki a kor tébolyító ellentmondásait tökéletes kompozíciókba foglalta. Aztán Libanonba hajtja a nyugtalanság ismét, hogy neki megfelelő tájmotívumot keressen. Meg is találja a biblikus korú és fenségű híres cédrusokban, s megfesti a kor magányosságának, saját magányának fenségesen tragikus portréját, a hideg egekkel körülvett, tört és tépett Magányos cédrusban. Majd a kép zengő szimfóniájú ellentéte, a magányos Csontváry pszichózisban elképzelt, véT,t megdicsőülésének képe következik, a pátosszal teli Zarándoklás a cédrushoz. Mint mindig, a természeti motívum megfestését szabályos tájképnek szánja, a természetiestés általa »napút« festészetnek nevezett törvényszerűségeit keresi tudatosan. De rettenetes szín-ellentétektől feszülő, titokzatos jelekkel teli szenvedő tájai mindig a" művész, az ember szenvedését hordják, mintha jelképek lennének. A MAGÁNYBAN ES ALKOTÁSBAN naggyá lett egyéniséget hirdetik figurális képei is, a pálya vége fele festett Marokkói tanító foszjoreszkáló élessége, a Mária kútja lebegő fájdalma, s a Sétalovaglás cAtengerparton tompa szomorúsága. Ezek utolsó művei. Alig egy évtizedes alkotói tevékenység után a teremtő zsenit legyőzte a lelki sérült bomlott értelme, s a ma ötven éve bekövetkezett halál. Az évfordulón a teremtő zsenire emlékezünk. G uzi Kálmán visz- szafojtott lélegzettel megállt az ajtó előtt, s ez az idő elég volt, hogy ismét elfogja a kétkedés: jobb lett volna, ha egy utcai telefon- könyvből kinéz magának egy érdekesebb gyárat, de hirtelen maga előtt látta a fűtőt, akinél ágyrajáró volt, hallotta ásító, reggeli hangját, amint épp azt mondja: — Ha nem bírod a nyers bőr szagát, akkor menj a kölnigyárba dolgozni... Guzi Kálmán végigpillantott a fényes, fehér irodai folyosón, s azt gondolta beletörődje: »-Ha egyszer ide adtam be a levelemet, most már nem hátrálhatok meg.-« A titkárnő a félszeméről fölismerte Guzi Kálmánt — Hívatta az igazgató elvtárs? — kérdezte. — Nem, nem hívatott, csak én úgy gondoltam... — mondta a fiatalember kissé megzavarodva, s rögtön el is akadt, mintha nem találta volna a következő szavakat. Elvörösödve állt az ajtó közelében, és az is mélyen zavarta, hogy az esőben átázott ruhája a melegben kezdett furcsa szagot árasztani. A nő felállt, megkerülte az asztalt. Terhes volt, a lábait nehézkesen szétrakta. Látszott, hogy közei van a szüléshez. Ahogy ment, ruháján a nagy virágminták hasonló nehézkességgel mozogtak ide- oda. Guzi Kálmán a zöld ajtót nézte, amely mögött a titkárnő eltűnt, és e percben világosan látta maga előtt a levelét, sokkal világosabban, mint amikor megírta: »Kilenc intézetben voltam állami gondozott, tizenegyszer szöktem meg... <■ Azt gondolta: »Mennyivel egyszerűbb volna, ha mo6t megtapinthatnám a zsebemben azt a levelet-« A titkárnő valósággal kibújt az ajtón, mintha a vastag szivarfüstöt nem akarta volna kiengedni az igazgató irodájából. — Az igazgató elvtárs üzeni, hogy várjon egy kicsit — mondta. — Van ott egy képeslap is az asztalon. Nézenyelmetlenül alacsony asztal mellé. A fiú külseje különösen így, megázva egy csöpp bizalmat sem árasztott. Hiányzó szemét gyerekkori játékban vesztette el. Ép szeme híg kékséggel szánté átfúródott a tárgyakon. Laposra fésült vörös haja vizesen tapadt a fejére Hegyes, vékony orra hosszan leszúrt a szája fölé. A nyakára gyűrött piros sál csavarodott. Az izgatottságtól állandóan nyirkos volt a tenyere, amelyet időnkén a nadrágjába törölt Rövid tétovázás után kezébe vette az egyik képeslapot A címoldalon egy atléta fekete teste feszült, a feje fölött az ég kékjéből látszott egy darab. Guzi Kálmán eltűnődve nézte a sprintért: Biztos egy világhíresség, tűnődött magában, de inkább valami furcsa, rökonszerű számikivetett- ségtet érzett a salak fölött úszó alakban ... Homályosan emlékezett az anyjára. Szalma színű haja hosszú volt, és két oldalt az arcára omlott. A toborzóirodában elszegődött egy távoli gyárépítkezéshez Egy darabig magával vitte, végül egy vasutasra bízta, és így történt, hogy Guzi Kálmánt a tanács hamarosan elhagyottnak nyilvánította. Az első napokban nagyszerűen érezte magát az intézetben, ruhákat, ingeket, bőrtáskát, tankönyvet, radírt, füzetcsomagot kapott. Később megtanulta, hogyan kell észrevétlenül elbújni az idősebbek elől, mert neki kellett összehajtogatnia a ruhájukat, és ha rákiáltottak: Lábhoz! — Guzi Kálmánnak a földre kellett vetnie magát Egyik nap megunta, és megszökött az intézetből. Egy hegyoldalban megtömte magát dióval, almával és leféküdt Mire fölébredt, elfogták. Büntetésből egy ideig szoknyát viselt A hatodik szökés után az intézetben megjelent egy középkorú, hízásra hajlamos nő. — Velem jössz! — mondta szigorúan. — Hová? — Az új anyukádhoz. Az új anyák az állomás előtt várakoztak a megbeszélt helyen, a pod gyászrak- tárnál, többségükben falusi asszonyok. Kis kerek csoportban összebújtak. Egy év múlva megtudta, hogy él az apja, egy ideg- gyógyintézetben ápolják. Levelet írt, két hét múlva megjött rá a válasz: »Volt egy ilyen nevű ápoltjuk, jelenleg egy másik város intézetében van-«. Guzi Kálmán a térképen megnézte, a várost, és nagyon furcsa volt, hogy abban a kis fekete pontba az apját is bele kellett képzelni. De tudta: senki sem akadályozhatja meg, hogy elmenjen abba a városba. Homályos elképzelései voltak arról, hogy mi lesz azután, ha megtalálja az apját. A vonatban egy asszony a csomagja után érdeklődött, egy katona pedig bátorítóan hátba veregette: »Ilyen kis országban, mint a miénk, nem lehet eltévedni!.. .<♦ Az ideggyógyintézetben azt hitte, hogy rögtön az apjához vezetik, de két ápoló lefogta. Kifaggatták, később telefonáltak valakinek. Végül jött egy hosszú hajú nővér, és Guzi Kálmánt bedugta a fürdőkádba. — Az apám? — Majd reggel. Ha a főorvos úr megengedi. S egy napon, amikor először döbbent az életére, eszébe jutott a távoli gyógyintézet, az apja betegsége, és elkezdett panaszkodni, hogy fáj a feje, homályosan lát, nem tud aludni, arcát a falhoz szorította, és azt mondta: rettenetesen szédül. Napokon át vizsgálták a klinikán, megröntgenezték a fejét is. A mikor a nevelő- otthonból kiöregedett, az igazgató az állomáson szerzett ne- ' ki munkát Fél év telt el, amikor az állomásfőnök behívatta magához. A főnök izgatottnak látszott, időnként fürkészve végigmérte Guzi Kálmán vékony, izzadt alakját — A mi kezünk alatt már nazarénus is dolgozott — mondta mérgesen. — A háború alatt egy halálraítélt lengyel hadifoglyot is elbújtattunk. De...« Az állomásfőnök megtörölte a homlokát Guzira pillantott — Legutóbb 1« megevett húsz tablettáit.. Guzi Kálmán elmosolyodott Eszébe jutott a simahajú lány, az első lány volt az óleteben. Azon az estén azt hitte: az egyetlen. Egy bokorba húzódtak. A közelben mentőautó szirénázott Fent, a lovarda magasságában megdördült az ég, mintha fel akart volna robbanni. Guzi Kálmán torkát egy idegen, rángatózó vonal kötötte ösz- sze a gyomrával. A hangok szokatlanok voltak, aztán feleslegessé váltak. Valahonnan melegség jött, amiben föl kellett oldódni, s akkor valami különös elégedettséget érzett, mintha egy hosszú, fáradtságos út végéhez érkezett volna. Esni kezdett az eső, de ez már nem számított Hazakísérte a lányt, majd visaament a bokorhoz. gesse addig! Guzi Kálmán röviden bólintott, és letelepedett a ké— Melyik az enyém? kérdezte Guzi Kálmán. Thiery Árpád: AZ ÉG KÉKJE PIPALGATOK FELESÉGEM vacsora közben figyelmeztetett, hogy kedden délután ötkor lesz a közéli iskolában a tanácstagi beszámoló. — Ne felejtsd ét, hiszen sok panaszunk van. — De mennyi! Többek között az esőcsatorna itt — A tejfiókot se felejted el — szólt a feleségem... Egy papírra felírtam, hogy a hozzászólások után miről fogok majd beszélni Itt van például a lépcsőház... A kapu alatt, a magasföldszintre vezető lépcső második kockája évek óta sérült Hiába kértük a házkezelési igazgatóságot, nem javították meg. Ezenkívül szóvá akartam tenni a második emeleti homályos villanykörtét, a tejfiókot, ahol a kifli mindig »éppen kifogyott-«, az autóbuszt, amely hébe-hóba jár, a háztető esőcsatornáját, amelyből esős időben vastag sugárban ömlik a víz. Kedden azután a tanácstag beszámolt az örvendetes fejlődésiről, az új rendelőintézetrőt * tatarozott postáról, a megnagyobbított Röltex-fi ókról, a könyvtár bövítésérót a létesítendő önkiszolgáló csemegeüzletről és a népi ellenőrző bizottság működéséről. A HOZZÁSZÓLÁSOK következtek. Jelentkeztem, de az első sorban ülő nő megelőzött. Egy házban lakunk, és így nem is csodálkoztam, hogy az örökké halványan égő villanykörtét tette szóvá. Nagy derültséget keltett, amikor megkérdezte, hogy hol gyártanak olyan körtét, amely új korában is halványan pislákol- A végéin ő maga oldotta meg a rejtélyt, közölve, hogy a hatalmas lépcsőházba 100-as körte helyett mindig csak lő-öst csavarnak be. No, a villanykörtét lelőtték, erről nem beszélhetek — állapítottam meg, és a kezemben lévő cédulán kipipáltam. A nő leült és nyomban felállt egy féfi, akit gyakran láttam, a- mint kutyáját sétáltatta az utcán. A tejfiókról és a kifliről beszélt. Kipipáltam a kiflit. Megint jelentkeztem, ismét megelőztek. A csepegő esőcsatornát panaszolta el a szomszédom. A házfelügyelő ugrott fel és így szólt: — Kérem, az autóbusz cdyam ritkán jön, hogy szakálla nő az embernek várakozás közben! Mit tehettem, kipipáltam a buszt is. No, még hátra van a postaláda, gondoltam reménykedve, de egy fürge nő már beszélt te, természetesen a postaládáról, amely eddig éppen annak a háznak a falára volt erősítve, ahol ő lakott, és így közeiről érintette, hogy most száz métert kell a levelekkel gyalogolnia. KIPIPÁLTAM a cédulámon a postaládát is. A mellettem ülő fiatalember ebben a pillanatban elővette cigarettatárcáját, rágyújtott és engem is megkínált — Gyújtson rá — mondta kedvesen. * — Köszönöm, nem kérek — válaszoltam bosszúsan —, már több mint másfél órája pipálok ... Palásti László — Nem tehettem okosabbat — mondta az állomásfőnöknek. — Éjszaka bőrig aztam, a szél is fújt nagyon. Tudtam, hogy legrosszabb esetben kórházba kerülök. — Megszáradhatott volna otthon is. — Akkor nem volt otthonom. Ágyrajáró voltam egy szipirtyónál. — Mindegy. Most felmondunk magának. — De hát, mit rontottam el? — Semmit. De a mozdony- vezető szólt a tolatásvezetőnek, hogy neki két gyereke van. Nem • vállalja magáért a felelősséget. — Hat hónapja velük dolgozom. — Semmit se tehetek. Valaki megtudhatta magúról ezeket a dolgokat, és félnek, hogy csinál valamit. A 'vasút nem játék, fiatalember! A főnöktől már nem ment vissza a mozdonyhoz, nem búcsúzott el azoktól az apróságoktól, amelyek megszerettették vele a rendezőt, a gu- rítót, a száraz, salakos vasúti pályát, a vagonok meleg árnyékát, a vasutasok világát. Az első hónapokban alig tudta kivárni a fizetését. Délben elköszönt a mozdony mellett, mint akit szabályos ebéd vár, aztán átmászott a kocsik alatt, és ott várta meg az ebédidő végét. elrejtőzve. Szabadjegye volt, s hét végén mindig felült egy céltalan vonatra, és utazgatott, mintha hazautazott volna Napokig a tányérsapkák jártak az eszében. Éjszakánként a mozdony gőzfelhőjé- ben mosolyogtak az overáll- arcok. A felmondás után egy héttel' Guzi Kálmán este elment abba a vendéglőbe, ahol a mozdonyvezető szabadidejében sörözni szokott. Guzi megállt a pultnál, lehajtott egymásután három pohár rumot. A sarokban ott ült a mozdonyvezető, szemben vele egy1 madárfejű ember támaszkodott a könyökével az asztalra. Guzi Kálmán semmit se sietett el, de miután úgy érezte, hogy már eleget ivott: rátámadt a mozdonyvezetőre. A tárgyaláson súlyos testisértésért és garázdaságért hat hónapra ítélték... A titkárnő asztalán felbúgott a szerkezet jelzőhangja. — Bemehet! — mondta. Guzi Kálmán, aki húszéves korára megtanult gyanakvással és kihívással nézni a vele szemben álló emberek szemébe: lehajtott fejjel állt a nagy szőnyeg közepe táján. Az igazgató szokása szerint mellényben ült az asztalnál. Szögletes álla elfoglalta az egész arcát, és így inkább faragványnak tűnt, mint emberi arcnak. A hangja szárazon csikorgót! , — Elolvastam a levelét — mondta. Guzi Kálmán a másik !' - bára nehezedett, de nem szí — Jó hosszú levél volt — mondta az igazgató, és végre elmosolyodott. — Nem tetszik kérdezni semmit? — szólalt meg Guzi Kálmán. — Mit kérdezzek? Az igazgató egy szelet papírt húzott maga elé, és ráírt valamit egy vastag tollal, — Menjen le a hármas műhelybe — mondta, miközben írt. — Itt a cédula! Ezzel keresse föl Kántor művezetőt Már beszéltem vele. Majd 6 nendbeszedi magát Guzi Kálmán átvette a papírt, de nem mert belepillantaná — És ott ml lesz? — kérdezte ügyetlenül. — Mi lenne? Dolgozni kell. Na, induljon már! A titkárnő majd megmagyarázza, bogy merre kell menni... A szavak megragadtak Guzi Kálmánban, aztán beléje hatoltak. Nem értette, hogy csak ennyi az egész, voltaképpen csak ezen a néhány szón múlt, hogy az élete ide, vagy oda. Boldog zavarában motyogott valamit, majd meg is hajtotta magát A feje fölött, mintha látszott volna egy darab az ég kékjéből 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1*69. Június 22, R. Gy.
