Somogyi Néplap, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-18 / 112. szám
Csanádi János: Csak azt a ragyogást akartam Csak azt a ragyogást akartam — részletekben, féltékenyen! — megmutatni élő koromban, mely városok, falvak között a vonatsíneken kivillan, embert emberrel összeköt; és azt a büszkébb-fényű ívet az ezüstös légiutakban, két ringó kikötő között — azt a ragyogást, mit a lélek a béke ringó légtaván megérkezvén, városban érez a mezők nyugalma után; a vakító sugárnyalábot egy jói sikerült tavaszi munkanap hab alkonyatán, a vakító sugárnyalábot, mely röpít fölösleges szárnyak nélkül is zefír-kékbe fenn: csapongva földön és égen, felsugaraztatni e korban csak azt a fényes húrt akartam, mely évben, napban és atomban mély reményt súgott bánatomban! BALÁZS BÉLA: A A ZONGORA MELLETT töltöttem időmet. Nem gyakoroltam, hanem csak úgy kalimpáltam. Szerettem zongorám hangját. Ügy érintett, mint valami jó barát meleg hangja. Nem kellett »valamit« játszanom, ha csak megütöttem egy hangot, már »tisztára mosdottam« benne, mint ahogy Lorx kisasszony mondotta volt Mert, a puszta hang elegendő volt ahhoz, hogy a zene szférájába emeljen, egy lehetséges, latens, csak még meg nem szólalt zene szférájába. Mert hiszen zene, az nem daloknak, operáknak sokasága vagy ösz- szessége volt, hanem nagy, külön világ, amelyről csak hírt hoztak ama szonáták, dalok és operák (néhány véletlen virág a nagy mezőkről), és abban az országban még sokkal több és szebb, és egész másféle csodák is vannak. Gyakran elég volt egy hang, elég volt egy szó, egy pillantás, hogy engemet abba az országba emeljen, amely alapjában csak egy bizonyos lelkiállapotom vodt. Még három nap volt hátra a jubileumi óda megírásának határidejéig. Dettre, aki mindennap könyörgött, hogy írjam meg, már egészen elbá- tortalanodott, amikor az egyik estén Bodnár úr jóvoltából mégis megírtam az ódát. Ez váratlan dolog volt, mert Bodnár úr mesterségének ugyancsak kevés köze volt a költészethez, ö volt a szegedi Sportklub ökölvívó mestere. Oda se jártam el egy ideig, mert semmihez se volt kedvem. Viszont a vívóterem, az izzadság szagú férfitábor durva tréfáival mégis a legjobb vigasztaló helynek látszott AKKOR LEPTEM A TEREMBE, amikor Bodnár úr éppen a legjobb tőrvívónkkal, Keresztessy főhadnagy- gyal vitatkozott. Az a Keresztessy alacsony termetű, filigrán, finom alak volt, valószínűtlen vékony, de inas tagokkal. Finom mosollyal mondotta el megint egyszer véleményét az ökölvívó sport durvaságáról, melyet mészá- . roslegények számára találtak ki, de kultúremberhez nem méltó. — Hát akkor miért bokszolnak az oxfordi és cam- bridgei diákok — dörmögite végtére megbosszankodva a különben nagyon hallgatag Bodnár úr. Mert Bodár úr már százszor meghallgatta Keresztes• Részlet a szerző Álmodó ifjúság című önéletrajzi regényéből. Az írást Balázs Béla, a kitűnő író, költő és filmesztéta halálának huszadik évfordulója alkalmából közöljük. Z ÓD sy véleményét, anélkül, hogy felelt volna rá Fizetett boksztanár ne mondjon ellent a fizető klubtagoknak. De különben is hallgatag, látszólag nagyon nyugodt, türelmes ember volt Beretvált feje, szinte hústalan arca halálfejre emlékeztetett. Ha beszélt is néha, csak dörmögött. — Hiszen épen azt nem értem — mondotta Keresztessy —, hogy még arisztokraták közt is hagyományos szokássá válhatott, hogy egymás orrát bezúzzák, egymás fogait kiverjék. — Hát én megmondom, ha megengedi, főhadnagy úr — dörmögte Bodnár —, illetve meg tudnám mondani, ha érdekelné, hogy mi a vélemény erről Oxfordban, mert én jártam ott — Ügy! — vetette közbe Keresztessy meglepetve, de kétkedő iróniával. — Igenis. Ott tudniillik az a vélemény, hogy a bokszban nem az orrbezúzás és fogkiütés a fontos... Az ottani vélemény szerint az oxfordi diáknak, ha bokszolni tanul, nem ezt kell megtanulnia főképpen, hanem felállni. — Mit? — Felállni — ismételte Bodnár halkan, de valami forróság volt a hangjában, és a halálfejre valami konok, kőkemény kifejezés ült. — Ha knock out ütöttek, és már a földön fekszel, felállni, felállni! Ha két zápfogadat kiverték, és a szemedből csurog a vér: felállni! Ha minden lélegzetvétel tűrhetetlenül fáj, ha ott fekszel, éppen ájulásból eszmélsz, és hallod a ringbíró számolását.... három, négy, őt... és úgy érzed, mintha minden csontod darabokra törne: felállni, felállni! Ha fektédben látod fö- lébed hajló ellenfeledet, ütésre kész kesztyűkkel várva első mozdulatodra... mégis felállni... Csakazértis! — ordította el magát hirtelen, és vad ütéssel vágott a levegőbe. — Tovább verekedni, ütéseket kapni, vérrel elborított szemekkel nem látni többé, és mégis tovább verekedni, újra elvágódni, és mégis újra meg újra felállni, az istenit az anyádnak! És mindig felállni, ha ördögök hullanak is az égből, és megállni és megállni, megállni ! A REKEDT HALÁLFEJ félelmesen fokozódó szenvedéllyel beszélt, úgy, hogy Keresztessy öntudatlanul egy lépést hátrálva egy kis parád- mozdulatot tett — Ez kell a bokszolásnál mindenekelőtt megtanulni, mondják az oxfordi diákok — fejezte be Bodnár úr ismét szerényen, csendesen. A* Megkértem, hogy vegyen fel az ökölvívó csapatba, és még azon az éjszakán nekiültem a jubileumi óda megírásának. Be is nyújtottam határidőre, meg is nyertem az ötforintos díjat. Nincs most türelmem körülményesen elmondani azoknak a napoknak a zajló eseményeit. A jubileumi ünnepen magán, mikor kérdezősködtem, hogy miért nem jött el Dettre, megtudam, hogy Bicskey mellbelőtte magát. Hegedűs Pál, aki korábban plágiummal vádolt, maga olvasta fel ódámat. Hangosan, szépen olvasott. Tudta-e, hogy én vagyok a szerzője? Mikor feltépte a borítékot, összehunyorított szemekkel hallgatott egy darabig. Akkor halkan megmondta a nevemet, és kiment a teremből. Egy órával később, mikor az ünnepség éppen befejeződött, megint bejött, és a közönség sorai között egyenesen felém tartott. Én akkor már az első sorban ülem. A fiúk fölálltak, és egy részük a kijárat felé tolongott De mikor Hegedűst »leglátták, megálltak, és rsé^ mán integetve utat nyitottak neki. Könyökkel egymást oldalba bökve fordultak mind felém, mert Hegedűs Pál éppen elém lépett. Olyan ijedten ugrottam fel, hogy az öt forintot tartalmazó borítékot a földre ejtettem, és nagy zavaromban ott is hagytam. Szomszédom emelte fel, és adta újra a kezembe. — Én magát igazságtalanul megbántottam — mondotta Hegedűs hangosan, és úgy rémlett nekem, hogy haragos* pillantással. — Ezennel mindenki előtt bocsánatot kérek magától. — Kezet nyújtott, és én kezet nyújtottam. De úgy meg voltam hatva, hogy egy szó sem jött ki a számon. — Megvigasztalhatja az a tudat — folytatta mérges arccal —, hogy az én gyanakvásom voltaképpen a legnagyobb elismerésnek tekinthető. Most már csak arra legyen komoly gondja, hogy nyelve magyarosságának tisztaságát tökéletesítse. — Minden erőmmel rajta leszek — dadogtam. HEGEDŰS MÉG EGYSZER kezet nyújtott, mire az egész terem tapsolni kezdett. Tómét pillantottam meg a közelemben. ö tapsolt a legvadabbul.' Dülledt szemei majd kiestek a fejéből. Vasvári István: HOLDFÉNY Holdfény a sziklafalakon, holdfény az eperfa alatt, holdfény a néma gabonán, holdfény a vízmosásokon, holdfény az ifjú arcodon, sugárzol, áradsz, elsuhogsz s a szád, a szád, kétívű virradat, testemen érzem puha melegét s melledet, mit simán, feszesen, mint barack hamvát, úgy simít kezem — holdfény a sziklafalakon — holdfény a téli ablakon, sugárzol, áradsz, elsuhogsz, sugárzol, áradsz, elsuhogsz, akkor éltem lombozva, vakon, most, hogy most vakítón lássalak! Pardi Anna: DÉLELŐTTI ANZIKSZ Egy asszony vezetve kézen gyermekét úgy vitte súlyos mellét, csipőnyi vagyonát mintha a múlandóságon lépkedne át, s aszfalt-síkságba vetett nyomain perc-igézet, férfi szemben kalászosodó sugár s egy sarokháznyi kérdőjel zárja magába örökre és visszavonhatatlanul talán. Címszerepben: SIMÁNDY JÓZSEF OPERA-JEGYZET Bánk bán - felújítás Az Állami Operaház vezetői a Tanácsköztársaság 50. évfordulójának megünneplésére szánták Erkel operájának felújítását. Az 1861-es forró sikerű bemutató óta a mű ötödször váltott most színpadi köntöst, legutóbb 1953-ban Oláh Gusztáv zseniális rendezésében újították fel. Ennek már tizenhat esztendeje, s a rendezés természetes kopása már önmagában is indokolhatná az uj színpadi beállítást. Az új Bánk bánt nézve- hallgatva, elsősorban mégsem az új rendezés, hanem a zenei irányítás az igazi, új értékek hordozója. Ferencsik János főzeneigazgató határozott koncepciója s a mű hagyományának kevésbé időtálló sallangjaival szakitó vezénylése avatja élménnyé a produkciót. Ferencsik lefejt a partitúráról mindenféle felületes effektust — ezek alighanem Erkel szándékáról fyggetlenül rakódlak az opera drámai igazságára —, s robbanásig feszült zenedráI mai helyzeteket dolgoz ki. Pálcája intésére valódi életre kel a partitúra, s kiderül, hogy Erkel sokkal több drámai hatást bízott zenekarára, mint azt valaha is sejtettük. Főzeneigazgatónk különösen gyakran él a csend feszültségteremtő erejével még az olyan, sodró jelenetben is, mint Bánk és Gertrudis leszámolása. Ez a szinte már kamarazenei igénnyel megvalósított hangzásvilág természetesen a zenekar kitűnő munkájára épül, s a hangszeres együttes örömmel követi irányítójának nemes törekvéseit. Kevesebb okot ad az örömre dr. Kenessey Ferenc rendezése. Oláh Gusztáv klasz- szikus munkáját a rendező nemcsak meghaladni nem tudta, de ezt az igazi történelmi légkört árasztó meg- elevenítést még megközelítenie sem sikerült. Az első felvonás filmszerű fellazítása, az állandó és indokolatlan színváltozás csaknem széttöri a dráma egységét. Nem szerencsés hatás, hogy Bánk és Gertrudis kettősében emlékezteti a nagyurat Tiborc panaszára, a nézővel előkép- szerűen láttatja az éhező parasztokat. Gyengíti ezt a jelenetet, hiszen a zene hullámzása úgyis mindent elmond, ami Bánk bán lelkében lezajlik. Forray Gábor a rendező szándékát álmodern díszletekkel segíti, s ezúttal Márk Tivadar jelmezei közül is csak néhányat tarthatunk sikerültnek. Jelentékeny énekes produkciókban ismét csak bővelkedett a felújítás. Simándy József a címszerepben újra bebizonyította, hogy kitűnő Erkel-hős. Énekének igazi pátosza, csodálatos hajlékonysága mind áriáiban, mind az együttesekben tökéletesen érvényesül. Méltán köszöntötte hatalmas tapsvihar mindkét áriáját, amelyet a művészet és az énektudás magas fokán tolmácsolt. Ágay Karola újonnan tanulta meg Melinda szerepét. Fellépését indokolta, hogy az előadás a Tisza-parti jelenetben Erkel eredeti verziójához tért vissza, s ez a változat igazi kolor atúr szopránt igényel. Ágay hibátlanul oldotta meg a nehéz feladatot, bár a szerep lírai és drámai vonala hangjának egyéniségtől némiképp távol állott. Melis György megrendítő egyszerűséggel formálta meg Tiborcot, hangjának nemes zengése, őszinte drámai ereje hatásos volt a szó legjobb értelmében. Melis, . ez a vérbeli, nagy operaművész, ismét gyarapította eggyel kiváló egyéni teljesítményeinek sorát. Faragó András Peturja ezúttal kevésbé hatott meggyőzően, a művész némiképp birkózott a hangbéli kifejezéssel. Ugyanez mondható Komlóssy Erzsébetről, Gertrudis megszemélyesítőjéről, akinek hangja keménnyé, énekének érzelmi mondanivalója egysíkúvá vált. Előadásában Amneris emlékei csendültek fel. Réti József beállítása Ottó szerepébe telitalálat. Biberach intrikus alakját Palócz László kissé erőtlenül ábrázolta. II. Endre hálátlan szerepét Sebestyén Sándor színvonalasan oldotta meg. A kórus gondos betanítása Németh Amadé jó munkáját dicséri, az I. felvonás balettbetétjének koreográfiáját Harangozó Gyula tervezte, s a tánckar betanítása is az ő nevéhez fűződik. Breuer Jánns SOMOGYI NÉPLAP .Tarórnap, 1969. május 18.
