Somogyi Néplap, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-24 / 92. szám

Ez lett a mindenem í£ 99 Egyszer láttam, amint egy úttörőműsort konferált Nem tudtam, mitől olyan különö­sen örömteli az arca, amikor kijön a színpad közepére. Föl­mentem a lépcsőkön a füg­göny mögé. Egy széken ült, ölében gyerekek, meséltek ne­ki, a lányok percenként meg­puszilták. A piros nyakken- dős úttörők mindig vele iz­gultak, amikor megindult a színpad recsegő padlóin. Más­kor a kisfiúk újságolták, hogy csakis ő mehet velük kirán­dulni, mert ő nem árulkodik, a sáros nadrágot is kitisztítja, mire hazaérnek, és sokat me­sél. Az öt Jendrek Zsuzsa. A Munkácsy Gimnázium tanuló­ja, mindössze tizenhét éves, mégis harminc gyermek pót­mamája. tővel beszélgettem. Csak a Közgazdasági Technikumban karolják föl, becsülik meg az ifivezetőket, ott megkapják a kellő támogatást Hadd soroljam föl jelenlegi funkcióit is. Ifivezető, a váro­si úttörőtanács titkára, a Ki­lián György Ifjúsági és Üttö- rőházban működő nyolcadik osztályosok klubjának vezető­je. Minden úttörőműsor kon- feransza, az úttörőügyek me­cénása. November 7-én meg­kapta a Kiváló ifivezető jel­vényt. amely országos elisme­rést jelent. A vietnami gye­rekeknek a Petőfi utcai Ál­talános Iskola 244-es számú Latinka Sándor úttörőcsapata 1500 forintot gyűjtött az ő ve­zetésével. A Tanácsköztársaság évfordulójának idején kutató­munkát végzett a Petőfi raj­Zene az iskolában és az iskolán kívül Bartók és Kodály már 1911- ben tervet készített új szim­fonikus zenekar felállítására, amelynek egyik feladata évi húsz ifjúsági hangverseny adá­sa lett volna. Hivatalos szer­vek érdektelenségén ez a szép terv éppúgy megbukott, min — később, a két világhá­ború között — Kodály egész népet átfogó, demokratikus zenei nevelési koncepciója, is­kolai zenetanítási reform­gondolata. Az iskolai és az iskolán kí­vüli zenei nevelés egységében lehet igazán eredményes — ma már, a fejlődést távlatá­ból szemlélve, ebben mind bizonyosabbak lehetünk. Az első zenei általános is­kola csaknem húszesztendős, az ifjúsági hangversenyek 1952-ben indultak meg, a kez­detek tehát mindenképpen je­lentős távolságba kerültek már. Mennyire hódít, milyen sze­repet tölt be ifjúságunk éle­tében az értékes muzsika? Elegendő pozitív hatás éri-e fiataljainkat, vagy kevés? Jók-e a módszereink? Minder­ről egyre több a vita. A ki­alakult metódusokat immár senki nem tartja szentírásnak, pedagógusok, elsősorban zene­tanárok azon fáradoznak, hogy munkájuk hatásfokát emeljék tanításban, — Magam se hiszem, hogy tizenhét éves vagyok. Hetedik osztályos koromtól állandóan gyerekeket vezetek. Tizenhá­rom éves voltam, amikor a Petőfi utcai Általános Isko­lából elküldték úttörő idegen- genvezetői tanfolyamra. A tan­folyam után egy második osztályos kisdobos raj rajve- zető-helyettese lettem. Én avattam őket, ezt az oszályt vezetem ma is. Most már ha­todik osztályosok, az ifive­zetőjük vagyok. Jendrek Zsuzsa úgy végzi az úttörővezetést, mintha missziót teljesítene. Azt mond­ja, az ilyen jellegű társadal­mi munkákat kevesen végzik szíwel-lélekkel. S ezt meg­érzik a gyerekek is. Valóban. A gyerekek rajon­ganak Zsuzsáért. Példamutató magatartásáért, azért, mert mindent elintéz, mert. sok-sok dicsősséget szereztek Zsuzsa vezetésével. »Zsuzsa, az örök­mozgó«, ahogy elnevezték már az ismerősök. Az általá­nos iskolában amellett, hogy jelesen tanult és végezte az úttörőmunkát, a vöröskeresz­tes feladatokat is elvállalta. Két kitüntetést kapott érte. 1 965-ben pedig a Kiváló úttö­rő jelvénnyel tüntették ki. Az ü alános iskola elvégzése után a Munkácsy Gimnáziumba je­lentkezett. És bizonyos érte­lemben csalódott a gimná­ziumban. — A Petőfi iskolában olyan megé.. Is volt. Tölgyesi Zoltán csapatvezető a világon min­denben segített Fáradságot nem ismerve végezte a mun- , .át. Azt. hittem, kötelességem továbbra is a gyerekek mel­lett maradni, visszajárni az iskolába. Rosszul hittem, hogy lelkesedésemnek a középisko­lában is örülnek majd. Osz­tálytársaim szerint az ifiveze­tő csak úttörősdit játszik. A tanárok sem tekintik valami »elit« feladatnak. A KISZ- szervezetben nem tekintik egyenrangú munkának az ifivezetést a KISZ-es funkci­ókkal. Pedig egy osztály alapszervezetében a legtöbb esetben csak névleges pozíci­ók vannak, míg a gyerekeket nem lehet becsapni. Ha ím- mel-ámmal csinálom, ha nem szeretem őket, elveszítem a bizalmukat, eredménytelen marad minden törekvésem. Zsuzsa őszintén hisz abban, amit csinál, s a nehézségek bátor véleménynyilvánításra is megtanították. Az ifivezetők első országos konferenciáján Debrecenben is felszólalt, el­mondta ugyanezeket. — Igen, mert ezt tapasztal­tam. Kaposváron sok ifiveze­jaL A Pajtás című újsággal levelezik. Nyáron az úttörő­táborokban vezeti a tanfolya­mokat Még felsorolni is ne­héz hol tevékenykedik Zsu­zsa. — Ez lett a mindenem. Na­gyon várom a gimnázium .be­fejezését hogy tanítóképzőbe vpgy főiskolára jelentkezzek, s mint felnőtt úttörővezető vé­gezhessem tovább gyermek­koromban megkezdett mun­kámat Egyik pedagógus na­pon annyi virágot kaptam, hogy többen vittük haza. Édesanyám meg én is csak ámultunk, hogy ennyire ragaszkodnak hozzám a gye­rekek. Aki ezek után hátat ferdít a pajtásoknak, s nem a vezetői pályát választja az a pedagógus- vagy az úttörő- szívtelen és nem érdemel sze- retetet... Bán Zsuzsa mind az iskolai mind azon kívül. Talán közhelynek számít, de nyilvánvaló, hogy fiatalsá­gunk zenei művelődése a pe­dagógusok kezében van. Ügy is fogalmazhatnánk: a pedagógu­soktól függ, hogy a követke­ző 30—40 esztendőben milyen társadalmi bázisa lesz nálunk az értékes, művészi muzsiká­nak, lesz-e nyílt füllel hall­gató, hozzáértő közönség, s mekkora lesz ez a hallgató­ság. A zenetanárok komoly erőfeszítéssel munkálnak a jövő kialakításán, s nemcsak a kötelező iskolai óraszám­ban, hanem az ifjúsági hang­versenyek szervezésével, a Jeunesses Musicales szervezet segítségével, az Ifjú Zenebarát című folyóirat terjesztésével is — hogy csak néhány pél­dát említsek. A zene tanítása (pedagógiai képzettség nélkül is megkoc­káztathatjuk ezt az állítást) különösen nehéz és nagy rá­termettséget igénylő feladat. A tanárnak ugyanis konkrét és egzakt ismereteket éppúgy át kell adnia, mint a zene él- ménvszerűségét. Igaz, vonat­kozik ez az irodalomtanításra is, csakhogy a muzsika nem verbális művészet. Nyilvánva­lóan hibás módszert követ a pedagógus, ha »szolmizálógé­peket« nevel, de nem ismer­teti meg tanítványaival a ze­nei élmény gyönyörűségét; de éppoly tévedés a muzsika »nyelvtanát« és »alaktanát« el­hanyagolni, és fennkölt eszté- tizálásra szorítkozni. Vak em­bernek képről, analfabétának regényről éppoly hiába ma­gyaráznánk, mint a zenei tör­vényekben teljesen tudatlan­nak például egy szimfóniáról. Az ismeret és az élmény te­hát egyaránt lényeges, és a zenepedagógiai programban megfelelő arányossággal kell szerepeljen. A tárgyi ismeret és élmény- szerzés kiváló alkalmai az if­júsági hangversenyek. A zene élő organizmusát a koncert­teremben — legyen az a leg­kisebb falusi művelődési ház — könnyebb átélni, mert az iskolában legföljebb hangle­mezes bemutatásra van lehe­tőség, nem pedig a művészek­kel való kontaktus megterem­tésére. Ebben az értelemben egységes az iskolai és az isko­lán kívüli zenei nevelés, ha­tásában kiegészíti, kiteljesiti egymást. Az ifjúsági hangversenyek hálózata hihetetlenül kiterjedt az utóbbi esztendőkben. 1962- ben az országban mindössze 337 ifjúsági koncertet rendez­tek — ebből vidéken 219-et —. | nótl--kuiicei'tek lo. zsközönsé- tavalyig ez a szám 973-ra nö­vekedett, s ebből 893 műsor vidéken hangzott el. 1968-ban 87 880 ifjúsági lconcertbér- lőnk volt, s az országos ará­nyok legalább a kultúrának ezen a területén megközelítet­ték a lakosság megoszlását. Budapesten 16 355. vidéki vá­rosokban 37 860, falvakban pe­dig 33 675 bérlet lelt gazdá­ra. Az ifjúsági hangversenyek látogatóinak száma összesen 382 886 volt, Magyarország koncerthallgató közönségének tavaly több mint fele az if­júsági bérlők közül került ki. Az ifjúsági hangverseny — mint zenepedagógiai tényező — természetesen nem végcél, hanem eszköz arra, hogy ké­pessé tegyük ifjúságunknak lehetőleg minél szélesebb ré­tegeit a zene élményének be­fogadására. Lehetetlen észre nem venni, milyen jelentékeny közönségnevelő hatása volt már eddig is ezeknek a kon­certeknek. Tíz év alatt való­sággal kicserélődött a »fel­ge, a hallgatóknak legalább 40—50 százaléka 30 éven alu­li. A hatékonyság tekinteté­ben azonban jócskán akad még javítanivaló is. Az ifjú­sági hangversenyeken nemcsak hangszerekkel vagy zenei for­mákkal kell az új közönség­nek megismerkednie, a hang­versenylátogatás, a közös ze- , nehallgatás gyakorlatát is el kell sajátítani ahhoz, hogy a zene igaz élmények forrása le­hessen. Az ifjúsági koncert funcióját tehát félreértik azo­kon a helyeken, ahol azt a reguláris tanítás valamifele meghosszabbításának tekintik. Előfordul, hogy az iskolai ta­nításból csípnek le két tan­órát a zenének, s ily módon a zenehallgatás örömét valami közömbösség váltja fel. a fia­talok az ilyen muzsikálást leginkább »tandolog«-nak te­kintik. A jelentésekbe ter­mészetesen belefoglalható, hogy ez meg az történt a ze­nei népművelésért, de az ilyen akciók formálisak és kevéssé hatékonyak. Ifjúsági hangversenyeinket — szerencsére — nem az ilyen kényszeredett akciók, látszateredmények, hanem igazi sikerek jellemzik. S itt, befejezésül, még egy nem lé­nyegtelen momentumra sze­retném felhívni a figyelmet. A számszerű növekedés szédí­tő irama és a tartalom meg­erősödése csakis demokratikus közgondolkozás és irányítás talaján születhetett meg. A helyi tanácsi szervek, sőt a falusi pedagógusgárda segítsé­ge és pártfogása nélkül az or­szágos monopóliumot élvező Filharmónia ilyen eredmé­nyekre éppúgy képtelen lett volna, mint ahogyan a helyi szervek sem tudtak volna központi támogatás és bevált módszerek központi elterjesz­tése nélkül ilyen eredménye­sen boldogulni. A zenei _ élet demokratizmusa a zeneileg ki­művelt emberfők gyarapítását igényli, de ennek a közélet de­mokratizmusa az elengedhe­tetlen alapfeltétele. * I A bedegkéri ameríkás >*•... s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk.­(József Attila: Hazám) — Nagypapa! Téged keres­nek — nyitja ki előttem az ajtót az unoka. A szobában tisztaság, az ágyon néhány új­ság, könyv, az asztal mellett, a lámpa ernyős fényében szemüveges bácsi olvas. — Zsódér György — mutat­kozik be, kézfogása határozott és kemény. . A kölcsönös ud­variassági formulák után be­csukja a szakadozott fedelű könyvet. — A kisunokám hozta a könyvtárból, azt mondják jó regény — magyarázza —, el­M a d arasz o k ötven éve itt még erdő volt. A múlt század második fe­lében még izgalmas történe­tet írtak arról, hogyan szo­rult padlásra a társaság és hogyan ették meg vacsoráját a betörő farkasok. Farkasrét, Farkasvölgy... már csak nevek őrzik a ve­szedelem emlékét. Meg fák. A kertekben százados fák állnak, tölgyek, bük kök, me­lyek még a régi erdő ma­radványai. A mi kertünkben is van néhány tölgy meg juharfa, a mai napimádó korban in­kább aggságnak, mert nagy árnyékot vet, nem engedi a házhoz a napsütést De lombjával, odúival fész­ket ad a madaraknak. Van is olyan koncert haj­nalonként, hogy a mélyen alvó is fölébred. Egy öreg feketerigó kezdi meg, vala­hol messze, aztán rázendít az egész madársereg. Mire a nap fölkel és az autóbu­szok járni kezdenek, már új­ra csak néhány madár pi- tyeg, a nagy hangversenynek vége. De akkor kezdődik valami kedves trillázás. Egyszer, kétszer, harminc­szor. Az egyik szomszéd mada­rász. Lépes vesszővel fogja az énekes madarat, kalická­ban tartja, napsütéses reg­geleken kiteszi a kalickákat a falra és dalolnak a mada­rak. A szomszéd azt is tud­ja, mikor kell letakarni a kalickákat, apró vászonbúrá- kat varrt a felesége, mert a fél napig letakart madár szebben énekel, ha leveszik róla a vászonbúrát. És természetesen eteti őket kendermaggal, kölessel, ma- dáreleséggel. A másik szomszéd meg be­kopog hozzám. — Hallom, te sokat jársz vidékre, nem tudnál nekem néhány kiló kordát hozni? — Minek az neked, Sanyi bácsi? — Kukacot akarok te­nyészteni. — Kukacot? — Ha a korpát összekeve­rem reszelt sárgarépával, megnőnek benne a lisztku­kacok. — Minek az neked? — Na, gyere csak. Megyünk a kert végébe, és Sanyi bácsi néhány napra­forgómagot vesz a tenyerébe és kitárja a karját. — Cint, cini, cinike ... Kis cinke ugrál az ágon. egyre közelebb, egyre bát­rabban, végül rászáll a ki­nyújtott tenyérre és elviszi a napraforgómagot. — Ez a legbátrabb. Mikor fes.ettem a kerítést, rászállt az ecsetre, csupa festék lett a lába. Szinte sajnáltam. De figyeld csak, jönnek a töb­biek is. És jön az óvatos fakusz, a rozsdafarkú madár, és a surrogó, nehézröptű har kály. — Nincs olyan könyved, ímelyik ezekről a madarak­ról ír? Dehogy nincs. Ez az. És böngésszük a madár szokásait, fészkelési rendjét, táplálkozását, mikor költ, hány tojást rak? A cinke rászáll Sanyi bá­csi vállára. — Tudod, mit csinálnék, ha sok pénzem volna? — Vennél egy mázsa kor­pát. — Nem. A rozsdafarkú a kerítésen lesi a napraforgószemeket Egy-két feketerigó füttyent és szólnak, megrendelésre. táskarádió módjára szólnak ismétlődő trillával a másik szomszéd letakart madarai. — Hát mit csinálnál? — Megvenném ezeket a nyomorult kalickás madara­kat és szabadon engedném őket. Hogy abból micsoda Hangverseny lenne! És meg van győződve, hogy azok is a tenyeréből enné­nek. Sipos Gyula olvasom én is. — A könyv a Némó kapitány. — Hány éves, Gyuri bácsi? — Számolja ki — kacsint az öreg. — 1886. április 24-én reggel három órakor szület­tem. — Nem látszik ennyinek. — Hát tudja, enni, inni még tudok, csak a munka megy nehezebben. Egészség legyen, ez a legfontosabb. Gyuri bácsi — négy testvé­rével együtt — szegénynek született. Kepésarató volt az egész család egy törökkopá- nyi nagygazdánál. Nem akartam örök éle­temre koldus maradni, 1912- ben kölcsönt vettem föl, — részesaratóként meghalhatok később is, gondoltam —, az­tán papucsban és bekecsben irány a határ, onnan Amerika. Sopronban elkapták, nem volt útlevele, elvették a köl­csönkért kétszáz koronát és visszaküldték falujába. — Nem is mertem nappal betoppanni, megvártam az es­tét, mert ugye, nagy szégyen az ilyesmi... Másodszorra sikerült kijut nia az »ígéret földjére«, mun kát is kapott: a személyautók fényes részeit csiszolta öt esz­tendeig — dörzspapírral. Két évre rá feladta az első pénzes utalványt a család részére, ötezer koronát! Nagyon ko moly összeg volt ez akkoriban, de jött a válság, és 1920-ban kétszáz dollárjába került a fiának vásárolt öltöny. 1924 áprilisában ismét neki­vágott az újvilágnak. A hajón erdőirtásra toboroztak embe­reket Kanadába, s mivel Gyu­ri bácsi papírjaival ismét volt valami baj, őt is beosztották egy favágó csoportba. — Akkoriban már jól be­széltem angolul — nem is le­hetett enélkül boldogulni —, elhatároztam, hogy lelépek. A vasúton csak a jegyet kér­ték, átcsúsztam ismét Ameri­kába. Buffalóban egy vasgyár­ban találtam munkát, megkap­tam a csiszolópapírt és tiszto­gattam a vasakat. De kevés volt az órabér! Ebben a vá­rosban sok magyar élt, volt aki segített is, az egyik elő­munkás révén kerültem egy gumigyárba. Jó munka volt, azt meg kell hagyni, fizettek is, de bőrbetegséget kaptam a gumitól. Ott kellett hagynom. A munkaközvetítő irodába ajánlólevéllel mentem el. Rengetegen várakoztak, főleg bevándoroltak. Sok-sok nyelv zűrzavarában tolakodtam az asztalig — sorszám nélkül. I have a letter for you — magyaráztam a tisztviselőnek, aki végül is elolvasta, és más­nap már vasalt nadrágban lyukasztottam az abroncsokat — ismét egy autógyárban. Felesége itthon emberfölötti erővel dolgozott, élére rakos­gatta a távolból kapott koro­nákat, mert tudta, hogy ha a férje hazajön, ugyanúgy arat­hat tovább, mint korábban. — 1927 augusztusában bú­csút möndtam Amerikának, háromezer dollár volt a zse­bemben. Két évre rá megnyi­tottam a saját kocsma .•■.at. Namr szó volt ez. kérem! In­nen a környékről is sokan pró­báltak szerencsét az óceánon túl, de nem becsülték meg magúkat, jó néhányuk börtön­ben végezte. — Miért nem maradi ott, hiszen kimehetett volna a csa­lád is? — Idegen voltam én. ké­rem, megtűrt magyar. Élni csak itthon lehet. Amikor a kocsmáját álla­mosították. Zsódér bácsi ma­radt az üzletvezető, innen is ment nyugdíjba 1964-ben. Ülünk a szobában, ismeret­len arcok emelkednek föl a még ma is friss emlékezetből, egy régi történet, amikor kis híján összeverekedett a pök­hendi. magyargúnyoló elé­rnünk ássál, akit csak azért nem ütött meg. mert tudta, hogy ez az állásába kerülhet, és visszatoloncolják. Vasárnaponként kártyaparti­ra .gyűlnek össze a falu öregjei. — Csak az a baj, tudja, hogy a szemem nincs telje­sen rendben, az ókula sem segít sokat, a minap is kine­vettek, mert renonszot csinál­tam . .. Sály Géza SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök, 1989. április 24.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom