Somogyi Néplap, 1969. február (25. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-09 / 33. szám
▼l IMS. február 1 7 SOMOGYI N PEAP Móra tréfás jóslatai A* Irodalomtörténet nem fisztárta még: milyen titkon melengetett álmait temette magába; milyen irodalmi tervei foszlottak semmivé korai halála miatt, 55 éves korában? Egyik nekrológusa irta: •Sokat hagyott ránk, még többet vitt magával.« Hogy mi ez a több? Sejteti életműve, egész szétforgácsolt önmaga és kibontakozó írói pályája, amely ketté tört, mielőtt deleléséhez juthatott volna Sejteti maga az író is. Meleg hangú, önvallomás értékű tárcáiban és leveleiben is sok helyütt visszatérő gondolata: fúj ő még olyan szappanbuborékot, amely meg is marad... Ezzel a bizakodással rokon, ennek szinte kísérő motívuma egyfajta rezignált sóhaj; a kétkedés abban, hogy valóra is válthatja álmait Erre utal néhány bizalmas vallomásában és két nagyobb műve, az Ének a búzamezőkről és az Aranykoporsó megírásakor felbukkanó félelme is: hátha ez az utolsó nagy munka, melyet az élet még enged számára. Életigenlése és derűje — ami oly megkapó színeket és hangulati elemeket kölcsönöz írásainak — gyakran hordoz több-kevesebb keserűséget, szomorkás fintort Némelyek szerint ez alkati tulajdonsága. Pedig nem elsősorban az. Zaklatott élete ismeretében ennek az okait nem feltétlenül pesszimizmusra való hajlamban kereshetjük. Nem kellett meghatározó, belső alkati tulajdonságokkal rendelkeznie abban a korban egy haladó magyar írónak ahhoz, hogy társadalmának ismeretében és bírálatában keserű megállapításokra jusson. Állandó és túlhajszolt munkában telt el kurta élete, amelyet megosztott az újságírás, a tudomány — a botanika, a régészet, a könyvtárosság — és a közélet Amennyire idejéből és energiájából még futotta, annyi maradt az irodalomnak. Mindehhez hozzájárult még egy kevéssé tisztázott körülmény. Rövidre szabott életét Móra megsejtette. És ez nem »hajlamból« származó jósolgatás, nem ösztönös sejtelem nála, ahogyan monó- gráfusai ezt az írásaiban is gyakran felbukkanó motívumot értékelik Móra súlyos — végül halálát is okozó — betegségének közvetlen jelei nem halála előtt egy-két évvel jelentkeztek, hanem már jóval korábban. Egyik 1926-ban — tehát nyolc évvel a halála előtt — írt levelének tanúsága szerint már akkor sejtette, hogy — gyógyíthatatlan. Pontosabban ezt az alternatív lehetőséget már akkor igen megalapozottan fölvethette: Vagy segíthet rajta az orvostudomány — vagy sem. Megeirílékezésül, halálának S5. évfordulóján. Erre utal egyik levelében, melyet igen közeli jóbarátjának írt Makóra. A Diósszilágyi családdal — Dr. Diósszilágyi Sámuel kórházigazgató főorvossal, a feleségével és Éva lányukkal — folytatott levelezésének anyagából idézhetem azt a részletet, amely sok későbbi rezignált utalását, keserű fintorát, megvalósult és magával eltemetett álmait jó részben megérteti. Legalábbis egy lépéssel hozzásegít élete egészének megismeréséhez, megértéséhez. A levél dátuma: Szeged, 1926. dec. 10. Címzettje: dr. Diósszilágyi Sá- muelné, Makó, Űri u. 12. »... Ma, csütörtök hajnalban érkeztünk haza Pestről, mert fontos intézeti ügyben kivételesen hazasürgönyöztek. Délután vagy éjszaka már megyek is vissza Ti orvosi vizsgálat alatt állok. Régen lappang bennem már valami baj, amiről magam se tudom, hogy mi, hiszen ott, ahol a baj székei, soha semmi fájdalmat nem éreztem. A vese és kapcsolt részei körül van, sajnos nagyon súlyosnak látszó veszedelem, amely any- nyiszor mondott tréfás jóslatomat nyilván közelebb viszi a teljesedéshez... A dologról egy pesti barátomon, kezelőorvosomon és Bercin kívül nem tud senki, ö is csak annyit, hogy valami baj van, és azt is csak azért, mert lehetetlen volt eltitkolni előtte. Nem is kell hogy tudjon róla valaki. Vagy van segítség, és akkor fölösleges az izgalom, vagy nincs és akkor engedjenek nyugodtan elvégezni minden dolgomat...« Mindent nem végezhetett el, az életmű — torzó maradt. Mégis sokat hagyott ránk. Művei eddig több, mint száz, kiadásban milliókhoz jutottak és jutnak el. A statisztikák szerint az egyik legnépszerűbb és legolvasottabb magyar író ma is. Waiiinger Endre N. LABKOVSZKIJ: A felesleges szó A postahivatalban alig volt látogató, amikor egy csinos, fiatal lány dugta fejét az ablakhoz, benyújtott egy kitöltött távirati blankettát és egy nyugtát. A tisztviselőnő nézegette a papírokat, majd kiszólt: — Magának tíz válasz-szót fizettek, a táviratán azonban egy szóval több van. így rá kell fizetnie... — Dehogy fizetek! -r tiltakozott hevesen a lány. — Egyetlen kopejkát sem!... — De hát csak mindössze harminc.... — Akkor sem... De nem az összeg miatt! Nálam ez elvi kérdés... Hát hallott már a néni olyat, hogy egy fiú táviratban valljon szerelmet? Az idős tisztviselőnő csak mosolygott, s ez a mosoly azt árulta el, hogy hallott ő már bizony furcsább dolgokat is az életben. A lány folytatta: — Tessék elképzelni, két éve nincs tőle maradásom, mindig a sarkamban van, de szerelemről, meg ilyesmiről eddig egyetlen szót sem szólt... Most meg, hogy elutazott Kazahsztánba, mindjárt táviratozott. Ezt a szöveget küldte: »Morozova, Moszkva Patovszkij 10 szeretlek táviratozz leszel-e a feleségem Viktor«. Jól kigondolta, ugye? Éppen tíz szó. Eggyel sem több ... És fizette a választávirat diját is __ s zintén tíz szót. Egyetlen cgy- gyel sem töbpet... Tessék már mondani, ilyenkor mindig fizetett válasszal kell táviratozni? — Csak abban az esetben, ha a feladó nincs meggyőződve arról, hogy a címzett válaszolni fog. — Hát ez igazán érdekes! Nincs meggyőződve! Hát akkor én majd meggyőzöm, ha nincs meggyőződve. Elvből nem engedek a tíz szóból egy jottányit sem. — Akkor feltétlenül ki kell húzni egy szót a tizenegy közül. Tessék, mondja meg, melyiket húzzam ki. A szöveg így szól: »Viktor Ignategy Kusztanajszkij terület uricki járás állami gazdaság nem leszek Váljam. No, melyiket húzzam?... — Nem is tudom — nézett be a kis ablakon nagyon határozatlanul a lány. — Talán ... talán a címből valamit ... — Abból nem lehet semmit ... Esetleg az aláírást. Akkor éppen tíz szó maradna. — Jaj, dehogyis! Az aláíráshoz ragaszkodom!... Két esztendeig udvarolt és nem tudott nyilatkozni Ha!... Most meg milyen pontosan kiszámította, hogy a címmel együtt tíz szó legyen!... Kérem, én... én magára bízom .,. húzzon ki egy felesleges szót — mondta majdnem pityeregve a lány. — Hiszen a néni már sokkal jártasabb az ilyesmiben... — Én nem bánom — tekintett ki szemüvege mögül bájosan a tiszviselőnő —, ha megbízik bennem... És vastag ceruzával mindjárt áthúzta a »nem« szót. Ennek következtében aztán hamarosan címváltozás történt. Most már nem úgy kell írni a címet, hogy Morozova, Moszkva, Patovszkij 10., hanem úgy, hogy Ignatyev Vik- torné, Kusztyatanajszkij terület, urucki járás, állami gazdaság. (Krecsmáry László fordítása.) Móra Ferenc: Másyilági nézelődések Mindnyájan büszkék vagyunk valamire, ha másra nem, arra, hogy mink igazán nem vagyunk büszkék semmire. E sorok írója nem önmagára céloz, mert ő arra büszke, hogy nem teteti magát szerénynek és meg meri vallalani több irányú büszkeségét. Az egyik az, hogy nincs forróbb vágya, mint nyárspolgárnak lenni és a filisztersé- get tartja a legkívánatosabb életideálnak. Este nyolckor feküdni, Istent és királyt tisztelni, szívében álmok helyett, amelyeknek kolibriszárnyuk van és néha boszorkánypille- fejük, sörös kriglit és tormás virslit hordani, szidni azokat a kötélre való újságírókat és ambicionálni a daláregyleti alelnökséget — istenem, milyen szép lehet ez és mily boldog, akinek ezt adtad részéül! É . A másik, amire büszke vagyok az, hogy én még máig sem értem, mi haszna volt abból a respublikának, hogy a háborús években szeptember tizenötödikétől kezdve csak hét órakor volt hat óra Mért nem rendelték el akkor azt is, hogy a nyár ne júniusban kezdődjön, hanem már januárban? Eleinte többen is voltunk, akik megvallottul hogy nem értjük a dolgot, de aztán lassanként mindenki úgy tett, mintha értené, s a háború végén már csak magam maradtam ér tétlen ember Közép-Európában. Utóvégre ezt se mindenki mondhatja el magáról. Azt hiszem, joggal vágyók büszke arra is, hogy a szappanbuborék-fúvós technikáját egy nagyon lényeges lépéssel vittem előre. Én talál - tam ki, hogy a szappanbuborékból szivarfüstöt is lehet ereszteni és az olyan csavaralakban kanyarog a szivárványhólyagban, amilyennek a csillagászok az ég ködfoltjait rajzolják. Végre pedig büszke vagyok arra, hogy tegnap egy tehénlegeltető nénike eserny öcs mólónak nézett és megkérdezte tőlem, mit kóstál most a pa- rapléfoltozás. Higgyék el, írótársak, igen nagy dolog ez és oly tisztességes, amely ma- gunkformájú szegénylegényeknek igen ritkán adatik. Hiszen vannak írótársak — többektől hallottam már —, akiket hercegnek, püspöknek, miniszternek néznek és ez valami nagyszerű érzés lehet, különben bizonyosan nem dicsekednének vele. Eíelől ózonban nem mondhatok bizonyosat, mert engem legföljebb zsidónak szoktak nézni. Lehet, hogy nekem is megnőne a májam, ha felebaráFelső képünk Selmeczi Tóth János: TÉLI ÖRÖMÖK Középső képünk Grábner Gyula: TÉL AZ ERDŐN Alsó képünk Keszthelyi György: JÉGVILÁG taim azt gondolnák rólam, hogy én vagyok a patagóniai alkirály, de az is lehet, hogy nagyon rosszul érezném magam. Ez az esernyőcsináló- ság azonban meghatott és némileg gondolkodóba is ejtett ott, a bucka tetején, szemben 3 tehénkével, ami bámészan nézett rám Héra-szemeivel és valószínűleg annak látott, ami vagyok: egy fölösleges embernek, akitói nem férhet az astragalus cukros hajtásaihoz. Csakugyan, mi keresnivalónk van e világi életben nekünk, álomrétek kaszásainak, akik a szeleknek gyűjtünk szénabogl.vákát? Milyen kedvesek és jók is az emberek, hogy megtűrnek bennünket a maguk okos, józan, szépen kimércsikélt világában és úgy tesznek mintha becsülnék a mesterségünket, öreg és fiatal naplopókét, akik meséket találunk ki míg ők háborúkat és üzleteket csinálnak; a szavakat csiszoljuk úgy, mint ők a gyémántokat és rímeket próbálgatunk, míg ők nagyszerű robbantószereket eszelnek ki. Csakugyan, írótársak, mi vagyunk a világ haszontalanjai és ostobái is, mikor halhatatlanságról álmodunk. Mi az a halhatatlanság. Ezer esztendő alatt tíz-tizenöt nagy költője volt az emberiségnek, aki után marad valami, mint ahogy a cigányok után, akik átmennek az erdőn, rejtélyes kék és piros rongydarabkák maradnak a gallyakon. A többiek élete, kik törik-mar- ják magukat, hogy az egyik centiméterrel jobban kilássák a fűből, mint a másik, eliniik, mint a korhadó fűzfa és úgy nem marad belőle semmi, mint a névből, melyet tegnap ujjammal tízszer beírtam a bucka csillámos homokjába. Mennyivel hasznosabb, pozitívabb, üdvösségesebb pálya az esemyőcsinálóé! Egy alapos, becsületes, komoly folt a Márt néni esernyőjén, az a valami! Még az unokája is áldja a kezet, amely vetette. Az én fáradt kezemet fogja-e valaki áldani; ha egyszer, mécsvirágokat és kakukkfüveket fog feltolni onnan alulról? ...
