Somogyi Néplap, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-26 / 94. szám
Élmények Dániában A no egy napja A dAn ifjüsági szövetség Tingluti Tánc- együttesének meghívására két hetet töltöttem Dániában. Négy évvel ezelőtti ott-tartózkodá- sunk alkalmával megkedvelték népünk táncait, dalait. Nemrégen alakult meg a Ting- lutinak egy magyar részlege is, amely a magyar nép folklórját kívánja népszerűsíteni. Ehhez a munkához kértek tőlem segítséget. Közben meggyőződhettem arról is, milyen szépen táncolják megyénk egyik táncát, a Berzencei lib- bentőst, csakúgy, mint a Perő- csényi verbunkot, a Drágszéli leánytáncot és a részükre frissen koreografált Palóctáncokat Érdekesnek tűnnek ezek a dán fiatalok: néha különösnek, ambiciózusnak, elszántnak, máskor meg éppen lezsernek, közömbösnek. Azonban inkább csak látszólagos az északiakra jellemző »temperamentum-nélküliség-« és közöny. Van bennük valami belső akaratos rátartiság és tevékenységre serkentő feszültség. Látszólag nem tudnak örülni, lelkesedni semminek úgy, mint mi. Barátságuk őszinte, sallangmentes és mélyreható. Szívesen magukba szívnak mindent, amit hasznosnak, szépnek tartanak de semmi és senki előtt nem »esnek hasra«. Sokra tartják a magyar nép művészetét és népünket is. A táncpróbák előtt, közben és utána is sok italt fogyasz tanak. Főleg sört. hűsítőket. Ezt eleinte nem tudtam mire vélni. Később megtudtam, hogy ennek elsősorban anyagi oka is van. Nevezetesen a mi KISZ központi együttesünkhöz hasonló Tingluti együttes semmi állami támogatást nem kap. önellátók és így az említett fogyasztással is saját bevételüket növelik. Ugyanis saját részükre is néhány őrével drágábban adják az italt A másik bevételi forrás az előadásokból adódik, illetve saját tagdíjaikból. Az együttes tagjai dolgozó fiatalok, néhányan diákok, de van köztük több házaspár is; 18—31 évesek. A dán embert sajátos szokásokról is meg lehet ismerni Például minden vendég részére gyertyát gyújtanak (csodálatosak a kirakatokban látható gyertyakülönlegességek!). Étkezésnél nem esznek sokat, inkább csak szendvicseket, és délután hat óra körül ebédelnek. Sok és rossz kávét fogyasztanak. Ünnepségeik viszont szinte ellentmondanak szokásaiknak. Ezzel kapcsolatos egy másik élményem: BORGE BARÄTOM szüleinek házánál tartották meg a nyolcvanéves nagymama születésnapját. Huszonnégyen voltunk felnőttek ezen az ünnepségen, s ott voltak a vendégek cseosemői és néhány nagyobbacska fiú is. A szu- terénban való gyülekezés után együtt mentünk fel a nappaliba. Itt az ételektől, gyeryták- tól és evőeszközöktől rogyadozó asztal várt bennünket Mindenkinek egy 80-as jelzésű díszes kartonja volt a helyén, a dán zászlóval ékesítve. És egy-egy aranyszegélyű »mini- evifásdoboz«, a nyolcvanas számmal. Az apa üdvözölte édesanyját és a vendégeket, maid megkezdődött a hétórá* eszem-iszom. Én ugyan, aki általában többet eszem mint bármelyik dán férfi, a félúton kidőltem — mint mondani szokás. Először hatféle halétellel kezdtük. Közben kö- ménvpálinkát illett inni a nagymama egészségére, s állandóan kínálták a sört is. ami igen finom volt. Ütána mintegy húszféle szendvicset, hoztak, friss tavaszi primőrökkel és számomra teljesen ■-—éretlen tölt“1 dálatosan szőnek, szinte művésziek voltak. A hosszúra nyúlt evés után ismét a szu- terénho1 terített asztalai vártak h»-—"-iket a feketéződhez. th úiv-h tömény ital- féleségev kerültek elő. Másfél órai beszélgetés után is mét a nappali — teremnek is beillő — szobába mentünk ahol középerős italok és déligyümölcsök vártak. Mind a lenti, mind a fönti szobában nyilván az én tiszteletemre magyar lemezek szóltak. Az újabb tortúrát jelentő étkezés elől néhányan lemenekültünk táncolni. Magyar vérmérsékletnek és hangulatnak szokatlan jelenség volt az, hogy egyszer — szépen, halkan — da- nolászni is hallottam őket. A táncegyüttes vezetőjénél történt fogadás hasonló ünnepélyességgel zajlott le. A legnagyobb meglepetést azonban a táncegyüttes rendezésében megtartott hangverseny okozta. A meghívott kvintett — úgy mondják — hobbyból foglalkozik kizárólag a középkor, illetve a reneszánsz zenéjével. Fáradságot és anyagiakat nem kímélve, szívesen mennek bárhová, bármilyen környezetbe zenélni, hogy propagálják — méghozzá igen magas színvonalon — ezt a csodálatos muzsikát. Mindannyian több fúvós, pengetés, ütős hangszeren játsza nak, s időnként énekelnek. Ezen a kocerten magyar szemnek szokatlan jelenség tanúja lehettem. A nálunk megszokott ünnepélyesség és figyelem látszólag hiányzott Hangverseny közben ettek, ittak, beszélgettek, s ami még különösebb volt a zenészeket egyáltalán nem zavarta ez körülmény. S amikor a zenekar átvonult a táncparkettre, hogy ott folytassa a reneszánsz táncmuzsikát, szinte egy emberként követte őket a hallgatóság, s nagy igyekezettel próbálták utánozni az előtán- eos kislány lépéseit, motívumait. Másnap az egyik fiatal zenész házaspár meghívott magukhoz. Filmre vettem sokféle hangszerüket. Ők pedig a dús ebéden felül megajándékoztak magnószalagra fölvett saját muzsikájukkal, amit én Bartók Csodálatos mandarinjával viszonoztam. S akkor következett be a legnagyobb meglepetés. A dánok ősi hangszerein fölcsendültek Bartók, Kodály és Bárdos feldolgozásai, majd sok magyar népdal, illetve magyar lemezek is. Bár csak a magyar családok szeretnék és ismernék úgy a mi saját muzsikánkat, mint ez a dán család! ZENÉNKET a világ élvonalába tartozónak mondották. Valahogy úgy vannak ezzel, hogy aki igyekszik megismerni saját népe kultúráját, az megtanulja becsülni a másokét is. Együd Árpád Ilike, a manikűrös — Hogy telik el egy napja az egyszerű dolgozó nőnek, az anyának? Nincs benne különös, csak a huszonnégy órát szűkre szabták a mai követelményekhez képest. Fél hétkor fölébred Tomika és fölébreszt engem is. Ha délelőttös vagyok, arról nem beszélek, mert az még kuszább. Rendbe teszem a kicsit, megreggeliztetem, s kezdődik a takarítás, ez a legfontosabb, mert a kisfiam is szokja meg a rendet, jobban érzi magát a tiszta, szép környezetben. Ütána főzés. Mindennap főzök. Közben bevásárlás, hetenként mosni, vasalni. Délben együtt ebédelek Tomival, őt aludni teszem, gyorsan elkészülök, s felugrok az utolsó pillanatban a buszra. A kicsire a dédike vigyáz. Hat, hét, nyolc óráig, mikor meddig dolgozom, utána rohanás haza, vacsorakészítés, kicsit foglalkozom a kisfiámmal, engedem, hogy kibeszélje magát, mese, ágyba dugom, ami nap közben elmaradt, azt elvégzem. Mohón könyvet veszek a kezembe, de rövid idő múlva olyan mélyen elalszom, hogy hat ágyúval sem ébresztenek föl. A vasárnapok jobbak, mert többet lehetek a kicsi fiammal. A férjem nagyon megértő, sokat segít, s ez mindennél többet ér. Amikor először leültem a »keze alá«, le sem tudtam venni a szemem az arcáról. Kislányos, kedves mosoly húzódik meg vonásaiban. S olyan melegen szól az emberekhez, lehetetlen ellenállni egy hálatelt pillantásra. Egyszer megkockáztattam a kérdést: — Mondja. Ilike, mindig, mindenkihez ilyen? Értetlenül, kicsit megbán- tottan emelte rám a tekintetét: — Igen. De hiszen ez természetes, olyan szeretetreméltók a vendégeim. Máskor arra lettem figyelmes, hogy ha valaki a fodrász kollégák közül kiszaladt a boltba, Ilikét is megkérdezte, kér-e valamit. Soha, semmiből nem hagyják ki. — Lehet, hogy hihetetlen, de nálunk ez is természetes. Olyan jó műszakban dolgozom, amilyenről csak álmodni lehet. Már évek óta ugyanaz a gárda van együtt Mindenben segítünk egymásnak. Amikor én ide kerültem, ót éve, egyetlen vendégem sem volt. Állandó vendégkört kialakítani pedig roppant nehéz. Olyan gondoskodással vettek körül, Marika, a barátnőm, Ilus néni, a főnöknőm. De ha beteg valaki, ha gyermek születik, ha a nagy családunkban bármi történik, ott vagyunk. Aki itt rosszul érzi magát, ne a közösségben keresse a bát Ilike, Pintér Györgyné, a Kaposvári Fodrász és Fényképész Ktsz 1-es számú kaposvári üzletében dolgozik. Azt hiszem, a legnagyobb erénye, hogy szereti az embereket. Láttam előtte orvosfeleséget, diáklányt, munkáslányt, de a város széli kertész nénit is, akinek ötször annyi idő alatt hozta rendbe repedezett keiét, mint másnak. Vele a virágokról beszélgetett. Van, akinek divattanácsokat ad, minden vendégét meghallgatja. — Nem mutatós a mi szakmánk, a körmökön csak azt veszik észre, hogy csúnya. De a manikűrös lelki klinika is. Itt le kell ülni, itt pihenhetnek egy kicsit a fáradt asz- szonyok, valahogy a nyelvük is megoldódik. Olyan boldog vagyok, hogy kitüntetnek a bizalmukkal. A névnapomon elhalmoztak virágokkal, csokoládéval, új körömlakkokkal. Ilike nagyon fiatal még, ha nem viselne karikagyűrűt, senki se mondaná, hogy otthon egy hároméves kisfiú szalad elé mindennap. — Tomika. Tudja, én rajongok az otthonomért, a családomért. Szinte mániám a tisztaság, a rendszeretet. És van még egy szenvedélyem, öltöztetni a férjemet és a fiamat. — A sok boldog pillanat közül minek örült a legjobban életében? — Annak, hogy édesanya lettem. És még egynek, hogy olyan anyósom van, aki édesanyám helyett (ő korán meghalt) is gondoskodik rólam. — Mit kívánna most, ha teljesítenék? — Hogy sétálhassak a fiammal. Nagyon szeretnék, de erre egyszerűen nem jut időm. Aztán, hogy annyi könyvet olvashassak még egyszer, mint diákkoromban. Bán Zsuzsa T om Jones, Aradszky László és Rita Pavo- ne számai követik egymást a lemezjátszón, a hangszóró beharsogja az egész környéket. Közben hírül adják a falunak, hogy este a kultúrotthonban szélesvásznú filmet vetítenek ... — Sokkal többen jönnek, mint amikor még keskeny- film volt, a színes szélesvásznú filmek jobban vonzzák az embereket.. Jáger László, a gépkocsivezető már kisebb felmérést is csinált: elyek a legnépszerűbb, leglátogatottabb filmek. Pál Nándor, a mozigépész nemrég ébredt. A vasárnapi munka fáradtságát pihente ki a belső ülésen. Négy előadást vetített le, és csak éjjel fél kettőkor ért haza. — Elég sokat vagyok távol a családtól, és az éjjelezést is meg kellett szoknom. Régebben én is úgynevezett »fix moziban« voltam gépész — keskenyfilm-vetítővel —, de ez így jobb. Igaz, hogy fárasztóbb, de anyagilag is jobban járok. Nézze meg ezeket a gépeket. Nem kell félóránként szünetet tartani, mint a réginél. Másfél óráig pereg a film... És más az, ha felteszem a hetvenes vagy a százas lencsét, és a régi Vándormozisok Megjött a mozi! »lepedőnagyság« helyett szinte az egész falat betölti a kép. Bolondos A katona inkább mogorva, mint vidám. A többiek oda- odafütyülnek vagy kiáltanak valamit egy-egy jó formájú lánynak, ö szótlanul és ütemesen dolgozik. Egyáltalán nem örül annak, hogy ott kell ásnia a csatornát, ahol a volt kedvese lakik. Amikor ide vezényelték őket dolgozni, eszébe jutott utolsó beszélgetése a lánnyal. — Sári — mondta. — Nem kell, hogy írjál. Minek. Két év akkor is hosszú, ha Írogatunk, akkor is, ha nem. A lány megfogta a fiú gallérját és erősen szorította. — Írok azért — suttogta. — Hát írj — egyezett bele a fiú. Azután bevonult katonának, és — azóta nem látta a lányt. Éppen egy éve, és ugyanennyi ideje levelet sem kapott tőle. Mogorván ássa az árkot a fiú, szemébe húzott sapkája alól kiles a házra, aztán gyorsan visz-, szakadja a pillantását. Káromkodik. A többiek nevetnek rajta. Nagyon jó kedvük van. Beléjük bújt a tavaszi fény, átsüt rajtuk, munka közben titokban játszanak. A katona rosszkedvűen végigméri őket. Fent, a parton, a háta mögött áll egy fiatal törzsőrmester, a parancsnokuk. — Mi a baj, Mészáros? — kérdi a katonától. — Semmi — mondja. Mi lenne? — Rossz kedve van — dllapítja meg a törzsőrmester. A fiú bólint. — Az biztos. Az ásó után nyúl, dolgozni akar tovább. A többiek felkönyökölnek az ásókra, lapátokra és nézik. Mosolyognak. Ugratni próbálják. — Jó áll neki — szól valaki. — Micsoda? A katona belenyomja ásóját az árok aljába, és egyszerűen a beszélőkre dobja a földet. A törzsőrmester érzi, hogy baj lehet. — Melózni! — mondja. Nyílik a ház ajtaja. A katonák hajlongva dolgoznak. Kilép egy lány az utcára. Szép. Egy pillanatra megáll, nézi a katonákat. Aztán gyorsan odamegy a fiúhoz. Megáll az árok partján. — Szervusz, katona — mosolyog. Mészáros felnéz. — Szia — mondja és végignéz magán. Keze, ruhája sáros. A törzsőrmester pár lépésre áll, csodálkozik. Megáll a munka. Csend lesz. — Élsz még, Sári? — Te élsz-e? — Látod! — mondja a fiú. — Látod, nem? — Látom. — Már egészen elfelejtettelek — lódít a fiú. — Te mondtad, hogy ne írjak! — Hát persze. Jársz valakivel? — Nem tudom ... A törzsőrmester odalép) hozzájuk. Köszön a lánynak, bemutatkozik. — Elmehetnek — mondja a fiúnak. — A közeibe. Majd a srácok dolgoznak. A katona a lányra néz. Aztán a házra. Csillan a szeme, elmosolyodik. — Bemegyünk? A lány tétován bólint. A fiú kiugrik az árokból. — Kösz’ — mondja a törzsőrmesternek, és elindulnak. Becsukódik mögöttük a kapu. A katona megmossa a kezét, aztán leülnek a konyhában. A lány a fiú csizmáját nézi. Csupa sár. — Jársz valakivel? — kérdi ismét a fiú. — Azt hiszem, igen. — Hiszed? A lány bólint. Az ablakon túlra néznek egy ideig mind a ketten. A fiú érzi, hogy itt nincs keresnivalója. Szégyellt magát, maga sem tudja, miért. — örülsz most, Sári? — kérdi a lánytól. — Nem különösebben. — Mire gondolsz? — kérdi a fiú. — Semmire... Elmúlt. A katonában mintha ösz- szeomlana valami. Azért mégis azt mondja: — örülök neki. így természetes. Már menne. A lány feláll, ő is zavarban van. A katona is felkel. Elköszönnek egymástól. A fiúk csoportba verődve állnak és nézik, amint közeledik. Kutatják az arcát. A törzsőrmester odalép hozzá. — Nem kell elkeseredni. Ez különben is bolondos tavasz. Nem gondolja? A fiú is így gondolja. Legyint egyet. Aztán — mit tehetne! — furcsán elmosolyodik. Gulay István . ez meg egy — A körzetünk elég nagy. Szennától Gadácsig, Igáitól Nagyberkiig, mindenütt a mi műsorunkat nézi a közönség. Igyekszünk is »frissek« lenni a darabokkal, bár ez nem mindig tőlünk függ. Hamarosan műsorra tűzzük az Egri csillagokat, már nagyon várják mindenütt... Pál Nándor tizennyolc éves korában kezdte a szakmát. — Akkor még csak jegyesedé voltam, de egyetlen vágyam volt a mozi. Aztán úgy gondoltam, miért ne tanuljam ki a gépészmesterséget. Mert én mestei^égnek tartom, és érzék kell ehhez is, higgye el. Már kilenc éve járom a' vidéket. — Hányszor filmet? — Tizenöt-húszszor. Néha előre tudom kívülről az egészet, de vannak filmek — így a legutóbbi, a Nyomorultak is, amit nem tudnék megunni soha ... Nem mondom, fárasztóbb ez, hiszen mire bepakoljuk ketten a kollégámmal a vetítőgépeket, az erősítőket, orsókat és a huzalokat, öt máísát mozgatunk meg. És bizony rámennek az ünnepeink is. Ismerjük már jól az egész körzetet, az embereket is, és örülünk annak, ha a nézők létszámával tudtunk bizonyítani a Moziüzemi Vállalatnak. Nem ártott az 1. számú körzetnek, hogy megnövelték, szívesen jönnek a nézők, és mi is szívesen vetítünk — de csak jó filmet.,. T. T. SOMOGYINÉPLA1 1*69. ánrilfe PL
