Somogyi Néplap, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-21 / 114. szám

7/s éve a Ke — Giziké, egy jó feketét... — Gizi néná, egy kettes fa­gyit ... A közelben lakó, naponta betérő idősebb, fiatalabb törzsvendégek szólítják így Szmolenszki Istvánnét, a kaposvári Kedves cuk­rászda kiszol­gálóját. A belváros legkisebb cuk­rászdája a Ta­nácsház utcá­ban levő Ked­ves. A helyi­ség szűk is, alacsony is, kánikulában valósággal forr Itt a levegő. Tíz aszifial, szé­kek, néha hal­kan, irtáskor erősebben szóló rádió, hűtővitrin, pult, kávé­főzőgép, ennyi az egész be­rendezése. A vendégek inkább az if­jabb generációból, a tizen­évesekből tevődnek ki. Itt adnak egymásnak randevút, s egy málna, Jaffa, kis adag fa­gyi mellett fél nap is elüldö­gélnek, Vonatról jövő és a vasútira tartó vidékiek is be- beténnek egy kávéra, fagylalt­ra, süteményre. Itt, ebben a kis cukrászdában dolgozik ötödmagával most már tíz éve Szmolenszíki Istvánná. Sokat kall neki és társainak napon­ta fáradni, amíg a rengeteg vendég kívánságát teljesítik, s apró, egy-két forintos tételek­ből összegyűlik a havi száz­húsz;—százötvenezer forintos forgalom... Korszerűtlen, berendezését is úgy örökölte más presszók­tól, mégis a cukrászda intimi­tása, családias hangulata vonz­za a vendégeiket. Meg az, hogy az itt dolgozók legfontosabb feladatuknak tartják: a ven­dég a kiszolgálásbán is érez­ze a cukrászda nevét, a ked­vességet ... Szmolenszki Istvánmé és a többiek: Meretei Lajosáé ve­zető, Törő Dezsőné, Somogyi Jánosné, Horváth Jenöné csaknem másfél évtizede dol­goznak a vendéglátó szakmá­ban, s ebből néhányan az utóbbi tíz esztendőt a Ked­vesben. A pénztárt, az asztal­nál történő felszolgálást meg­szüntették, de azért kérés nél­kül is kiviszik a helyet fog­laló vendégnek a rendelést. Sajnos, többféle hűsítő italt és fagylaltot nem tudnak kínál­ni. Például az elmúlt meleg napokban hiába kértek, csak egyféle üdítő italt, őszábarack- lét kaptak. Ez bizony kevés. S a fagylaltpult sem megfele­lő arra, hogy többféle fagyit készítsenek. Mégis a lehetőségekhez mérten minden vendégnek igyekeznek a kedvében járni. Arról nem az itt dolgozók te­hetnek, hogy ez a cukrászda már nem alkalmas ilyen kö­rülmények között feladatának ellátására: A nehéz körülmények kö­zött is helytáll a Kedves cuk­rászda kollektívája, amely az egyik legkisebb létszámú szo­cialista brigád. Eredményeik azonban jelzik, hogy a brigád tevékenysége, munkája nem csupán a létszámtól függ. Há­rom alkalommal érdemelték ki a szocialista címet, meg­kapták a bnonzplakettet. és most az ezüstért dolgoznak. Meretei Iojosné brigád- és üzletvezető korábban kiérde­melte a Belkereskedelem ki­váló dolgozója jelvényt. Szmolenszki Istvánná, Giziké pedig a legutóbbi termelési ta­nácskozáson vette át a kiváló- dolgozó-j el vény t Szalai László Úttörők művészeti bemutatója A megye úttörőcsapatainak mintegy 1200 tagját hívták meg az úttörő művészeti szem­le vasárnap délelőtti megyei bemutatójára. A korábbiaktól eltérően ezúttal k.ét szakáiga- zati bemutatószínpadon zajlott le a járási és a városi, vetélke­dők legjobbjainak megyei ta­lálkozója. Az Ifjúsági Házban az irodalmi színpad, vers- és prczamandás, szólóének és néptánc-kategóriákban az út­törő művészeti szemle színes, gazdag képet adott az álta­lános iskolákban folyó mun­káról. Már a kezdet is biztató volt. A Kilián György Ifjúsá­gi és Üttcrőház fúvószanakara fogadta az érkező vendégeket, a pajtásokat. Az ünnepélyes jelentéstétel után a tanítóképző intézet gyakorlóiskolájának tánccsoportja kezdte meg a megye legjobb huszonkét is­kolájának bemutatóját. Ötle­tek, a gyermekek életkori sa­játosságát figyelembe vevő műsorválasztás, gondos felké­szítés és felkészülés jellem­ző az idei bemutatóra. Téma szerint két nagy csoportba oszthatnánk a műsorszámokat. A Tanácsköztársaság emléké­nek méltó felidézését tűzték maguk elé iskoláink ebben az évben, és a magyar folklór tiszteletét éreztük erősen a látottak alapján. A fonyódi Fővárosi Nevelőotthon irodal­mi színpadának A Tanácsköz­társaság elbeszélő énekei cí­mű produkciója, az igali út­törőcsapat 1919-es összeállítá­sa. valamint a Kilián György Hiúsági- és Úttörőház irodal­mi színpadának Mindenkinek — mindenkinek című váloga­tása példa az előbbire. Az utóbbira a somogyszdli úttö­rők sapkatánca, a csokonyavi- sontaiak babás játéka, a ka­ró diák kanász- és gyermek­tánca, a siófokiak üveges leánytánca, a csurgói pajtások pámástánoa, a szentgáloské- riek leánytánca, és a marca­liak lakodalmasa. Valamennyi együttes igaz értékkel lepte meg egymást. Bánkúti Gyöngyi Móra Fe­renc A kis bice-bóca című elbeszélésével méltán aratott nagy sikert. Az első osztályos kutasi kislány sikere tovább ösztönözheti pedagógusainkat, hogy a vers- és prózamondás­sal többet törődjenek. Navra- csics Márta marcali tanuló prózamondása, Does Mária, Dobos Márta, a Hámán Kató iskola tanulóinak énekkettőse, Ignácz Ibolya felsőmocsoládi kislány énekszólója volt még a mintegy négyórás bemutató csillaga. Egyedül a kollektív élmény hiányzik még az úttörő művé­szeti szemle megyei bemuta­tójáról. Igazi előadás közön­ség nélkül nem születhet. H. B. A Lctinka Művelődési Házban mintegy 650 úttörő lépett szín­padra : kórusokban, éneklő vagy hangszeres csoportokban, illetve szólistaként. Mindenekelőtt néhány álta­lános észrevételt. Az előadók és kórusok nagy száma (köz­tük több új. eddig nem hal­lott énekkar is), valamint a kis rajkórusok olykor megle­pően szép teljesítménye az ál­talános iskolai tömegzenei, ne­velő munka javulásáról, erő­södéséről tanúskodik. Téma- választásban is igényesebbek voltak pedagógusaink. Értékes eredménynek tartom, hogy a bemutató feladatait a gyere­kek képességeihez mérték. Vi­szont elég gyakori még az ismétlődés, a »felka oofct« mű­vek betanítása. A Tanácsköz­társaság eszmeisége megfele­lő arányban helyet kapott a művek között csakúgy, mint a Kodály-bicániumok, a Bartók­feldolgozások, vagy a tavasz örömét daloló művek, magyar szerzőktől. Nagyon kirívó hiá­nyossággal, vagy teljesen rossz produkcióval a nagyobb kó­rusok esetében sem találkoz­tunk. Kifogásolható azonban jó néhány együttesnél a »kia­bálás« éneklés; a hibás hang­vétel a »»csúszás« lefelé. Eb­ben olykor az 1—1,5 hangköz­távolságnyi esés sem ritka. Különösen szembetűnő és bán­tó ez a zongorakiséretes mű­veknél. jóllehet előfordult többször is. hogy ugyanaz a kórus a kíséret nélküli uniso­no dalokat tisztán énekelte. Egy másik »típushiba«: a szó­lamok egyenetlensége, élesen előtűnő hangerőssége az egy­séges kórushangzás rovására. Örömmel szólunk viszont arról, hogy a korábbiakhoz vi­szonyítva sokkal több tisztán, vágj» csaknem tökéletesen tisz­tán éneklő nagy és kis kó­rust hallottunk az idén. Az előadott produkciók mindig árulkodnak arról, legalábbis valószínűsítik, hogy hol. me­lyik körvezető tartja fontos­nak a hangképzést, a techni­kai gyakorlatokat a karének órákon. Ilyen tisztán és szép. kifejező erővel hangzó kórus- éneklést hallottunk a Tóth Lajos, a Hámán Kató. a Ber­zsenyi Dániel iskola kórusától és egv mű kivételével (Bár­dos: Hej igazítsad...) a topo­nári iskola nagy kórusától is. A kamaraegyüttesek közt első helyen a berzencei iskola Vlll-os rajkórusát említem, a vokális kamaramuzsikálás tisz­tasága és hangulati bensősége miatt. Ezt olyan meglepően természetes, üde szépséggel te­remtették meg, hogy a gya­korlott felnőtt együttesek közt is ritkán találni mását. Ezt a színvonalat a meghívott hat kis rajkórus közül csak a Tóth Lajos iskola zenetagoza­tos furulya-ének együttese ér­te még el. Szóvá tesszük vi­szont, hogy a szái-szói furu­lyazenekar »háromszálas« nép­dalcsokra közül kettő — »mű­szál« volt Az »Édesanyám is volt nékem« — műdal és nem is a javából, ezt illene felis­merni. A szólisták között tehetsé­get csillantott meg szép bil- lentésű. kifejező zongorajáté­kával Éltes Ágnes (Bartók: Este a székelyeknél), valamint Lévai Ágnes (hegedű) és Gól­lal Judit (gordonka) előadása is. A hangszeres csoportot a Tóth Lajos iskola vonósnégye­se képviselte élvezetes pro­dukcióval (Sosztakovics: Ki>- mánc): az eredeti népi muzsi­kát pedig figyelemre méltó zeneiséggel pendítette meg ci- teráján Mester László babó- csai úttörő, illetve a Somogy - sámsoni eiterazenekar W. E. K lári tizennyolcadik szü­letésnapját barátaival együtt ünnepelte. A nagy vidámságban alig vette észre, hogy anyja szokatlanul csöndes. Amikor a vendégek elmentek, megkérdezte: — Miért vagy olyan szomo­rú, miért nem örülsz velem együtt? — Gyere, elmondok egy történetet. Már régóta készült rá, hogy lányával közölje az igazságot, de sohasem volt elég erős, hogy elkezdje. Most azonban itt az ideje. Klári nemsokára elkerül hazulról... Nagyot sóhajtott látva lá­nya kíváncsi tekintetét. Kicsit akadozva mesélni kezdett. Egy húszéves fiatalember katonai szolgálatát messze a szülőktől, az Alföld egyik kis­városában töltötte. Nehéz volt megszokni, hogy teljesen ma­gára legyen utalva, otthon — mint a legkisebb gyereket — elkényeztették. A véletlen összehozta egy csinos, har­mincöt év körüli özvegyasz- szor.nyal, akinek a fia egy másik városban tanult, csak a szünetekben járt haza. Gyakran fölkereste az asz- szonyt, aki finom vacsorával várta. Lassan egész otthono­san mozgott nála, a barátság­ból rövidesen meghitt kap­csolat alakult ki... Másfél év múlva a fiút át­helyezték egy másik város­ba. Úgy tűnt, teljesen megsza­kadt a kapcsolat az özvegy­gyei. Leszerelése után azon­ban hamarosan levelet ka­pott: »Kapcsolatunkból gyér­SZÜLETÉSNAP mekem lesz. Én fölnevelni nem tudom, gondoskodjál ró­la. Ha megszületik, értesíte­lek.« Nézte a levelet, a tömör mondatokat újra meg újra el­olvasta. Tanácstalanságában nővéréhez fordult, aki boldo­gan élt a férjével, csak a gye­rek hiányzott házasságukból. — Majd mi fölneveljük — mondta —, hisz már sokszor gondoltunk arra, hogy örök­be fogadunk egy csecsemőt... A kislány megszületése után az övegy megküldte az ígért értesítést, s az újdonsült apa nővérével együtt eluta­zott a gyermekért. A fiatal- asszony nagy szeretettel gon­dozta, óvta a kislányt... Aztán a fiatalember is meg­nősült és egy év múlva már boldog apa lett. Boldogsága azonban nem tartott sokáig, a kisfiú néhány hónapig élt csak. Röviddel ezután várat­lanul meghalt a nővére is. Mi legyen a gyerekkel? »Nálam van a helye, hisz én vagyok az apja« gondolta magában, és mindent elmon­dott a feleségének. ÄZ asz- szony megértő volt, elvesztett fia helyett kapott egy lány­kát.. »Saját gyermekem úgy­sem lehet több, ezt megmond­ták az orvosok.« Szépen fej­lődött, növekedett a kislány, sok örömük telt benne .., Döbbent csend támadt köz­tük. Pár percig szótlanul néz­te egymást az anya és a lá­nya. majd Klári törte meg a hallgatást: — Tavaly az osztálykirán­duláson abban a városban, a szálláshelyünkön fölkeresett egy néni... Én őt még soha­sem láttam, de ő mintha is­mert volna. Nagyon melegen átölelt, kérdezgetett minden­félét, és amikor elment, azt mondta: »Szép, sudár, fekete vagy, akár az apád.« Nem értettem, miért mondja ezt, itthon apukától kérdeztem, de elhárította a feleletet... Hát ezért? Anyja némán bólintott. Le­törölte a könnyeit és foly­ta tta: — Igen, apuka szokott ró­lad írni neki, és fényképeket is küldött. A kirándulásról is értesítettük... Az volt a ké­rése, hogy ha nagykorú le­szel, tudd meg a valóságot. — Anyu, anyukám! Hadd kérjek egy születésnapi aján­dékot! A jövő vasárnap utaz­zunk el, látogassuk meg azt a... nénit, a .. .szűlőanyá- mat... Hangja sírásba fulladt, te­kintetével beleegyezésért kö- nyörgött. — Elmegyünk, kislányom. Éjszakánként Klári a talál­kozásról álmodott... Fehér Éva KÁLMÁN IMRE: B AIADER Kálmán Imre kevéssé ismert operettje, a Bajadér valaha si­kerszériákat eredményezett. Szerencsés választás volt elő­venni. Nem mintha története jobb vagy fordulatosabb lenne az átlagosnál, sőt, a fő téma kifejezetten utánérzése Lehár egy hasonló művének. Muzsi­kája viszont a behízelgő, kel­lemes melódiák áradozó gaz­dagsága — mesteri szerkesz­tésben. Zenei anyaga egészé­ben fölényes szakmai tudás­sal, színpadi rutinnal, nagyvo­nalúan megkomponált áriák és kettősök, s általában több szó- lamúságra épülő zenés színpa­di jelenetek, hatásos finálék sorozata. Ismert, hogy Kálmán Imre kompozíciós készségét a főiskola zeneszerzés főtansza­kán szerezte meg, és erre min­dig büszke volt. Innen a ze­nei szerkesztés igényessége, a dallamvezetés változatossága, a jellemzés, a hangulatterem­tés igénye színpompás muzsi­kájában. Ez érezhető a Baja­dér zenéjében is, a korábbiak­nál. a megszokottnál jobb, színvonalasabb előadásban a Caiky Gergely Színház idei utolsó premierjén. Gyökössy Zsolt rendezésében nem hatott porosnak ez a csak­nem 50 éves darab. A rendező értékes zenei és hangulatte­remtő elemeket hangsúlyozott a produkcióban. Igényes szí­nészvezetéssel gondosan elke­rülte az érzelgősség zátonyait; élt a misztikum, a távol-keleti pompa ragyogó színpadi lehe­tőségeivel. (Tömegjelenetek beállítása, színek, táncok, fé­nyek és zenés elemek össz­hangja a második felvonás­ban.) Kár, hogy a darabnak ez az ívelése nem egyenletes: hosszú, terjengős; első felvo­nása unalmas és vannak fölös­leges részei. (Pl. az utolsó fel­vonás ismétlődő táncai.) S ta­lán nem meglepő, hogy hu­morban, poénekben fűszere­sebbet is elbír ez a műfaj — a jó ízlés határain belüL Ami igazán értékes ebben az elő­adásban, az a második felvo­násban tetőzik. S összességé­ben is pozitív értékek jellem­zik a produkciót; nagyvonalú, ízléses, külsőségeiben elegáns és csillogó, ahogyan egy igazi »nagyoperetthez« illik. E csil­logó külsőségeket elsősorban Langmár András hangulatos, szép díszletei és Poós Éva szí­nes kosztümtervei biztosítot­ták, A produkció zenei értékei­nél mindenekelőtt Pálfy Alizt említhetem. Mozgása, játéka is kifejező, ragyogó hanganyaga, énekkultúrája pedig különösen szépen érvényesült a magasba ívelő áriákban és kettősökben, vonás kitűnően megoldott fi­náléjában. Ez a rész az egész előadás csúcspontja. A Somos István vezette zenekar, a kórus és az énekes szereplők itt meg­lepően jói összefogott, élmény- szerű produkciót nyújtanak. Bajor Ferenc a bonviván sze­repében nehezen talált magá­ra, teljesítménye a korábbiak­nál halványabb. A kacagta- tás érdeme ezúttal is el­sősorban Komlós Istváné, Varga Tibor és Fontos Mag­da táncos komik us-szubre;t ket­tőse kedves, hangulatos, ám színekben és ötletekben egyi­kük sem túl gazdag. Papp Ist­ván. Forró Pál, Lengyel János és Kottái Róbert alakított még egy egy említésre méltó figu­rát. A táncokat Boross István tervezte; Zilahy Kati szólója artisztikus, hatásos volt. (Wallingcr) Himlőoltási bejegyzések egy régi anyakönyvben A helytörténeti kutatások során az embert többször érik megleptések. A legrégibb so- mogydöröcskei írásos doku­mentum, az 1787-től vezetett evangélikus anyakönyv meg­sárgult lapjait forgatva érde­kes »leletre« bukkanunk. Az első anyakönyvben ugyanis nemcsak a születések, a há­zasságkötések és a halálese­tek bejegyzését találjuk, ha­nem különös módon a himlő­oltások pontos följegyzését is. Ezt a »himlőol tási anya­könyvet« 1806-tól kezdve ve­zették, kilenc esztendőn ke­resztül. Ennek tanúsága sze­rint minden második évben távolabbi vidékekről az ak­kor még Tolna megyéhez tar­tozott Döröcske községbe (a mai Sorrrogydöröcskére) érke­zet a hajdani »körzeti or­vos«, hogy a csecsemőket és a kisgyermekeket himlő elleni védőoltásban részesítse. 1306- ban például bizonyos Varga nevű doktor kezdte meg itt a himlőoltásokat, de a követ­kező alkalommal, 1808-ban és 1810-ben már egy Spiotzky nevű göllei »chirurgus«, 1814-ben pedig Johannes Hor­váth zalai chirurgus érkezett az oltások elvégzésére. (Ez utóbbi nyilván nem Zala vár­megyéből, hanem a Tab mel­letti Zala községből jöhe­tett S ezek a derék orvo­sok ugyancsak hosszúra nyúlt »körnapot« tartottak: mind­egyik kiszállás alkalmával 9—9 narpot töltöttek a köz­ségben és nemcsak a hely­beli gyermekeket oltották be, hanem ide rendelték a szom­szédos falvakból, Szorosadról és Miklósiból, sőt a távolab­bi Bonnyáról és a 20 km-re fekvő Étsény (a mai Ecseny) községből is az oltásra köte­lezett gyermekeket A »him­lőoltási anyakönyvet« pedig s kiemelnem, a második fel-4 épp cájr lelkiismeretesen ve­zette az akkori döröcskei evangélikus lelkész, akárcsak a keresztelési anyakönyvet, azt is gondosan följegyezve, hogy a gyermekek már másodszori védőoltást kaptak. A dimbes-dombos Somogv- ország egykori útjait rótták tehát — ki szekéren, ki gya­log — a szülők kicsiny gyer­mekeikkel, de a hajdani or­vosok is, az anyakönyv tanú­sága szerint nem csupán a ragyogó tavaszi napsütésben és a forró nyárban, hanem a hűvös, esős őszi napokon is. Ma már alig tudjuk elkép­zelni, hogy voltak idők - és nem is olyan nagyon régen — amikor az egészségügyi ellátás igen alacsony szinten mozgott. Viszont az is nagy haladást jelentett az előző év­századokhoz , képest, amikor a himlő még félelmetes beteg­ségnek számított, amely pusz­tító járványként söpört végig a világon, és megtizedelte az emberiséget. De nem is kell olyan távoli múltba visszate­kintenünk. Elég, ha az 1920- as évekre gondolunk, amikor a torokgyík (difteritisz) még ezerszámra szedte áldozatait Kis somogyi falvak temetői­ben ma is sok olyan gyer­meksírt találunk, mely ennek az áldozatait takarja. Ezt a csaknem kétszáz esz­tendős, öreg anyakönyvet la­pozgatva ma, az országos mé­retű és mindenkire kiterjedő egészségügyi ellátás korában jó mindezt emlékezetünkbe idéznünk. Igen tanulságos a régi bejegyzések tükrében felmérnünk, hogy mekkora utat jártunk be jó másfél száz év alatt, különösen az utóbbi két évtizedben, a mai, országos méretű társadalom^ biztosításig. Szerdahelyi Pál IOMOGTÍ NÉPLAP 1969. májas ZL

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom