Somogyi Néplap, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-13 / 83. szám
ÜNNEPÉN TAKÁTS GYULA: POLYHYMNIA Múzsák kedvencei, kabócák, méhek, a szőlőhegy kedves zenészei cirregtek, dongtak, szinte elemi zsongással szólt a hegyközségi ének, A forrás hallgatott... Ezüst iszapján két láb nyoma mosolygott... Meztelen sétálhatott e harsas rejteken egy könnyű lény, arany kanosával karján. PAPP ÁRPÁD: NOSZTALGIÁK 0 aknákkal bevetett mezők, melyek íölőtt fémszárnyakon, morogva szállt az ég Kertvégbe ásott bunkerek önfeledt bű jócska-játékaink a halállal Csupaszra faldosott hold hova széledt a körülötted tolongó szilvalekvártól maszatos lepényevő suhanchad Először érzett kínja a zsákbafutásnak! Az a rtnglis — maga a csupa csillag, holdas-napos égbolt forgattuk nekifeszülve, szédülésig egy-egy ingyen menetért Nektárt kínált? Vagy csípősajkú mustot? A völgyön, szirten édes illat úszott, s szivemre lelt a rózsa-indulat S e tájra tévedt fényesség pórába ölelkezett az égi-földi tábla, s láttam felénk ragyogni arcodat. KERÉK IMRE: Re haj rege rajta porka havak hullnak igazítjuk lábunkat csillagporos útnak haj rege rajta jég-szarvú szél támadt e házba mi betérnénk ha ki nem dobnának haj rege rajta kigyulladt a pajta sült kakas fut a tetőn a tyúk is alatta golo haj rege rajta be fürge malacka részeg böllér pocakját döngöli dagasztja haj rege rajta szép eladó lányka gömbölyödjön-domborodjon két kerek dudája haj rege rajta van itt hagyma szalonna ami éppen nincsen jó lenne ha volna Darázsdongásos fehér templomi délelőttök úrvacsorák, melyeken egyszerre csak éhen-szomjan maradtunk Májusok mikor a rét zöld asztaláról ettünk mikor dombot gyűrtünk párnául a lányok feje alá mikor a hajnal kibomló zászlóit vittük a szélben már-már elfeledett dalaink ütemére Amikor boldognak képzeltük magunkat Ezernyi »-hajdan-«, »egykor-«; Boldogtalan gyerekkor! BERTÓK LÁSZLÓ: Huszonöt néni Fekete varjak bokra hullott a faágakra* haj rege rajta arcunk sápadt alma ha egy kis bort kaphatnánk pirulna hajnalra Huszonöt öreg néni szerelmünket beszéli Innen alulról nézve: gombok az őszi égre. BENCZE JÓZSEF: Anyám Fogassörényű reggel, kerge szelek a fákon, jaj, az én legszebb tulipánom, le ne taroljátok fagyossörényű szelek, jaj, le ne taroljátok Ülnek huszonöt széken, kabátot varrnak éppen. Szürke az égi mente, országút is lehetne. Ránkpróbálják naponta, kezükben régi minta. Nagyapám ilyent hordott, zörögnek rajt a gombok. Apám Mikor villanyt kaptunk, ő lámpának vélte, s elfujni ráhajolt, pislákolva, félve. S mert bő vagy szűk lesz mindig, elbontják, újrakezdik. Ballag az ősz a tájban varjúgombos kabátban El a huszonöt néni: szerelmünket beszéli. n memóriám R. M. Tulajdonképpen nem határozta el, hogy megpróbál elmenekülni. Agya az ilyen elhatározásokat azonnal megvétózta volna. Lábai lökték előre, mintha titkos rugó feszült volna bennük. Utólag sem tudta volna megmagyarázni, miért történt mindez. Talán az ég kéktiszta színe miatt... Az első lépések után már elöntötte valami őrjítő érzés. Ez hangot is adott, ott bugyborékolt a tarkában, és majdnem felszínre tört egy olyan vinnyogás-sikoltásban, amilyent az üldözött vadállatok szoktak adni. Fiatal nyiresen rohant keresztül, egy pillanatra eszébe villant: a szaunákban nyírseprűvel csapkodják egymás hátát. Békés kép volt, a menekülő már régen álmodott békés képekkel. Lyukas bakancsa alattomosan megbúvó pocsolyákba toccsant. Rongyai résein hideg. józan levegő égette testét. Hallotta a kiáltást, és a bizonyosság konkrétan, szögletesen, suhant tudatába: felfedezték a szökést. Maga a tizedes indult az üldözésére, a ragyás őrvezetővel, meg a lepényképű közlegénnyel. Voltaképpen utálták egymást, de most az üldözött nyoma összekapcsolta őket, mint a vérebeket a vad szaga. Dühödt lihegéssel csörtettek előre. A lepinyképű filozófus-fajta volt, azon töprengett, hogyan érezheti magát az üldözött. Pák úsztak el mellette. Egy- #gy törzs, dudor tisztán kirajzolódott előtte. Ezek a foglyok görcsbe merevedett arcára emlékeztették a menekülőt. Aztán egy sima arc bukkant fel. Fanni? — kérdezte. Rothadó páfrányok szaga csapott az orrába, megszédítette. Tántorgott. Homlokán lüktetett egy vastag ér, tudta, hogy előbb utóbb megpattan, Kívánta a pillanatot. Már többször rohant fának, mintha elétoppantak volna a ködből. Arckoponyája néhány helyen behúaódott. Ágyékában sajgó érzések keltek., Végtagjai forrók és lucskosak voltak. »Igen« — motoszkált benne a gondolat — »inak, rostok, szövetek. Minden fáj. Én fájok. Egész valómban fájok.« A rccsontjának feszült a hamuszürke bőr, szemei forró golyókként ültek üregükben. Kellemetlen szag facsarta orrát, csak később jött rá, hogy saját szűkölő félelmének bűze. A nedv végigfolyt' végtagjain, amerre teste szétágazott. Inge már egyesült bőrével, lucskos, párzó tapadásban. Ágak döftek szunrny hegy ként feléje. Már nem volt ereje, hogy kezével csapoljon, és elhárítsa a hegyes gyilkokat. Az áltató gondolat még égett benne, nemcsak a maga életéért fut, hanem az Életért magáért. Érezte, hogy hazug a gondolat, ha meghal, akkor is győz itt az emberi értelem, hiszen az nem lehet, hogy ezek a gyilkosok, az üldözői, uralkodjanak testeken és agyakon. Nehéz volt a felismerést elfogadni. Ezt szerette volna, ha üvöltő némaság marad utána, betölthetetlen űr. Izomszakító tempót préselt ki magából. A földbe lett volna jó fúródni, késsel, lábbal, száz és száz ízelt végtaggal, görcsösen, harapva a kemény erdei talajt. Vagy fogaival feltépni mellét, hogy bugyog- jon fel szökőkútkónt a friss vér: íme, az én testem! íme, az én Vérem! Vegyétek, habzsoljátok! Ellenetekre, de értetek feketeagyúak, akik üldöztök. Mint tiszta dallam csapott fel benne a hang: / »Csitt, lelkem, tente baba, tente, aludj szívem szentje/« Sajgott a dallam helye, amely az előbb még ott motoszkált bemre, mint belsőrészének egy élő darabja. »Igaz, mama, emlékszem. Te szakiad ezt dúdolni fölöttem.« Vér folyt a szemgödreiből. Már nem törölte le. Agyaiban mintha megpattant volna valami: szabályos, monoton kopogást hallott, mint az időmértékes vers ritmusa. Arcra- bukott. Már nem akarat volt, ami előrevitte. Centimétereket haladt. »Bolond, ki földre rogyván ... « — rémlett fel benne. Rég elfeledett emlékképek kaptak értelmet. Egy ház, amelynek ablakán bekönyököl az este, a mindenség, amelyben halkan csobbannak meg a homályos fényű csillagok. K eze égő, nyers hús volt. Nem látta. Térdeiben apró szilánkokra törött a csont, a szilánkok kibökték a bőrt és törött nyílhegyként ágaskodtak. Hörgő bugyborékoló, zavaros hangkáosz paskolása vert leszaggatott cimpájú füleibe. »Embernek maradni minden körülmények között.« Ki mondta ezt? Valami fölényesen sziporkázó államférfi, vagy a sarki tejesnéni, aki mindig többet mért neki egy ujjnyival? Nem tudta. Csak azt tudta, hogy neki mo6t fel kell állnia. Élete árán is. Egy növendékíába kapaszkodott. »Érdekes! Az ujjaim épp olyanok, mint a faágak.« Hallotta a recsegést, ahogy az inak leszakadnak csontjairól és apró dudorokká gyúródnék combjain, alsó lábszárán. Most hagyta el torkát az első hang: állati üvöltés volt, hangszál-szaki tó. De állt! Állt, és köpött a köpcös kis filozófus kedttésztaszerű arcába. Véres húscafat-nyelvét köpte ki. Azok tétován álltak, csak lassan, minden biztonság nélkül emelkedett fel az egyik pisztolyt tartó kéz. Vörös köd ült szemére. Mintha újra hallotta volna a messzeúszó, biztonságot jelentő hangot: »fente, baba, tente, itt van már az es ... « A tizedes, falusi parasztgyerek, lehajolt és kinyomta a szemét. — Nézett — mondta. — Folyton nézett. O lyan hangon mondta ezt, mint otthon szokta mondani, ha este vörös volt az ég alja: — Reggelre szól lesz. Egyébként csönd volt, ökör- nyál-úsztató, gyantaillatf csend. Leshó László Költősirató II. Tavaszi tárlat Csiszár Elek: Vasúti híd a zsilipnél Szekeres Fuitl: Történelmi emlék Honty Márta: Bűbájos Szabados János: Mézeskalács ló BOMOGTI NÉPLAP Vasárnap, 1969. április 13. 9
