Somogyi Néplap, 1969. március (25. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-21 / 67. szám
A PARANCSNOK A képén, amely a Latinca-század vezérkarát örökítette meg, a felső sorban balról a har- nadik. Ezen figyelem fiatal arcát, határozott vonásait, Aztán fölemelem a fejem és találkozik a tekintetünk. A hetvenöt éves ember égyelmezett arca, tiszta nézése ma sem vál- ozott. Szemében ott lobog a forradalom, szálaiban megelevenedik a történelem, monda- ai nyomán kitárul egy történelmi sors karaja. Pusztai Gazda Jenő alig múlt el húszéves, miikor a Latinca-század parancsnoka lett. ■— 1919. március 21-én Latinca Sándor lett i Somogy megyei kormánybiztos, ö indítvá- lyozta, hogy karhatalmi századot kell .létre- lozni, amely a Tanácsköztársaság védője lesz íz ellenforradalmi kísérletekkel szemben. Téltes erővel belevetettem magam, a szervező nunkába. Először szakaszparancsnok lettem, i század parancsnoka Mike Imre volt. Az él- íenforradalmárok, volt katonatisztek, kulá- kok számos helyen szítottak lázadást. A leg- lagyobb megmozdulásukra Nagyatádon ke. ült sor. A járási központban lefegyverezték a lelyi vörösőrséget, elfoglalták a középületeiét. Éppen ebédeltem, amikor megtudtuk en- lek a hírét. Futottam Latincához, aki parancsot adott Mikének, de ő vonakodott az uta- ítás teljesítésétől. Ekkor vállalkoztam, hogy •gy szakasszal azonnal indulok Nagyatádra, liszen itt nem a létszám, hanem a fellépés is a határozottság volt a döntő. Egyetlen éjszakán kisebb csata után kiszabadítottuk a efogott vörösőröket, összeszedtük a fegyvereket, és száz ellenforradalmárt foglyul ejettünk. Átadtuk őket a forradalmi törvényizéknek Kaposváron. Így történt, hogy a század Mike Imrét leváltotta és Gazda Jenöt választotta parancsnokául. Számos akciót hajtottak végre Somogy különböző falvaiban, de a Tolna megyei Sonyhádra is eljutottak. Résen voltak akltor is, amikor 1919. június >3-án a lúdovikások ellenforradalmi megmoz- iulásának a hírére Kaposváron is szervezkedtek a fehcrek. A Latinca-század leverte ezeket i próbálkozásokat. — Április elején megtudtuk — közben a század fele megjárta már a cseh frontot is —, hogy a tanácskormány lemondott. Kaposváron négytagú szocialista direktórium alakult, bennünket pedig leküldték a déli határizéire, Berzencére. Augusztus 6-án érkezett íz üzenet: szereljünk le. A századgyűlés ál- 'ást foglalt: leszerelünk, de a fegyverek nagy részét elrejtjük, hogy ha kell, az első jelre készen álljunk ismét. Nem hittük, hogy a fehéruralom tartós lehet. A Latinca-század •visszatért Kaposvárra és leszerelt. Augusztus l-én a század tagjait és parancsnokát börtönbe vetették. A szállodai szobát az emlékezés* szivszortm- jató és boldog érzése töltötte meg. — Hát igy volt. Tudja milyen nagy idő Sióén év? Annak idején, 1919. atigusztus 21-én i kaposvári börtönben nem reméltem, hogy megérem. Két testvéremmel együtt szorongtunk a cellában, amikor nyílott az ajtó, s belépett egy fehér tiszt. »Melyikötök a Gazda lenő?» — kérdezte. Előálltam. Akkor fölemelte az öklét és ütött. »Eljöttem, hogy fel- köszöntselek a születésnapodon, vörös Gazda.« — üvöltötte. Minden rámzúduló ütés az ellenforradalomárok üdvözlete volt, augusztus 21-én, a huszonötödik születésnapomon. Es kibírtuk, látja ... És még mennyi ütést és megaláztatást, mennyi kockázatos vállalkozást túlélt. Kaposvárról Sopronkőhidára, onnan a szegedi Csillagbörtönbe, majd Budapestre vitték. A főváros csaknem valamennyi börtönét megjárta. Aztán ismét Szegeden raboskodott, vallatták. Két nappal szabadulása után újra letartóztatást parancsot adtak ki ellene, de kínzói megérkezését már nem várta be, nővére és menyasszonya segítségével eljutott Budapestre, onnan pedig Taszárig. Kaposvár határának dűlőútjain Vilii Lajos elvtársa vezette Szigetvár felé. Pécsen is — akkor megszállott terület volt — feltartóztátták, mert engedély nélkül lépte át a határt. Nagy nehezen jutott el Belgrádba, hogy az emigránsokat akkor befogadó Bécs felé vegye útját. Becsben magára talált. Vágó Bélától kapott megbízatásokat, de rövid idő múlva Bécsből is menekülnie kellett. Az orosz Központi Bizottság engedélyével utazott Moszkvába, ahol ötven éve él már. — Moszkvába 1923. április 1-én érkeztem, s azonnal munkába álltam. Egy textitgyárban dolgoztam mint munkás. A gyár pártbizottságának a titkára lettem, beválasztottak a kerületi pártbizottság tagjai közé is. A moszkvai ellenőrző bizottság póttagja, valamint a moszkvai tanács képviselője is voltam. Gazda Jenő 1923-ban érkezett a Szovjetunióba és 1925-ban már műszaki főiskolára küldte az SZKP. Textilmémök lett belőle. Moszkva délnyugati városrészében négyszobás lakásában él népes családjával Pusztai Gazda Jenő, nyugalmazott textilmémök. De csak a névtáblája jelezné igy, hiszen ő hetvenöt évesen sem érzi öregnek magát. Ma is főosztályvezető egy moszkvai textilipari kutató- intézetben. Szellemileg friss, emlékezőtehetsége is kitűnő. — Igen, mindenre jól emlékszem. 1945-re is, amikor a szovjet hadsereg tisztjeként átutaztam Magyarországon, most Kaposváron is emlékszem a kaposvári utcákra, házakra, csak az a nagy fejlődés zavarja meg emlékképeimet, azok az új utcák, gyárak, amelyek azóta épültek, jelzik, hogy ötven év nemcsak egy ember, hanem egy Város életében is jelentős idő. A parancsnok, Kaposvár szülötte, a Tanács- köztársaság félévszázados jubileumára hazaérkezett feleségével, Maria Gazda Ivanovná- val együtt. Szívében a forradalom, a fiatalkori hőstettek elraktározott »filmkockáival», zsebében gyermeke, két unokája és dédunokája, Lenocska fényképével sétáltak végig Kaposvár utcáinak történelmet idéző kockakövein. Bán Zsuzsa KOMMUNISTÁK MEQBESZÉLÉSE (Stettner Béla rézkarca) G ubbasztott a faín szélén, az árokparton, amikor András rátalált — Ki vagy, cimbora? — Katona. — A frontról? — Fogságból, pajtás. A világ végéről. — És most hazatérsz a faludba? — Haza, csak éppen , fogytán az erőm. — És most sietős a dolgod? — Az lenne, ha bírnám. Tegnap óta már csak ez a PRUKNERPÁL — Mondták, szükség van mindenkire. — Kád is? — A puskámra. — A direktórium elnökének? — A direktóriumnak. — És mit ad cserébe a te direktóriumod? — Földet adott. — Az jó. Minthogy cselédember volnék. — Az voltam én is márciusig. Az uraságnál. — És mondd csak, pajtás, mindenkinek adott földet a te direktóriumod? — Aki jogosult rá. kulacs tartja bennem a lelket. Meghúzod? — Nem, köszöntlek, cimbora. Inkább gyere. Nálunk megpihenhetsz, aztán folytathatod utad. András bevezette a faluba, egyenest az irodájába, aztán parancsot adott a kajlabaj- szú őrnek, hogy amit csak tud, teremtsen elő a cimborának, aki messzi útról jön és hosszú út áll még előtte. És elköszönt, mert hogy rá várnak még itt, meg ott, de majd visszajön. Az őr kenyeret meg avas szalonnát talált sebtiben, s csak akkor szólt, amikor a katona mindent bekebelezett. __ — Most már könnyebb, katona ? — Mintha kicseréltek volna. — Az jő. — Űjra embernek érzem magam — s nyújtja a kulacsát. — Buktasd meg, pajtás. — Hát... szükséged lehet még rá — nyel nagyokat az őr. — Azért csak igyál. — Szolgálatban vagyok. — Ettől ugyan még lehetsz ... — Jó. De csak egy kortyot. Az ízéért. Az egészségedre. — A tiedre, pajtás. Én már letettem a fegyvert. — Hát... letenném én is soha nem voltam én katona ... hamar elfárad a kezem a puskától. — Akkor tedd le. — És ki veszi fel helyettem? Talán te? — Nekem elég volt öt hosszú év. — No, látod. Akkor nem lehet. — Nem? — Valakinek fogni kell. — És aki idehozott? Fiatalabb még nálam is. — András. Fiatalabb. De rá másként van most szükség. — Parancsnok talán? — Az egész falué. A direktórium elnöke... — Egy valamit szeretnék tudni, katona: Mitől féltetek ti odakinn a legjobban? — Nem tudom én azt — Mi volt a legrosszabb, ami érhetett? — Talán a fájdalom. — A fájdalom? — Meg a fájdalomtól való félelem. — Biztos, hogy így volt? — Ha te is ott lettél volna, pajtás ... — Persze... meglőttek? — Kétszer... Tudod te, mi az, feküdni a golyók záporában, tehetetlenül? — Féltél? — Legfeljebb a szenvedéstől. — Mástól nem? — A szomjúságtól... meg a fáradtságtól... — És a haláltól? — A haláltól, pajtás? Ugyan... — Azt mesélik, ti megvetettétek a halált. — Túl sokáig feküdt mellettünk a lövészárokban. Még tisztelettel is adóztunk volna neki? — Lehet, hogy igazad van, katona. Nekem még nem volt benne részem. Gyerek voltam, amikor ledobott egy ló az uraságnál. Azóta sánta vagyok. Ezért nem kellettem. — És most? Behívtak? — Adna nekem is? — Adna. Mivel cselédem- ber voltál. nna lép be, az irodistalány. — Már jobb? — kérdi a katonát. — Sokkal jobb. — A színe is más I... — áll föl az őr. — Hát akkor... Nekem most mennem kell. Járok egyet. Ég áldjon, katona. — Ég veled. — És gondolkozz azon, amiről beszéltünk — sántikál az őr. — Gondolkozom, pajtás... — Fájnak a lábai — jegyzi meg Anna, amikor magukra maradnak. — Fájnak. — Megy tovább, katona? — Menni kellene... — Azért pihenhet még. — Te mi vagy itt? — Mindenes meg irodista. — Azelőtt mi voltál? — Házicseléd. — És most irodista. — Valakinek lenni kell. Az elnök nem csinálhat mindent. — Az elnök mit csinál? — Amit kell. Délelőtt például törvényt tartott De nem volt nyugovása az éjszaka sem. Most meg a vasútra ment. Éhezik a falu. — Engem meg jól tartott. Kivágódik az ajtó, negyven körüli, csapzott asszony bukik be az irodába. — Hol az elnök? — Mondtam, hogy nem lehet... — biceg utána a kajlabaj uszú őr. — Hagyjon. Magával nincs tárgyalásom. — Az elnökkel meg nem lehet — erősködik az őr. — Lehet, nem lehet, nem érdekel... — kardoskodik az asszony és harciasán az iro- distalány elé áll. — Hol az elnök? — Jöjjön már — az őr megfogja a karját —, hajtson a jó szóra, mert ha nem... — Akkor mi van? Talán te adsz kenyeret a két éhes gyerekemnek? Vagy lisztet adsz? Mondjad, öreg? — Hagyja békén — áll Anna az asszony elé — és menjen isten hírével. Nincs itt az elnök, de ha itt lenne, akkor sem adhatna kenyeret. Magának sincs. — Ha nincs itt, majd előkerül. Megvárom... — És attól jóllaknak a gyerekei? — szól közbe a katona. — Maga kicsoda? — Katoria. — A férjem is az volt, amíg oda nem veszett az istenadta. Ha élne, nem jönnék koldulni ide. Ő majd teremtene mindent a családjának. — Sokan mondták ezt odakinn. Aztán még arra sem futotta az életükből, hogy hazajöjjenek. — ö akkor is teremtene... — ellenkedik az asszony és nem veszi észre a belépő elnököt. A többiek sem. — Talán eltemették — tűnődik a katona. — Odakinn arra sincs mindig idő... — Éhesek a'gyerekeim. Sírnak, hogy adjak enni. Mondja meg maga, aki odakinn járt, mit adjak neki? Ezeket a fonnyadt melleket dugjam a rívó szájukba? Nézzen rám! Két éve ez a ruha még szűk volt nekem. A padlásra kotortam elő, mert ami jobb göncöm volt, mind elcseréltem. Krumpliért, rozsért Most meg lötyög rajtam. — Ez az ember meg sánta és öreg — bök a katena az őrre. — Mégis puska van a kezében. Ilyen időket élünk. egszólal András: — Holnap öt vagon krumpli érkezik. — Ez igaz? — perdül az asszony s az elnökre mered. — Most jött a futár a megyétől. Tőle tudom... — Szétosszák mind? — Az utolsó szemig... — Jól van... de holnap visz- szajövök... — indul az asz- szony, i utána biceg az ör. — Köszönöm, katona — mondja egyszerűen András. — A szívemből beszéltél... De miért jöttél vissza? Nem tetted okosan, hogy visszajöttél. — Még el se mentem. — Még nem? Az más. — Lehet, hogy nem megyek. — Nem mész? Téged várnak odahaza! — Sok tennivaló van még itt is. Maradok. — Itt veszélybe kerülhetsz! — Nem jobban, mint máshol. — Téged várnak. Nem várhatnak hiába. — Nem. De neked sánta a katonád. Meg a keze is remeg. — Az őrre gondolsz, katona? Bátor ember. — Bátor. De öreg. — Van fiatalabb is. — Én is az vagyok. — Az vagy. — Mégis elküldenél — Ha egyszer várnak! — Csak a falut szerettem volna látni, ahonnan öt éve eljöttem. Emberfia nem vár ott engem. — Igazat mondsz, katona? — Miért hazudnék, pajtás? Maradhatok? — Amíg kipihened magad. — Amíg kipihenem magam. — Megcsörgeti a kulacsát, Annához fordul: — Poharad van? — Akad..— Én nem kérek — tiltakozik András. — Sohasem iszol? — Nem iszom. — Azért csak koccints velem! Rádfér. Nyúzott vagy. Mikor aludtál utoljára? Nem szólsz? nnához fordul. — Te tudod? — Ö itt csak irodista. — Te meg csak a direktórium elnöke vagy. Nem igaz? — Nem akartam. — Megválasztottak. — Meg, katona. — Azelőtt meg csak ember voltál. Aki nemcsak dolgozik, eszik, meg alszik is. — Ügyvéd vagy te, katona, hogy így kiforgatod a szavam? — Ha kell, ügyvéd vagyok. Meg isten. És ember is, akinek leragad a szeme a fáradtságtól. — Akkor menj és pihenj le éjszakára. Anna megmutatja a helyed. — Ha koccintasz velem. — Veled igen, katona. Aki isten is, meg ember is. azzal muszáj! — Vedd úgy, csal: azért maradtam itt, hogy néha koccinthassak veled. — Egészségedre, katona! — Neked is, pajtás. Mindannyiunknak! — Aztán... ne számíts valami fényes szállásra. — Az árokpartnál azért talán kényelmesebb lesz. — Jóéjt, katona' — Jóéjt! SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1969. március ti. \
