Somogyi Néplap, 1969. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-26 / 21. szám

SOMOGYI NÉPLAP

Vasárnap, 1969. január

MARTTI LARNI;

foglalkozást változtatok

K

ét jenki: Roppert és Ron állt a bíróság előtt, kezükön bilincs. Szilveszter volt és a bíró mielőbb be akarta fejezni az ügyet. A vádlottak szintén szerettek volna szilveszterezni. Előre tudták, mivel végződik az égés-, mégis akadályozták a bírót: jegyzőkönyvben nem rögzíthető, nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illették egymást.

— Atkozott alak — sziszegte Roppert és szemével majd felfalta a mellette álló Ront. — Miattad kerültem ebbe a tésztába.

— Csendet! — szakította félbe a bíró, akit idegesített a szóváltás. — Mi a foglalkozása? — kérdezte Ropperttől.

— Foglalkozás nélküli magánzó — válaszolta.

— Tehát tolvaj? — folytatta a bíró.

— Kinek néz engem? Nagy- vállalkozó vagyok.

— Jó, ezt jegyzőkönyvbe vesszük, — mondta a bíró és Ronhoz fordult: — És maga mivel foglalkozik?

— Szabad ország szabad vállalkozója vagyok — mondta büszkén Ron —, üzleti ügyekkel foglalkozom.

— Beismeri, hogy múlt éjszaka el akarta lopni Mr. Rop- pért gépkocsiját egy nagy kereskedelmi bank elől?

— Hát ezt nem tagadhatom, hiszen a rendőrség odaért, mielőtt a kocsival elindultam volna. Sehogy sem értem, mi a helyzet itt nálunk, az országban. Egyrészt teljes szabadságról beszélnek, másrészt viszont a rendőség állandóan korlátozza a szabadságot.

— Megtiltom, hogy bírálja a rendszert! — kiáltott fel a bíró. — Elvárom, hogy őszintén ismerje be — ez a business nem sikerült.

A bíró a dühtől remegő Roppertre tekintett:

— Mr. Roppert, van-e vala- Tfpt követelése Mr. Rontól?

— Igen! Követelem, hogy kártérítésként fizessen egymillió dollárt.

— Milyen alapon követel

ilyen hihetetlen összeget? _

k

érdezte a megdöbbent bíró.

Roppert megrázta a bilincset és így felelt:

— Arról van szó, bíró úr, hogy múlt éjszaka rendkívül sikeresen kiraboltam egy bankot. És ha nincs ez az alak, aki csak arra jó, hogy rendőrgolyók céltáblája legyen, akkor nem vesztettem volna el az egymilliót.

— Megértem elkeseredését, Mr. Roppert — mondta a bíró —, de nem zavarja, hogy bőröndjében lopott pénzt volt?

— Ez teljesen mellékes - vágott közbe a vádlott. — Eg ilyen nyomorult autóto.va miatt elvesztettem egymilliót és még rács mögé is dugnak. De ha most bankrablásért, elítélnek — amiből egy cent hasznom sincs —, okkor foglalkozást változtatok és író leszek.

— Miért éppen író?

— Mert akkor az egész szabad világ sajtója mellém áll. Nyilatkozók majd az újságíróknak, valamelyik kollégám tiltakozni fog letartóztatásom miatt és követelni fogja, hogy tartsák tiszteletben az alkotói szabadságot.

bt ró kalapácsával ráütött az asztalra és megszólalt:

— Elég. Kihallgatását elnapolom. Szabadlábra helyezem, ha letesz tízezer dollár óvadékot.

— Még ma éjszaka meg- szerzem! — derült fel Roppert arca.

A bíró ismét Ron felé fordult.

— Tudomásom szerint már háromszor ült börtönben — mondta.

— Nemcsak egyszerűen bör- törben ültem — helyesbített Ron. — Egy szabad ország börtönében mindenki szabadon választja meg, hogy foglalkozásának megfelelően mivel töltse az időt. A zsebtolvaj-mesterség ott fabatkát sem ér, hiszen az ugyancsak

A

ott lévők zsebében semmi mást nem talál az ember, mint dohányt, hasist, meg egy sor könnyűvérű lány címét. Néha ugyan akad egy-egy ál- kulcs vagy fémreszelő, de ez ritka eset. A hamis pénzzel se megy az ember messzire, hiszen a börtönőrök védenceiket nem engedik ki az üzletbe. Azt is lehetne mondani, hogy az ember tanító, de minek — hiszen a letartóztatottak okos emberek, a négereket pedig nincs értelme tanítani ...

— Mit csinált akkor, amikor korábbcn börtönben ült?

■ 1 7 ér 'eklődcssel a

bíró, akinek hirtelen eszébe

■ ;ó tíz íve el- itk<>:. i *2'tjét az ad ügyi hatóságok előtt.

— £

to z r azt mondtam, hogy pszichiáter vagyok — felelt alig titkolt büszkeséggel Ron. — Rendkívül népszerű voltam a rabck között, mert tényleg elhiiték, hogy orvos vagyok. Kis bor omlóért pihenni küldtem őket a bolondokházába. Másik alkalommal azt mondtam, hogy botanikus vagyok és így naphosszat napoztam a kertben. Az egy cseppet sem zavart, hogy mellettem mindig ott napozott a börtönőr. Harmadszor azt mondtam a börtön- igazgatóndk, hogy a foglalkozásom archeológus. Ezúttal is módot adtak rá, hogy akadálytalanul hódoljak foglalkozásomnak. Igaz, ez nem tartott sokáig, mert amikor a börtön fala mellett végeztem ásatást, az őrök észrevették, hogy figyelmetlenségem miatt két föld alatti alagutat ástam, és ezen a büntetés Teiöliése előtt honvággyal küszködő rabok távoztak. De most okosabb leszek! Azt mondom, hogy író vagyok.

— De hát tudomásom szerint még életében nem írt semmit, hacsak azt nem számítom, hogy hamis csekkekre írta alá a nevét? Miről akar írni?

— »4 szabadságról! — Jciáí- tott fel Ron. — A szabadságunkat még tovább kell tökéletesítenünk. Hát nem szégyen, hogy csak postán rendelhetünk, vagy fegyverszak- üzletben vásárolhatunk lőfegyvert? Ha igazi szabadság volna nálunk, akkor minden ember módot kapna rá, hogy bárhol beszerezze a pisztolyt vagy a géppuskát — a gyógyszertárban, a kenyeresboltban, a trafikban, vagy éppen az ékezőkocsiban. És milyen szégyen, hogy illegálisan kell árusítani a kábítószereket. Meg akarom énekelni szabadságunkat, ezer oldalt akarok róla írni...

— Mennyi időre van szüksége ehhez? — kérdezte a bíró kalapácsával az asztalra ütve, hogy felmérje a leendő író lelkesedését.

— Gondolom, egy énnél több nem kell, bíró úr.

— Jó — volt a válasz. — Egyévi börtönre, pontosabban teljes állami ellátásra ítélem. Sok sikert kívánok az alkotáshoz.

A bíró most Roppertre tekintett, aki kicsit zavartan és irigyen figyelte az autótolvajt.

— Bíró úr — kezdte komolyan Roppert. — Mégsem teszem le a tízezer dollár óvadékot. Inkább én is az állami ellátást választom és nekifogok dicsőíteni az életformánkat.

— Szabadon választhat, szabad országban él — mondta a bíró...

— Miről suttognak ott? — kérdezte a börtönőr a letartóztatottakat, amikor a rácsos rabszállítókocsin a börtön felé haladtak.

— Csak úgy, a szabadságról

beszélgetünk — mondta Ron,

— Nálunk hem kell suttogni a szabadságról. Hangosan kell beszélni róla.

Fordította: Baranyi Ilona

Bencze József:

ARKHIMÉDÉSZ

Körök és négyzetek közt élek, csigasoron kapaszkodik lelkem, e boszorkánylombikban fő a háború, s lehet a föld még szilárd pont?

Közömbös gázok, energiák, faló fagociták, vélt egység, ábránd,

önmagunkkal s mindenkivel egy leszünk s az alázatos ész lesz mindenki rokona ,..

Közös voltunk biztatóbb, mint az áhított gyámság, gondviselés, szétszedünk minden dogmát, s felbontjuk a félénk világot,

Halál, gond, érdek, szenvedély, a korcs hit, hogy a halál nyersanyagai vagyunk, s önnön fejemben érzem, ez különb folyamat, s ez kommunizmus, s minden eddigi múlt csak temető ...

LÓPOFÁJÚ REGGEL

Ökörül búsong, kerekek odvas foga vicsorít rám, sár fut a keréken, a lőcs vasalt pántjai rogynak, vad. lihegő levegő dől fűszagú nagy bcndökből. Cammog az út és cammog a táj. de retten az ég is s .duíTa” ^csendben bömbölő gond, iramló düh forr, csökönyös ősök vakhitű jármát széttöröm én most. Csonkul a múlt, tömöttebb, tiszta legelő lebzsel. Gyenge borjú nyakán kong a reggeli hattyúharang. Könnyű gépek forognak, szívem szügyükbe szorítva. ■0 veled élni vesztéién létem, csupa zengő mezőben, lestem pariagaid, meneteltem búsan itt e réten.

Faika tövében új, zsenge muzsika trilláz: nézem, ki tud többet s többet ki ér?!

Somoskői Lajos:

Télmennyegző

Mikor lakodalomban

VAGÖ JANOS:

jfiával

tükör előtt a most készült.

Halason,

menyasszony, talpig

csipkében,

boltok kirakatüvegében, az utca arcát nézegeti, hófodrait rendezgeti, tetszik-e majd, mint

magának.

a vőlegény éjszakának? Megjött a tél mennyegzővel. szélfujta hókeringőved. Hideg; ég, föld, s mégis

mintha

virágszirom eső hullna. Megyek, szembe hóesésnek, szembe: az öregedésnek.'

S mondogatom, mint a szél: — szép lesz az is, mint e tél, Tisztává sepri a tájat, tej üveggé a faágat, s leszek üveg magam is, átlátszó a szivem is.

Megjött a fél mennyegzővel, szélfujta hökeringővel 1,,

S megyek, szembe:

hóesésnek,

szembe: az öregedésnek.

Az Egyszál magam drámai változatáról

»SZÁZADOM BŰNEIT OSTOROZNI« —

így jelezte Möllere néhány szóval vígjátékiról munkájának lényegét. Ha ilyen magasra tűzzük az írói szándék és valóság egyenlegét, akkor Raffai Sarolta színműve mai drámairodalmunk ama kisebbik csoportjába sorolható be, amelyik mindennapi életünkről készit jól vagy kevésbé jól sikerült pillanatfelvételeket, hogy a színházi művészet gyűjtőlencséjével vezesse szemünket, hogy lássuk a különös történetekben a mai lényeget, mint cseppben a tengert. Jelen esetben: hogyan okuljunk a hatalommal való visszaélés veszélyes játékából — nemcsak mint a XX. század egyre inkább elharapódzó bajából általában —, megjelenítve különösképpen egy olyan társadalomban, ahol a hatalom a népért indult harcba, a népért van. és ahol ez a kibicsaklott magatartás az átlagosnál is súlyosabban vádolja azt aki megpróbálkozik vele.

A regény sikerének titka az volt, hogy a modem regényírói technika alkalmazásával megfelelő formában fejezte ki az időszerűt, ami elevenünkbe vágott. A kedvező fogadtatás így önként adódott. Aztán voltak, akik a regény drámai változatát függetleníteni akarták az eredeti műtől. Ügy értékelték, mint teljesen újat. Mások minőségileg is egyenlőségi jelet tettek a kettő közé. Azt hiszem, mégis azoknak van igazuk, akik ilyen esetben párhuzamot vonva arra a következtetésre jutottak, hogy a regény a maga nemében meggyőzőbb, jobb művészi ábrázolása volt a valóságnak, mint a későbben írt drámai változat.

EPIKAI MÜVEK DRÁMÁI ÜJRAlRASA

esetén mindig érvényesíteni kell az irodalmi kritika teljes értékskáláját, hiszen a dráma a szépirodalomnak az epikával egyenrangú válfaja. Ezért, ha epikai művek drámai feldolgozását véleményezzük, két igen fontos követelménynek kell eleget tenni. Az egyiket a színpad diktálja: a jeleneteknek színpadsze- rűeknek, a néző számára feszítetteknek, figyelmüket erős kézzel megragadónak kell lenniük. A másik az eredeti művel szemben vállalt kötelességünk: a bonyolult epikai folyamatban megírt cselekményeket nemcsak tömöríteni, egyszerűsíteni kell, hanem helyenként bizonyos mértékig kiélezni, közérthetőbbé és főképpen hitelessé tenni a színpad eszközeivel, olyan mértékben, hogy ott is a való élet máza ragyogjon rajtuk.

Az Egyszál magam drámai változata több szempontból hordja magán a kezdő drámaíró bizonytalanságait. Legfeltűnőbb műfaji hibája, hogy a játékidő tetowras részében a cselekménynek nincs színpadi feszültsége. Kivéve az első rész elejének és végének néhány percét és a második résznek mintegy utolsó harmadát. Egyébként szinte. egy helyben topogunk. Sem érdekes karakterek ábrázolásával, sem részletesebb helyzet- vagy környezet- rajzzal, illetve más módon nem igyekezett a diráma szerzője a nézőket kárpótolni a cselekmény vérszegényebb szakaszaiért Jó például az első rész elején a névtelen levél motívuma és megírásának az indoklása a későbbiekben, de egyre érdektelenebb a tettes kiderítése céljából folytatott hosszadalmas kihallgatás. Pedig csaknem az egész első rész ezzel telik el. Ha folytatnánk, akadna más példa is.

Mivel a drámai változat szerzője — némi szakmai segítséget is igénybe véve — maga a regényírónő, nagy fába vágta a fejszéjét amikor a hagyományos drámai építkezéssel igyekezett bonyolult jellemeit és tíz év eseményeinek csattanóját színpadra vinni. Méghozzá csaknem a görögös hármas egység jegyében! Hiszen az egész dráma huszonnégy órában ugyanazon a helyen játszódik le. Persze, az is igaz, hogy regénycselekmémyek dra- matizálása esetén a túl bő belső monológ és a színhely filmszerűen kapkodó változtatása is veszélyes. Erre is találunk példát. (Anna Karenina.) De arra is, hogy mai nagy sikerű prózai műveink jó dramatizálása készült a regény technikájához közelebb álló, oldottabb formákat is megengedő modem színpadi megoldásokban. (Például a Rozsdatemető, a Részeg eső színpadi változatai, vagy legutóbb a Mocorgó című elbeszélés sikeres tévé-változata.)

A HAGYOMÁNYOS DRÁMÁI TECHNIKÁNAK is vannak oldottabb formái. (Például a shakespeare-i színpad.) Ebben a színpadi változatban azonban a két részre osztott játéktér sem tudta enyhíteni a merev, nemegyszer nyikorgó dramaturgiai technikát, amelyben hellyel-közzel még a régi »félre« jelzésű színészi beszéd is feltűnik. Ez az oka, hogy a cselekményt elindító és mozgató, látszólag másodrangú főszereplőnek, Kuti Annának a bonyolultságáról csak sejtéseink vannak, mert a színpadi feldolgozás nem tárja fel. nem elemzi azokat, legfeljebb csak sejteti. Ugyanis a regény női főszereplője vádat emel az egész férfinem ellen: »Persze, minden asszonyt megaláznak, tudom én azt jól« — mondja a

regény egyik helyén. Sorsa vagy hajlamai miatt frigiditásra hajlamos asszony, kicsit romantikus, akinek sokrétű vergődését, buktatóit: a regényben megértjük. A színpadon különleges női világából keveset látunk. Elvileg ez helyes is lehet, mert a dráma másra összpontosít. De a színpadi mű láttán bizonyos hiányérzések támadhatnak a nézőben, mert például nem tud mit kezdeni a női főszereplő teljes elszigeteltségével a saját falujában. Eny- nyi/re általános és tipikus lenne — ha van is ilyen baj! — a falusi pedagógusok »sziget- élete« falvainkban? Nincsenek más példák is, holott a színdarab jó néhány pedagógust vonultat fel előttünk? A szerző itt — a regényből nem elég körültekintően átemelve — egyoldalúan, a helyes arányok sejtetése nélkül dobja fel a kérdést A regényíró jól érzékeltette: az a falusi tanítónő, aid tíz év után harminc falusi emberrel se került »köszönő viszonyba«, egyénileg is olyan nem mindennapi életet él, hogy a kegyetlen társadalmi és családi adottságokat szinte elháríthatatlanul tor- nyosítja fel maga ellen: »Nem tartozom senkihez, itt buktam el« — mérlegeli saját helyzetét a faluban és a társadalomban. Ezzel szemben a színdarabban a hősnő cselekedeteinek rugói kevésbé kidolgozottak. A színpadon nem sok jót tudunk meg az egyébként rokonszenves igazgató-feleség szakmai munkájáról sem.

A KÉT MÜ MÉRLEGÉRE UGYANAZ VONATKOZIK, ha az ábrázolt és bírált valósággal szembesítjük őket. Az 1967-es Bemutatáskor a Népszabadság kritikusa »a még beteg gócok kitapintásábam« jelölte meg a darab társalalmi küldetését. Ez így szó szerint igaz mind a két mű esetében. Azonban a regényben a hatalommal való visszaélés módjának valóságszínezete van. Sok apró kis túlkapás halmozódik fel, ezekből lesz aztán a nagy disz- nóság, amelynek láttán: »a tanács nem engedi elaludni az ügyet«. A főnök is (Dömök) fokról fokra ismeri fel a valóságos helyzetet, amelyben már nagyon nehéz megvédem az állami díjjal kitüntetett igazgatót. Ezzel szemben a színdarab alapheíyzete enyhén szólva nem eléggé valóságos. Adva van egy falusi »mintaiskola«, amelynek vezetőjét többszörösen kitüntetik, az iskola munkáját a hozzáértőknek mint nagyon jót mutogatják. Ugyanakkor a tantestület tagjain kívül senki vezetőnek vagy illetékesnek sejtelme sincsen róla, hogy az iskola vezetése már tíz éve nagyon rossz, hogy nemcsak (!) súlyos anyagi visszaélések találhatók itt, hanem a rossz iskola- vezetésnek csaknem minden motívuma. Mindez a drámai helyzet kedvéért csupán a leleplezés napján derül ki. (Kizárólag titkosan űzött anyagi visszaélések esetén képzelhető el egy ilyen helyzet tanügyi berkekben!) Aztán az sem világos, hogy a megfélemlített pedagógusok egyik óráról a másikra miért szállnak szembe az igazgatóval, (Ezt más kritikusok is szóvá tették. A regényben persze nem így van.)

Tudom, hogy a «eg“»7' r -iber- es társadalomrajzának is v_.mak g>cnge pontjai. Egészében véve a belső monológ-forma, az írónő igazmondó bátorsága, stílusának kifejező ereje biztosította a könyvsikert. A színdarab is kétségkívül eléri a bemutathatóság mércéjét. Sőt az írónő társadalombíráló elszántsága a színpadi feldolgozásban megizmosodott A főhős közvagyonból családi villát épít; a nagyított kép középpontjába kerül — a regény nagy csoportképéről kiemelve — a felettes hatóságokkal jó kapcsolatokat ápoló vidéki »kiskirály« esete. Nagy szükség van ilyen igazságot tevő mai történeteik színpadi megjelenítésére. Bár lenne belőlük minél több! Azonban az igazságnak nyilván öblösebb hangja lenne egy nagyobb kaliberű művészi szócső alkalmazása esetén. Mert úgy tűnik hogy a regény nemcsak indítékot hanem gátlást is jelentett a színdarabíró számára. Nem vette eléggé figyelembe, hogy a színpadnak más törvényed vannak, mint a könyvben olvasott szónak. Hogy csak egyetlen példát említsünk, egy pedagógusnő — aki a nézőnek rokonszenves — néhány trágár szava a regényben még elsik- lana (bár érdekes módon onnan hiányzik), a színpadról azonban fület sértői

EZT A NÉHÁNY KRITIKAI ÉSZREVÉTELT leírtuk a kaposvári bemutató nyomán azért, mert ezt a színpadi művet első színre állítása idején a kritikusok summázó értékelése fogadta, a drámai változat elemzésébe nemigen bocsátkoztak. Megértjük ezt a pártfogó törekvést, és az új magyar dráma társadalmi ihletésű próbálkozásait mi is bátorítani akarjuk. Azonban minden irodalmi műfajnak megvannak a maga autonóm törvényei, és az igazmondás, a szókimondás nemcsak a színpadon, hanem másutt is kívánatos.

Bellyei I ístH

i