Somogyi Néplap, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-13 / 83. szám

JÓZAN

VARÁZSLAT

Néha eszembe jut: miért nem írtam én soha verset?

Nincs hozzá tehetségem? Valószínű, hogy nincs, de • tehetség hiánya még soha vissza nem riasztott senkit a versírástól. Különösen nálunk, Magyarországon, ahol a tréfás hiedelem szerint tízmillió költő serénykedik.

Hiányzott hozzá a bátorságom? Igen. Valószínű, hogy ez hiányzott Olyan környezetben nőttem fel, ahol csak a vaskos, kézzelfogható cselekvésnek volt becsülete; aki verset írt, menthetetlenül a kelekótyaság gyanújába került Nem szerettem volna ilyen gyanúba kerülni.

Jogos lett volna ez a gyanú? Természetesen nem. Annyi jogosság azonban van mögötte, hogy verset írni: semmiképp se természetes állapota az embernek. Különös, kivételezett, rendkívüli állapot. Azért vállalkozik rá a költő, mert valami többletet remél, valami különös hasznot

Mi ez a haszon?

Valaha azt hittem, hogy ez a haszon: gyakorlati, közvetlen, azonnal aprópénzre váltható. Valaha ragaszkodtam hozzá, hogy a vers értékét praktikus hasznosságán mérjem. Azon a varázserőn, amely a költőt a vers- formálás cselekvő indulatáig, a közönséget pedig a világformálás cselekvő elszánásáig ragadja Gondolat, érzelem, ritmus és rím a cselekvés szolgálatában — ide egyszerűsített®«! a verset, és örömmel fogadtam a magyarázatot, amely a munkában jelölte meg a költészet ősindítékát, s a munkadalban a költészet ősformáját. •Őrölj, malom, őrölj, mert maga Pittakosz őröl, pedig ö Mytiléna királya.« Varázslat a vers, ezt tudtam. De józan varázslat, mert ritmust, tehát rendet visz a gabona- őrlők, a fadöntögetpk, a hajóvontatók, a cölöpverők, a tadöngölők, a fegyverforgatók és a gyermekringatók teremtő mozdulataiba. Vágyakat fogalmaz: »-Föl kéne szabadulni már!« Követeléseket: »Adj emberséget az embernek.« Parancsot: »Hazádnak rendületlenül légy híve, 6 magyar.« És cselekvésre szólít: »Döntsd a tőkét, ne siránkozz!« A gyakorlati hasznosság-felfogás olykor profán következtetésekig is elvitt, egy bölcsészkari Bókaszemináriumon azt bizonygattam, hogy a villamoskalauz ősi nyolcasban fogalmazza kérdő-felszólító mondatát, mert így könnyebb újból és újból ismételnie: »Jegy ahol még / ninfes kezelve!«

Leegyszerűsítő iskola volt ez? Igen. De jó iskola. Bgy életre belémoltotta a gyanakvást minden öncélú szépelgés, álzseniális ősz tön ködös és tzóbravúros szélhámoskod ás iránt

S ha több engedménnyé! a költészet természetéből

Következő értékei iránt, ha az áttételes szépségek finomul tabb megérzésével, ha differenciáltabb hasznosság- igénnyel, akkor is, ma is úgy gondolom, csak annak a költészetnek van értelme, amely az ember alkotó cselekvését szolgálja. A vers, számomra, váltig józan varázslat marad, élni és cselekedni segítő mágikus ének, amelyet az értelem emel szárnyára, hogy zengő-tiszta magasságokba röpítse. Intellektuális költészet? Igen, ez méltó a századhoz, amelyben emberLségnyi gonddá nőtt, hogy tisztán csillogó, pengeéles eszméket szögezzünk a sötétség ordas eszméi ellen. Az áprilisi seregszemle már évek óta bizonyítja, hogy a mai magyar költészet java • százados feladat magaslatán áll.

fis hogy ez a költészet méltó ahhoz, akinek születésnapjával önmagát is érről évre megönmepK: József AttüláhoK.

Faragó Vilmos

JÓZSEF ATTILA:

(ÍME HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT...)

íme, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlan írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet

E föld befogad, mint a persely'.

Mert nem keli (mily sajnálatos!) a háborúból visszamaradt húszfilléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve ' a szép szó áll, hogy új világ, jog, fold. — Törvényünk háborús még s szebbek az aranykarikák.

Egyedül voltam én sokáig.

Majd eljöttek hozzám sokan.

Magad vagy7, mondták: bár velük voltam volna én boldogan.

így éltem s voltam én hiába, megállapíthatom magam.

Bolondot játszottak velem s már halálom is hasztalan.

Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen- Nagy nevetség, hogy nem vétettem többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is. ele szebb az ősz s legszebb a tél. annak, ki tűzhelyet, családot inár végképp másoknak remél.

FODOR ANDRÁS;

Pusztaberény

Két fehér' vascsövön még ugyanaz a tábla. Jegenye, bodza, fűz. A kút mögött a nyárfa

Most le kellene szállni, talpfák fokán, váltók kölöncén menni a síneken át, lecsukott szemmel beszivni a raktár kátrányba fojtott keserű szagát

Zenére szomjas füllel

hallgatni szentgyörgy-nap után a tavak meg az ég között az újulás sztakkátó-muzsikájat, egymásba torló távirdajelét

Érinteni a gépek olajos bádogtestét,

mikor dugattyú-szivük dühe robban.

Béresek legendáit szorongva megkeresni a Fekete Akolbán.

Harapni kellene újra

a nap mézét feszttó

hatalmas baracot,

mit suttyomban az urasági kertből

Vendel a csősz hozott

Elnézni berek-ágyán

milyen ábrándok bolyhát reszketteti a tőzeg.

Farukat villogatva viszik-e még a sürgönyt.

— ahogy apám mondta, — az őzek?

Fehér póznák között még ugyanaz a tábla. Váltók, hidak, sínek. Jegenye, bodza, nyárfa.

A KÖLTÉSZET

SIPOS GYULA:

Elégia egy somogyi vad körtefához

Jaj, nékem az a legszebb, mégiscsak az a legszebb, az a vadkörtefa, a félig lombjavesztett, áll a legelő szélén, áll a tűnő időben, nyája nélküli pásztor szikár magános őrszem, üszkös fekete ágak, fészket nem rejtő ágak, úti pihentétől tovaszálló madárnak, makacsul még a kék ég táblája felé nyúlnak s nem írnak, nem törölnek ezek a görcsös ujjak, nem élnek, el se múlnak, nem írnak, nem törölnek, mondják a mondhatatlant, a minden szónál többet.

Ősz van, kései ősz van, fanyar-édes ízekkel borzongató vizében fürdet a hűvös reggel, a nap heve is enyhül, fáradt mosolya van csak, éjszaka mellig ködben állnak a szénakazlak, ősz van, kései ősz van, tudom, elmúlik minden, elmúlik ez a pere is, hogy az új megszülessen.

Szerelem teljessége! Honnan támad e bánat,

hogy jajszót mondunk néked és jajszót a halálnak.

Nőnek még fák meg erdők, tölgyek, platánok, hársak,

nékem már ez marad meg örökre óriásnak,

ez a vadkörtefa, a félig lombjavesztett,

jaj, nőikéin ez a legszebb, mégiscsiak ez a legszebb.

HORGAS BÉLA:

SZENTKÉPEIT A NYÁKNAK

Forró darazsak.

indigó-kék pillék

a mézcsorgató cserfákra jártak

gyerekkoromban,

volt a nyár titokzatos,

és mégis érthető:

szentképeivel,

állataival,

gazdátlan csillagaival, melyek fölgyújtották as összeszáradt mezőket; fiatal fenyveserdók lángoltak egész éjszaka, sercegtek mint a ssír; sohase hallom többet, sohase látom többet: szentkepeit a nyárnak.

| SZIRMAY ENDRE;

Utolsó pillanat

Lábam előtt tört kések gzüonáannk,

vörös virágok nyílnak a kövön, az üvegajkú csend már nem sziszeg, pókhálókon leng a fényözön,

és behálózza fölöttem az eget, amit kisöpört a lelkiismeret.

Fejem fölött felhőcsapat suhog, tépett szárnnyal is száll a madár, számon tartalak a némák között, de a hangod mindig visszajár, s emlékeztet: ami megmaradt, talán ez az utolsó pillanat

G. GORIN;

HARCSÓ

*... A mi szakmánkban általában az a legkellemetlenebb dolog, amikor egy úgynevezett nehézfelfogású vendég tér be hozzánk. Mondjuk, külföldi... Vagy oroszul adig-aiig beszélő, alig-alig értő hazánkfia.

Bejön például minap a vendéglőnkbe egy öreg, ismeretlen bácsika Lehetett 90 év körüli, vagy talán még több is... Helyet foglalt az asztaiinál, forgatta az étlapot majd így szólt: »Kérek egy harcsót!«

»Nincs hares 6« — mondtam udvariasan. Elmosolyodott, bólogató tt mint aki mindent ért. majd ismét megszólalt: »Egy harcsót kérek!« »Nincs harcsó — kezdtem neki újra magyarázni. Az étlapon ugyan szerepel harcsó, de ez nem jelenti azt, hogy van is... Ez az étlap már régi!... Még tavalyi! Az újabb még nem jött vissza a nyomdából... Valami papír- hiány vagy mi az ördög miatt... Ezért van itt még mindig a tavalyi étlap, amelyen van ugyan harcsó, a valóságban azonban nincs!...«

Mondogattam, bizonygattam neki, hogy: »Nincs harcsó, nincsen, bátyuska!... A harcsót juhhúsból készítik, de mi ma nem vágtunk birkát... Nem küldtek, csak marhahúst... Jobban mondva, sertést. . Igv hát bárányhús nélkül maradtunk. És enélkül nem lehet ^rcsót készíteni!...«

De mondhattam én a kedves Vendégnek akármit, kibeszélhettem a lelkemet, nem mentem vele semmire. Csak bámul* rím azzal a mongolosan

szűk szemével és fújta a magáét: »Harcsót kérek!«

Már majdnem szétrobbantam az idegességtől, de azért próbáltam tovább magyarázni: »Milyen harcsót kérsz, öreg?!! Annak érteni kell ám a készítését! Nálunk külön specialista csinálja, de ő most éppen szabadnapos. Nincs bent. Ma Kljágin a szakács, nem Cugul- kov! És Kljágin nem ért a harcsókészítéshez. ő még amolyan tanuló-féle... fis csupán rántottét tud sütni... Cugul- kovnak ma szül a felesége és azért vett ki szabadnapot. És ha Cugulkov nincs itt, akkor harcsó sincs! ... Nincs bizony!...«

Az öreg bólogatott, mintha mindent értene, Kljágint is, Cugulkovot is, a szülést is — ahogyan kézzel-lábbal próbáltam szemléltetni a dolgokat — majd megszorította a kezemet és azt mondta:

»Harcsót kérek!«

Szinte megrázkódtam a szavalna, de összekulcsoltam a kezemet, s nyugalmat erőltetve magamra, kiáltottam a fülébe: »Nincs harcsó! Nincs! Nem tudunk főzni. Kiégett a tűzhely!... Eldugult benne valami... Elvitték javítani. S talán csak holnap hozzák visz- sza, ha visszahozzák...«

Szinte ordítottam a fülébe, miközben igyekeztem nyugodt lenni. S megfogadtam magamban, ha mégegyszer azt meri mondani mindezek után, hogy »Harcsót kérek!« — hát én agyonütöm.

— S. már mondta is: »Harcsót kérek!«

Ügy éreztem, mintha elpattant volna valami a fejemben, és sírvafakadtam.

— Drága bátyám — mondtam rimánkodva —, kíméljen engem! fin beteges ember vagyok ... Vérnyomásos!... És ha rám jön a roham... Szóval... nincs harcsó!!!

Keservesen sírtam, sírt az öreg is, majd letörölte a köny- nyeimet, és így szólt: »Harcsót kérek!«

Erre megroggyantak a térdeim és összecsuklottam. Még jó, hogy gyorsan odafutottak a kollégáim és felemeltek, talpraállítottak.

— Ne törődj vHe, Sztyepa- nov — mondták —, ne Izgasd magad. Látod, hogy egy árva mukkot sem ért mindabból, amit magyarázol neki. Hagyd a csodába!...

— Mit csináljak? Hogyan tudassam vele, hogy... ?

Nem magyaráztam sehogy, hanem dühösen faképnél hagytam, és — hoztam neki harcsót Egy másik étteremből...

S miután Jóízűen elfogyasztotta, egy félóráig csak hálálkodott áradozott magasztalt bennünket, hogy milyen remek itt a kiszolgálás, hogy milyen udvariasak itt a pincérek stb. — olyan tisztán, hibátlanul, szépen beszélt oroszul, mint egy rádióbemondó...«

Krecanáiy QaH fordít**

8

Vasárnap, 1969. április 13.

DERKOVITS GYULA SZÜLETÉSNAPJÁN

Olyan mester, akinek első

zsenge munkáitól kezdve minden művében él, hat, feszül a társadalmi valóság ereje. Kezdetben, a rettenetes bukás után nosztalgikus visszavágyódás, konok harmóniakeresés formájában. később kótségbeeseftl tiltakozás, mindent rendítő zaklatottság hangján. Még később, a művészi pálya csúcsán és nz emberi út legvégén

Hetvenöt esztepideje született a magyar és az egyetemes szocialista képzőm ű vés zet hatalmas mestere, Derkovits Gyula.

Proletár volt és zseniális

művész, nyomorba taszított és a mlndenséget ostromló, mint az osztály, amelyből vétetett, s amelynek minden szellemi kincsét visszaadta. Szombathelyi szeg énygy erekként született, félárva asztalosinaaként nevelkedett, bénult-beteg hadirokkant volt már, Kidkor végre az áhított művészet közelébe juthatott. Első és egyetlen iskolája a Tanácsköztársaság munkás tehetségeket felkaroló, anyagi és szellemi szabadságot nyújtó művésztelepe volt; a nagy történelmi napok bukásával mindörökre az élet árnyékos, sötét oldalára került Pedig művészete csak ezután bontakozott ki, s kezdett lobogni mind magasabban. Favágó lett és megalázó bérmunkákra kényszerült Becsbe űzte n hazai nyomor a húszas évek elején, s mégis, ezek az esztendők érlelték igaz művésszé, olyan festővé, aki hamarosan mester lett

a legtökéletesebb proletároptimizmus, a forradalmi harmónia lenyűgöző erejével szólt művészete az emberről, a társadalomról.

Kommunista volt. Ezt bizonyítja — veszélyes illegális vállalkozásai mellett — a párt megbízására készített Dózsa- sorozat amely a század magyar képzőművészetének minden bizonnyal a legtökéletesebb & "

nyitjáit példát jelentő festmény-kompozíciói.

Néhány év alatt teremtett klasszikus életművet Derkovits Gyula, későn kezdte, korán kellett, hogy abbahagyja a művészetet. Ebben az évben halálának évfordulójára is emlékezünk. Immár harmincötödik 'évfordulójára, mert 1934-ben vitte el a legkeservesebb proletár-halál, az éhség és a be-