Somogyi Néplap, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-17 / 86. szám
9 MŰKEDVELŐK Ä műkedvelő szó jelentése sokat változott az utóbbi húsz év alatt A »műkedvelő színvonal-« nem azt jelenti 1969- ben, amit 10—15—20 évvel ezelőtt jelentett. . Pontosabban nemcsak azt. Nem kétséges azonban, hogy megszűnt a szó egyértelműen lekicsinylő hangulata. Aki a tv művészeti vetékedőit (pl. Ki mit tud?) figyelemmel kíséri, vagy — közeíebbi példával — megtekintette a művészeti szemle nemrég lezajlott megyei bemutatóját; ismeri a táji műkedvelő művészeti versenyeket, annak nem kell bizonygatnunk ezt Viszont azt sem állíthatom, hogy a műkedvelő művészeti mozgalom színvonalában minden a legnagyobb rendben van. Pontos mérlegkészítésre nem érzem hivatottnak magam, mindössze — az elmúlt év eredményei alapján — néhány tanulságra szeretném ráirányítani a figyelmet. A legutóbbiaknál kezdeném. A kaposvári díszbemutató, mint beszámolónkban már említettük, jelzett valamit a megyei egészre vonatkozóan is. A nemes vetélkedés szellemét jelezte és azt, hogy vannak eredményeink. Miben látom ezeket? Elsősorban: szigorúbb volt a mérce — rangosabbak a produkciók. A járási bemutatókat ugyanaz a bizottság ítélte meg Itt a mozgalom átfogó képének megismerésén túl módjuk volt a legjobbak közöl válogatni. Harmadsorban igen örvendetes az új, friss erők, , a fiatal tehetségek segítése, felkarolása, amit a megyei bemutatón is érezhettünk. A bemutatósorozat három- lépcsős (körzeti, járási, megyei) rendszere Somogybán korábbi jó és bevált hagyományokra épül. Konkrét fölméréseket sajnos senki nem végzett, azonban — meglehetősen durva — becslésünk szerint több mint négyezer fiatal vett részt megyénkben a körzeti művészeti bemutatókon. A járási és városi vetélkedéseken több mint 130 produkció közül 43 »-kiváló-«, 56 »jó«, 40 pedig »megfelelő« minősítést érdemelt a zsűri döntése alapján. S itt, elsősorban ezzel kaocsolatban néhány észrevételt: Bármennyire nincs abszolút mérce — még művészeti ágakon belül sincs ilyen —, a csaknem száz »jó« és »kiváló« minősítést ,-sokalljuk, az egyharmadnár is ritkább »megfe- lelő«-vel szemben. Arról nem is beszélve, hogy a »nem felelt meg« vagy a »nem értékelhető« ismeretlen minősítési formula még a bizottság döntéseiben. Ott és akkor is, ahol és amikor a zsűri véleménye, szerint sem lett volna szabad egyik-másik műsorszámnak pódiumra kerülnie. Mégis, az ilyen produkció is »megfelelt...« Kinek és miért felelt meg? Kit és milyen célból vezetünk félre, ha a legnagyobb jó szándékkal is? Nem vitatom, nagyon kényes probléma ez njinden évben. Egy-egy döntés sajnos még ma is megorrolás, a csoport »feloszlásának« kockázatával jár. Időszerű volna azonban most már a kérdést úgy is fölvetünk: milyen kollektíva, milyen együttes az, amelyik a szakemberek elmarasztaló szakvéleménye után — ahelyett, hogy a hiba kijavítására gondolna — megsértődik? Egyáltalán érdemes-e működnie az ilyen csoportnak? S ezen a ponton egy másik, meglehetősen általános problémát is számba kell vennünk: a hiúság kérdését, amely nem azonos a műkedvelőknél is szükséges művészi önérzettel. Ha valaki figyelmesen végignézte a díjkiosztásokat a járási bemutatók után, különös tapasztalatokat szűrhetett le akár csak az arcokat, a díjátvevők* tekintetét vizsgálva is, vagy elejtett megjegyzésekből. Nem mindenkinél, de az esetek többségében csalódottság ült a szemekben, olykor sértődöttség, harag is, különböző színekben és érzelmi skálán. Miért? Azért, mert csak »jó«-t vagy csak »megfelelő«-! kaptak. Következésképpen: igen sokak szemében egyedül a »kiváló« minősítésnek van becsülete. (Szemlélet ez, amiért felelősek vagyunk!) A középső és az alsó fokozatnak nincs kellő rangja, tekintélye. Ezt pedig a jövőben meg kell teremtenünk; a mostani szemlélet árt az egész mozgalom színvonalának. Megteremteni, igen, de hogyan? Mindenekelőtt: szaktanács- adással, őszinte, kendőzetlen szakvéleménnyel, év közben: az együttesek, csoportok próbáin. Ez elsősorban a járási művelődési központoknak, a művészeti ágak járási szakreferenseinek volna a módszertani feladatuk. Vagyis kapjanak instrukciókat és szak- módszertani segítséget a műkedvelő művészeti csoportok, ott, helyben, próbáikon, esténként. Ennek — mint hírlik — ma még sokféle akadálya van más népművelési ágakban is. A szakmódszertani központok részére a pénzügyi szervek nem engedélyezik a kiszállási költséget. tiszteletdíjat stb. Pedig enélkül nem megy! Lassan kétéves a kettős alárendeltséget megszüntető kormányhatározat. A művészeti csoportok látogatása ma is alkalomszerű, szórványos. A járások — fokozott önállóságukból következően — teremtsék meg a művészeti együttesek, szakkörök stb. szervezett szakmai támogatásának a tárgyi és anyagi feltételeit. Enélkül a művészeti csoportok szerepléshez juthatnak ezután is oly módon, hogy bárki egyetlen próbájukat meghallgatta volna. A rendszeres szakmai tanácsadás, ellenőrzés nélkül se a művészeti nevelésben, se a művészi színvonal emelésében nem juthatunk előbbre! , Végül meg kell említenünk a csoportok, együttesek fenntartó, illetve támogató szerveinek az aktív együttműködését, örvendetes fejlődést tapasztaltunk! Megszűnőben a korábbi »én«-komplexus: az »én vállalatom dicsősége« stb. S mind jobban előtérben a műkedvelő művészeti jno/.galom önzetlen támogatása, társadalmi jelentőségének, hatásának felismerése. A műkedvelők idei vetélkedősorozata lezárult. Bizonyos művészeti ágakban (kórus, irodalmi színpad, néptánc) országosan is számottevő eredménnyel, fejlődéssel; a részvevők jelentős hányadánál a művészi igényességre való törekvésekkel. Szóltunk problémáiról és a megoldás néhány lehetőségéről is. Ennek a reményében még annyit, hogy 1970. április 4-e megünneplésének az előkészületei gyakorlatilag megkezdődtek. A felszabadulási kulturális szemle minden eddiginél szélesebb alapokra épül és ja korábbiaknál nagyobb szabású esemény- sorozatot ígér. Ehhez és gyakorlatilag a műkedvelő művészeti mozgalom területein való továbbié péshez már most — egy évvel korábban — igazítanunk szükséges elgondolásainkat és terveinket megyes»erte. Wallinger Endre NEVELÉS RŐ L negtjük el a ggeemekkfrwkat! Nemrégiben együtt voltam egy társaságban egy anyával, aki magával hozta tizenhárom éves lányát is. A kisleány erős csontozató, szőke, jól megtermett gyerek volt; kissé fél- szegen ült a széken a felnőttek közt és gyakran húzogatta le rövid szoknyáját. A társaságban jobbára asszonyok voltak és a beszéd a mindennapok szokásos témái körül forgott: hogy milyen nagy tömeg van az üzletekben, hogy a számlákon még sohasem fordult elő, hogy kevesebbet számoltak volna fel, de a több elég gyakori, hogy az iskolákban nem minden tanár osztályoz igazságosan — és más egyebek. A kislány néha az ajtóra pillantott, mintha várna valakit, s a háziasszony rögtön meg is jegyezte: — Zsóka lányom zongoraórán van, de hamarosan megérkezik, s akkor, Mártikám, elmehettek a másik szobába beszélgetni. Márta édesanyja rögtön közbeszólt: — Ó, az én lányom már nagylány, aki a felnőttek közt is igen okosan el tud beszélgetni. — De mégiscsak gyerek! S a gyerekeket nem mindig az érdekli, ami a felnőtteket! — szóltam ■ közbe. Márti anyja fölényes, de jóindulatú magyarázatba kezdett. — Mi sem mondunk el mindent otthon az urammal. De a legtöbb dologról el lehet beszélgetni vele. Ugye, kislányom? A mai gyerek már más, mint a korábbi. Ezek már az atomkorszak gyermekei, nem olyan kis bárgyúak és naivak, mint a régiek. Mi bizony sok mindent megbeszélünk vele, amit mások csak tizennyolc—húsz éves korban mondanának el neki. (!?) Látszott az anya magatartásán és gyermekéről vallott véleményén, hogy egyszem lányát túlságosan is lefoglal- já magának. Az volt az érzésem, hogy nem ismeri a korai serdülésben levő gyermek lelkivilágát, ezért ráerőlteti saját nézeteit, véleményét és egy kicsit témáit is. Így valami savanyúan töprengő és M ár ébren volt, amikor az autó megállt az ablak alatt; minden reggel ébren volt; amikor az autó elment az iskola előtt, noha már esztendők óta nem állt meg. S ma reggel ismét megállt, hallottam, amint kinyílt az ajtó, lépések közeledtek az ablak felé és a következő pillanatban valami berepült a nyitott ablakon a szobába. Aztán kisvártatva ismét fölbúgott a motor, az autó elviharzott, csak egy kis szürke porfelhő jelezte, hogy .merre. A sertésólak irányába. Tehát ő volt! Egy csokor vörös rózsa feküdt a szoba padlóján, friss még, rajta volt a reggeli harmat, a hosszú szárak egy vastag kartoi p apírba voltak becsavarva, s egy selyem- szalaggal átkötve. Primitív lélek romantikus ' megnyilvánulása, gondolta a tanítónő, s attól félt, hogy valaki meglátta, és akkor jaj, mit fognak szólni a pusztabeliek. Hány éve is már? Nem emlékszik pontosan, olyan régen volt, amikor ez a pusztai kanász megkérte a kezét. Sertésgondozónak mondják mostanában. Igen, nem átallotta megkérni a kezét! Volt bátorsága odaállni eléje, és azt mondta: legyen a felesége. És fölsorolta, hogy mi mindene van: itt ez az autó, háza a faluban, most meg azon mesterkedik, hogy egy olyan fajtatiszta puVkutya! armot létesítsen, amilyen kettő sincs az országban. Éva csak dadogni tudott ekkora merészség hallattára: ha akármennyire is csak egy pusztai tanítónő ő, s ha nincs Érettségi bizonyítvány rózsával is rá reménye, hogy valamikor innen elmehessen, akkor is egy tanítónő, több itt valamennyinél. Tapintatosan, ne hogy megsértse ezt a vakmerő fiatalembert, mert ezek a primitív lelkek mind olyan sértődösek és még valami szörnyűségre Vetemedik, tudtára adta: odáig rendben van, hogy a pusztai bálban fölkérte táncolni, de gondolja csak el, mi lenne, ha ők ketten összeházasodnának? Soha nem lenne■ egy közös témájuk, nem tudnának egymással miről beszélgetni, mert* hiszen, szóval hát, a szellemi különbség, az iskola... nem lenne boldog a házasságuk. S arra gondolt: hogyan magyarázná meg a kollégáknak, ha rászánná magát erre a lépésre? Eljátszott a gondolattal: talán kizárnák maguk közül, soha többé egyetlen meghívást sem kapna tőlük. Reménykedések között múltak fölötte az évek, hogy majd csak jön valaki: egykét találkozás után > •odább állt az orvos, nem jött többé az föagronómus, elfogadta egy kollégája közeledését, de az is elmaradt és mást vett feleségül; futó kalandjai voltak, ha beutazott a városba. Aztán belépett a harmincadik életévébe, s a kegyetlen-magányos éjszakákon arra gondolt, hogy róla már mindenki megfeledkezett, sorra-rendre megnősültek, kikben egykor reménykedett. Egy-egy futó kalandra talán még jó lenne nekik, de csak már megalázó titkolózások árán, valahol a csorda- kútnál, vagy a halastó körül ... A pusztáról sem igen mozdult ki, s ha néha el is ment valahová, hideg közönyt talált a kollégák társaságában, esetleg szánakozást látott a tekintetekben. Nem ment. Inkább maga köré gyűjtötte a pusztai gyerekeket, nyaranta kirándulni vitte őket Pestre, vagy paradicsomot és paprikát szedni az államig gazdaságba; a szülők hálából, hogy .a gyerekeikre felügyel, meg-' kapálták a kukoricáját, ősszel le is szedték neki és fölhord- ták a tanítólakás padlására, tavasszal meg megvették tőle, alacsonyabban a piaci árnál. Tavalytól már tyúkokat is tart. Januárban disznót vágott, s a falubeli kollégák reggelig maradtak a disznótorban, s amit nem ettek meg, toros-kosár címén elvitték magukkal; nem győzték dicsérni, milyen kitűnő háziasszony lett belőle, ő meg boldog volt, s a kollégák azóta feléje sem néztek. De ha néha összetalálkoztak, emlékeztek a jó pusztai disznótorra, mondván, hogy jövőre, ugye, megint lesz? S hogy egy esztendőben egyszer megint boldog legyen, ismét vásárolt egy kis malacot és már hízásra fogta ... Es visszaköszönt a kanásznak, aki, ha autóval elment mellette, mindig üdvözölte, de mindig valamilyen ' gúnyos mosoly kíséretében és soha még csak meg sem állt, pedig néha már arra vágyott Éva: álljon meg, kérdezze meg tőle, hogy van, legalább csak ennyit; de ennyi sem történt. Bizonyára megsértődött. Hallott róla másoktól. Soha nem érdeklődött senkitől, mégis beszéltek: létesített valami pülikutyafar- mot, messziről is eljönnek hozzá kutyakölyköket vásárolni; hetenként több alkalommal el-eltűnik a faluból, biztosan van valakije a városban, ahhoz megy autóval, sőt némelykor már tudni vélték, hogy valami nagy tisztséget viselő nőnek udvarol; meg hogy olyan szép háza van, tele rózsával az udvar, kettőt se lehet ilyent találni a faluban, talán még a városban se. Garázs is van a ház alatt! És mennyi yénzt kap azokért a goboncos kutyakölykökért... Es lám, annyi esztendő után megállt az autó az iskola előtt, és; egy csokor vörös rózsa berepült hozzá az ablakon. Remegő kézzel bontotta le róla a kemény kar- torípapírt, és nem kapott levegőt: a kemény kartonlap egy érettségi bizonyítvány volt. Azt bizonyította, hogy Kondor Gábor jeles eredménnyel érettségi vizsgát tett a mezőgazdasági technikumban. unott felnőttet alakít ki belőle. Ez az eset más családban is elég gyakori. A szülők egy része azt hiszi, hogy a nagyobb gyermek voltaképpen afféle tapasztalatlan »felnőtt«, akit csak meg kell okosítani, s mindjárt úgy gondolkodik és cselekszik, mint a szülei. Pedig a gyermek nem felnőtt. • Más az érdeklődése, kedvtelése, mások a szokásai, igényei. A gyermekkor előkészület a felnőttkorra, s* az teszi okosan, aki a gyermek életkori sajátosságait mindig figyelembe veszi. A helyes nevelés egyik fő követelménye, hogy ne vegyük el a gyermektől a könnyű, önfeledt játékra, szórakozásra való idejét! amelyet egyáltalán nem biztos, hogy velünk, felnőttekkel akar eltölteni. A serdülőnek szüksége van a hasonló korú társaival való együttlétre, arra a jókedvű, friss, gyerekes hangulatra, arra a sokszor értelmetlennek látszó, nevetgé- lésre, melyet sok szülő elítél és olyan fölöslegesnek, sőt »károsnak« tart A jókedv, az önfeledt nevetés, a gyerekes, játékos hangulat olyan szükséglet, mint a halnak a víz oxigéntartalma — nem élhet nélküle. A szülő helyesen teszi, ha biztosítja gyermeke szabad idejét, ha ebben is engedi önállóságát kibontani. A nagyobb gyermeknek már magának kell megválasztania olvasmányait, szórakozását, hob- byjait. Csak arra kell vigyáznia, hogy ez olyan mértékű és irányú legyen, hogy ne menjen a tanulás vagy egyéb kötelességek rovására. Azt sem szabad elfeledni, hogy a gyermeket, nem mindig az a téma érdekli, ami a szülőket. S ha van is ezekről a kérdésekről véleménye, az . nem mindig egyezik a szülőkével. Itt is figyelembe kell vennünk, hogy a gyermek nem felnőtt. Ne rakjunk a vállára olyan gondot, amelyet a szülőknek kell hordaniuk. Ezzel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy a gyermek részvétlen legyen a családi problémák iránt. De csak annyit bizzunk rá. amennyit felfogni, megérteni képes. A szülők által túlságosan lefoglalt gyermek hamar belefárad a problémák özönébe, könnyen unatkozó, részvétlen vagy cinikus' lesz. Aligha volt tehát igaza Márti anyjának, amikor lelkesen és fölényesen magyarázta: »Az én lányom olyan okos és komoly, mint egy felnőtt. Őt nem érdeklik a gyerekes dolgok, vele meg tudjuk vitatni minden családi problémánkat!« Közben megjött Zsóka is. A két lány kivonult a konyhába. Tíz perc múlva zajos nevetést és tompa puffogást hallottam. Utánuk mentem, hogy megnézzem, mi az? A két lány a nagy konyha- asztalt félrerakta és egy kis gumilabdát fejelgettek egymásnak. A hajuk borzas volt, és szemük ragyogott az örömtől. Tari János Ennyi, semmi több. Túli József A nyiig-di fokom velő Magas, markáns arcú férfi nyit ajtót a csöngetésre. Barna arcán az évek mély ráncokat barázdáltak, fekete haját ősz szálak tarkítják. — Igyekeztem a munkámat becsülettel elvégezni. Jólesett, hogy nem feledkeztek el rólam, nyugdíjba vonulásom nem jelentett elszakadást a tsz-től. Magyari Károly a marcali Vörös Csillag Termelőszövetkezet főkönyvelőjeként dolgozott. Munkája elismeréséül a Mezőgazdaság kiváló dolgozója kitüntetést kapta. Most élvezi a pihenést. Olvasással, nyelvtanulással tölti az időt meg bélyeget gyűjt. — A feleségem dolgozik, őt is fölmentem egy kicsit a második műszak munkái alól. Gyakran fölkeresnek a volt munkatársak, tanácsot kérnek tőlem. Szívesen segítem őket, átadom tapasztalatomat. Míg bírtam az iramot, sokat dolgoztam, de hiába, elfáradtam. Hatvankét év nem múlik el nyomtalanul az ember életében ... A vitrinhez megy, kezébe veszi a kis piros dobozt. Te» kintetével végigsimítja a kitüntetést, majd hirtelen a szövetkezetről kezd beszélni. — Sok* gonddal küzd a mi gazdaságunk. Az ipari üzemek elvonják a fiatal munkaerőt. A szövetkezet tagságának átlag- életkora hatvan év körül van, az elöregedés ’ veszélye fenyeget. A fiatalok egy része azonban fél a mezei munkától, nem mindenki vállalja az időjárás viszontagságait. A szellemi utánpótlás már biztosítva van, de a fizikai dolgozók száma kevés. Cigarettára gyújt, mélyen leszívja a füstöt, majd folytatja: — Termelőszövetkezetünknél már 1964-ben bevezettük a betegsegélyezést. Ugyancsak ettől az évtől rendszeresen havi fizetést kapnak a tagok. Így mondja: termelőszövetkezetünknél. Szavaiból érződik, hogy most sem vált meg a tsz-től, gondjai, problémái most is foglalkoztatják. F. É. Leteszik az esküt t a somogyi munkaügyi bizottságok elnökei és tagjai Esküt tesznek a munkaügyi döntőbizottságok elnökei, elnökhelyettesei és tagjai a MŰM 2/1969. (II. 12.) számú rendelete alapján. Somogybán az ÉDOSZ és az Egészségügyi Szakszervezet területén működő elnökök és elnökhelyettesek nyitják meg a sort a jövő héten. A Szakszervezetek Megyei Tanácsa és a Területi Munkaügyi Döntőbizottság megyebizottságonként szervezi meg az esküt. A rendelet előírása szerint május 12-ig minden tisztségviselőnek le kell tennie az esküt. Somogybán mintegy kétszázötven munkaügyi döntőbizottság tevékenykedik. Ez azt jelenti, hogy több mint ezerkétszáz elnök, elnökhelyettes és bizottsági tag teszi le az esküt a következő három héten. SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök, 1969. április 17.
