Somogyi Néplap, 1968. december (25. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-01 / 282. szám

Vasárnap. 1968, december 1. 7 «OMOCt* Sí «Pf» AP I Mikor a néma beszélni kezd...” \ FORBÁTH IMRE EMLÉKÉKE Hetvenéves volna... Nemré­gen ünnepeltük őt szülőháza előtt, Böhönyén. Mindig Ide vágyott... Hogy eredeti hazája szívébe fogadja, életében még­sem érhette meg. Müvei — az ezerkilencszáztizenkilenc utá­ni emigrációban — külföldön, Bécsben, Érsekújváron, Po­zsonyban, Londonban jelentek meg. Csaknem félévszázadon át ’külhonban élte a forradal­márok hányatott, hősi életét a szocialista avantgárd költé­szet kimagasló alakja, az ille­gális kommunista pártmunkás — és a bányászok, munkások orvosa, dr. Forbáth Imre. Könyvkiadásűnk és kritikai irodalmunk se volt hozzá bő­kezű. Magyarországon első vá­logatott kötete csak a múlt evben jelent meg. Sok a tör- lesztenivalónk vele szemben még. Mindaddig, amíg élet­műve, költészete és a marxis­ta irodalomesztétika terén ki­fejtett — máig ismeretlen — munkássága méltó helyet kap a magyar szocialista iroda­lom jelentős alkotásai között. Ehhez szeretnénk hozzájá­rulni. (w. e.) VERSEIM ELÉ* Talán úgy csitul lelkem forró láza ha mezítelen mutatom magam, íme, ez vagyok: szenvedő a szenvedők között — egy költő, híradása jövendő életeknek. Tűzhelye akarok lenni a tűznek mit pirosra és melegre gyújtottak hatalmas erők csalétke és egérfogója merész daloknak szenvedés vigasza és lázadásnak kürtje! MIKOR A NÉMA BESZÉLNI KEZD Három nap óta zúg már itt a szél, Embermagasra nőttek a gyomok, Források kenszagába burkolózom, Hallgatni jobb most, mint beszélni Es mégis, mégis, mégis beszélni kell! Egykor történt, hogy gránatlégnyomástöl Egy ember néma lön s ö nem volt egyedül, Sok, némaság honolt a hangos földtekén, Halottaknak kék nyelve beszélni nem tudott, Csak vádolni, de ezt nem hallotta senki sem! Gránátok hánytak föl a földeket, Fák lombjairól hullott levél és göröngy. Az ember arca lehullott, mint sebről a kötés. Csillagok hulltak és Isten arca meztelen maradt — Föld alól ástak ki engem egykor, Három napig cipeltek eszmélet nélkül. Poljána Stampiban tértem volt magamhoz, Körülnéztem és nem tudtam nevem, Lehullott rólam múltam és anyám. Egy test maradt meg rángatózó fejjel; Két szem, mely csöndesen csodálkozott, Egy reszkető nyelv, mely beszélni nem tudott, Egy név — bádogba rejtett halotti cédulán, S így vittek engem kórházakon keresztül, Hol megfigyeltek sanda orvosok. Fejemre jegtömlőt helyeztek > s fürge kalapáccsal Verdesték térdemet s kutatták holt reflexeim . .. Kinek mesélem ezt'!... Kém nektek, gyilkosok! Pogácsa hadnagy le. ki célba lőttél Muszkákra, messzelátós fegyveredből Emberekre, kik mit sem vétettek neked. Neked, torz szörnyeteg, nem mesélem ezt! S neked se, Papp, te kövér ezredes, Te is csak zabálj békében tovább. Éhesen és soványan állt, mint a ruszinasszonyok Kőrösmező előtt. Jaj, ember, árnyékodat, látom, Árnyékát a keresztnek, melyen tízmillió Krisztus agonizált szürke egyenruhában, Hosszú menetét kék kadávereknek, Utánuk fekete özvegyasszonyok Éhes árva porontyaikkal Franciák, olaszok, németek, szerbek, magyarok. Láttam fölgyújtott apró lengyel falvakat, S láttam földbe tiport cfrága kenyeret, ijedt kis gyermeket elhullva, Mint szemét hull a lichthófokon. Hát szemét az ember? Hát döglésre jolt Az élet a földre? Így tanították ezt bölcseink, hogy értelmetlen, céltalan, véres, vad Pimaszság jogosult minket fölemészteni? Minek akkor mindez? Kant és Goethe Bs Rubens és differenciálegyenletek. Mit ér az egész? Élni, élni, élni rll! Ezt gondoltam én s lassanként élni kezdtem, Éledt a lélek bennem s növekedett, S lassan visszatért emlékezetem — De még kisértetek; között éltem, S önmagamba meredt bámuló szemem, A vizet a pohárból kilötyögtettem Ügyetlenül, s a kanál a csajkán indulót vert Vad töktussal, s ezt a taktust hallom ma is , Meg sok éjszakán át, rettegő félálomba hulltan. Gépfegyverek rombikus zörejjel közelednek, Srapnellek ugatása ébreszt fel reggel, Mikor szőnyeget porolnak a hideg folyásokon. — Emberek! Hiszen még él a múlt közöttünk, Eltemettük hősi halottainkat, de él a műit, Az utcákon a csillogó paloták előtt Lábatlanul, vakon s rettentő sebek Hegeivel járnak valamely hideg kisértetek Gyufát árulva s cipőmadzagot — Mintha a szívemet szaggatnák acelhorgonyok, Ügy érzem s szédülve tántorgok tovább — Tökkelütölt jenki szappangyárosokat s száraz Unalmas női ángliusokát vezetnek Csinos autójáratok a volt csaták helyére. Hol elmesélik: itt hullott tízezer, Ez a tömegsír ekkor és ekkor töltetett Meg látványos hullák tonnáival, Itt és itt ez meg az a tündöklő Hadvezér járt, a nagy stratéga, olyan bajusszal, Mely őket Blücherre, engem veszeti kutyák Kócos farkára emlékeztet. — Jaj, Minek beszélek unott tényeket! A ne vielen katona emlékoszlopára Letették megint a roppant koszorút, Számos dalárdák s mind a katonazenék Vad csinnadrattába kezdenek, s a polgármester úr, Ki mindenütt a világon egyformán kövér. Ekkor nagy beszédet mond, s a díszebéd Már tálalva van. — Zabáljatok! Zabáljatok! A névtelenek már csöndben nyugszanak! Nem zavarják dögszagok a lakomátokat, Sárga csontjaik békésen hevernek a földben S nem éhesek! — En néma voltam Sokáig s még akkor is, mikor már beszéltem, Es a nyelvem vigan forgott, néma voltam Es mindenről beszéltem, de néma voltam Es néma voltam mindmainapig, Mert el nem mondtam, mit el kelletett. Mit el nem mondván, némaságnak átkát Ereztem volna holtomig. Halljátok hát a szót, FODOR ANDRÁS: Mikor a néma beszélni kezd. Halottak kék nyelve nem beszélhet, Csak vádolni tud s .azt nem. hallja senki sévK Azért beszélek én! S a nyelvem legyen Tüzes harapófogó, mi megcibálja süket fületek, Legyen ébresztő, nagy ze ngzetes harang, Üllőkön kongó kalapács! Figyeljetek, Emberek! Munkások-testvéreim! A ti némaságotoknak l eli megszűnnie, A ti millió hangolok kórusára vár e nyomorult világ, Nem. az én beteg szavamra, mely mindig csak dadogni tud. Ti szólaltassátok meg a szabadság izzó szirénadalát S összedől a régi világ s egy Üj szülestni fog, Mikor a néma beszélni kezd. BANJO Milyen gazdag volt a te tested, Kitty, Sárga volt a bárod s édes, mint a banán, Éhes bennszülöttek késhegyre keltek érted Egy egészen csodálatos telihold alatt Köldöködért és mellbimbóidért, ■ Miken, mint tarka papagájok, Suhantak az éjszaka fényeskedései. Milyen szegény lett a te tested, Kitty, Meghurcoltad a kikötők via trózkocsmásban Roppant városok hideg erdejeben Tűzted fel és szennyes dobogók felett testedet, ezt a sárga lobogót, Rajta immár a patkányok játszanak S a kanálisok fekete vize Csobogja hozzá a múlandóság dalát Milyen szomorú mindez, Kitty, E dal fölött az angyalok is sírnak. Pedig csak kiest táncosnő voltál, Piros körmökkel és virágos hajjal, Halhatátlan lelkedért nem is zeng az énék De köldököd ért és mellbimbóidért, Miken, ír' tarka papagájok Suhantak el az éjszaka fényeskedései. ELÉQIA Ismerd meg furcsa sorsomat, te Ltánamjövö, Ismerd hát meg az álmok generálisát, A költőt, a hazugot, a hőst és komédiást, A megroggyant vándort, a letört gentlemant! Kinek délmagyar erelök zúgtak bölcsődalokat. S kit enyhén ringatott a szőke Balaton. A kormos házak tűzfalai között, Óriási árnyékok alatt kókadőn Itt élt'a messzi, napfényes vidék szülöttje. Itt száguldott a kimérák után A bolondul kék szemű, nyugtalan szívű, A folyton szenvedő és mindig lázadó. Forrón vágyakozó, örökszerelmes fiú! Hiábavaló és szörnyű tudományoktól szomorú, Gonosz kísértésekkel színültig téli, Itt kóborolt késsel a fogai között, Vérszomjasán és szerelmesen, Az ö$i Kőhídon és Kampa szigetén ... Am gyümölcsfélén maradt a láz, Visszhangtalan maradt a forró ügetés, Egykor tiszta homlokát bekente a kételyek sara, Fekete szárnyával csapkodja már az unalom. A Moldva sötét vizénél tágranyílt szemekkel Bámul a csillagokra ősi rettegéssel, Árnyékokkal viaskodik, s mint az őszi lomb, Mit hideg szél kopaszt, úgy fogynak évei. Jaj! még fiatalon és nagyon megromolva. Békéden szívvel néz sorsának holdfogyta elé. Ha rám figyelnél, megütne menten a guta,.. Hat kinek mesélek? Nektek sem, öntelt gyárosok, Kik papirtalpú bakancsot fabrikáltatok, Es rohadtan büzlő halkonzerveket, Nektek sem, dicső kereskedők. Kiknek bukszája ekkor gömbölyűre duzzadt, Ti megvadult szatócsok, véres lánckereskedők, Ti liszttel, borral és cikóriával. Ti minden földi jóval rosszat művelők, Ti honfibúi rikoltó költők, nektek sem mesélek, Ti idióták, balga dalnokok, Ti haditudósítók, ti mészároskutyák. Kik dallamos brávót üvöltöttetek. Kísérve vágóhídra a méla barmokat. S ti diplomaták, császárok s királyok, Rabbinusok s tábori püspökök. Rohadjon el a nyelvem, ha hozzátok szólna! Nektek beszélek: munkások, parasztok, Kik ott voltatok az összes frontokon, Kik mindkét oldalán a frontnak Véreztetek s dögöltetek óriási halomban. Miért? Miért?... Ezt el kell mondanom: Hogy a gyárosok fabrikálni tudjanak tovább. Hogy a kereskedők pangás miatt ne panaszkodjanak, Hogy a börzéken följebb rohanjon az árfolyam, Hogy ára legyen szénnek és acélnak. Hogy gömbölyűre hízzanak a halál kerítői, Hogy paktálni tudjanak sima diplomaták, Hogy betyár toliforgatók hazudhassanak tovább, Hogy császárok s királyok üljenek bársony trónuson, Es legyenek vidám professzoraink, Kik eltűnődnek foszgéngázokon. És legyenek öntelt hivatalnokaink, És szülessenek új paragrafusok, Azért kellett megdögölnetek — Hozzátok szólok, szürke emberek: nektek szól ez ének ... Mert néma voltam, villanyozni kezdtek, Harmincamperes áram futott testemen keresztül, Hajam égnek meredt, s a borzalomtól Sápadtan feküdtem szalmazsákomon, Kutattam múltamat és emlékezni kezdtem. Újra gyermek lettem ott lenn szép Somogybán, De gyermekségem egén véres volt a Hold, Mint bajtársam melle, mit felszúrt egy szurony. A fakon, Böhönye almafáin nem almák csüngtek, De kiszakított, tekergő, kék emberbelek, Állkapocs nélküli vörös, fogatlan szájába láttam A tájnak, melynek fölgyújtották gyenge füveit, Drótakadályok álltak házunk előtt, s anyám »Forbáth Imre négy költeményét a múlt évben megjelent A cso­daváró (Magvető) című kötetéből vettük. Forbáth Imre hazatérése- tavaszán a kassai Batsá­"1 Q(SR nyi Kör irodalmi ünne- -W V'' A pélyének sok nevezetes eseménye volt. Kimozdult remeteségé­ből a csehszlovákiai magyarság nagy örege, Fábry Zoltán, Több évtizedes távoli ismeretség után ott találkozott először Illyés Gyulával. Eljött Tep- licéből a határon túli magyar iroda­lom legnevesebb költője: Forbáth Imre. Fábry és Forbáth, akárcsak Illyés meg Forbáth a zászlókkal díszes kassai szál­loda fogadótermében válthatták át az eszmei közelséget személyes ismeretség­gé. Az egymást kölcsönösen nagyra be­csülő írók első kézfogásai közt egyszer­re csak váratlan jelentőséget kapott a magam szerénynek szánt bemutatko- zása. Illyés fordított oda Forbáth Imré­hez: »-Ez meg itt egy pátriádbeli fiatal­ember! Ö is Somogy megyei!« A markáns arcélű, mohos szakáll ú férfi valószínűtlenül kék szeme fölra­gyogott, s mintha titkos megbízatását leplezné le a másik, jeligét váró küldött előtt, úgy mondta ki a varázsszót: Bö- hönye'.« Majd meglelkesült ' derűvel bólogatott rá az én illetékességet iga­zoló válaszaimra: »-Marcali!«, »Fo­nyód!«, »Buzsák!«, »Lengyeltóti!«. Is­merősek neki e helynevek — mondta — szülei emlékezéseiből. Mert noha ő már kicsiny korában elkerült Somogy- ból, máig eleven benne a szülőföld vonzása. Erdők, dombok, patakszabdal­ta völgyek, napsütötte ' gyümölcsösök világaként él benne a haza, ahová még egyszer el kell jutnia. Meghatott ez az elérzekenyült vallomás, mert aki mond­ta, nem látszott éppen ellágyuló egyéni­ségnek. Alkatában, mozgásában csupa erő és feszültség, valami folyton kitömi akaró vidám nyugtalanság vibrált, amely első perctől fogva lebilincselt. Nem tudom, véletlennek köszönhe­tő-e, vagy az ő szándéka szerint tör­tént — «itízakaxa, a szállodai szobában együvé kerültünk. Járt föl-alá, szívta egyre-másra az erős füstű cigarettákat, láthatóan nem kívánt lefeküdni, alud­ni. Kérdéseimre lázas közvetlenséggel tárta föl egész életét, a Somogyból el­kerüléstől a nyitrai gyermekkoron át az első világháború lövészárkáig, az ostravai fogorvoskodásig. Beszámolt a cseh írók nagy nemzedékével való ba­rátságáról, a szocialista avantgard-mű- vészetért váló küzdelméről, a hétéves angliai emigráció emlékeiről, nem hall­gatva el csalódását, amiért 1945 után messzire bolyongott, hazatérni kívánó fiát nem fogadta vissza Magyarország. A szavakon átütő fájdalmat gúnyoros önváddal próbálta eltusolni: »Valami esztelen gőg támadt bennem .. . valami nagyzoló büszkeség: vártam, hogy mél­tóképpen hívjanak.« Meg-megújuló érdeklődésem mégis elhitette vele, hogy az új írónemzedék, s kiváltképp a szükebb pátria számít rá, ott bármikor örömmel fogadnák. Rátarti elégedettséggel hallott a szülő­föld országos hírű könyvtárairól, isko­lájáról, honismereti viadalokon való verhetetlenségéről, a Csokonai jöven­dölte változás bekövetkeztéről. Utolsó mondatával már így búcsúzott: »Aztán András, ha lesz valami ott lenn Somogy­bán, rólam él ne feledkezzetek!« őszén az európai költők 1 Qnn budapesti találkozóján ke­rültünk össze ismét. Száz idegien arc közül is azonnal kiválasz­totta az ismerős honfitársat. Mankók közt bicegve, de töretlen vidámsággal vezetett asztalához. Újságolta, amióta nem láttam, kétszer is halálveszély­ben volt, de ő nem hagyja magát. »Most jöttem Londonból!« Éles kék szeme hunyorításával úgy mondta ezt, mintha kórházi beteg vallana kama- szos kalandjáról, a »stikliről«, amit a tilalmak ellenére is sikerült elkövet­nie. Aztán egy kis szünet után, arcára még pajkosabb mosolyt szalasztva ki­mondott egy szót, a rátalálás különös örömével, úgy mintha a szokatlan za- matú magyar igébe egész zaklatott élete »csak azért is« erejét akarná be­lezsúfolni: ». . . Hemzsegek!« ^»,-7 tavaszán, a niiklai Berzsenyi- j CjF) / ünnepség előkészületekor már folyt a levelezés és a Marcali Járási Tanács Művelődési osztá­lya és Teplice Lázmé között, s a kapos­vári művelődésügy -illetékesei is már le­vonatból olvasták. Forbáth első, Buda­pesten megjelenendő kötetének kézira­tát. Kedvenc költője ünneplésén súlyos­bodó betegsége miatt nem vehetett részt. A niklai temetőből távoztomban, a Ba- latpn-partról írtam neki egy Berzse­nyi-emblémás képeslapot, tolmácsolva a szülőföld üdvözletét, mindazokét, akik már testvérüknek tekintik, számítanak rokoni eljövetelére. Ezeket a sorokat ta­lán még olvashatta. Röviddel utána kö­zölték az újságok a halálhírét. Még ké­szült a Berzsenyiről elnevezendő Mar­cali Járási Könyvtár avatására, de ez az esemény már nélküle zajlott. Csodaváró c. kötete hazai birtokbavételét sem ér­hette meg. Fájdalmas olvasnunk egyik legszebb verse sorait: Sápadtan feküdtem szalmazsákomon, kutattam múltamat és emlékezni kezdtem, újra gyermek lettem ott lenn szép Somogybán... Gyermeksége táját nem láthatja meg soha többé, de a böhönyei márványtáb­la hirdeti: Somogy egyik érdemes fia mégis haza talált. A továbbél ők tiszte, hogy őrizzék a messzeszakadt költő em­lékét, hogy büszkén méltányolják a túl­zásában is őszinte gesztust, a hogy a máig . hazai tájon élő költőtársban, Ta-káts • yulában az. igazi honfitársat ölelve mondta: ».: . Mert csak egy ország van! Somogy!-*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom