Somogyi Néplap, 1969. február (25. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-23 / 45. szám
SOMOGYI NÉP? \ P fi DRÁMAI VÁLTOZAT ÉS EXPRESSZIONISTA SZÍNHÁZ A Háború és béke /úgy él mindnyájunkban családi történeteivel, csatajeleneteivel, a:: író elmélkedő fejtegetéseivel, nagyszerűen jellemzett alakjaival, mint mondjuk a Badacsony vagy a Tátra sziklái, amelyeket nem lehet megismételni vagy újrateremteni. New Yorktól Párizsig — nem is említve Moszkvát — mindenütt a világon olvasók és írástudók egyetértenek abban, hogy a tolsz to ji regény a világirodalom egyik legnagyobb remekműve. (A néhány év előtti amerikai közvéleménykutatás az összes ismert regény közül az első helyre téttel) Népszerűsítése, propagálása a tévé minapi színházi közvetítésében a legszélesebb tömegek kulturális tájékoztatását szolgálta. Elmondhatjuk, hogy olyan ez a regény, mint a természet vagy az emberi élet sok- arcúsága. Mégis az az érzésünk, hogy a tévében látott drámai változat szemzői — a Szegedi Nemzeti Szí iház előadásában — ízelítőt adtak magából a regényből, Tolsztoj sajátos világából. Különösen vonatkozik ez a regény alakjainak színre vitelére. Akik a számtalan szereplő közül a színen megjelentek, a szerzőknek sikerült őket éppen legjellegzetesebb oldalukról megvilágítani — egy-két kivételtől eltekintve — csaknem pontosan úgy, ahogyan a regény ismerőinek az emlékeiben élnek. Jó hozzájárulás volt ehhez a megfelelő szereposztás is. Talán csak Andrej herceg halványabb életre keltéséről beszélhetünk. Bár az is igaz, hogy maga a szerep is erősebben katonás jellegű, mint ahogyan a regénynek ezt a szereplőjét Tolsztoj elképzelte. A siker biztos tartóoszlopa volt a lényegre összpontosító rendezés, és a mesélő szerepében — kaposvári vendégjátéka alkalmából megismert — Kovács János Is közvetlen, igen természetes és egyszerű eszközöket használó játékával. Ilyen szerteágazó regény- cselekmény esetén — Tolsztoj regényének hőse az egész orosz nép, a XIX. század eleji egész Oroszország — feltétlenül használ a színpadi feldolgozásnak, ha a dramatizált változatban egyik hős vagy néhány kiemelkedő hős köré fonódnak a cselekmények. Láttunk olyan amerikai filmfeldolgozást, amelyik Natasa Rosztova alakját és sorsát állította a központba. Tekintve a Háború és béke sokrétű mondanivalóját és a családi és háborús események ellenpontozott egymásutánját, helyesebb ennek a drámai feldolgozásnak a megoldása; Andrej herceg központba állítása, mert az ő sorsa a legközvetlenebbül fonódik össze a társadalmitörténelmi rajzzal. A dramatizálók a regény bőséges tárházából természetesen szabadon válogathattak, és sok mindent erősen áthangoltak. Egyértelműen a háborúellenes hangokat erősítették fel, sőt az egyéni-családi élet és a társadalom ütközőpontjaiban is ezekre figyeltek. A színpadot a béke propagálójává avatták. Ezt a törekvésüket megértjük, ha figyelemmel vagyunk arra, hogy az elítélő szó a porosz militarista 'környezetnek szól' elsősorban. Azonban a háború és béke kérdését az eredeti tolsztoji állásfoglalás sokkal messzetekintőbben, ha úgy tetszik időállóbban fogta fel. Ugyanis a regény az orosz nép honvédő háborújának, egy európai zsarnok első megtörésének hősi eposza, amelynek főszereplője maga a nép, és rokonszenvesnek az író csak azokat az alakokat ábrázolja, akik közelebbi kapcsolatban vannak a néppel. Ezeknek, a háborúja a napóleoni önkény ellen más értelmezést kap, mint az idegen hódítók hadjárata. A drámai változatból — éppen az egyértelmű háborúellenesség mindent elöntő tónusa miatt — hiányzik a különbségtétel a kétféle háború között. A feldolgozás német jellegére vall, hogy nem látunk jelentős különbséget Napóleon és az orosz cár között A színpadon mind a kettő egyforma módon viszi háborúba népét, illetve katonáit. Tolsztoj regényében Napóleont »a történelem leghitványabb emberenek« titulálja, akinek még a pillantása is »korlátolt és a mások boldogtalanságától boldog«. Ugyanis Napóleon alakja még a haladó német hagyományban is — Goethe megnyilatkozása, Heine ismeretes verse, stb. — úgy él, mint aki hódító háborúival Németországban a kései középkori sötétség maradványait oszlatta el. Így aztán érthető, hogy jellemének és történelmi szerepének orosz és angol — és ma is korszerűbben ható — felfogasa nem kaphatott kellő hangsúlyt a drámai változatban. AZ a mód, ahogyan Tolsztoj korának orosz társadalmát tolla hegyére tűzte, a maga idejében harcos, kritikus cselekedet volt. Ámbár nem annyira időálló, mert végső konzekvenciáiban — mint az ismert tolsztojaniz- mus is — erősen civilizáció ellenes. Az egyszerű, műveletlen, primitív népet helyezte az emberi értékek legmagasabb helyére. Minél mesz- szebb kerültek az uralkodó osztály tagjai a néptől, vagy minél vékonyabb, kapcsolatban álltak vele, annál kevesebb volt bennük az emberség. így a tolsztoji tablón pontosan ki van jelölve a Rosztov család helye, sőt a Bolkonszkijeké is és a többieké. De a színpadon például nem különösebben indokolt, miért olyan kedvesek Rosztovék, és miért van az, hogy náluk »mindig nevetnek az emberek«. Mert a dra- matizálók a háborúellenes meggyőzésre fordították erejüket és az ismert tolsztoji hősök eléggé árnyalt jellem- rajzára, azonban a belső orosz társadalomrajz kérdésében Tolsztojnál kevésbé árnyaltabban foglaltak állást, pedig a XX. századi analízis vagy szintézis itt sem ártott volna. A legfeltűnőbb eltérések és hiányosságok ellenére azért is élvezetes és figyelemreméltó ennek a drámai feldolgozásnak a megtekintése, mert az irodalmi igényű drámai játék és a modern színpadi technika kapcsolatának döntő fejlődési fokát is jelzi. Nem véletlen, hogy a színház é^ a dráma volt az a művészi kommunikációs eszköz ps irodalmi műfaj, amelyet a társadalmi haladást támogató írók először vallottak magukénak. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveitől kezdve sorra szerveződnek a nagy európai fővárosokban azok a modern színházak, amelyek a naturalista színjátszással és más forradalmi újításokkal a tömegeket befolyásoló, nevelő, a társadalmat bíráló eszközzé akarták fejleszteni a színházat. Berlinben Freie Bühne, Párizsban Theatre Libre, Moszkvában a Művész Színház, az angliai Dublinben Abbey Színház néven indul el a mozgalom: a csattanó felvonásvégek, az egyéni hősök Individuális boncolgatásának elhagyásával a valóságot hatásosabban példázó színházat szerettek Tolna nyújtani. Ennek a mozgalomnak olyan világirodaim! í remekek is őrzik a nyomait, j mint Ibsen, Hauptmann és \ mások drámái. ' A Háború és béke egyik dramatizálója, Erwin Piscator a XX. század expresz- szionista színházának legnevesebb megteremtője. A haladó művészek színház iránti érdeklődése folytatódik az ő színházában. Ismét nem véletlen, hogy az expresszionizmus, amelyik úgy is felfogható, mint a művészi tevékenység dekadenciája — ugyanis eleve lemond az objektív valóság felíoghatóságáról, értelmes elrendezhetőségéről —, éppen a színházban bukkan rá arra a lehetőségre, hogy a társadalmi propaganda cselekvő színterévé teheti a színpadot. Magyar munkásmozgalmi hagyományainkban is gyakran találkozunk az expresszionista színházzal. Mert itt az történt, hogy amikor a művész önkifejező tevékenységének szuverenitására épülve megtörnek a hagyományos színpadi hely és idő korlátái — a színpad szabad lesz, az események akként csaponganak rajta, miként az emberi személyiség gondolatai —, valójában megújul a drámai szcenika. És ezt az új formát töltik meg Piscator berlini színházában a kor haladó gondolataival és törekvéseivel. A piscatori drámai feldolgozásban az expresszionista színház iskolapéldáját ismerhetjük meg. A hagyományos formák teljesen felbomlanak. A mesélő egy személyben csaknem hogy színházi ügyelő is, aki alkalomszerűen a szereplőket is a színpadra citálja vagy a kellékek felől intézkedik. Az pedig, hogy beszél a szereplőkkel, hogy valósággal vitatkozik velük, már abból következik, hogy az expresszionista színházban — legalábbis a század első évtizedeiben — csak a forma eredete dekadens, a tartalom nagyon is aktív, agitáló, életigenlő jellegű. Miért mondjuk el mindezt, mintegy utóhangként egy színházi bemutató ürügyén? ' Mert ez a bemutató ismét csak eszünkbe juttatja azt a hiányosságot, hogy irodalmunk, színházi kultúránk fejlődésében a piscatori vagy más hasonló színházi törekvések alig érvényesültek. Vannak ugyan XX. századi haladó színházi törekvéseink is, azonban a magyar színműírás a világszínpadok deszkáit csak a könnyű szórakoztató műfajjal tudta megközelíteni. Olyan színművekkel, amelyeket nálunk még napjainkban is igen gyakran játszanak (mert valóban mesteri módon szórakoztatnak), de szükségszerűen már nagyon kikoptak a világ más színpadjairól, ahol a könnyed szórakoztatás is a ma emberéhez közelebb álló történetek dramatizálásával valósul meg. A szegedi előadás sok tekintetben a ma színházához is szól. Példázza azt, hogyan alkalmazták az avantgarde formai vívmányait a kor leghaladóbb alkotói módszereinek a felkarolására. Mindebből figyelemreméltó következtetések vonhatók le mai szocialista színházunk útkeresésének kérdéseiben is. Bellyei László---------_ —■ 7 — V GARAI GÁBOR: MINDEN E'LET Nem hiszek egyszer volt és megkövült örömökben. Minden élet folyton megújuló örömében hiszek. Hiszem, mert látom; föltámad dermedt föld alól évelő hajtásaival a málna, a tavaly letiport diófa-csemete eleven gyökere idén újra kihajt, nyüzsgő népszámlására gyülekeznek a százszor szétdúlt hangyabolyok; a féregjárta almafán fehér szirmok fürdőznek habos tavaszsugárban; a hajnali gyep nyálkás harmatában vidulnak a csigák, csontházuk fémesen csillog; sárga kiscsibék igyekeznek a tyúkok aggodalmának tollas sátra alá; botladozó csikókat sodor a kancák oldala mellé a szorgos útisietség.., Ö, mindent lángra lobbantó sietség! Sietsége megifjúlt elemeknek! Benned immár rendelt helyükre lelnek a gyomok és virágok, férgek és szárnyasok, az emlősök — s az ember. Az ember, aki művét építve s bizakodva szemléli ezt az egészet, az ember, aki nagykerekű gyermekkocsiki és épp csak testére szabott kis otthonokban sokasodik, hogy továbbadja utódainak e sókból és savakból százezerszín, százezerforma, mozgó s mozdulatlan eleven fényt formáló Földgolyót, s a Mennyet is, a vegytanilag végleg elhanyagolhatót... A Mennyet, mely kék tündöklés odafent, a Mennyet, mely már senkié, j s nem maradt benne semmi más, csupán a téli lombtalan fák árnyképei — ha alkonyodik és sóhajai a létből menekülőknek — j ha föltámad a széL De idelent ez a Föld a miénk, füveké, rügyeké, barmoké, embereké, árvá vadhajtásoké és kilobbant szirmok s fiainké, kik lelkes gépeikkel egyenest szdllanak a görbülő tér folyton elmozduló ábráin át. Miénk ez a világ, miképpen léte-holta gondja is miénk, s miképpen nem hiszünk az egyszer volt és megkövült örömökben, csak minden élet folyton megújuló örömében hiszünk.- <. ., y • , . .Vv; .. ;egy kis nyelvművelő Jogosság és önkényesség helyesírásunk módosításában Egy nemrég megjelent jó, hasznos tudománynépszerűsítő könyv utószavában ezt írta a szerző: »Azért, hogy írásom azt fejezze ki, amit én akartam mondani, mindent úgy írtain, ahogy meggyőződésem szerint ez a legjobban szolgálta a célt. Így történt aztán, hogy több esetben nem a .Magyar Tudományos Akadémia áltál összeállított helyesírási-szabályzatod követtem, különösen, ami a szavak egybe-, illetve • különírását. a vesszők, idézőjelek és más írásjelek alkalmazását és elhelyezését illeti. Tudom, optimista vagyok, amikor bízom abba:., hogy a nyomda, a szedők és korrektorok kötelességtudásával és buzgalmával szemben képes leszek. érvényesíteni ezt a törekvésemet, és lesz erőm és időm minden alkalommal visz- szajavítani az akadémiai szaoáiyzat szerinti javításaikat a magam feje szerinti írásmódra, mégis, bízom benne, hogy így lesz.« A szedők és a korrektorok — úgy látom — jobbára alkalmazkodtak kívánságához, s megvalósulhatott a sok ezer lehetséges egyéni helyesírás közül az egyik. Mint az imént olvashattuk, az volt vele á célja szerzőnknek, hogy azt fejezze ki írása, amit. ő akart möndáni. Az eredmény?. Meg-megakasztja olvasásunk, megértésünk folyamatosságát a sajátos központozás, vesszőt tesz a szerző a s, vagy kötőszó elé olyankor is, amidőn csak mondatrészeket, nem mondatokat kapcsol, inaskor is helytelenül el-elhinti vesszőit, s ezzel megzavarja mondatainak helyes fölfogását, vagyis épp az ellenkezőjét éri $1 annak, amit az akadémiai helyesírás elleni lázadozásával el akart éfni. Azonkívül fennakadunk az ilyen fölösleges és túlzó egy.beírásán: nagykiterjm'ésű, emberkézteremtette (vegyi elemek), légbőlkapott (kincsek; még csak nem is átvitt értelmű itta légbőlkapott). Szabályos írása- ez volna: nagy kiterjedésű, emberkéz teremtette, légből kapott (még akkor is, hogyha átvitt). Ä tanúsága szóalakot rövid tt-vál írja, a tiszazugi melléknevet pedig hosszú ú-val, holott csak a.zúg igében hosszú a ú. Bőségesen szaporíthatnám a példákat nemcsak ebből a műből szemelgetve, lianem egyéb sajtótermékekből is. Tudomásom van róla, hogy több más esetben a szerző vagy a szerkesztő hasonló egyéniesked mséből származnak a hivatalos szabályzattól való eltérése'.!, igen sokszor azonban a szabályzat nem ismeréséből vagy nemtörődöm elhanyagolásából. Még jó, ha az eltérésekben olyanféle egységesség akad, hogy a szerzők akaratlanul a régebben, iskoláskorukban tanultakhoz igazodnak. Például még manapság is gyakran láthatunk nyomtatásban ilyen írásmódot (nem a nyomda hibájából): Jókai-utca, szóról-szóra, noha már 1954 óta nincsen kötőjellel az efféle utcanevekben, nincsen a különböző hatá- rozóragokkal ellátott szóismétlésekben: egytől egyig, évről évre stb. (A magyar helyesírás szabályai. 10. kiad. 246., illetve 143. pont.) Jó lesz mindjárt közbeszólóm, hogy itt csupán köznyelvi, mindennapi s értelmi közléseink helyesírásáról beszélek, nem szólok bele az értelmen túlhaladó, főképp érzelmünkhöz szóló költői művek helyesírásába. Nem szabad fennakadnunk egy költőnek ilyen kötőjelhasználatán: -Bj-lila holttest ruhátlan. Libatalp-sáfga fogsor.« (Juhász Ferenc: Mit tehet a költő? Bp., 1967. 79. lap.) Sj-lila, libatalp-sárga: aligha mondta, írta ezt valaha is valaki, azért akarja az író külön megmutatni az ilyen szokatlan szóösszetételnek a tagjait, szerkezetét. A holttest vagy a fogsor bevett összetétel már nem szorul rá ilyes »szóbonctani« szemléltetésre. Még azt is meg kell értenünk, ha egy versben teljesen hiányzanak az írásjelek; a költő azt jelzi ezzel, hogy ne a prózának pusztán közlő, ridegen józan értelmét keressük versében, hanem a szavak mögötti, szavakon túli, a szavakon csak átsejlő érzelmével azonosuljunk, amelyet belénk szeretne lopni. Persze vissza is lehet élni az effajta külsőségek utánzásával. Nem minden írásmű »modern«, »remek«, amelyben nincsen pocit, vessző. Elég az hozzá, igazi költők, íróművészek alkotásaiban a sajátos helyesírásnak is lehet kifejező, művészi szerepe. Az ilyen jogosan egyéni, eredeti helyesírásra nem vonatkoznak fönti és ezutáni fejtegetéseim. Csakis vagy főként az értelemhez szőlő, mindennapi írásokra alapozom megállapításaimat. Azoknak az írásoknak pedig világosaknak, józan értelmünk számára hozzáférhetőknek kell lenniük. Még egy költő is letesz különleges, egyéni helyesírásáról, ha hétköznapi módon a postásnak vagy a házfelügyelőnek hagy írásos üzenetet Miért is igyekszik minden művelt nép egységes helyesírást kialakítani? Azért, hogy írásos érintkezésünkben minél kisebb erőfeszítéssel megértsük, helyesen értsük egymást; amint élőszóban, beszédben is ezért kellett és kell megteremteni a mennél egységesebb köznyelvet. A mindenkori helyesírás ehhez az egységes, óvatosabban kifejezve: egységesülő köznyelvhez alkalmazkodik, vagyis annak szabály szerint rögzített, látható, olvasható tükörképe. Minthogy ez a köznyelv lassan, de állandóan változik, időről időre — több-kevesebb maradozással — változik a helyesírás is. De minden korban lehetőleg egységesnek kell lennie, mert csak igy felel meg céljának, társadalmi feladatának. A nem egységes, sokféle egyénieskedő vagy bármely okból szabálytalan írásmód megnehezíti az Írásos társadalmi érintkezést, kivált ha nem egységes nyelvhasználat is súlyosbítja a bajt. Aki »a maga feje szerint«, rendszertelenül toldott-foldott »helyesírás«-t követ, az »kiválik« ugyan, de nem a kiváló dicsérő értelmében, hanem a társadalomban való elszigetelődés elmarasztaló értelmében. Minél inkább elszaporodnak az ilyen egyéni helyesírással büszkélkedók, annál biztosabban visszavetődünk azokba a rég múlt századokba, amikor ki-ki úgy írt, ahogy kedve, tolla, nyelvjárása vitte, mert nem »béklyózta« helyesírási szabályzat. S nem »korlátozta« a közvélemény sem, hiszen kevés volt a könyv, és kevés az olvasója. Ámde szükséges a »béklyó«, a rendteremtő szabály. Szükség van a helyesírás egységesítésére. Ez az egységesítés megállapodáson, konvención alapul, szakemberek egyezkedéséből jön létre. Olyan szakemberekéből, akik jól ismerik nyelvünk rendszerét, helyesírásunk történetét, akix nem Valiiéban, nem ötletszerűen alkotják meg a szabályt, hanem ilyenek rendszerébe szervesítik bele. Nagyon saerenyteler. tehát az az ember, aki ilyen alapos ismeretek híján bele mer avatkozni helyesírásunk dolgaiba, bírálgatja a szakemberek alkotta szabályzatot. Igaz, maguk a szakemberek sem értenek mindenben egyet, de az elfogadott határozatnak alávetik magukat Nem gerinctelen megalázkodás ez, hanem józan belátás, az egységesség érdekét néző bölcsesség. Or. Eereaczj> Q&la
