Somogyi Néplap, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-20 / 89. szám
G $bor mSr két éré nem volt otthon. Most ölbe való gyermekévei és feleségével nekivágott az útnak. Bőző este minden szépet elképzelt a falujáról; megjelent előtte minden ház, minden út, minden ösvény; nem is létezett más a világból, csak falu, benne az édesanyja, körötte a szomszédok, s szerte az ismerősök, akiknek neveit issük és Harmatuk miatt gondolatban is jó volt kiejteni: Zordon Miksa, Gagó Béni, Barkács Imre, Bő András, Boksa Gedeon. Nagy. régi nevek voltak ezeik. Sámáiniíe- vek. Gábort is Bő Gábornak hívták. — Isteniem — mondta az anyja —, hát megjöttetek? Nem kellene ennék a csepp gyermeknek megmosdani? Annyi út után? Annyi törődés után! Máris hozom a vizet Gábor tudta, hegy a fúnott kút jó öt percre van a házuktól, akarta venni a vödröt meg a kannát, hogy majd 5 hoz viaet, jóformám azonban az édesanyja addigra vissza is ért. — De hamrr megjárta. — Hisz itt a csap a kapunál, — Miféle csap? — Viaet vezettek itt írónőén uteába. Jó csirke-ebédet ettek, elpilledtek. Gábor járt egyet & környéken, beköszönt Gagó Bénihez, aki nemrégiben a tsz raktárosa lett, s megivott egy pohár bort a kocsmában Boa-kacs Imrével, alá a közös gazdaságok szervezésének idején inkább a vasúthoz menekült krarnpácsolának, csakhogy ne keSjen a kötaösbe menni. — Csak meet tótom, hogy itt vizek vannak minden utcában. — Vaunak, hogy a fene egye meg. — Mért egye a fene a -viaet? Rossz? — ízre jó, az isten vertó meg. _ Aztán hozott még egy pohár bort Barkács Imrei — Az íze jó, sőt! Nagyon jó. Ráadásul ott van trimdenki- nek a kapujában. Csak a bánat, airút hozott! Azt nem _ tudja lenyelni az ember. Többet nem szólt. Mások' is jöttek az asztalhoz, Gábor pedig hazament az édesanyjához nemsokára, hisz disznóölésre készültek, meg kellett még reszelni a késeket, meg- darálni a borsot, tisztába tenni a rizst, rendbe tenni a húsdarálót, megtisztítani pihés héjaiktól a fokhagyma-gerezdeket. — Miféle bánat az — kérdezte az anyjától —, amit a vízzel nem tudnak lenyelni az emberek? — Hallottam. — Bánat? Édesanyja megvonta a vállát, elfordult: — Kár beszélni róla. Vannak mindenfelé buta emberek. Az istennek megszámlálhatatlan marhája él a földön, te ne tudnád? Éjfélre végeztek a disznóölés előkészíUe Miivel, reggel négykor pedig már Gagó Béni, a raktáros zörgetett, hogy hát akkor kezdjük azt a mészárlást, mert halad a nap. Nem mintha annyira haladit voúna, hogy a hajnali négy késő lenne, de az ember torka ilyenkor hamar kívánja a pálinkát. M egitták a rendes adagot, megfogták a disznót, leszúrták, a tsz-tői kapott szalmával megperzselték, aztán jöhetett a súrolás. Nem sajnálták hozzá a vizet, hisz itt volt egy lépésre a csap. Valterra kar, kölyök koromben — mondta Gábor —, a két kanom majd leszakadt, mire egy disznóöléshez elegendő yíaet hordtam. — Most nem szakad le senkié. — Mégis valami bánatról beszélnek. Gagó Béni a perzselővfllát belevágta a tűaből megenyhül földbe: — Ilyen ez az átok nép — mondta. — Odaviszák elibe a mézet, az se kall neki. Mindenütt valami susmust sejt. Fúrták itt ezeket a nagy kutakat, megy a víz innen a városba. De ha már oda megy. azt gondolta a tanács, mért ne jöhetne ide is, ahol ered? Tervkészítés, számvetés, satöbbi. A községnek van hatezer lakosa, ezerkétszáz portája. Ha minden porta fiáét kéteaerhatszáz forintot, megvan az egész községnek a vize. — Kétezerhatszáz, nem sok. — Pesten. De itt? — Egy ásott kút mennyibe kerül? — Ötezerbe.-- Akkor a vízvezeték megéri á bolondnak is, nem? — Meg — mondta Béni. '— Te tanácstag vagy, megszavaztad? — Meg. — Kifizette mindenki? — Az állam hitelt adott rá. Tíz év alatt kell kifizetni. Munkálkodtak rendesen egész nap. Megszedték a szalonna tetejét, formásra alakították a négy sonkát, kockáira vágtak a asímakvalót, megdarálták a kolbásznak való húst megtöltöttek a hurkát, szóval elvégeztek mindent annak rendje-módja szerint Este megvolt a tor, a víz nem kellett hozzá egyáltalán. Volt még bor. Másnap délután Gábor fiész— Hová induisz? — kérdezte az anyja. — Járok egyet. — Ha akarod, viheted a rokonoknak a kóstolót — Benézek inkább a tanácshoz — mondta Gábor. — Minek? — Megnézem Boksa Gedeont. — Menj csak, ha az anyád házánál nem érzed jól magad. Gábor cigarettára gyújtott ;— Eddig soiise tiltotta — mondta. — Neon tiltok én most se semmit. Oda mégy, ahová akarsz. Megitatmak, telebeszélik a fejedet de hát az kell neked, nem » jói csendes nyugalom. — Hát akkor nem megyek — mondta hunyorítva Gábor. Játszott az ölbe való gyermekévet este megvacsoráztak, s a rádió halk zenéje mellett csendesen beszélgettek. —• Ee a víz — mondta egy- szercsak az anyja —, kár beszélni róla. Kidaboiták rendesen, hogy aki vállalja, hogy tíz év alatt kifizeti, írja alá az ívet. Aki nem írja alá, azon hat hónap alatt behajtják. Tíz év, meg hat hónap. Csak nevetni tud az ember, nem? Gábor agt kérdezte:— Édesanyám aláírta? — Mit? —' A tíz évet Az anyjának nagyon nyílt és tiszta volt a tekintete: — Buta vénasszonynak képzelsz te mér engem — mondta. De másnap Gábor mégiscsak elment Boksához, a tanácselnökhöz. rnélktítt, hogy az anyja tudott volna róla. Kártyát kerítettek, áthívták az iskolaigazgatót, tízfilléres alapon ultiztak egy keveset — És aki nem írta alá — kérdezte hirtelen Gábor —, azon valóban behajtjátok hat hónap alatt a kétezerhatszá- zat? — Be. Csend volt — Musizáj — mondta Boksa. — Az ember tartsa meg a szavát, a jót is, a rosszat is. Különben szétfolyik és a népek szemében semmivé lesz. Nem akartam én ilyen módszerhez folyamodni, de nekem is csak úgy biztosította a pénzt a beruházáshoz a bank, ha viszem az aláírásokat. A vizet a község érd kében egyszerűen bűn lett volna kihagyni. Megszavazta hát a tanács, hegy aki nem írja alá, azon behajtjuk. Ha dolgozik valahol, levonjuk a fizetéséből. Ha egyéni, hozzátesz- szük az adójához. — Hányán nem írták alá a tíz évet? Boksa letette a kártyát, felállt: — Azt kérdeznéd inkább: hányán írták alá. — Hogyhogy? >— Egyszerűen nem hitték, hogy oeuajtjuui. Legyuitettari. Mosolyogtak rajtunk. Még némely tanácstag is. Behajtani? Ha egyszer az állam tíz év türelmet adott? Hol van még az a tíz év? És hátha nem is kell ffizetni egyáltalán? Nem kell azzal az aláírással sietni. Várjunk csak a végére. Hiába könyörögtem. Hiába tettem ki a telkemet. Magam mentem el legalább kétszáz portára. Vasárnap, amikor az emberek kijöttek a templomból, a tamácsháza előtt beszédet tartottam. — Nem hittek? — Nem. — Hányán nem hittek? — Nyolcvankét százalék nem írt alá. Gábor ivott egy korty bort: — A szomszédunk, Gagó Béni, a tsz raktárosa aláírt? — Nem. — És az anyám? Boksa leült, hogy megkeverje a kártyát és osszon: — Ne haragudj — mondta. K :-sőn, éjféltájban került haza Gábor. Felesége és a gyermek tnár aludit. Csak az anyja (várta és ő kérdezte villanó’ tekintettel: — Hol voltál? — Kártyáztunk Boksáiknál. — És? — Semmi más. Csak kártyáztunk. És olyan nyíltan nézett az anyjára, mint-ahogyan az tagadta te előtte a múlt napon a szégyenét. Mert mért kellett volna még megtetézni ezt? kelődött. GALAMBOS LAJOS: VIZEK Re flektor fény bem RÁDAY IMRE A Fészek Klubban a pályatársak szerető gratulációkkal veszik körül Ráday Imrét, aJ^it nemrég Kiváló művész címmel tüntettek ki. Az utóbbi években gyakorta került sor ilyen gratulációkra: éppen tíz esztendeje nyerte el az Érdemes művész címet, 1965 szeptemberében a Munka Érdemrendet, 1967 áprilisában a szép magyar beszédért járó Kazinczy díjat A Kiváló művész cím talán a legnagyobb, amit színész elérhet. Innen visz- szatekintve mulatságosnak tűnik: egykor saját édesapja sem akarta elismerni, hogy a fia színművész. Nem afféle til+akozás volt ez a komolytalan szinészmesterség ellen. Az apa — a Népszínház akkori statisztavezetője — örömmel figyelte a kisdiák önképzőkört sikereit, vendégOMOGTI NÉPLAP Vasárnap, 1989. április 20. fellépőiét a Bezerédy utcai leányiskolában, ahol először hódította meg a közönséget, és főleg a lánysziveket Azzal is egyetértett amikor a fiú — egyik osztálytársa javaslatára — néma statisztá- lást vállalt az Operettszín- házban, t amikor ezt követően először szólalhatott meg a világot jelentő deszkákon. — Blahánét ünnepeltük a Népszínház díszelőadásán — emlékezik vissza a művész. — A kórusból engem választottak ki, hogy cserkészruhában felköszöntsem. Azóta egyre- másra felejtem a régi szerepeimet, de ezt a tizenkétsza- vas köszöntőt nem feledem el soha. Ráday a gimnázium után Rózsahegyi Kálmán színész- iskolájába került, majd innen a székesfehérvári, később a kaposvári színházhoz. A kaposvári hónapokban történt, hogy édesapja következetesen »Ráday Imre úrnak, Kaposvár, Színház« címezte leveleit, i a reklamáló kérdésre csak legyintett. *Színművész úrnak? Ugyan, nem vagy te színművész!■* Véleménye megingathatatlan maradt egészen Márkus Emilia kaposvári vendégszerepléséig. A kritikák a nagy művésznő mellett egyedül a fiatal Ráday Imre teljesítményét dicsérték. Ezután érkezett az első »színművész úrnak* címzett levél az apától, majd nemsokára szélesebb körű elismerés is: filmszerződés Berlinbe. — A kaposvári szereplés életem legtanulságosabb és legkellemesebb időszaka — emlékezik vissza a kiváló színművész. — Ott tanultam meg igazán, hogy mi a színház. Ma talán hajszának nevezném azt az életmódot — hisz minden este színpadon voltam —, de akkor élvezetesnek tűnt. A hároméves berlini filmezés után a Nemzeti Színházhoz szerződött, majd játszott a Belvárosiban és a Vígszínházban. A háborút megelőző évtized volt ez. A szép hangú, megnyerő külsejű színész Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért és mások színműveiben szellemesen csevegő, elegáns és hódító úrifiúkat alakított. A háború utáni Madáchban, a Néphadseregben főként értelmiségi figurákat, majd a József Attila Színházban — melynek megalakulása óta tagja — szinte mindent. A tévé képernyőjén színházi közvetítésekben és tévéjátékokban is gyakran látjuk Ráday Imrét, aki a televíziót szívéhez közelálló műfajnak, bár meglehetősen kialakulatlannak tartja. Magvas és meggondolkodtató szerepekre vágyik, szerető aggodalommal figyeli a magyar dráma fejlődését, s e két dolog eggyéforr a vérbeli színész gondolataiban: bárha írnának a magyar drámaírók mind több jelentőségteljes és izgalmas művet, és benne hasonló jelentős és izgalmas szerepeket. Zilahi Judit ZÁGON BERTALAN: ARTISTÁK (A 11. Tavaszi tárlat anyagából3 ABAJ: Kazalt legény vallomása Te szép leány, köszöntelek, mint sorsomat, szerelmemet Nézd: napom könnyes, bánatos. Néad: itt az életem, tied. A legszebb vagy. Száz éven ét hozzád foghatót szem nem lát. Csak teutánad vágyom én, tőled ragyog fel a világ. Lehet, hogy vén koldus leszek, de az utam más nem lehet, éjjel mint lázáimot látlak, szívem szinültig telt veled. Sem ellenség, sem gyűlölet, sem más asszony, ki rám nevet, szívemben nem olthatja ed hőn lángoló szépségedet . Ó jönne bár oly pillanat, hogy érinthetném ajkadat, míg illatával elhódít kemény kebled, befont hajad. Hideg pillantásod alatt meglátnám forró vágyadat s mámoromban megérteném: hozzád hasonló nem akad. Lényeddel el nem telhetem, ha végigsiklom testeden, a szenvedélytől elhalok — s tebenned tűz gyúl, szertelen. Enyém vagy már... a jurta szűk. De mégsem! Nem vagyunk együtt. Ám ón sólyommadár vg^-cl:, és rád találok mindenütt Nem vagy te gonosz, kapzsi nő, de büszke, vagy és vakmerő, s egyre drágább vagy szívemnek, amint repül a gyors idő. Bár találkoznánk mielőbb! Madárkám, hadd szálljak féléd! Hadd nézzem, hozzád tapadva, szemednek izzó éjjelét. (Radő György fordítása.) Abaj, Kuraribaj fia {1845—1904) az új kazah Irodalom megalapozója, költő és zeneszerző volt. Mint hűbéres nagyúr Ha, gondos nevelésben részesült, s az orosz Irodalom hatása alatt a forradalmi demokrácia eszméi hatották át. ö tette modernné az ősi kazah költészetet azáltal, hogy új témákat, formákat, műfajokat honosított meg. Szerelmes versét, amely hangjában és versformájában a keleties kazah sajátosságokat mutatja, a kazah kulturális napok alkalmából közöljük. KÁRPÁTI KAMIL: ALKONYAT A tető alámerült már. Gőzölög a hűlő cserép. Csak a kémény döfi a fénybe nyírfánk termetét. Kimondhatatlan messze a felhő. Már terebélyesül Itt mélyben a homály. Megütök szikla-e gyedül. A tárgyakról szökik a fény. Szökik belőlük a meleg. Hallgasd velem a muzsikáját: még halkan lebeg csuklóm körül, hová állam súlyos göröngye nehezül. Szökő fény, vagy sötétlő föld az* ami hegedül?
