Somogyi Néplap, 1969. február (25. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-09 / 33. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap. 1969. február •. Jakovosz Kambanellisz: MAUTHAUSEN (Részletek) Egy 157 éves gimnázium múltjából Tallózás a kaposvári Táncsics Gimnázium diákújságaiban E zerkilencszáznegyyenhá- rom nyarától a háború befejezéséi voltam a mautha- useni SS gyűtőtáborban. Húsz év telt el azóta, és úgy érzem, most érkezett el az ideje, hogy életem és oly sok más ember eletének e szakaszát fölelevenítsem és leírjam. Ma, miikor már látom a -múlt« találkozását a '»jelennel-«, tudatomban tisztázódnak olyan események, melyeket akkor nem értettem. Ma már talán értem. Ezek a lapok 1945. május 5- ével, Mauthausen felszabadulásával kezdődnek. Visszafelé az időben az az időszak elevenedik meg rajtuk, mikor Mauthausen SS Gyűjtő- és Megsemmisítő Tábor volt. SS Koncentrálton und Vernichtungs Láger. Előre meg addig a napig követi a felszabadultak Sorsát az elbeszélés, mikor nekivágtak az új életükbe vivő útnak a háború utáni Európában. A Mauthausen igaz történet — ahogy újra átéltem azokban az órákban, mikor átolvastam régi föl jegyzéseimet, s megpróbáltam felidézni magamban. A tábor orosz zászlódíszben úszik. A mauthau- seni oroszok — civilek, partizánok, »bolsevik-« hadifoglyok — győztesként térnek haza. A főkapuban amerikai díszőrség áll. A parancsnak és valamennyi tiszt jelen van. Magas rangú orosz tisztek és a Vörös Hadsereg hősei jöttek átvenni fogoly honfitársaikat. Szinte lépni sem lehetett a gyülekezőtéren. Magasba röppentek a lobogóik. Megindultak befelé, a táborba. Az ezernyi orosz egyszerre elkezdte dalolni a »Varsavianká«-t: Ránk tört a vészfergeteg vad haragja. rajtunk a pokol minden gonosz átka már ... A mauthaúseni oroszok mindig daloltak. Csaknem egész éjszaka. Halkan, mély hangon. Nyugodt tónusban, nagy, mindent magába ölelő ritmusokkal áradt szét a daluk, akár Oroszország maga. Be-bemen- tünk a barakkjaikba. Lecsuktuk a szemünket, s hallgattuk. Széles folyam hömpölygőit tágas mezőik, legelők között, s magával ragadt a sodra. Dalaik zöldellő útjait bekószáltuk, felszabadultan, megnyugodva. Halottaikat éjjel-nappal falta a láng, a folyóparti homok és a kőbánya sziklái itták a vérüket. S az oroszok daloltak. Mi meg hallgattuk. Mauthausen- ban az orosz dalok voltak az istentiszteletek. Hozzájuk jártunk el imádkozni és új erőre kapni. — A Szent Oroszország — mondta Manuel Munios. — A Vörös Oroszország — mondta Martinez. — Vörös vagy Fehér: Oroszország így is, úgy is Szent — makaeskodott Munios. Es az SS-parancsnok. valahányszor újabb szállítmány orosz hadifogoly érkezett a gyűlekezőtérre, nézte őket egy darabig, majd vadul rájuk kiáltott: »Orosz hadifoglyok, hadd mondjak nektek egy bókot: Ugyanúgy gyűlöllek benneteket, mint a zsidókat!« Az SS-tisztek csodálták a parancsnokot. Obersturmführer volt, linzigauleiter, Himmler személyes barátja. Mikor a parancsnok vadul elkiáltotta: »Ugyanúgy gyűlöllek benneteket, mint a zsidókat!«, a beosztottjai elnevették magukat, jókedvük kerekedett, szellemes- kedni kezdtek. Schultz Oberscharführer kiegészítette: »Orosz hadifoglyok, jó hírem van a számotokra: A parancsnok úr úgy gyűlöl benneteket, ahogy a zsidókat...« A tisztek újból nevettek. Bachmeier parancsnokhelyettes következett: »Orosz hadifoglyok, én valami mást mondok' nektek: Én tizedannyira gyűlöllek benneteket, mint a zsidókat! Az én »tizedannyim« azonban igen sok!« Bachmeier komoly arccal mondotta mindig a »tréfáját«, s míg a többiek az ő valami másán« röhögtek, közönyösen cigarettára gyújtott, vagy megkérdezte a barakkfelelősöket: »Miért füstöl annyira a konyhakémény?-« ■ A »különleges szállítók« csapataiban, ahol a foglyok a Vie- ner Graben 225 lépcsőjén vállukon hordták a követ... A kőbánya sziklafejtő-rész- legeiben. ahol a legtöbb munkást a rájuk omló kő eltemette. .. A dunai kavicsbányákban, ahol az elítéltek télen-nyáron a vízben állva dolgoztak... Mindenütt, ahol kínszenvedés és biztos halál volt a munka, ott Ziras »bókja«, Schultz »jó híre«, Bachmeier »tized- annyija« bizonyossággá vált. Tömegesen mészárolták le őket Eleinte nem értettük ezt a fanatikus dühöt, gyűlöletet. Később azonban a Wermacht közleményei megadták az okát. »Feladtuk Sztálingrádot.« »Orosz csapatok vonultak be Harkovba.« »Szmolenszk térségében tervszerűen visszavonultunk.« »Az orosz erők bevonultak Varsóba.« »Az ellenségnek sikerült néhány ponton elérnie az Oderát.« Elmentek a mauthauseni oroszok. Csak egy részük fért föl a gépkocsikra. A többiek lobogó zászlókkal, dalolva vágtak neki az emberi csontmaradványokkal elegy salakkal fölszórt útnak, menetoszlopokban vonultak le az állomásra. »Soha többé. .. Soha többé! ... Szerencsés utat!« M ;or ritkulni kezdett a úmeg, Janninával akad- Uai. . _jze. Nem a katonamad- ragot és férfikabátot viselte már, vakító fehér ruha volt rajta. Egészen másként festett benne, s ahogy mentünk át a téren, mindenki megbámulta, végigmérte tetőtől talpig. — Gyönyörű ruha — mondtam neki. — Köszönöm. Egy borbélyköpenyből csináltam ... At- szabtaim, az ujjait kivettem ... Ez az egész. Gyorsan, lélegzetet sem véve mondta mindezt, mintha attól tartana, elítélik csalásért. — A szandálod is gyönyörű, tudod-e. Két vastag bőrdariab volt, szalagokkal felkötve, fekete olajfestékkel bemázolva. A hetes és a nyolcas barakk közt meglepetten állt meg. Az egyik kiszögellésben egy férfi meredt a járókelőkre — a lába a földbe dugva, zakójára apró zöld gallyak tűzködve, mellette vizeskanna. Fiatalnak látszott. Harmincöt év körülinek. Haja és nyí- ratlan szakálla azonban galambősz volt. Mocskos, napszítta zubbo»vám iól ki lehetett venni a zsidócsillag körvonalait. — Miért áll így? — kérdezte Jannina. — Mit csinál? — Várj csak egy kicsit. . Fogtam a kannát, bementem a nyolcasba, s megtöltöttem vízzel, majd odaadtam Janmá- nán&k. — öntözd meg körös-körül a lábát. Jannina kissé félve tartott felé, s lábára öntötte a vizet. A zsidó letépett a kabátjáról egy zöld gallyacskát, s oda- nyújfotta Janninának. Elvette. — Kérdezd meg tőle. kicsoda .. . — KI maga? — kérdezte Jannina habozva. — Fa vagyok — felelte az és rámosolygott Mondtam, kérdezze meg, miért fehér a szakálla. — Miért fehér a szakálla? — Egv év múlva sötétzöld lesz a szakállam is, a hajam is. Beszéd közben nem mozdult, szeme azonban csupa elevenség volt. Mihelyt kissé távolabbra értünk, Jannina megkérdezte: »Miért?« — Azt hiszi magáról, hogy fa. Fogja magát minden 'reggel, s zöld ágacskákat gyűjt, aztán földet szór a lábára, s ott álldogál. A testvérbátyja is itt van. Magyarországi zsidók. Estig így marad. Akkor jön a > stvóre, s hazavezeti. P* - reggel kiabálásra, ló- s-futásra ébredtem. . . _n magamra kaptam várnát, s kiszaladtam. Valamennyi barakkból felöltözött v agy félig felöltözött emberek rohantak a gyülekezőtér irányába. Ott nagy tömeg fogta körül a letartóztatott németeket, akik mauthauseni SS-ek voltak; a táborból léptek meg, az amerikaiak a környéken ógták el őket. s hajnal tájt hozták be a táborba. Foggal. U rnel estünk neki a falnak, hogy szétszedjük, s hozzájuk férhessünk. -Felakasztani! Akasztófára velük!« — üvöltözték a ihiednk. »Adjátok ki őket! Adjátok át nekünk!« Mack Feld főhadnagy robogott oda egy teherautón, és szónokolni kezdett: »Valamennyien megkapják a megérdemelt büntetést . — mondta, — Háborús bűnösök, és szövetséges különbíróság elé kerülnek, és az nem gesztenyepürével vendégeli meg őket. Erről biztosíthatlak benneteket. Nincs arra szükség, hogy a vizsgálatok lefolytatása előtt bántsuk őket. Valamennyiükről készítünk egy vastag borítékot. Eriről biztosíthatlak benneteket. Az egész világnak meg kell tudnia, micsoda vadállatok voltak ezek az SS-ek. Sok tennivalónk van. Napvilágra kell hoznunk mindazt, ami történt. Mert van valami, ami még ezeknek a gonosztevőknek a megbüntetésénél is fontosabb. Ennek a háborúnak, mely a valaha is lezajlottak közül a legádázabb, az utolsónak kell lennie. Mikor felidéző az emberiség, ne azt mondja, hogy az elmúlt háború — hanem az utolsó háború. És ez így is lesz. Erről biztosíthatlak benneteket!« A Hazatelepítési Bizottság a parancsnoksághoz közel álló egyes számú barakkban kapott helyet. Jo- nasz és Thanaszisz segítségével megszerveztem a »görög szekciót«, s munkához láttunk. El kellett készítenünk a halottak névsorát Rögzíteni, ki hova szeretne menni; mi mindenre van szükségük. így aztán a sok jó intézkedés és törekvés ellenére, Mauthausen megváltozott. A tábor több mint harmincezer lakója nem tartozott már össze, nem vegyült el egymással. A görögök újból görögök, a szerbek szerbek, az oroszok oroszok lettek. »Ki-ki megy a maga útjára« — jegyezte meg valaki. S igaza volt. I annina bukkant fel a Parancsnoki Hivatal ablakában. Fejét bedugta a rácsok közt, bekukucskált. Kérdeztem, talán azért jött? hogy a meccset nézze? — Dehogy — felelte. — Azért, hogy elmenjünk ... —< Hová? — Mindenhová! Hát elfelejtetted? Otthagytam az irodát Áthaladtunk a kapun, s lefelé indultunk. A délutáni nap egyenesen a szemünkbe tűzött Mennyi fény ragyogott negyvenöt tavaszán! Megláttak bennünket a kórház ablakában könyöklő nők, s egyikük »sok szerencsét« kiáltott oda. Jobbra fordultunk. a külső útra, s a kőbánya lépcsőjén találtuk magunkat — Errefelé — mondtam — gyorsabban érünk az erdőbe, amely a patak mentén terül el. — Jannia elgondolkozva nézte a hosszú lépcsősort amely eltűnt a mélyben. — Mennyi? — kérdezte. — Kétszázhuszonöt — Jártál odalent? — Három hónapig dolgoztam a bányában, követ törtünk. Kezembe csúsztatta a kezét s nekiindultunk. Valamit mormolt az anyanyelvén. Megértettem, számolja. Aztán összezavarta, s abbahagya. Mások is ott tartózkodtak a lépcsőn. Párokkal és magányos emberekkel találkoztunk, egyesek moccanás nélkül, elgondolkozva üldögéltek a lépcsőfokokon. Az egyiken virágcsokor hevert, és papírra tett eper. A másikon egy kátránnyal ráírt név feke- téllt. A lépcsősor dereka táján egy férfi simogatta kezével a követ, szelíden, mintha engesztelni akarná. — A siratok lépcsője >— suttogtam. Leérkeztünk. A kőbánya roppant öblében csend honolt. Lépteinkre hangos, elnyújtott visszhang verődött A kifejtett kőtömbök, a sziklarakások, a jelzőtáblák, a sínek és a csillék, mintha egy nagy temető sírkövei és sírfeliratai lennének. Jannina elkiáltotta magát, s döbbenten hallgatta a visszhang csattanását. Üjra és újra kiáltott, majd a nevemet kezdte ismételgetni. Hangja egyre erőteljesebbé és ijesztőbbé vált. Én is akartam valamit mondani, s elkiáltottam magam: »Jelen! Jelen!« A folyó partjára értünk, s egy csónakkikötő falépcsőjére telepedtünk. Jannina előkotort a zsebéből két maroknyi makkot, melyet az erdőben gyűjtött. Azt mondta, nyakláncot meg egyéb csecsebecsét csinált belőle. — Értesz hozzá? — Persze — felelte nevetve. — Abban a litván faluban, ahol gyerekeskedtem, más nincs, csak makk... — Mihez kezdesz, ha elmész Mauthausenből? Visszatérsz Litvániába? — Nem. — Nem ott vannak a hozzátartozóid? — Ott voltak. Talán maradt is életben közülük néhány. Nem tudom, nem érdekel. — Hogyhogy? — Nincs már Litvánia, sem litvánok. A föld egyik szöglete, ahova bárki elmehet. Van, aki azt választja, van, aki megválik tőle... Mindezt szomorúság nélkül mondta, s közben egyenként hajigáíta a vízbe a makkot. A folyó hömpölygött tovább, felszíne meg se rezzent. — Ma már — mondtam —, a kis Litvánia nem valami jelentéktelen zuga a földnek ... Egyesült egy óriási országgal. S meglátod. egy nap az egész világgal ez fog történni. Nem érezted ezt Mauthausenban? Ki gondolt azzal, hogy ez francia, ez meg görög vagy litván... — Télen valamennyi madár ugyanabba a fészekbe húzódik. Ismered ezt a közmondást? ... — Nem, nem ismerem — feleltem —, s amint elmúlt a tél... — Elszakadnak egymástól — fejezte be Jannina, s mosolygott. — Már nem — mondtam határozottan és fölálltam. — Ez a háború valamennyi ember számára nagyon sok megpróbáltatást hozott. Nem fogják elfelejteni. Akik túlélték, azoknak újjá kellett születniük, meg kellett erősödniük, sok mindent meg kellett tanulniuk ... — Ebben egyetértünk — mondta Jannina is határozottan. — Ezért mondom, hogy nem érdekel már, hova megyek, hanem hogy kivel megyek! Ebben a táborban rájöttem arra, hogy bárhol légy, csak az a fontos, kiklral t«j rtü<!71 Elhallgatott, majd kisvártatva: — Te hova mész? ... — Először Görögországba, aztán majd meglátom. — Mit fogsz csinálni? Tanultál? — Mit számít ez? Hiszen nem arról van szó. mit fogunk dolgozni, hanem, hogy mit fogunk teremteni... Sej- ted-e, micsoda nagy korszak kezdődik? Kit elégíthetnek ki az apró-cseprő munkák ... Nyakam köré kulcsolta a kezét. Papp Árpád fordítása. Az intézet száz- és százötven éves jubileumára készített emlékkönyvek adatai szénáit hozzávetőlegesein ötvenezer diáik második otthona volt a kaposvári Táncsics Mihály Gimnázium. 1812-től 1912-ig húsz-, 1912-tól napjainkig mintegy harmincezer fiatal tanult itt, A napolván! háborúktól napjainkig há- romszázötven igazgató és szaktanár gyújtogatta a tudás fáklyáit, oktatott, és nevelt... Meghatottan lapozgatom százötven év porlepte évkönyveit; Noszlopy, Berzsenyi, Rippl-Róna,i, Vaszary, Kunffy, világhírűvé vált or- vosp* oiesszoroK, i.-utasok, a anagyar művelődéstörténet ragyogó nevei. Jövőt építő munkánkban pyakrsn íb» tolunk múltunkhoz segítségért. »Voluntas a nevem. Akaras. A dolgozni akarás, a tudni akarás.« — 1919 februárjának diákjai Hudra László tanár vezetésével szólnak társaikhoz: »... az élet visszfénye leszek az iskolában.« A lap később Ifjúmunkás néven jelent meg. 1936 februárjában a merőben megváltozott történelmi körülmények között induló Gimnazisták kéthetenként jelent meg. Négy száma van meg az Országos Széchenyi Könyvtárban. Szente László tanár, felelős szerkesztő beköszöntője után három diákszerkesztő és tizenkét munkatársuk kezdte meg vallomását az iskoláról, önmagáról és az életről. Közük az olasz ifjúság kiáltványát az európai diákokhoz: »... háború előtt áll a világ! A politikusok csáináljáik, de millió fog elpusztulni.« A kommentár: »Mi sem akarunk vágóhídra menni!« S hogy mi található még az újságban? Riport a Berzsenyi Társaság szabadegyetemi előadásai ról; a Társaság ünnepi üléséről s az itt készült rádiófelvételről; a Turul Szállóban rendezett országos vívóverseny zsüriel- nöke, Kabos Endre olimpikonunk nyilatkozott a magyar vívósport helyzetéről és olimpiai esélyeinkről stb. Pályázatok, versek, novellák, iskolai és városi ünnepségek műsora; az iskola humora; és a diákszerkesztő Erdős István kérése: »... nemcsak oktatás, nevelés is kellene. Bizalmasabb tanár-diák viszonyt szeretnénk.« Egyénenkénti foglalkozást kémek, így a diák nem ítélőbírót látna a tanárban, hanem szerető nevelőt. A modern nyelveket szeretnék beszélve tanulni. És a kedves, derűs taruilótársi portrék, tanórai »aranyköpések« mellett megjelenik az Élet, majd egyoldalas cikk foglalkozik a »művelt ifjúság feladataival a légoltalom terén.« A lap ötszáz példányban sok hirdetéssel jelent meg. 1941. január 1-é és május 31-e között jelent meg rendszertelenül Debreczeni László, majd Pap Antal tanárok szerkesztésében a Mi szavunk. A két évfolyam hét számát őrzi a Széchenyi Könyvtár. A lap egyes számai értékes írásokat tartalmaznak. Például Beszélgetés Veres Péterrel és Sinka Istvánal a népi irodalom es népköltészet kérdéseiről, tanulmány a magyar népdalról, Kodály, Bartók somogyi gyűjtéseiről, eszmefuttatás a népfőiskola kérdéseiről, az Ismerd meg Somogyot! gondolatról. Versek, karcolatok, diákéletképek. A lapot magukénak érzik a kereskedelmi iskola diákjai is. Szép és bátor hangú írás Fonai László betűszedő tananc cikke. Ötven, harminc, huszonöt éve diákoskodó, ma közmegbecsülésnek örvendő kaposváriak és városunkból elkerültek álmai, tanulással és csínyekkel télt hétköznapjai villantak fel a már-már elfeledett diákújságokból. Az ötvenezer diákot szárnyra bocsátó iskola a magyar művelődés ügyének egyik pillére; értékeinek, hibáinak megismerése eredményes oktató- nevelő munkánk föltételévé vált. Szíjártó István s Szirmay Endre két verse: DÜNNYÖGÖ Ahogy töprengsz, gondolataid hömpölygő árja 'íz őszi tücskök monoton muzsikája, és a hatalmas időkoncertben álmok dideregnek az őszi kertben, s mire megjön a deres hajnal, megdermed a szándék a dallal; se monoton muzsika, se ritmus, se vágyakozás, se csakazértis virtus, csak a pőrére vetkezett ember, aki pöröl a lehetetlennel; a fák közt utakat terít a levél, tudom, nekem is megjön a tél. A szívem már nem fél, mosolyog — messziről dongnék a tompa dobok — Mégis csak így lett? — Ne töprengj ezenl Inkább melegítsd meg. itt a kezem. ÖSSZEKAROLVA Reggel dalolva jártunk a hegyen fönn a sugaras, szárnyas magasban, a nap zuhogott, bókoltak a fák, s ha megroppant egy-egy görcsös ág. hűs borzongás is belevegyült a dalba. Estére, hogy leszálltunk a völgybe, a kövek szája mohanyelvet ölt, s ahogy a bánya vak gödreivel ásít, a sziklák közül szinte robbanásnyit dördül felénk az itt felejtett csönd. Átölellek. De jó hogy te jutottál fényt és csöndet hirdetni nekem; tartasz a magasság csúcsai fölött, terelsz a nyirkos kőoszlopok között, s mosolyra tanítod félszeg életem. V _____________J
