Somogyi Néplap, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-01 / 98. szám
R akják rám a szalmát, viliázva, óvatosan, ami úgy nehezül, mintha föld lenne. Nehéz föld a halott felett Pedig még élek. A hátsó saroglya felé fejjel fekszem a szekéraljban. Felettem a hátsó keresztfa véd a szalma nyomásától, kétől dalról a keszeg vendégoldalak, már amilyen vendégoldalak a gyöngécske tinókhoz illenek. Hason fekszem a nehezülő szalma alatt, amely lustán rámhever. Hátul, a saroglyán át még kilátok az esóverte reggelbe. A keshedt hidas, ahogy itt. Bódén a disznóólát nevezik, malacok nélkül szomorkodik előttem. Jobbról a két tehén és a tinók roskadtan mohás szalmafedeles istállója. A tinók előtt a jármos szekér- rúd. a «áros falusi utca reggeli néptelensége. Ez a nép- telenség kell. nagyon kell menekülésemhez. A sógor csak rakja, villáz- za rám a szalmát, az első és hátsó keresztfára, a vendégoldalakra. Viszi a harmadik faluba. A két szekéroldal, mint koporsó fala. Rajtam, a menekülő bányászon a szalma a szemfejéi. A fenékdeszkák résén át látom a szikkadó sarat Az éjjel esett Beléphetek még ebbe a sárba szabadon. Ha minden úgy alakul, ahogy azt tegnap és az éjszaka, az eső zuhogásá- ban elterveztük. Nos, akkor i« beléphetek a sárba, ha két vagy több kakastollas villogó szuronya közt, hátraláncolt kézzel visznek. A sarat akkor még csak nem is kerülhetem. Mennyi ideje, hogy elbukott a Tanácsköztársaság? Lassan három éve. Akkor szabadultak rám a gyilkos, fenekedő indulatok. Hiába hajszoltak, hajszolnak a csendőrök. Nem fogtak el engem, a csingervölgyi bányászt. Nem számolom azóta az éveket Minek? A sógor odakinn csak villázza rám a szalmát Torkomban érzem a szalma kaparó porát 1919. március 21, a győzelmes nap. Régen volt Kemény küzdelmek fejeződtek be akkor, márciusban. Átvettük a bányát, magunknak. Dolgoztunk. Hogy vigadtunk a ránk köszöntő első szabad .május elsején! Azóta sem tudják elfelejteni azt hogy a meghalt burzsoá hatalmat jelképesen eltemetni, kicsi koporsóba a szolgaság örökre lerázott láncát rakva, rászegeztem a koporsófedélre az elfutott uras ág fényes-fekete cilinderét Ujjongó néptömeg tapsolt, mikor mi, bányászok belevetettük a hídról a cilinderes kicsi koporsót az ajkai patakba, hogy a szolgaság jelképe örökre elússzék. El is úszott volna, ha a rozsdás lánc a koporsóban nem lett volna túl nehéz. Leült a cilinderes koporsó a fenékre. Megült a jelkép, nem vitte el a víz. Maradt. Miért gondolok most erre, alig valamivel innen a halál határán. Szorongásomban? Lehet. Emlékezem a mi szénbányánkra. Fekete verejtékünkben is boldogok voltunk akkor. Soha annyi szenet nem adott Ármin-akna, mint uralmunk idején. Vörös zászlónkat letaposták, de nem taposták le hitünket, zászlónk iránti hűségünket fin voltam az (ezt sem felejtik), aki a vörös zászló alatt nekivittem a bányászokat a devecseri májusi ellenforradalom lobbanó tűzfészkének. Levertük az ellenforradalmat, a pápai vörös huszárokkal, a fehérvári vörös katonákkal. Azt sem felejtették el, hogy fegyver híján betonvasból kovácsolt lándzsákkal, sörösüvegekbe töltött robbanóanyaggal, a mi kézigránátjainkkal rohamoztunk. Magányosan húzódom meg most a szalma alatt a szekéraljban. Még el sem mentem, mégis várom már a visszatérést Százszor halálraítélt vagyok. Nem a veszprémi Horthy-bíróság mondta ki az ítéletet Mások, százan. A dühöngő csendőrök három év előtt sem tudtak elfogni. Remélem, most sem. Nincs tovább? Dehogynem. Elkövetkezik a biztató holnap. Miképpen menekültem el majd három év előtt éjszaka? Nehezen. Az ablakon át, be a közeli erdőbe. A cesndőrök nem éppen finoman, puskatussal kocogtat- tak akkor az ajtón. Értem jöttek Hiába. Jóbarát a Bakony. A csendőrök nem mertek követni. Pedig visszamaradt a Männlicherem. Mikor feleségem indult, hogy ajtót nyisson, a konyhafalba vert szögön meglátta a Mann- lichert. Ijedtében lekapta magáról az alsószoknyát, rádobta a fegyverre. Én akkor már összekapott ruhámmal a hónom alatt, mezítláb, kezemben bakancsommal menekültem a fekete éjszakában. — Hol az a vörös? — hallottam még, ahogy az első csendőr rátaszította a feleségemre a konyh'aajtót. A kakastollasok semmit sem találtak. Pedig tudtak a Mannlicherről is. Melyiküknek került volna esze ahhoz, hogy megnézze, mit rejt a szegre dobott alsószoknya. Az asszonyt vallatták a csendőrök. Hiába. Reggel a vérbeborult szemű kakastollasok igáskocsi- ra parancsolták az asszonyokat, az éjszakai rajtaütés el- fogottjait. A csendőrök De- vecserbe kocsizás közben röhögve énekeltették az asszonyokkal az Intemacionálét. Mikor már mindenfelé énekeltek, a tovazörgő kocsi körül az udvarokban, a házakban, a csendőrök észbekaptak. Puskatussal lekopogták a túlságosan is lelkes éneket. Amit azután a csingervölgyi vörös bányászok helyett, asszonyaikkal beállító csendőrök kaptak a devecseri csendőrparancsnokságon, az sem mondható éppenséggel köznapinak. Az asszonyok rövid úton visszakerültek gyerekeikhez. A bányászok viharzó zúgása a felszín alá húzódott. A 1 kakas tollasok előtt pedig még jobban bezárult minden. Torkomban érzem a szalma porát. Tűröm. A kicsépelt, magnélküli kalászok tö- rekje nyakamba pereg. Magam is ilyen kicsépelt, magnélküli kalász vagyok? Nem. Én magam vagyok az a mag, aki majd, és egyszer ide visz- szatérve, életet hozok. Csak kijussak Bódéról a szalmával rakott szekéraljban rejtőzve, el a távoli vasútállomásra. Zsófi húgomtól az este már megvett vasúti jegy, sógorom bejelentőszelvénye, zsebemben. A vasútállomáson a beálló vonatra túliétól fellépve Szombathelyre, onnan tovább, a határon túlra igyekszem. Hogyan? Elválik. Z sófiák házának pincéjében majd három éven át rejtőztem. Az első időkben utánam kutatva sűrűn tartották vizitjeiket a csendőrök. Hátha megjöttem? Pedig el sem mentem. Mindig időben hallottam a jöttüket a pince szűk, szekrény mögötti ásott üregében. Végigdübörögtek a csendőrök a kamrán, a padláson, a konyhán, a szobán. Felmentek az istálló szénapadlására. beledöfködtek szuronyaikkal a szénába. A pincébe is lejöttek. Én meg a nedves, penészes szekrény mögötti ásofí lyukban, majdhogy lélegzet nélkül ültem alacsony székemen. A szekrény mögötti ásott lyukban leszoktam a dohányzásról. Pincében dohányfüst? Árulóm lehetett volna. Hogy megtanultam a sötétben egy- hélyt ülni. Csak az első hetekben, hónapokban volt ez nehéz. Akkor mindig attól tartottam, egyszercsak elhúzzák a csendőrök a szekrényt, és én ott ülök a szu- ronyos kakastollasok előtt, mint egér a fogóban. Most a szalma alatt hasalok. Borotváltan, bajusz nélkül. Ruhám, cipőm vásott, de tiszta. Csak a port, töreket kell majd magamról, gyűrött kalapomról levernem. A sógor zsebében a jegyző piros papírra írt utolsó adóintése. A szalmát is azért viszi eladni, hogy teljen az adóra. A sógor elkészül a szalma felrakásával. Végigigazítja favillájával a szalmát. Az istálló melletti rövidke kazal alaposan megfogyott Rudazó kötél, rudazó fa, nagy erővel leköti a szalmát. A kötél végét benyomja elém, a saroglyába. Csak meg kell húznom és kiold. Ez az, amiért majd a sógornak a vasútállomáson a síneken innen meg kell állnia. A saroglyát a kötél oldása után csak fel kell nyomnom, kimásznom a szalma alól. A sógor ezt nem veszi észre, éppen a tinók járomszögeivel bajlódik. Kifordulunk a máskor poros, most sáros utcára Vetődik a szalmával rakott szekér, nehezen húznak a sárban a tinók. A sógor mellettük tapos, hosszúnyelű ostorával. öt óra lehet. Jó ideje megyünk. A zsidó temetőnél kemény parancsszó állítja meg a sógort, jármosszekerünket. A szekéroldal résén át látom: aki szól, csendőrőrmester, mellette emberevő képű káplár. Szuronyaik csillognak a reggeli napban. A sógor adóról, szalmaeladásról magyaráz. — Menjen csak — engedi tovább a csendőr. — És nehogy eligya a szalma árát! Akkor áment mondhat tinóra, szekérre. A piros cédula nem tréfa, ismerheti a jegyző urat Döccen a szekér. Megyünk. A két csendőr — látom a saroglya szalmáján át — ósz- szehúzott szemmel néz utánunk. A tinók nekifeszülve húznak a sárban. Mögöttünk marad a zsidó temető, előttünk a vasúti töltés, a távirópóznák sora. Az asszony most odahaza mire gondol? — A csendőrök mellesünk elmennek. Alighanem Tósok-Berendre, a vasútállomásra tartanak. Mi nem. Szerencsénkre. A tinók nem tudják a csendőrökkel tartani a lépést Jó, hogy nem kell már a pincében, a szekrény mögötti lyukban ülnöm. Mint lehetett azt eddig végigélni? Kellett A tét az élet Meg ami majd következik. Órákig baktattunk a sáros dűlőúton. A sógor egyszercsak “Hó«-t kiált A fáradt tinók megállnak, és én hátul, a saroglyán át meghúzom a kötél végét Kiold a kötél, lazul odafenn a szalmát leszorító vékonyka fenyőszál. Csöndesen heverek a szekéraljban, a szalma alatt Sűrű akácost látok a csüngő szalmaszálakon át. Az akácoson, a síneken túl, vasútállomás. A jelzőharang háromszor kettőt kondult Most indult el a szomszéd állomásról a személyvonat. A sógor öreg ezüstóráján mindent percre kiszámított. Odaát az állomás előtt néhány paraszt, egy-két uniforma jön ki a váróteremből. Két csendőr áll az ajtónál. Figyelve néznek A sógor a kioldozott rudazókötél miatt káromkodik, odaveri ostorát az út- széli fűbe. Nekikeseredve nézi a szekér után csüngő hosz- szú, sáros kötelet. Felszedi, lerázni próbálja róla a sarat. A csendőrök éppencsak átpillantanak a mérges parasztra. Nem vetnek rá különösebb ügyet. Csattogva jön a vonat. Fékezve, szusszantva megáll. Eltakarja a füstös vasúti kocsik sora az állomást, a fel-, leszállókat, a csendőröké L Mozdítom a saroglyát. Másodpercek, már kívül vagyok, verem le magamról a sárba a töreket, a szalmát Kalapom, kistáskám kezemben. Átlépek a szekér mellett az árkon, fel a harmadosztályú vasúti kocsi túl magas lépcsőjére. A vonat ablakaiból csak azt látni, a szalmás szekér mögül kilép valaki. Túlról semmit sem látnak. Szól a vonatindító kicsi trombita. Rándul a vonat megyünk. Nyitom az ajtót, dohányfüsttel teli, asszonybeszédtől hangos fülkébe lépek. Leülök az egyik pádra, táskámat, kalapomat magam mellé teszem. A két villogó csendőrszurony odalenn marad. A tinókat a szalmával rakott szekeret sem látom már. A jegyző úr délután megkapja majd a piros cédulára az adótörlesztést. Mikor törleszteni le majd én a magam tartozását? Eljön az ideje. • • • 1945 tavasza. fiv telt el eddig évre. A csingervölgyi bánya Nagyirodája előtt, vörössel díszített szónoki emelvényen boldogan állok. Előttem, körülöttem lelkes bányászarcok. Sokan megöregedtek. sokan hiányoznak, de — tudjuk ezt mindannyian — a hiányzókért is helyt- állunk. A bányász-zenekarral énekeljük az Intemacionálét. Azt hiszem, visszatérésem utáni első beszédem mondtam ... őst 1969-et írunk, ötven esztendeje, hogy kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Világokat átérő a haladás azóta munkánkban. Ajka, az egykori falu, hatalmas üzemekkel teli szocialista város. Bódé — elmosolyodom — Ajka második kerülete. És én — Károly bácsi, ahogy most az emberek szólítanak —, azt hiszem, a magam erejével is ötven esztendő alatt megtettem Ajka- Csingervölgyért azt, amit ember tehetett... MÁJUS (Vágó János metszete) RITSZOSZ köszöntése *►Habent sua (ata libelli« — megvan a maguk sorsa a könyveknek; és íroknak is, egészíthetnénk id a latin szállóigét. És ez a sors a mi századunkban gyakran tragikus: talán egyetlen más korban sem halt erőszakos halált, nem sínylődött börtönben, nem kényszerült belső száműzetésbe, nem járta a világot hazátlanul annyi munkása a szellemnek, mint éppen a miénkben. S a művek, a kéziratok sorsa is nem egyszer különös. Olykor szögesdrót mögül röppennek ki a szabad vagy szintén rab világba, olykor egy tömegsírba dobott költő viharkabátjának a zsebéből kerülnek át az utókor szívébe ... Sajátos sors jutott osztályrészül a mai görög költészet neves alkotó egyéniségének, Jannisz Ritszosznak is, és műveinek, kéziratainak nemkülönben. 1909. május 1-én született, s huszonöt éves korában kezdte meg könyvei gazdag sorát, melyben immár mintegy ötven kötet (versek, drámák, fordítások — köztük József Attila válogatott versei) található. Sirató című húsz részes költemény az 1936 májusában lezajlott és a csendőrség által vérbe fojtott thesszalo- niki sztrájk- és tüntetéssorozat ihlette. Könyveit a Me- taxas-diktatúra idején az athéni Zeusz-templom előtt elégették. Ám az ő művei is — miként annyi más, akkoriban máglyára szórt könyv — diadalmasan életre keltek a hamvaikból. A görög polgárháború után száműzték Sokáig raboskodott Makroniszoszon, az egyik legszömyűbb égei-tengeri börtönszigeten, ahol az embertelen életkörülmények kikezdték egészségét. Fogságban írt verseinek kéziratát egy palackba zárta, és elásta a kopár szigeten. Első ízben Romániában adták ki, 1957- ben, Makronisziotika címen, ezzel bekerült az idő áramlataiba, és azóta már számos országba vitt üzenetet: a meggyalázott, de törhetetlen emberi méltóság, hit és ösz- szetartás üzenetét. És 1967 áprilisában ismét száműzték. Élete és alkotóereje teljében érte a tragikus fordulat S milyen különös utolsó levelének is a sorsa! Két évvel ezelőtt, májusban, romániai barátai egy levelet kaptak Görögországból. A borítékon a költő ke- zeírása. Mi az? Talán mégsem igaz a hír, hogy a legelsők között tartóztatták le a puccs éjszakáján. Csakhamar megoldódott a talány: Rit- szosz két nappal a letartóztatása előtt adta postára a levelet és már másfél hónapja raboskodott, mikor a barátai kezébe eljutott: »Én, testvéreim, nagy alkotókedvemben vagyok. Az utóbbi három hónapban két nagy verset írtam (s mindegyiket három változatban), s harmincegy más költeményt — talán a legjobbakat, melye- valaha is írtam. Egyidejűleg egy csomó mű)ordítást is elkészítettem. Egy év alatt tizenkét könyvem jelent meg Görögországban, közülük néhány harmadik, negyedik kiadásban ... És mégis, barátaim, olyan frissnek és erősnek érzem magam, hogy már-már magam is csodálkozom ezen a kimeríthetetlen alkotóenergián .,. Persze, csak az a fontos, hogy dolgozunk, fogyasztjuk az “-isteni lángot«, mely megadatott nekünk — saját fényünket, melegünket, és a világét! Szerencsére énbennem nemcsak fogyasztódik, hanem egyre magasabbra is csap ez a láng — olyannyira, hogy néha attól tartok, egyszer csak teljesen eléget...« Nem, nem az “isteni lángtól-«, hanem a sötétség erőitől kellett és kell tartania. S mintha csak érezte volna, hogy sietnie kell az alkotással: utóbbi tizenöt évének költői termése páratlanul gazdag és egyetemes jelentőségű korunk lírájában. Lírai miniatűrjei (Bizonyítékok), hatalmas hangvételű drámai monológjai (Hcldfény- szonáta, Az ablak, A híd), kiseposzai (A halott ház. Amikor megérkezik az idegen), monodrámái (Filokté- tész, Oresztész) tehetségének emberi sorsvállalással is hitelesített fényes bizonyítékai. A kiszabadítása érdekében indult nagymérvű szolidaritási mozgalom eredménnyel járt: tavaly novemberben szabadon engedték. Szívből köszöntjük a 60 éves költőt, s kívánjuk, válthassa valóra nagyszabású költői terveit az emberhez méltó egyetlen életelemben — a szabadságban. Papp Árpád M U N KÁS Láttuk öt — egyenes lélekkel térdepelt — amint lehehetével a nagy kazán alá fúj, hogy életben iúngját, sajátját elfogyasztva. Türelmetlen, lihegve a tűz fel-felcsapott a láthatárra, ahogy bordái nyíltak-csukódtak. A szőlőszemeket megduzzasztotta érverése, s az új leveleket mozdulatlanná pöndörítette. így, meggömyedve elfogyasztotta magát azért, hogy te és én egyenesek maradjunk, bár sosem jutott eszébe, hogy valamivel is tartozunk neki. Te tudsz-e hát legalább egyenesnek maradni? Papp Árpád fordítása A halálraítélt megszökött A regényt André Devigny francia katonatiszt (a történet idején főhadnagy) írta a fasiszta megszállás alatt Lyon hírhedt, Montluc nevű börtönében való raboskodásának és kalandos szökésének történetéről. Devigny az ellenállási szervezet harcosa vált és 1943 tavaszán, árulás következtében letartóztatta a Gestapo. Valódi tetteiről keveset tudtak, de Devigny egyik kihallgatása alkalmával szökést kísérelt meg, és ezért halálra ítélték. Később átkerült a szigorúságáról és megközelíthetetlenségéről hírhedt Montluc erődben levő börtönbe és itt raboskodott. A törhetetlen akaratú fogoly azonban — a lehetetlent megkísérelve — ismét nekilátott a szökés előkészítésének. Mivel semmiféle eszköz nem állt rendelkezésére, vas evőkanálból készített vésőt, és ennek segítségével kibontotta keményfából készült zárkaajtajának egyik tábláját. Nagy leleményességgel — fogolytársai segítségével — köteleket készített és a kivégzés előtt egyik éjjel sikerült megszöknie. A mindvégig feszült, izgalmas regény valóságos történetet mond el, s annál is érdekesebb, mert a szerző maga a főhős. Törhetetlen szabadságvágya, gyűlölete a fasizmus iránt adta neki az erőt, hogy vakmerő tervét végrehajtsa. 8 SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök, 1969. május L
