Somogyi Néplap, 1969. február (25. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-16 / 39. szám
1969. február M. 7 SOMOGTl NEPtAP CSÁNYI LÁSZLÓ: ÓRÁT AZ ÚRISTENNEK E zekre a régi dolgokra talán már senki sem emlékszik pontosan. Ha visszagondolok, csak Jani bátyámat Utóm; vörösen és izzadva kiabál az alacsony szobában, aztán hirtelen kérésbe hajlik a szava, hogy újra felcsattanjon. — Mindent neked! Mindent neked! Űr lettél! Mit akarsz még? Apám csak ül az asztal sarkán, ha szól, hangját elnyeli Jani bátyám kiabálása, Ilyenkor megigazítja daróc BESZ- KART-zubbonyát, szája sarkában halvány mosoly, s igazán nem tudom, hogy ez a beleegyezést jelenti-e vagy a lemondást, mert fáradt, s nincs kedve vitatkozni. Két napja halt meg öreg- apám, az asszonyok a szomszéd szobában ülték körül a ravatalt, valamelyik időnként felnyögött, valószínűleg csak illendőségből, ők meg idebent osztoztak. Tízéves lehettem* a temetésre hosszú pantallót kaptam; időnként végiglépkedtem a szobán, hogy Jani bátyám is méltányolhassa büszkeségemet, de észre sem vett?. — Nézd, Jóska — s hangja most kéréssé szelídült—, úgy gondoltuk, mi itt maradunk a házban, nektek úgyse kelL A földet továbbra is mi bírjuk. A mama a mi gondunk, neked meg adunk az örökrész fejében kétszáz pengőt Jóval később, a visszatérő beszélgetéseikből tudtam meg, hogy nevetségesen csekély összeg volt, mert a ház, akármilyen is, csak ház, s két hold szántó tartozott hozzá. Ahogy múltak az évek, ez a két hold egyre nőtt apám képzeletében, s álmomban én is hatalmas búzatáblákat láttam, a szélben erdők hajladoztak, a hegyoldalban mindig szüret volt s a lányok örökké énekeltek. — Igazságtalan vagy, Jani — mondta apám, s igazgatta rosszul szabott BESZKÁRT- zubbonyát Jani bátyám fölA Kórponti Sajtószolgálat 196*-»» pályázatán dicséretben részesített novella. emelkedett, arca vörösen tüzelt — £n igazságtalan? Neked sikerült te úriember lettét mi meg alant maradtunk, paraszti sorban. Legyen istened, Jóska! — Nem bánom — s apám kedvetlenül igazgatta a BESZ- KÁRT-zubbonyt. — Legyen neked, Jani. Ne mondjátok, hogy mi állunk utatokba. Csak egyet kérek. Az órát Apánk óráját a tulaezüst óráját Ennyi emlékem legyen róla. A következő pillanatban felcsattant Jani bátyám hangja: — Soha! Még azt Is? Hát ilyen kapzsi vagy? A zsebórának története volt nem is egy, tulajdonképpen annyi, ahányszor öregapánk elmesélte. Szép óra volt tulaezüst kettős fe- délleL A boszniai oikkupáció idején szerezte; kapitányától kapta, mondta egyszer, máskor azt mesélte, hogy Mostarban vette, s amikor valaki azt mondta neki, hogy biztosan agyonütött miatta egy gazdag bosnyákot, csak mosolygott sokat sejtetően. öregapám büszkesége volt, amikor kinyitotta kettős fedelét s azt mondta, »-tudjátok, az úgy volt», bosnyák hegyek jelentek meg a láthatáron, s mintha nem is őrt hallottuk volna, hanem hegyi patakok zúgását. Az óra nélkül utaztunk haza még aznap, a temetőből egyenesen a vasúthoz mentünk. Apám soha nem bocsátotta meg az órát, Jani bátyját sem látta, soha többé. M ost pedig itt van a levél, Jani bátyám levele. A borítékon iromba betűkkel a nevem meg a város, de utca, házszám már nincs rajta; soha nem leveleztünk, honnan is tudhatná címemet? Öt napig bolyongott a levél, míg megtaláltak. Azt írja, siessék, ha még látni akarom, mert »az Űrhöz készül, végső számadásra». A papos fordulat megmosolyogtat, mert Jani bátyám Garat Gábort KI S CSODÁK A várva várt nagy csodák többnyire — mire beteljesednek — elvesztik gyöngéd hamvasságukat; fénylő, pikkelyes felhámjukat levedlik, akár a kígyóbőrt, és nem marad más, csak a test laza csontozata, véres húsa, zsigerei —* aztán a jóUakottság lomha virágai kifakadnak — közönyös füst-virágok — és az »ennyi-csupán-az-egész« görcsös kérdőjele ? / kunkorodik fel egy keserves ásításban. De áldottak a köznapi kis csodák, a váratlanok, a gyermekiek. Egy idegen asszony fagylaltot vesz neked, az idegen gyereknek, s mire megköszönnéd, eltűnik a tömegben; fejed fölé hajlik egy katonaorvos; azt mondja, beteg vagy, pedig tudja, pihenni vágysz csak; feléd röppen egy lány és nyomban elszáll, csak annyit kér, ne felejtsd el őt soha... Az áldott kis csodák holdjai békén alusznak fölötted, s ami a lélekben marad, az már csupa csend vagy fényes duruzsolás, gyöngéd hullámverése apályos tengereknek. Mert szép a szenvedélyek villámló vihara, de még szebb embernek megmaradni vonzások és féltések hullám-tajtéka fölött: hálát adva a jóért, amit csak önmagunkkal tudtunk viszonozni, önmagunkkal: gyermeki vágyainkig lemeztelenítve: egy elkésett köszönő mosolyban, sóhajban, kézfogásban ... ... míg emlékké szilárdult a mámor, mint a kristály, hogy tűhegyére holnapunkat fölépítsük megint, mint rádióadót ringó talapzatára; hadd szórja szét a hanggá duzzasztható hullámokat: — Élek még itt vagyok, és újjászülettek naponként! Es: — EZ ne hagyjatok, én is veletek maradok örökre mindig úgy jelent meg emlékeimben, mint azon a napon, kivörösödve és izzadtan, amint ordítva ragaszkodik a földhöz, házhoz és a tulaezüst órához. Hosszú pantallómban végigmegyek a szobán, de nem vesz észre, kezében a tulaezüst óra, vastag nikkel láncon. Apám fáradtan legyint s a következő pillanatban már a koporsó mögött lépked, a BESZKÁRT-zubbony életuntán lötyög rajta. A többire csak homályosan emlékszem, s most a hosszú falusi utcában többször is meg kell kérdeznem, hol laknak, Rézi nénit sem ismerem meg, de ő tudja, hogy ki vagyok, félénken megölel, s nehéz léptekkel kísér végig az udvaron. — Meggyöttél, Lack nahát meggyöttó! — mondja folyton. — Megemberesedtél — áll meg egy pillanatra, mert emlékeiben ma is tízéves vagyok. — Szegény Jani bátyád — és sóhajtva enged előre az ajtóban. Jani bátyám pedig ott ül a tűzhely mellett, ünneplőben, mintha állandó készenlétben lenne, hogy bármikor indulhasson az Űr elébe. C sak este szólt erre a pillanatra várt egész nap. Még mindig ott ült a tűzhely mellett ünneplőben. — Köszönöm, hogy eljöttéL Nehéz napok ezek. Bevégezte- tett, indulnom kell immáron az Űr elejbe. Szeretném rendezni földi dolgaimat Nem válaszol* am s ő is hallgatott Aztán keresztet vetett talán csak azért mert nem jutott eszébe semmi, de az is lehet hogy áldásnak szánta.-— Szeretnék megbékélni apáddal —• mondta végre, s bort töltött egy korsóbóL — Mindig bántott hogy apánk koporsójától haraggal váltam el az édes testvéremtől. Gondolom, te szólj neki. Megmondod, hogy nincs a szívemben harag. Lassan beszélt halkan, közben lecsukta a szemét mintha már gyakorolná az örökkévalóságot. Semmi nem emlékeztetett belőle hajdani Jani bátyámra, aki vörösen és izzadtan kiabált azt hiszem, épp ebben a szobában. Fáradt volt arca földszínű, már előre hasonult a porhoz, amelybő! vétetett. — Nem tudom, mi történt akkor — mondtam végre. — Gyerek voltam még. De ahogy hallottam, talán nem is volt más oka a haragnak, mint az óra öregapám órája Mindig ez fájt apámnak, nem is felejtette soha. Még ma is mondja hogy őt illette volna mert emléke se maradt öregapámtól. Ha igazán meg akar békélni vele, küldje el neki az órát. Legalább most, amíg nem késő. Nem szólt, csak nézett a semmibe vagy az örökkévalóságba Medlényzsebéből kihúzta az órát, fölkattintotta fedelét, nézegette, visszatette a zsebébe, aztán sokáig; fontoskodva igazgatta a nikkel láncot — Azt nem. — De hát az Úristen elejbe készül. Oda nem kell. Meg aztán apámat illette volna. — Akkor sem. Így fogok az Űristen elejbe állni. Hallgatott, a nikkel lánc szemeit pörgette öreg újjai között Aztán fölállt, átballagott a másik szobába, ahol annak idején a ravatal állt, ő is ott fekszik majd, ünneplőben, katonás merevséggel, ahogy a hajdani őrvezetőhöz illik. Vele lesz az óra is, a vastag lánccal, úgy mint most Mert csak az a néhány pillanat szépítette meg az életét, amikor vasárnap délelőttönként; a templom előtt, kíváncsi és irigy pillantások gyűrűjében ! fölkattintotta fedelét s megmondta a pontos időt Mindenki hallgatta, mint a kinyilatkoztatást, pedig nem is volt rá kíváncsi senki. Ezek a pillanatok a titokzatosba, a boldogság kékségébe emelték, mert a pontos idővel az élet értelméről Is vallott a tulaezüst óra. M indenki tudta ezt Amikor fölkattintotta fedelét, mint varázslatra, bos- nyák hegyek körvonala derengett fel a láthatáron, s az időtlen tengerek a falu határáig nyúltak. Zúgtak a messze erdők, s mindenki ismeretlen tájakra emlékezett. Apám ma is hallja az enjő- zúgást, de minden nappal távolabbról hangzik, az idők mélyéből. ANNUS JÓZSEF: Két sültkp Az öreg most is akkor jött át hozzánk, amikor vacsorához ültünk. Apám jó szóval invitálta: — Tartson velünk, István bátyám! — Csak isten áldásával — húzódott még hátrébb a kopott konyhaszékkel —, az enyém már megvolt Mi ettünk, ő beszélt: — Kicsit húz a vállam. Kinyomtam máma a nagy akácot ott a farmezsgyén. Tizenegy guriga lett a derekából, kilenc a vastagabb ágakból, meg tizenöt kéve gally. — Hű, a mindenit —■ rándított a nyakán apám a két kanál között — Jó nagy volt! —• Hát azt még az apám bátyja ültette. Alighanem ki- lencvenhét őszén, amikor az új portát is megvettük. — Akác jó tüzelő — szólt közbe anyám is. — Az igen — bólintott az öreg. — Reggel kivágja az ember, délben már főzhetsz vele. Ügy ég, mint az olaj! Anyám kibontotta az asztalkendőbe bugyolált héjában sült krumplit Forgattuk, fújtuk, hámoztuk. Sót, paprikát hintettünk rá, azzal ettük. Közben hallgattuk az öreget A sültkrumpliról jut eszembe — mondta az öreg —, én fogoly vótam, amikor ott kint elkezdődött a zenebona. Vagy két-három magyar társunk, akik körül vótak aggatva lőszerrel meg pisztolyokkal, bejött egyszer a lágerbe. Azt A Központi Sajtószolgálat 19€*-as pályáztán dicséretben részesített povella. mondják, akárunk-e harcolni a burzsujok ellen? Felcsapunk-e Lenin katonájának? Ki az a Lenin? Az az orosz Kossuth Lajos, azt mondja az egyik társam, a halasi tanító. Na, mondom, akkor menjünk, ha már üzent! És mentünk. Szuronyos puskát kaptunk, hat tölténnyel. Azt mondják, ha elfogy, ott a baj ónét A forradalom katonája nem mismásol. Nagy szükség persze nem vót a puskára. Leginkább strázsát álltunk. Ha néhány gyerek vagy asszony arra kódorgott, elég vót kiabálni. Nacsák, elég az hozzá, egy jó fogós hajnalon Lenin palotája előtt álltam posztot Hárman virrasztottunk kint a ház előtt kettő a kapuban, a többiek bent a gangon. Ormótlan nagy gang vöt ám az! Pontosan ötven oszlop tartotta az ereszt csupa vörös márványból! Mondom, hideg volt Nem hűyösecske, mint itt januárban. Hohó! Ott olyan időben még kis kabátban járkáltak. Hanem akkor a köpenyegben, de még a bundában is össze kellett húzódni. Kutya hideg volt! Ha az ember köpött egyett, hát az koppant a földön. Megfagyott mire leért. Nem egyszer láttuk, hogy röptiben lefagyott a veréb! Nacsak, elég az hozzá, ott toporgok a drótozott bakkancsban, amikor valaki mellém lép. Lenin volt Annyira álltam tőle, mint ez a stelázsi. Azonnal megismertem. Kihúztam magam, összeütöttem a bokámat Kerestem a puskaszi- jat, hogy szabályos legyen a KÖNYVTÁRBAN írt fi * * (Selmeczi Tóth János felvételéi (MTI fotó — Kovács Gyula felvétele) hapták, de Lenin nem engedte. Ügy nyújtotta parolára a kezét, mintha csak földszomszédok lennénk. — Hova is való maga? — kérdezte. — Én, kérem Vásárhelyre, Gorzsára. Az öregapám Orosházáról gyütt oda annakidején. — Szóval magyar? — Igen. Pópity István, szolgálatára! — Jól van, István. De akkor lesz igazán jó, ha maguknál is a paraszté lesz a föld, aztán az hordja padlásra a búzát aki learatta. ■— Milyen nyelven beszéltek? — kérdezte a húgom. — Hát magyarul! —• Lenin tudott magyarul? — Lenin? Hát hogyne tudott volna! Tizenkét nyelven tudott Ennyi országban búj- dosott a cári pandúrok előL Mert félt ám tőle a cári De a nép sehol sem adta föL Nacsak, elég az hozzá, hát beszélgettünk. Azt kérdi tőlem: — Aztán nem fázik itt, István? — Jobban csak a kezem, meg a lábam. — Na, fogja« Avval a zsebébe nyúlt, oszt kivett két olyanforma sültkrumplit mint az ott a szélin. A markomba nyomta. Jó meleg volt még. — Köszönöm, de akkor meg magának nem marad... — Tegye csak el, nekem van még vagy tíz. Rakott az asszony... Hanem a lába ettől még megfagyhat Na, jöjjön! Belülkerültünk az ajtón, leültetett egy sámlira. Oldozni kezdte a bakkancsát — Hányas lába van? — kérdezte. — Negyvenegy — mondom.' •— Nagyszerű! Akkor ez pontosan jó magának. Cseréljünk! — No, de.:. — Gyerünk tovaris, gyerünk! Tanulja meg, hogy mindig annak keQ a jobb bakancs, add nehezebb strázsát álL El is cseréltük a lábbefft Lenin az én drótozott bakancsomban ment fel az iw dájába... Nem tudom, István bátyám látta-e valaha Lenint Ha erősen rágondolok, én látom De mindig az István b£- tfém drótozott bakancsában...
