Somogyi Néplap, 1968. december (25. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-29 / 304. szám
GA-RA ISTVÁN: \ AVATÁ S Hol a selymesfövenyü. tó keletre s délre forduló tündére pihen, egy ötszázéves községet dajkál ott a mezöségi nyúlvány, partperem. Siófok — sorsod mint a magyar népé: harcok, pusztulás, rövid, béke, vész — s a Kárpát alá került törzs e sarja a századokkal bátran szembenéz. Pannóniának ékköve melletted, fénylő boglár a megújult hazán. Zarándokhely és leghübb szerető — ha egyszer ölelt is — újra visszavár. Vulkán-bátyjai árnyában nyújtózik, szeszélyes asszony: tombol, mosolyog, aztán napsugár-csipkés ingben ujjong, és táncoltatják boldog mámorok. »Vízjárta keskeny meder, árok« — ennyit mond a nyelvész, így fejti meg neved. De vall a föld, s még előtted is kelták s rómaiak gyújtottak őrtüzet. Majd Vatha lázadói portyázhattak e tájon Is — mily borzas volt e had! — villogtatva a germán papok s Istxán felé kicsorbult, görbe kardjukat. Hanyatlott zászlók. — S újra csak gyülemlik a zsellér-panasz s él az úriszék.' Föúr és főpap hevedere bénít, hiába hívnak a kegyes igék. Kilenced, tized, füstpénz, fuvar, vámok — »mérők* küldése: betelt a pohár. S jön negyvennyolc. A jobbágyszabaditás. De földosztás nincs — s a nép újra vár. Es színre lép a Tőke. Es vaspálya létesül itt is — századvégi láz: hajózható csatorna építése, mocsárszárítás, tószabályozás. Gőzhajók, zsilip, fürdőtelep éled — üdülőházak, gyakran ünnepély. Nyitja a polgár pénztárcáját, míg a kétfejű sast elfullasztja a vér. A forradalom lidérce fellobban: címerek hullnak, rangok portanéit. Es ledőlnek mind a századok óta néposztályokat választó falak. Latinka szervez, riportot ír Móricz, Juhász Gyula, Tóth Árpád lelkesül — s Lenin éteren érc-szavait küldi a munkásosztálynak üdvözletül. S magyarba oltott junker - sár jadékok s tőkés-csemeték háza lesz e hely, de negyedszázad múltával megkapja mindenki azt, amit megérdemel. Testvéri tankok dübörögtek erre: piócák földje ne legyen e táj! Jog és igazság, nemzetköziség — te, te három szó, már nekünk muzsikálj! Üdülő község, várossá avatnak — tenyeremből repülj most száz galamb! Csak béke legyen a Balatonnil és soha többé háborús kalanl! Magyar földben nyugszik“ Férjem, Mihail Ignatyevícs Ovcsarov alezredes, a Nagy Honvtuo Háborúban 19*5. március 20-án hősi halált halt a Ba.a tonnái, a Siót ok íelszaba- dHasáért vívott harcokban, A város főterén temették el, s báni vau később átszállították a Siói októl három kilométerre levő katonai temetőbe. Egyedül maradtam két fiammal és édesanyámmal. Miután nagy nehézségek árán kijutottunk az égő Sztálingrádból, ahol addig laktunk, hosszú ideig semmit sem tudtam a férjemről. A nagyobbik fiam apja nyomdokaiba lépett, ő is a szovjet hadseregben teljesít szolgalatot, a kisebbik pedig munkás egy gyárban. 1964 szeptemberében, tizenkilenc évvel azután, hogy férjem elesett, kisebbik fiammal együtt meglátogattuk a sírját. Régóta készültem már rá, hogy felkeressem a helyet, ahol férjem harcolt és elesett. Végtelenül fájdalmas volt ez az utazás,, de ugyanakkor rendkívül bálás vagyok magyar barátaimnak. akik megkülönböztetett szeretettel fogadtak bennünket. Siófokon találkoztunk annak a lakásnak a tulajdonosával, ahová férjemet beszállásolták. A háziak nagyon szívélyesen fogadták a szovjet tisztet. Amikor a férjem nem tért vissza egy ütközetből, szállásadója a keresésére indult és a kórházban talált rá. súlyos sebesülten. Férjem nagyon sok vért veszített, mindössze hé» órával élte túl sebesülését. Mindazt * A levél a Szovjetunió című lap 1963. 9. számában jelent meg. egykori szállásadója mcmtfts. «I nekem. S en úgy ereztem, hogy férjem halála még ennyi év után is fajdalmai okoz neki. Velem együtt sírt, őszintén osztozott mely fájdalmamban. Később felkerestük az egykori kórház épületét is* itt halt meg a férjem. Magyar barátaink szeretette! gondozzák, friss virággal borítják a szovjet katonák sírjait. Férjemet magyar földbe temették, s ez a soha el nem múló barátság szálaival fűz bennünket a magyar elvtársakhoz. Soha nem fogom elfelejteni azt a figyelmessége^ amellyel kétheti ott-tartózkodásunk ideje alatt e napsütötte, vendégszerető országban körülvettek bennünket. Egy percig sem voltunk magányosak, mindig igaz barátok vettek körül: Bíró Gyula, Kovács Istvánná, Veres József né, Láng Vilma, Szondy József, Takács Istvánná e# mások — valamennyien jólelkű, szívélyes, kedves emberek. Azóta négy esztendő telt el, s magvar barátaink meghívására — férjem nővérével és fiammal együtt — ismét Magyarországra készülök. Vagyon kérem önöket, hogy levelemet, mint az őszinte hála és mélv tisztelet jelét, közöljék legközelebbi számukban. Szeretném, ha magyar -barátaink. akikről említést tettem, érlesülnének róla, hogy én é* családom, s velük egvütt minden szovjet ember hálás a figyelmes gondoskodásé t a mell' el a fasizmus ellen vívott harcban életüket á’dozó szovjet katonák emlékét őrzik. Alekszandra Ovcsarova I *1 A képeit — igaz, fukarul mutatta őket, s ha jól emlékszem négyet — valóban — s lám, most is megakadok, mint akkor, nem tudván szólni jó ideig — nem voltak »szépek«. Még csak nem is furcsák, de úgy emlékszem, »moderneknek« sem tűntek. Érdekesek — gondoltam, s mert gondoltam, csak ezt tudtam mondani is. Hosszan nézegettem az ábrázoltakat. Valóban csak nézegettem, de keveset láttam belőlük. Ma már tudom az okát, persze a magaim alkotta okfejtésről beszélek én, képei őt magát mutatták, s mit érthettem én meg ebből az alig félórás csendességből. Ö nem kérdezett Félszegen állt, s úgy éreztem, a legszívesebben kidobna. Égy nyúlánk, de nem hosszú méretű képen akadt meg a szemem. Dehogy akadt odahúzta magához, öreg henger alakú vaskályha, öregedett vas színével és csövével, és ráülő tiszta lavórral nézett rám a képből. Hideget. betöltő rendelést mutatott magáról. Ma már a lavórral — ismervén alkotóját — a meJeg- ós a tisztaságot jelenti nekem. — Érdekes — mondtam, s úgy rémlik, hogy csak ezt a szót tudtam akkor mondani. Közben leültünk. S ahogy változott a látásom, égy a kiállítását hirdető plakátra lettem figyelmes. »Csiszár Elek festőművész gyűjteményes kiállítása. Dunaújváros 1962« — olvastam fél sandítással. Észrevette elkalandozásomat és megjegyezte amolyan félmondatos módon, hogy ott volt a második kiállítása. Felállt, majd egy újabb festményt tett le a szék lábához. — Nem tükröz? — kérdezte. — Nem. — Válaszoltam, — Az elsők közül való. Nagyon meglepődtem. Azt hiszem, ez az arcomon is kiformálódott. Egészen más színvilágé volt ez a kép, mint az elsőként mutatatták. — Túl színes — mondta. Valóban. A Balatont festő tájképe a völgyben füstölögve elhúzó vonattal pompázott a színektől. — Ezt a képet a gimnázium KISZ-szerveztének tulajdonába mentettem pár hónappal később, s azt hiszem, a legjobbkor, mert ezt is átfestette volna, mint ahogy egyet» len egy képének sem irgalmazott. Búcsúzni készültem. Valami olyasfélét mondtam, hogy ha megengeded, máskor is eljövök. Nem mondta, hogy ne menjek. Ügy emlékszem, hog nem mondta. Már áz ajtónál álltam, amikor megmutat*- a Rippl-Rónai díj plakettjét. — A kaposvári őszi tárlaton kaptam — mondta. (Ez 1963 őszén volt.) Láttam, hogy befelé fény gyullad a szemében, mégsem volt benne semmi hivalkodás. Inkább a keserűség zamatét éreztem. De lehet, hogy az sem volt, csak a későbbi találkozások és beszélgetések hitetik el velem. A pergő és mindkettőnkben nyomot, hagyó évek alatt, többször is' találkoztunk. A feszültség, a hangulat oldódott közben, bár nem tűnt el teljesen, örültem sikerednek, az 1965-ös Mednyánszky-terem beli gyűjteményes kiállításának, a meleghangú hivatalos kritikáknak. Emlékszem, egy alkommal egész délután forgattuk az emlékkönyvet, amibe kiállítása látogatói írták be a véleményüket. Sebző és gyógyító szavak gyűjteménye ez a könyv. Biztatás és félrelökés. A magam módján biztattam én is, bár tudtam, hogy hiábavaló udvariasság ez. Éreztem, hogy nem fog megtörni, hanem csakazórtis indulat erősödik meg benne. Igaz, egy időre komorabb lett a színvilága, feketébb árnyalatú a kék s egészen mély a zöld, és sötét barnába hajló az angolvörös. Alakjai a beletörődés fázós bölcsességét hirdették. Magányosa vált, családja növekedésével a gondok is növekedtek, s tízéves művészi erőfeszítése sem hozta meg a méltó elismerést Örömmel olvastam a Somogyi. Néplap február 22-i cikkét. Róla szólt. Emberi szó, jó biztatás volt ez az írás. Láttam hatásának örömét Ez az év úgy létszák kamatostul kárpótolta a korábbiakat Áprilisban a megyei tanács festészeti díja, októberben a Képzőművészeti Alap tagságának elnyerése melegítette, biztatta a városunkban élő Csiszár Elek útiét A maeánossáe — tájban és tárgyban — társat talált képeiben, a mélység színe^ a lélek pokol táncáról a fény felé haladnak. Az új Balaton-kép fehérrel barátkozó kék szíveivel, a Fűtőházból kifelé induló mozdony — bár még nyersen és be nem fejezetten — a színesseg felé indulást jelzik, ezt hitetik el velem. S a mi a legtöbb — ezt legutóbbi beszélgetésünk alap.ian írhatom — Csiszár Eleknek tervéi, álmai vannak. Készül az 1969-es Tavaszi tárlatra. Festői kifejezésmódján nem akar változtatni, de — amint mondta — színesebben formál, s elsősorban figurális komopzícióival jelentkezik. December 14-én a Fiatal Művészek Stúdiójában lesz kiállítása, .Sokat vár az alaptagságtól, bár tudatában van az'ézzél. járó kötelezettségeknek is. S ha anyagi helyzete javul, tehetségével teljés erejével és idejével a festészetnek él. ’ .lenőfi Károly B SZÍNEK FELÉ E lőször baráti körben hallottam róla. Ismeretlenül, de a megismerés szándékával állítottam össze magamnak valamit a festőiről. Sokszor vagyok így olyankor is. amikor ismeretlen helyre utazom. Előre elképzelem, hogy milyen is lehet. Tudtam róla, hogy olyan termetű, mint jómagam. Tudtam azt is, hogy hol dolgozik, hány éves s még sok más lényegtelen dolgot. Kíváncsi voltam rá, de festményeire talán jobban. Mert arról is beszéltek. Mondták, hogy egészen szokatlanok, furcsák. Biztattak, ingereltek a találkozásra és találkoztunk. Persze nem véletlenül. Pontosan nem tudom visz- szaidézni emlékképeimből első találkozásunk részleteit. Úgy sejlik, hogy biztatónak egy féldecivel kezdtük. Egyikünk sem szólt, csak méregettük egymást. Első benyomásom kérdés volt önmagamhoz: mi ebben az emberben a festő, a művész. Önkéntelenül is hasonlítottam az adott helyzetet a korábbi és hasonló találkozásokhoz. Nem fogadott az elfogultak harsogásával. A csendet én törtem meg az ilyenkor illendő mondással: szeretném megnézni a képeidet. Lakása pár méterre volt csupán. így hát ő sem szólt, én sem. Emlékszem, a képeket nagy lassúsággal rakosgatta fel a szűk heiven. Arra gondoltam, nem sokat vár tőlem, s valahogy így is lehetett. Dehogy tudtam én akkor még, hogy mi ennek a hallgatag, lassú megmutatkozásnak az oka! Azóta — öt esztendeje már ennek —egész lényegével telítődtek meg ezek az első percek, közben egyikünk sem szólt. SIÓFOK 1968. XII. 29 7 /
