Somogyi Néplap, 1968. december (25. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-24 / 302. szám

SOMOGYI NÉPLAP 4 Kedd, 1968. december M. AÄ IGAZI MÉRCE A Bükk egyik legtündéribb I Pedig egy idős eladó — igaz, táján, Szilvásvárad vendég- hosszú vita és a hatodik vevő marasztaló üdülőjében sétál- | dühös megjegyzése után — tunk a park fái alatt, s az iidüiöv 'zető vendégeiről be­szélt. Nem az elégedettekről: általában az a többség, azzal nincs különösebb probléma. Vzo , akik például kutya­ólnak minősítik a kedves kő­házacskákat, amelyek családi elhelyezést tesznek lehetővé — és aidk azt mondják, az egykori Keglovich-kastélyra: • Szép, s;:ép, de hol van ez a svájci Davos tói?« A mosolyogni való irreális kifakadás juttatta eszembe, mennyi rossz mérce van for­galomban eredményeink mé­résére. Torz mércék — ilyen vagy olyan torzulással. Mert más előjellel is mér­hetünk hamisan. Á »svájci« szemmérték, amely Daves luxuséletét és milliárdos forgatagát kéri szá­mon a Bükk, a Mátra, a Ba­kony kis üdülőíalvaitól, éles irrealitásával jól szemlélteti, mennyire hamis az az elgon­dolás, amely a magyar adott­ságokat teljesen figyelmen kí­vül hagyja, az évszázadok óta gazdag, békében élő, páratlan természeti adottságú ország vi­szonyait kéri számon hazánk­tól. Rengeteg a jele az ilyen igénylicitálásnak. De azok se lehetnek büsz­kék felfogásukra, akiknek a hasonlitási alapjuk mindmáig: 1945 vagy 1930. A háború rombolta, vérző és szegény kis ország persze nemzedékek emlékeiben élő keserves valóság. De ezzel nem lehet ma megindokolni azt, hogy pl. némelyik élelmi­szerüzletben szombat délután nem lehet kenyeret kapni azzal próbált indokolni, hogy a vevő »mit csinált volna 45- ben?« A múlt ilyen emlege­tése azonban mit sem hasz­nál mai fegyelmezetlenségek, közönyösség és mulasztások ellen — mert az a tény, hogy szép és jó kenyeret sütnek és azt eszünk, békeidőben‘ egyál­talán nem, különleges érdem. Csak a hiányát veszi észre az ember — a vásárló, a szo­cializmus legtiszteségesebb hí­ve is. Ugyanígy nem lehet sza­kadatlanul a világválság har­mincas éveinek emlékével bombázni fiatal emberek tu­datát, akik a szocializmusban felnőve nem ismerik a mun­kanélküliség világát, a föld- telen parasztok nyomorát. Arra hivatkozni, hogy »száz­ezrek voltak munka nélkül« — történelmileg igaz, de mai helyzetünkben ez a hivatkozás nem ad választ a munkakö­rülményeire panaszkodó mun­kásnak. A háborús áruhiányra vagy a régi szegénységre való utalások pedig semmit sem enyhítenek annak a vásárló­nak a mérgelődésén, a,ki a pénzéért most kap silány árut, selejtet, akivel most folytat­nak huzavonát egy rossz gye­rekcipő cseréje miatt. Nemcsak az a veszélye en­nek a mércének, hogy hatás­talanul agitál. A másik kár, amit okoz, hogy könnyen hencegéssé vá­lik a múlttal szemben elért eredmények emlegetése. Két­ségtelen ugyanis, hogy remek grafikonokat tudunk készíteni: ha például egy város lakossá­gáról kimutatjuk, hogy 1930­ban nem vásárolt könyvet, most pedig csak lakosonként évi két kötetet vesz, ez siker és gyönyörűség. Kérdés, meg- állhatunk-e ezek után a kul­turális igények fejlesztésével, hogy ezentúl a statisztika nép­szerűsítésének szenteljük min­den energiánkat? Alig elkép­zelhető. Inkább az, hogy a la­kosságra fejenként jutó két könyv száz könyvbarát vásár­lásait jelzi — és néhány száz embert, aki még ma sem vesz kalendáriumot sem. A lehető­ségek teljes kihasználása tehát még csak cél. Tehát ez az igazi mérce. Visszatérve a kenyérellátás elég gyakran bírált zökkenő­ire: á cél annak a lehetőség­nek a kihasználása, hogy a sütőüzemekben tisztességes és mindig jó minőségű kenyér készüljön — és a kereskede­lem úgy szervezze meg a »szépséges« kifejezéssel áru- terítesnek nevezett munkáját, hogy ne legyen bolt, ahonnan a vevő dühösen és kenyér nél kül forduljon ki. Ehhez pedig semmiféle »világszínvonal« nem kell — csak saját meg­lévő eszközeink és munka­erőnk ésszerű elosztása és szervezése. Szándékkal idézek ilyen kézenfekvő példát: ilyen mindennapit, mint a kenyér. Mert a fejlődést az ember mindennap méri, a saját éle­tén. Az iparcikken, amelyet lehet jól gyártani, a munkán, amit lehet jól elvégezni, sőt. benne van a kifejezésben, hogy lehet a lehető legjobban, B. F. QCxlmiil. m Nem voltunk szegények, de azt sem tudtuk, hogy mi a gaz­dagság. Szűkösebb esztendőkre viszont még én is emlékszem. Éppen az egyikről szeretnék beszélni, dehogyis a három­százhatvanöt napról, belőle csak egyről, karácsonyestéről. Azon a karácsonyon is volt szép, díszes fánlk, igaz, kisebb, mint addig, és a díszeket nem kellett kétszer venni. Ahogy nőttem, úgy lettek alacsonyain bak a karácsonyfák, és a dí­szek is egyre kopottabbak. Mé­gis szép volt az a fa, és a rá­aggatott pár fényes harang is töretlen hangon csilingelt. Az ajándék se maradt el, ci­pőt kaptam télire. Ma is em­lékszem rá, bordó volt, és hátul a szárának egy részét filccel vagy ehhez hasonló anyaggal pótolták ki. Ott volt a kará­csonyfa alatt, igaz, már nem olyan fényesen, mint ahogy a boltból kihozták. Második hete tapostam már a talpát. Nem lehetett várni vele az ünnepek­ig. Talán ezért, úgy vettem ész­re, valamivel több- szaloncukor lógott a vattahavas fán. Ne bánkódjam, kiengeszteléskép­pen. Nem is szomorkodtam, de az fájt, hogy nem adhatok igaz örömet anyának és apának az én örömömmel. Hiába próbál­koztam vidámabb képet vágni, nem értem el azt a hatást, amit szerettem volna. Azt ugyanis, hogy hadd higgyék a szüleim, dehogy is baj, ha egy­szer már igy alakult ez az év, ez a karácsony... Mókáztunk is, erre apa volt a legmegfelelőbb partner, anya inkább csak nézett bennünket. Birkóztunk a padlón, majd vé- gighemperegtük hosszában a szobát. Aztán visszamentünk a kony­hába, folytattuk ott, ahol abba­hagytuk. A munkát. Mandulát törtünk, bérbe. A mennyezetről középen egy tányéros lámpa lógott le, egészen alacsonyan. Alatta hárman körbeültük a zsákot, inkább hallgattunk, mint beszéltünk. A három kő már várt bennünket, és még három kisebb bazaltkocka, ezek voltak a szerszámaink. — Ezt a kis kosárkára valót még megtörjük, aztán befejez­tük mára, mondta anya, amikor már benne voltunk a törésben. — Mutasd a cipődet, tetszik? — szólalt meg apa. Kirúgtam oldalra, mint egy kis vitéz, s azt mondtam: — Igen, édesapám. Ilyen cipője nincs senkinek a világon. — Jól meg kell őrizned, vi­gyázva hordd. Talán nem is beszéltünk egyebet. A vacsorán is túl vol­tunk, így az se jöhetett szóba. Csak a kövek lecsapó zaja és a mandulahéjak ropogása bot­ladozott a csöndben. A mandulákból egy szem sem hiányozhatott. Az ismeret­len gyümölcs ízét csak sejtet­tem. — Ha beleeszünk, nem ke­resünk semmit — így mondta apa, amikor először ültünk le mandulát tömi. És ez nekem több volt, mint parancs. Kö­telesség volt. — Attila, fordulj csak fe­lém, szólalt meg anya. Csukd be szemed és tartsd a zsebedet. Becsuktam a szememet és kinyitottam kiskabátom egyik zsebét. Anya úgy nyúlt bele, hogy nem is éreztem a kezet és mást se. — Ha végeztünk, megnézhe­ted. Ezzel apa felé fordult. — Te is csukd be a szeme­det, és nyisd ki a zsebedet — monlta anya és keresztülha­jolt rajtam apához — Egyszerre nézzük majd meg, mindjárt végzünk — tette hozzá. — És te? — kérdezte apa édesanyától. — Az én zsebem is örvend, ne félj. Mindhármunk kezében gyor­sabban kezdett dolgozni a bazaltkő. Cegalább tíz perc­cel előbb befejeztük így a munkát biztos. Még előbb el is rámolunk mindent a helyére, az elhullatott kis páncélokat összesöpörtük. % — Most mindenki nézze meg, mi van a zsebében! — mondta anya, s abban a pil­lanatban elaludt a villany. Ott állt a kapcsoló mellett. — Én voltam, ne féljetek — mondta. Egyszerre kiáltottunk föl mind a hárman. — Mandula! Nahát! — Kóstoljuk meg — bökött apa a levegőbe. Annyi fény beszűrődött kint­ről, hogy láttuk egymást, a fehér hó néhol még meg is csillant az ablakon át az ud­varon. Beleharaptunk a mandulába. — Csudajó, csudajó! Ez az­tán a meglepetés! Így ettünk meg azon az es­tén, karácsonyeste egy-egy mandulát mind a hárman... Horányi Barna Megjelent a Delta karácsonyi száma Az égbolt titkait fürkészve, a Delta karácsonyi száma élet- hű fényképeket közöl a földi életet nagymértékben befolyá­soló naptevékenységről, vala­mint a villámok megfigyelésé­ről. Az elektronika szenzációs újdonságai közül a papírból készülő tranzisztorok, a folyé­kony kristályok és az »emlé­kező« tv-képcsövek szerepel­nek a Delta hasábjain. Beszá­mol a lap a hajtóműben alkal­mazható mágneses — egymás­sal nem érintkező — fogaske­rekekről, a hőgázmator és vil­lanymotor összekapcsolásává1 szerkesztett öszvér-autómoto­rokról, a kórházi őrzőszobák­ban működő »gép nővérekről«, a tudományos betegség-előre­jelzésről, vízi világhíradójában felsorakoztatja a jövő hajóit bemutat egy öklömnyi műtü­dőt, és a sportolók világre­kordjait egybeveti az állatvi­lág »olimpikonjainak« teljesít­ményeivel. A karácsonyi Delta különösen gazdag érdekessé­gekben, sok hírt, értesülést száznál több — nagyrészt szí­nes — látványos fotót, Észre sem, vették, hogy beléptünk. Ok nemigen vág­ják »hapták- ba« magukat egy idegen ér­kezésekor. A copfok és mas­nik egy cso­portja a baba­sarokban végzi kismama teen­dőit. Vagy az óvónéni köré telepednek, és mesét hallgat­nak . a kócos mókusról. Nem így a fiúk! Nehéz lenne össze­számlálni, nányféle já­tékkal foglala­toskodnak. A szoba közepén a kis feke­te, piszeorrú, nagy szemű, holdrakétát készít, színes mű­anyag alkatrészekből. Véle­ménye szerint ezé á jövő, ő már most gyakorolja. A fal mellett óriás vár emelkedik piros, kék, zöld és sárga épí­tőkockákból. — Ebben fog lakni a Jóság Mackó —, pislog buzgón az Zsák, zsák teli zsák — énekli a »kisénekkar« Az ablak alatt a jövő »sportolói« ed­zenek. Ügy látszik, nincs elég játék, egy­mást gyúrják, míg az óvóné­ni észre nem veszi. »En ezt Kaptam«. (Gyertyás László fejvételei.) A holdrakétáé a jövő ... egyik aprócska építész. — Tetszik tudni, mindennap az viszi haza, aki legjobban vi­selkedik. — És tegnap kié volt a Jó­ság Mackó? — Tegnap a Szlancsek Ga­bikáé. A kályha előtt, a baba­kocsi mögött sűrű ráncok és kétségbe­esett arckife­jezések köze­pette a beteg bébi gyógyítá­sáról cseveg a szőke mama és a villogó szemű keresztmama. Azon panaszlcodnak, hogy manapság nem eszik már meg a csecsemők a sárgarépa-fő­zeléket. Zsong a szoba. De amikor az óvónéni figyelemre inti őket, még a szájukat is nyit­Olyan a rádiócső- Üzem, mint egy labo- ratóx'ium. Fehér köpeny­ben dolgozik mindenki. Többségükben fiatal nőik vannak itt. Átlagos életkoruk húsz év. Alig haladta túl ezt a kort Horváth István­ná. Huszonegy éves. Sokan még meg se szok­ták asszonynevét Csak fél éve ment férjhez. — Akkoriban nálunk is fölmerült a kérdés, hol is lakjunk. Szüléink lakásában a kedvezőt­len körülmények miatt nem maradhattunk. Végül is albérletet kellett választanunk. Ke­resgélés után találtunk is egy szobát. Havi négyszázért... — Aztán beadtunk egy lakáskérelmet a vá­rosi tanácsra. Őszintén szólva kevés remény- nyel. Nemsokára kaptunk egy papírt. Az állt rajta, hogy igényünket tudomásul vették. Mondtam is a férjemnek, mi albérletben fo­gunk megöregedni. A remény bizony nagyon halvány lehetett. Aki figyelemmel kíséri a lakáshelyzet alaku­lását, tudja, hogy még ezrek kérelme áll sor­ban. A fiatal pár tehát hosszú évekig tartó albérletnek nézhetett elébe. Ám történt valami váratlan: Horváthnét hívatták az üzemi irodára. Közölték vele, hogy öt dolgozót lakáshoz segítenek, ő az egyi­kük. — Nem hittem el — mondja a fiatalasszony maga elé révedezve. — Az igazat megvallva még most is hihetetlennek tűnik számomra az egész. Pedig már van róla papír is — jegyzi meg és megkönnyebbülten nevet. És képzelje el, vissza se kell fizetni az ajándékba kapott harmineezret, ha tíz évig nem megyek el a vállalattól. — És marad? — kérdem. — Feltétlenül. Nagyon jól érzem itt magam. Ezerkilencszázhatvanhat óta, amióta fölvettek, volt időm megbizonyosodni arról, hogy testhez AJÁNDÉK álló-e nekem ez a mun­ka, Erről üzemének ve­zetői is meggyőződtek, azért esett rá a válasz­tásuk. Szorgalmas asz- szonyoak tartják Hováthnét A lakást körülbelül fél év múlva kapják meg. Van-e valami teendője addig? — kér­dem. — Takarékoskodni kell nagyon — mondja. — A vállalat harmincezer forintjához nekünk is kell tenni huszoninégyezret. Arra törek­szünk, hogy ezt a kívánt összeget határidőre összerakjuk. Hallgatunk. Innen fentről a »parancsnoki hídról« belátni az egész munkatermet. A rá­diócső fölé hajló fejek mellett mint valami karácsonyi fény — elő-elővillan az asztali lámpa. Visszaidézem Horváthné érettségi utáni éveinek főbb mozzanatait. Bizonyítvánnyal a kezében próbált állandó munkát szerezni Nem sikerült. Aztán hallotta, hogy a Híradás- technikai Vállalat olyan nőket keres, akik Pesten az Egyesült Izzóban eltöltendő néhány hónap után vállalják a kap>osvári fiatal üzem­ben a munkát és az újonnan fölvettek betaní­tását ő is jelentkezett... Két év sem telt el azóta, s már tudja, hogy a Kalinyin lakótelepen, az ABC-áruház kör­nyékén épülő egyik házban van az ő lakása is Szinte egy csapxásra révbejuttatta őt a gyár. Biztos vagyok abban, nogy hálából Horváth Istvánné az elkövetkező tíz évben jó munkával jelentősen előmozdítja a Híradás- technikai Vállalat fejlődését. A vállalat vezetői a harmincezer forint oda- ajándékozásával fulajdonképp>en ezt akarták elérni. Szegedi Nándor va felejtik úgy csüngnek a felnőttek szavain. — Na, gyerekek, kinek mit hozott a Télapó? — Nekem sok csokit, sza­loncukrot, meg egy bohóc­könyvet — vágja rá Müller Robi, és azt is tudom, hogy miért. — Miért? — Mert tökéletesen jó vol­tam. — Az semmi — csücsöríti a száját Papp Márti. Én meg a főutcán megszólítottam a Tél­apót, és azt mondta: Jé, mi­lyen aranyos kislány. — Na és mit kértek a ka­rácsonyfa alá? — Hú, — sóhajt a tejföl szőke Christ Norbi, s bigy- flyeszt is hozzá. — Nem is tu­dom. Talán sok mesekönyvet. — Mesekönyvet? — kérdi megütközve Györfi Andris. — Elemes puska meg elemes vonat meg sorompó kell! — Igen meg száguldó raké­ta — csatlakozik Huszár Csa­ba. Egy zöldes szemű, szöghajú, meleg tekintetű lányka, Cse­resznyés Kati a ruháját igaz­gatja. — Szavalni szeretnék, le­heti — Lehet. Nagyot nyel. Kerekre nyílik a szeme, mély lélegzet... »Az elefánt bébi« — kezdi. A babakocsi mellől a szőke kismama is odajön. Merengő tekintettel nyakát előre nyújt­ja és szinte leheli. — Énekesnő akarok lenni, ez á vágyam! Aztán mintha ott se lett volna, merengő te­kintettel visszamegy a kocsi­hoz. Ez az ovi világa. Percről percre változik, gazdagodik, a gyermekek fantáziája szépíti, teszi bájossá, A Damjanich utca 38. szám alatti óvodában készülnek a nagy fenyőfaünnepre. Búcsú­zóul a rögtönzött énekkar megajándékozott egy szép énekkel. Szőke Andrásné ve­zető óvónő kísér ki a kapuig. — Minden ünnepet hangu­latosan köszöntünk. Magnónk van. sok játékunk, gazdag ajándékokat kapnak a kicsi­nyek. De talán a legizgalma­sabb mindig a műsor, a sok apróság a képzeletbeli színpa­don. Bán Zsuzsa

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom