Somogyi Néplap, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-08 / 103. szám

I Verdi Requiem je Kaposváron Vitatkoznunk kelä az 1956-os kiadású Hangverseny- kalauz egyik passzusával. Eszerint »Verdi gyászzenéje nem liturgikus jellegű. Vilá­gias stílusa, nyelvezete, de lég­ióképpen szelleme, amelyben az olasz életszeretet és huma­nizmus üli diadalát, távol áll az egyházi dogmatikus hagyo­mányoktól ...« A Requiem kétségtelenül humanista szel­lemű. Ám belemagyaráani a mű »nem egyházi« jellegét, annak látszatát kelteni, hogy a nagy zenekéi,tő — esetleg vi­lágnézeti okból — tudatosan írt »világias« egyházi muzsikát — fából vaskarika. Ez ugyan­olyan hiba volna, mint nem észrevenni a mű válóban sok általános emberi vonását; igaz. emberi érzésvilágát és kapcso­latait az olasz népzenével. Verdi katolicizmusa vagy ép­pen világias életfelfogása tu­lajdonképpen. nem lényeges itt. A lényeges az, hogy hitt azok­ban a hransacedens erőkben amelyeket — különösen a mű második tételében. — olyan ra­gyogó színekkel és monumen­tális erővel megjelenít. Ezen a hatalmas zened festményen azonban mindvégig átsüt az alkotó egyéniségéiből feíkadó mélységes humanizmus. Ezért érezzük általános emberinek a kórusok és szólóériák fajdal­mát, a nequiem-szöveg halk szomorúságát valaki elveszté­se fölött, vagy a Sanctus-tétei ujjongó örömét; az Agnus Dei megkapó líraiságát. Ettől vi­szont még egyházi jellegű ma­rad Verdi gyászzenéje; benne a kettő — a vallásos szellemi­ség és az uralkodó emberi mo­tivációk — nem választható el. Akkor sem, ha a mű indítéka (egy nemzeti hős halálára, vi­lági. s ha általában a gyász- zenék komor színeit ezúttal inkább bizakodó, megbékélő hangulat váltja fel, hangsze­relésében a romantikus szár­nyalás és a meghitt, derűs, vi­lágos színek ellentéteivel. Ami' pedig ebben, a műben mélysé­gesen és megejtően szép em­beri líra, az — csakúgy, mint számos halhatatlan egyházze­nei alkotás érzésvilágában is — örökérvényű része az embe­riség kultúrájának. Ezt a mar­xista esztétika sohasem vitatta. Verdi remekművét a Postás Szimfonikus Zenekar és a Fő­városi Énekkar, valamint For­gács Éva (szoprán), Szirmay Márta (alt), Réti József (te­nor) és Antalffy Albert (bagz- szus) előadásában, Erdélyi Miklós vezénylésével hallhat­tuk; a karigazgató Péter József volt A Requiem, bemutatása sok­oldalú felkészültséget tükröző, igényes, nagyszerű művészi teljesítmény volt; ritka és kü­t j balatoni kikötő Somogybán Megyénk legrégibb közle­kedési vállalata a hajózás. A reformkor nagy célkitűzései között szerepelt a balatoni el­ső gőzhajó megépítése. Érde­kes, hogy az akkori tervek­nek megfelelően a múlt szá­zadban létrejött kikötőiánc a déli parton a mai napig vál­tozatlan: Siófok, Szántód, Ba- latonföldvár, Balatonszemes, Balatonlelle, Balatonboglár, Fonyód. Innen Keszthelyig nem volt kikötő 1969-ig A századfordulón az állam aránylag rövid idő alatt épí­tette ki a mai . kikötőhálóza­tot Csodálni kell a kor víz­mérnökeinek előrelátását, me­részségét, hiszen az akkori forgalom mellett olyan nagy méretűeket építettek, amelyek a húsz-harmincszorosára nőtt zé, amelyek közvetlenül érintettek a hajóközle- ked^sben. A községből június 29-től augusztus 24-ig napon­ta járat .indul Keszthely (Hé­víz)—Badacsony—Tihany irá­nyába. Bérelhetők innen kü- lönhajók is. A MHRT sétaha­jók indítását tervezi Balaton- mári áiról esténként, hogy a vendégek a tó éjszakai képé­ben is gyönyörködhessenek. Az év első tapasztalatai alap­ján döntenek arról, hogy jö­vőre a balatonmáriai járato­kat az elő- és utóidényre is közlekedtetik-e? Jelentős ál­lomása ez a fürdőhely és a hajózás fejlődésének egyaránt. Pincehelyi Károly lönieges élményt jelentett. Er­délyi Miklós világosan tagolt, a fényeket és ddnamikad ellen­téteket — a mű emberi érzés­világát — hangsúlyozó felfo­gásban, lendületes erővel és rendkívül szuggesz ti vitással dirigáiita végig ezt a grandió­zus alkotást. A kórus elhelye­zése nem volt szerencsés, ere­jéből sokat vesztett ezáltal a jó képességű geyüttes. A ha­talmas előadói apparátust mé­gis sikeresen összetartotta a dirigens. Egyedül az első tétel önálló kórusfugájának indítá­sában érezhettünk nénji rit­mikai bizonytalanságot," és fa­kónak tűnt a Sanctus-tétei szoprán szólarriketadése is, hangerőben jóval a kísérő ze­nekari szólamok mögött. Ezt a dinamikai hátrányt több íz­ben is éreztük. Azonban első­sorban a színpad akusztikai problémái miatt. Ezektől elte­kintve remekelt a Fővárosi Énekkar. Szigorú pontosság, kifejező együttauzsdkálás, szép, visszafogott pianok és megje­lenítő erő jellemzi a kórus tel­jesítményét, különösképpen a döbbenetes erejű és többször is visszatérő Dies irae-téma elő­adásában. Nagyszerű együttest ismer­hettünk meg a Postás Szimfo­nikus Zenekarban, és nagysze­rű szólistákat az áriák és szó- lókettösök-hár masak elő­adódban. Indokolatlan volna bármelyik előadóművészt is külön kiemelni: enekkultúrá- bam, hangjuk színgazdagságá­ban, a mű ismeretét igazoló fölényes biztonságban aranyo­san szép, élvezetes produkció részeseivé avatták a hallgató­ságot. Előadásuk legaiagyabb értéike mégis a belső azonosu­lás, a mély líraiság és a pá­tosztól an őszinte hangvétel. Egy különösen emlékezetes részlet számomra: az olasz »beicarvto« varázslatos szépsé­ge Szirmay Márta előadásá­ban, a Lacrymosa, majd a VI. tétéi, a Lux aetema kitel­jesedő altszólójábam, illetve szóttóhánmasában. A meglehetősen Ida számú közönség viharos tetszésnyil­vánítással köszönte meg a re­mek produkciót. Verdi Re- quieimjének előadása megér­demelt sikert aratott Kaposvá­ron. Walllnger Endre Tavasz Itáliában SZT RAJ K Sciopero di protesta per i delittuosi fatti di Battipaglia ■ fér T occupation* o I* soluzíore dei problemi sociali H Per 3 tfisermo della polizie la tenrizio éi érdi ne pubblico durante It vtrtenzt di lavóré SCIOPERO GENERALE Venerdi 1*1 aprile 1969 dalle ore 14 alle ore 17 ) Itverarori mom ternisH sl «st«r ranne dal Uver« dt lie ore 14 fine tl »ermine dell'ortrie di Itvore. salve parti solari disposition* da* aindacaii d* cstagari* or* 14,30 - eoncentramento alia fortéira da Basso per il cor teo ore 15,30 • comtrio al Piarcaié degli Uffin C ©»« CUM * öt óra múlt A házak fö­lött dereng már a hajnal, de néptelen a firenzei utca. Egy éjszakai utazás után hajnalban tett le itt a mün­cheni expressz. Este még Ná­poly utcáit jár­tam. Most itt, Észak-Olaszor- szágban figye­lem a műem­lékváros ébre­dését. Jólesik a friss levegő és a csend. Szállodát kere­sek. FIárom he­lyen mondták eddig azt, hogy nincs hely. Csomagmegőr­zőbe teszem a bőröndömet, s a reggeli nap első sugarainál már csattog a fényképezőgé­pem. Tejeskocsikat vártam elő­ször a firenzei utcára. Nem jöttek. Szinte egyik pillanat­ról a másikra röpcédulákkal telt meg az utca, s mire fel­ébredt a város, az emberek már mindenütt olvasták a fel­hívást: általános sztrájk. Szeretem a reggeli forgal­mat: kipihent, de kicsit ál­mos arcú emberekkel telik meg az utca. A kávézó, ahol a feketémet főzik, szűk siká­torra néz. A pincér valami olyasmit magyaráz, hogy szép időnk lesz ma. Ráhagyom. Az utcán tizennyolc év kö­rüli kislány jön szembe ve­lem és röpcédulát nyom a ke­zembe. Zavarban vagyok: nem tudom, meg kell-e köszönni. O oldja meg a helyzetet az­zal, hogy gyorsan tovább áll és eltűnik az aluljáróban. Magamra maradok a regge­li forgatagban. A napfényt keresem az Amó-parton, s míg ide jutok, az úttestre írt piros és fehér betűs jelszava­kat böngészem: »Rendőrök, gyilkosok!« Mi történt? Az emberek úgy mennek munkába, mint az év más napjain. Egyelőre csak a röp­cédulák és az utcán cirkáló hangszórós autó figyelmeztet a délutáni sztrájkra. A világhírű Uffizi képtár­hoz érek. Az olasz reneszánsz csodálatos emlékei között sé­tálok, s itt kezdem megérte­ni, miért tudott olyan sok újat adni építészetben is a világnak ez az ország. Az ár­kádok alatt árusok nyitják boltjaikat. A Ponte Vecchión turisták fényképezik a járó­kelőket, lent a csöndesen csordogáló Arnó partján csó­nakot eresztenek a vízre. A néhány évvel ezelőtti árvíz — amelyik a felbecsülhetetlen értékeket veszélyeztette — már nyomait sem mutatja. Az újságárus kínál — meglehe­tősen drágán — csupán né­hány fényképet, az akkori tragédia borzalmait S a reh- geteg újság között itt veszem észre az Unita nagy méretű plakátját. A cím kapja meg a figyelmemet: Általános sztrájk! Nézem a reggeli la­pokat: a felhívás mindegyik­ben ott van. Az ok: a rossz szociális helyzet és a rendőr­terror. A gyászkeretbe rakott két fénykép — Teresa Ric- ciardié és Carmine Citróé — az egész országot megrendí­tette. Az ő életüket oltották ki a rendőrök Battipagliában. Dél felé jár. A város nyu­godt, de a levegőben már érezni lehet a délutáni sztrájk hangulatát. Külföldön élő magyarokkal találkozom: néhány szót váltunk, azután elbúcsúzunk. Délután meg­változik az utca képe, a sztrájkfelhívás most is vissz­hangra talált az emberekben: a munkások egyként vonul­tak át az utcán. Húszezer em­ber. Másnap reggel az Unita egész oldalas címe alatt ol­vasom az első statisztikát: ti­zenkét millió ember tett ele­get a sztrájkfelhívásnak az országban. Hatalmas szám és hatalmas erő. A képet böngé­szem, amelyik a temetésről készült. A koporsó körül — ha jelképesen szólva is — egy ország tisztelgett. Az ál­dozatok mellett az erőt is megmutatta az olasz mun­kásosztály. Ismét utazom. Vitatkozó munkások szorítanak helyet maguk mellett a zsúfolt, fül­kében. Nem értem a beszédü­ket, de a szó: sciopero — sztrájk, sűrűn elhangzik. Április 12-e van, szombat Az első sztrájkot értékelik. Ezt azután követi a többi is. A megbénult közlekedés egy nagy erő szimbólumaként maradt bennem. Fáradt vagyok: az elmúlt éjszakát vonaton töltöttem. Nem tud lekötni az észak­olasz táj, de míg csattog ve­lem Velence felé a vonat, Fi­renzére gondolok. Bologná­ban erős kézszorítással vesz búcsút tőlem a vitatkozó munkások egyike. A többi tovább utazik és vitatkozik. .. , ... Kcrcza Imre (Folytatjuk) A HETEDIK NAP forgalom lebonyolítására még ma is alkalmasak. A Balaton vidék igazi, len­dületes fejlődését a felszaba­dulás indította meg. Azóta, de különösen 1957 óta, pá­ratlan gyorsaságú fejlődés kezdődött. Az állam koncent­rált gazdasági ereje az egyre nagyobb ütemű fejlődés biz­tos forrása lett. Olyan terü­letek kaptak nagyobb rangot a tóparti fürdőhelyek között, amelyeket korábban csak szűk körben ismertek. Ilyen Bala- tonmária és környéke is. Ter­mészetes, hogy a regionális fejlesztési terv beruházásai, közműépítései során dinami­kusan fejlődő, új központok jönnek létre. Ezek helyet és lehetőséget követelnek ma­guknak. Balatonmárián is már évek óta jogos az igény, hogy bekapcsolódhasson a balatoni szeméiyhajó-forgalomba. Saj­nos ennek sokáig nem voltak meg az anyagi feltételei. A somogyi parton kikötőt épí­teni rengeteg pénzbe kerül. Ezt sem a tanács, sem a ha­józás nem vállalhatta, még közös erővel sem. A múlt év­ben előnyösen változott a helyzet A Balaton-nagybe- reki Állami Gazdaság ta­lajvíz-levezető főcsatornájá­nak torkolatát és torko­lati medrét rendezni kellett. A berekvíz iszaplerakodása komoly nehézségeket okozott és a tópart is veszélyben for­gott. A vízügyi szervek kő- jláttal hosszabbították meg a medret a tó felé, hogy a víz a parttól néhány száz méterig ne képezhessen lerakodást, ugyanakkor a medret a köz­úti hídig kikotorták és mélyí­tették. A hajózás és a közsé­gi tanács felismerve a lehető­séget, elhatározta, hogy kö­zös erőfeszítéssel hajómegál­lót létesítenek a csatornában. Az anyagi és a technikai fel­tételek biztosítottak. Balaton- mária az MHRT 1969. évi menetrendjében már szere­pel. Ezzel belépett azok közé az üdülőhelyek kö­A vasárnap nagy, színes labda. Az ember he­tenként egyszer meg­kapja, aztán hétfőre kipuk­kad. A labda jó játék. De nem mindenki tud labdázni... M Szévícsék minden vasár­nap csirkét főznek. Ezért Szé- vicsné kora hajnalban már a piacon téblábol. A legiui- gyobb, legszebb és legolcsóbb »madarat« keresi. Mindig akkor találja meg, amikor egy másikat már megvásá­rolt. Ezért nála rendszerint rosszul kezdődik a vasárnap. Balajtinál is. Mert másna­posán, zúgó fejjel ébred. A család morcosán néz rá, anyósa kárörvendve jegyzi meg, amikor a szódabikarbó­nát hozza: »Úgy kell... Az a rohadt bor...« A Kardos gyerekek utál­ják a vasárnapot. Mert ilyen­kor rájuk húzzák az ünneplő matrózruhákat. Nem szabad szaladni, mert lemegy a gla- zúr a lakkcipőkről, nem sza­bad semmihez hozzányúlni, mert piszkos lesz a fehér kesztyű. A templomban hi­deg van és röhögni sem sza­bad. Pedig irtó mulatságos, fiogy Szent Antalnak az or­ra hegyéről lekopott az aranyfesték. Pongor vasárnap pihen. Egész héten Pesten dolgozik, egy munkásszálláson lakik, csak hét vegére jön haza. Mártír képpel érkezik, már­tír képpel távozik, mint az olyan ember, aki egész héten át gürcöl a családjáért. Poli­pomé többször mondja neki, hogy itt is kapna munkát, de a férj ezt nem hallja. Vasár­nap kímélni kell, ágyba vin­ni az ebédet, s amikor szun­dikál, lábujjhegyen járni, mert Pongor most piheni ki az egész heti robotot. Ez­alatt Pangómé az ingeit mos­sa. Gyakran veszi észre, hogy az ing nyaka rúzsos ... Szévics is szundikál, amíg az asszony a csirkével gyűr- kőzik. Rettenetesen unja ma­gát. Délelőtt nincs jó tv-mü- sor. Az Ermitázsból adnák helyszíni közvetítést, meg Berlinből valami gyermekve­télkedőt. Arról álmodozik, hogy tengerparton nyaral. Fekszik a sárga homokban, mellette gyönyörű lányok szaladgálnak... Kardoséknál a mama főz, amíg Kardosné a templom­ban van. Kardos igazgatóhe­lyettes valamilyen vállalat­nál. Ezért is szóltak már, hogy a felesége klerikális. Igaz, hogy ez 10 évvel ezelőtt volt, de Kardos ezt nem fe­lejtette el. Inkább otthon ma­rad és olvas. Már az összes Berkesit elolvasta, volt olyan, amelyet kétszer is. Balajti szeretne lemenni a presszóba. Inna egy kávét, rettenetesen kíván egy kis sört De tudja, hogy ebből csak újabb veszekedés lenne. Az asszony durcás, nem szól hozzá. Balajti azt érzi magá­ról, hogy egy hasznavehetet­len tárgy, melyet az egyik asztalról a másikra tesznek. Sehol sem jó, de kidobni nincs szívük. Kiveszi felesé­ge kezéből a porszívót és dühösen takarítani kezd. Délre a konyhaablakból zsíros ittatok páráztak a fo­lyosóra. Kardosné hazajön a két gyerekkel. A kisebb ke­pe maszatos a bömböléstől. Málnát szeretett volna inni, de Kardosné nem ment be vele a cukrászdába. Kapott egy pofont. A nagyobbik kis elégtétellel nézte, örül, hogy az elkényeztetett Öcsi végre kihúzta a gyufát. Pangómé kimosta az összes fehérneműt és kiteregeti őket a szobában a kályha fölé. Pongor az esti vonattal uta­zik vissza, hétfőn pihenten kell a gyárba mennie. — Ügy érzem magam, mint egy mosókonyhában — _ néz szét a szobában. A régi há­lószobabútor mar régen el­vesztette a fényét. A nagy ágy felett az Utolsó vacsora olajnyomata megfakult, any- nyira, mint a nagy színezett esküvői kép, melyen csak a szájukra kent vörös festék őrizte meg eredeti színét. — A munkásszálláson mo­dem rekamiék vannak és he­tenként cserélik az ágyneműt — mondja és minden héten elmeséli, hogy milyen elegáns ott lakni, ahol a portás adja ki a szoba kulcsát és minden két szoba mellé külön fürdő van. Pongomé nem áll meg. Sietni kell az ebéddel, utána vasalni és csomagolni Ko­pott pongyolában, zsíros haj­jal, izzadó halántékkal vég­zi a dolgát. Időnként a de­rekára teszi a kezét, nagyot sóhajt és folytatja. Hiába pa­naszkodna. Pongor. aki egész héten gürcöl a családjáért, úgysem értené meg őt ■.. Szévicsék szertartásosan eszik a csirke-ebédet. Büsz­kén meséli Szévicsné, hogy másutt egy csirkét ebédre felfalnak, de ő ügy osztja be, hogy még vacsorára is jut, a mája pedig elég hol­nap reggelire. — Délután elmegyek a ba- rátnómhöz — mondja Julilca, a 17 éves lány. i— Jól van, szentem — egyezik bele az anyja. Szévicsnek megfordul a fe­jében, hogy a lánya hátha nem is a barátnőjéhez megy. Ezerszer elhatározta, hogy utánanéz. Annyit mesélnek ezekről a mai tizenhét éve­sekről! Kardosékhoz délután ven­dégek jönnek. Egyik héten ők mennek, a másik héten ők fogadják barátaikat. Ha­sonló korú házaspár, rangos emberek. Adnak is magukra. Mindig vigyáznak, hogy a délutáni trakta: a bor, a sü­temény és a fekete ne legyen gyengébb, mint a múlt hé­ten volt. Az édesség mellé új plety­kákat szolgálnak fel az asz- szonyok, majd a férfiak po­litizálnak, aztán fél öt felé előkerül a kártya, és kanasz- táznak nyolcig. Félfilléres alapon és az eredményt ír­ják. Sosem fizetnek, hanem a papírt elteszik a jövő hétre. Balajtiék ebéd után lefek­szenek. Ez a békülés ideje. Balajti tudja, hogy az asszony csak ilyenkor megközelíthe­tő. Lefüggönyzi a szobát, az anyós kimegy a konyhába mosogatni... A délelőtti duzzogás olyan hirtelen ol­dódik fel, mint a forró víz­be dobott jégdarab. Az első időkben még érdekes volt ez a vasárnapi kibékülés... Ba­lajti mostanában elhatározta, hogy jövő szombaton nem iszik. De tudja, hogy ebből úgysem lesz semmi ... Julika minden este hétkor Sietve kapkodja magára a ru­háit. — Sietnem kell, mert tv- hiradó előtt vacsorázunk és állati balhé lenne, ha nem lennék otthon. — Akkor csütörtökön este itt találkozunk — mondja a fiú, és ő is öltözni kezd... Pongor fáradt keppel, mint akit akasztani visznek, úgy búcsúzik. Az asszony elkísé­ri a kapuig és megcsókolja Egy-két éve még az állomá­sig kísérte, de mostanában a férfi a kapuból visszaküldi Utánanéz és látja, hogy szin­te vonszolja magái az utcán. Azt már nem láthatja, hogy a sarkon túl kihúzza magát és vidáman fütyülni kezd. Szévicsné boldogan hozza a déli sült csirkét. Áhítattal esznek, közben fél szemük a tévén. — Mit csináltál a barát­nőddel? — kérdezi Szévics Julikét, de aztán nem figyel oda, mert kezdődik a tv- híradó. — Sétáltunk meg beszélget­tünk — feleli a lány ... Sötétek az ablakok. Balaj­tiék inár alszanak. Nekik nincs tv-jük. Szévicsék az ágyból nézik a filmet. Kar­dos egy fotelban nyúlik el és délutánról maradt sütemén't rág. Szévics Julika a dívá­nyon álmodozik arról, hogy nemsokára nekik is lesz la­kásuk, és ilyenkor, vasárnap este elmennek valahová. Egy étterembe vagy társaságba, esetleg moziba. Szévics köz­ben elalszik és álmában to­vább pereg a film, de már ő a hós, és elegáns, fiatal nők versenyeznek érte. Kardos nyújtózkodva éti* fel a fotelból. — Hát ez is elmúlt... — mondja, de nem lehet tudni, hogy sajnálja-e vagy örül neki. Újra eltelt egy várva várt vasárnap, a hét hetedik napja.,. Ősz Ferenc IOHOCTI KÉPLAP (XatfrtSfc, 1969. Májas 8.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom