Somogyi Néplap, 1968. november (25. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-07 / 262. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Csütörtök, 1968. november T. szállingózó hó elállt, a téli alkonyat de­rűs, tiszta volt, ami­kor Tímár János ki­szállt a vonatból. — Végre megérkeztem! — sóhajtott boldogan. Az állomáson a várakozók megrohanták a beérkezett vonatot, hordárok tolakodtak a jobban öltözött utasok fe­lé, egy szőke lány egy hosz- szú legény nyakába borult. Tímár tudta, hogy nem várják, hisz nem írt az édesanyjának, mert azt akar­ta, hogy nagyobb legyein az öröme. És most mégis meg­lepődött azon, hogy a sok vá­itt-att rámosolyogtak., S mintha a jól ismert régi há­zak is mosolyogtak volna, úgy érezte. Boldog volt. Sze­rette szülővárosát. Hej, de sokat tudnának beszélni ezek a házak, ezek az utcák! — gondolta. Még kisgyerek volt János 1905-ben, amikor a megye­háza díszes faragásé nagy kapuja előtt a csendőrök és az urasági kocsiról meglán­colt, dacos ábrázatú, baju­szos parasztokat szállítottak le, voltak vagy négyen. A körülállók azt beszélték, hogy »ezek bujtatták fel a többieket.« »Ezek vezették rakozó közül senki sem is- . , — meri, s ő sem ismert egy ár- SOMOGYI PÁL: va lelket sem. utcánkból akarnak visszahaj­szolni? János megkereste a 7-es számú kis zsúpfedeles házat. Hátul az udvarban volt az édesanyja lakása. A szoba ab­laka kopottas, ritka függöny­nyel volt befedve. Bekukucs­kált. Édesanyja hajlott hát­tal ült a kályha mellett, kis szakajtó krumplival az ölé­ben. Haja, mely csak dere- sednd kezdett, amikor János elment, hófehérré vált. Mi­lyen sokat gondolt a fiú er­re a viszontlátásra. Hány­szor elképzelte ezt a jelene­tet kinn a fronton a bajban, a halálos veszedelemben s a \í (1918. december 14.) Hiába, öt esz­tendő, úgy lát­szik, nagy idő... Két mankó­ján katonaru­hás ment előt­te. Ez a szél­tében-hosszá- ---------­b an barázdás ábrázatú hadirokkant isme­rősnek tűnt neki. — Talán együtt szolgáltunk — gon­dolta. — Bácsi, hát maga melyik községből való? Fogságból jött, ugye? — szóit hozzá egy középkorú asszony. — Én is várom az enyémet, az is ott van. Mindennap várom. Tímár nem tudott válaszol­ni az asszonynak. — Bácsi? félrehúzódott. — Bácsi ...? Melyik községből? Ejnye, hát így állunk? — Körülné­zett, hogy valakitől tükröt kérjen, mert arra gondolt, hogy hátha a rettenetes 26 napi utazás meg az idegölő várakozás a rosztovi kaszár­nyában megőszítette. Pesten sem jutott eszébe a nagy sietségben, hogy tükörben nézegesse magát. A harctéren látott olyan esetet, amikor valaíki egy fél óra alatt meg­őszült ... Az egyik ajftóüveget köpe­nye ujjával megtörölte, és belenézett. Borostás, vihar­edzett arc, hosszú, gesztenye- barna haj, bajusz, ütött-ko- pott katonasapka nézett rá. De ősz nem volt egy haj­szála sem. Ez megnyugtatta. ' Az állomásra odalátszott a vashíd. János kissé lesimí­totta gyűrt-mant csukaszürke katonaruháját és elindult. Amikor odaért a vasúti hídra, önkéntelenül megállt és körülnézett Először a vá­rost övező Kecel-hegy hólep­te taraja tűnt a szemébe, mely rubintosan csillogott az alkonyat fényében. A domb lábánál a Kapos folyó jeges szalagja villant. A folyó há­tán a vizesmalom fehér fa­lai látszottak, melynek ár­nyékában nyáridőben a te- héncsorda^ szokott delelni A malom ajtaján biztosan mosit is ott csüng a kis sárga csen­gő — gondolta és elmosolyo­dott. — Az ajtót a gyerekek »játszásiból« ki-kinyi tolat­ják. hadd csengjem a csengő és hadd mérgelődjön az öreg Molnár Vendel bácsi. Gyerekkorának sok apró színes emlékével a szívéhez nőtt ez a város, ez a táj. Az utcán az emberek utá­na néztek. A nagylányok az aratósztrájkot, amiatt ve­tik őket most börtönbe...« János fülében ott cseng, ha rágondol, a rézkürtök har­sogó zenéje, jól emlékszik a kőmű vesszr tájkra, melyben apja is részt vett. Rezesbanda kíséretében vonultak végig a sztrájkolok a Berzsenyi ut­cán és énekelték: ... Nem ismerünk henyerangot Ágas bogas koronát, Szerszámot a naplopóknak Kapát-kaszát, boronát. Legyen kérges annak is a te­nyere, Aki miatt nincs a népnek ke­nyere. Hullott a hó. János fel­hajtotta köpenye gallérját, hátán megigazította háti­zsákját, ment. A Korona ut­cán a villamylámpák csak itt- ott égtek. Az üzletek kiraka­tóit több helyen betörték. A járdaszéleken kisebb raká­sokban üvegcserepek, törött edény, papír láitszott ki a friss hótakaró alóL A sarkon fegyverrel a ke­zükben civileik álltak. — Kik ezek? — kérdezte Tímár a mellette elhaladó­tól. — Hát azt sem tudja? — nézett furcsán az illető. — Polgárőrök. A Kanizsa utca elején szuronyaikat esetlenül Tí­márnak szegezve elébe állt két polgárőr. — ÁHj! Hová? — Igazolványt! — Hazamegyek. Itt lakom ebben az utcában — vála­szolta János nyugodtam. •— Azt mondhatja bárki — erélyeskedett a kisebbik san­da ember, remegő kezében a szurony hegyével János ka­bátját piszkálgatva. — Igazolványt, vagy visz- sza! — csillogtatta szuronyát a másik is. — Ejnye — mondta János —, ennek a fele sem tréfa. És elmarkolta az orra előtt álló két szuronyt Egyiket jobbra, a másikat balra haj­totta, így utat nyitva magá­nak otthagyta a megrö­könyödött polgárőröket majd félvállról visszaszólt: — Háromezer kilométeren vágtam át magamat baj nél­kül, és maguk ininét, a mi fogság nehéz óráiban. Hány­szor megerősítette testben, lélekben ez a találkozás. — Szegény édesanyám, hogy összetörte ez a kegyetlen élet. No, most majd mégis csak könnyebb lesz. Másképp lesz neki is. Milyen szép nyugod­tan ül. Talán még sokáig ott állt volna az ablak alatt, elgon­dolkozva, de hideg volt, a szél is feltámadt, és havat csapott az arcába. Bekopogott. — Ki az? — riadt fel az öregasszony. — Én — válaszolta János izgalomtól remegő hangion. — Én, én, ki az az én? — dünmyögött az édesanyja, az ajtóhoz közeledve. Kinyitotta az ajtót János szótlanul, meghatódva állt a küszöbön. — Jancsi! Édes... — tört ki az öröm az öregasszony­ból. Megölelték, megcsókol­ták egymást Aztán az anyja sírva fakadt Gyöngyöző, nagy örömkönnyei végigszán- tották sápadt arcát János alig tudta megvigasztalni. — — Jaj, de eleredt a záporeső, édesanyám! — Kisfiam, hát, hát... Na hadd lássalak, alig változtál, csak az arcod, a bajusz, a szakáll, a hosszú haj és ez a ruha és minden... De kü­lönben olyan vagy, olyan, mint azelőtt — Itthon vagyok, édes­anyám. ez a fő ... A ba­juszt, a szakállt, hajat majd levágatom és úgy megfiata- lodok én egyszerre, hogy rám se ismer. De szedjük csak föl a krumplit a földről, mert olyan éhes vagyok ám, mint a farkas. A szótgurult krumplit föl­szedték. A vacsora elkészült, asztalhoz ültek, János nagy étvággyal falatozni kezdett — Édesanyám! Ilyen jó krumplilevest a világon sen­ki sem tud főzni, mint ma­ga ... Az öregasszony boldogan mosolygott a fiára. — Jól van na, jól van, hát mesélj most már, merre jár­tál ilyen sokáig? — Háborúban voltam, hi­szen tudja — válaszolta Já­nos nehézkesen — meg fog­ságban. Ettek, szüncsöltók a levest boldogan, jóízűen. « » • Vacsora után, ahogy János lefeküdt, majdnem két éjjel és két napig aludt egyfolytá­ban. A hosszú, kínos út na­gyon kimerítette. A harma­dik napon estefelé fölkelt, tetőtől talpig megmosako­dott, fölvette régi fehér in­gét, felöjtötte sötétkék ün­neplő ruháját, átment a bor­bélyhoz, megnyiratkozott, megborotválkozott és elin­dult a Munkásotthon felé. Kiváncsi volt, milyen szelek fújnak idehaza. Mi történik a pártban.;.? Vajon kiket talál odabenn a régi bará­tok, elvtársak közül? A kapu nyitva volt. Béni­ről zaj szűrődött ki. Égtek a villanylámpák. Az ablakok aranyszemei hívogatóan ra­gyoglak feléje. Bement. A fo­lyosón frissen festett alkohol ellenes plakátok és kulisszák száradtak. — Csöndesebben! — szólt rá valaki, amint belépett a nagyterembe. Bent gyűlés folyt A terem tömve volt hallgatósággal. Többen vé­gignézték a jövevényt. János is körülnézett. A falról La­Szirmay Endre: FORRADALOM Fények nyugtalan surrogása, barlangnyi gond, szótlan szánalom, fekete fákon vörös virágok, álmok közt felejtett kajlaságok, így kezdődött a forradalom. A messzeségre rátérdelt a csönd, a fájdalomra kristálynyugalom; hegyek nem törtek hegyek ellen, íz erdők szerelmét virágnyelven babusgatta a forradalom. A tárnák feldobták szivüket, elámult a gyáva tilalom; lüktető gyökerek ropogtak, vágtázó ménesek dobogtak, és közeledett a forradalom. Csókkal, öleléssel engesztelődön a sebek mélyén búvá borzalom; vigaszból és bizalomból szőtte, hívta, sürgette, hittel előzte eszmélő jövőnket — a forradalom. Almokkal vívódó emberiség, csodaszülő, győztes hatalom; dübögj, robogj rakétazúgás világölelő szabadulás Szülőanyánk: forradalom. salle Ferdinánd hatalmas ké­pe nézett rá, a másik falon a 13 aradi vértanú és a kala­pácsos ember nagy, vörös pla­kátja függött A közönség között, mely­nek túlnyomó része munkás volt, néhány külvárosi pa­rasztot, kisiparost, de belvá­rosi kereskedőt is látott. Az emelvényen egy 30 év körüli vörösszőke férfi beszélt. — Ki ez? — kérdezte Tí­már. — Zamek rjvtárs, a párt szónoka — nézett nagyot a kérdezett. — ... ne-em, mi nem me­gyünk fejjel a falnak. Nem ülünk fel sem- ........................ miféle ugra­tásnak, sem­miféle mesé­nek. Nem, édes barátaim, drága elvtár­saim. Mi nem vagyunk hí­vei semmiféle diktatúrának, legyen az vö­rös, sárga .............— vagy fehér. N em akarunk Magyarországon bolsevik rémuralmat. Nem akarjuk, hogy az ázsiai veszedelmet átültessék ide. Ami nekik ott jó, az nem jó itt nekünk. Nem akarjuk, hogy gépeink berozsdásodjanak, tönkre­menjenek gyáraink és üze­meink! Nem akarjuk a mun­kásokat még nagyobb nyo­morba dönteni ... Tímár beljebb furakodott. — Mit beszél ez? — A Népszava vezércikké­ben Kunfi Zsigmoná meg­írta, hogy a mi magas rendű szociáldemokrata morálunk, humanizmusunk ellene van minden terrornak. Tehát nem akarjuk azt — vált gúnyossá a szónok hangja —, hogyha a parasztnak két lován van, az egviket kifogják a tovari- sak. Vagy ha a paraszt ko­csiján két zsák burgonya van, az egyiket leszedjék! Nem akarjuk bevezetni a rablást és... — Ez hazugság! — kiál­totta közbe Tímár, mert már nem bírta tovább a hall­gatást. — Ez nem igaz! Mindenki Tímár felé for­dult. — Ki ez? A szónok a pódium elejére sietett. Szúró tekintetét Tí­márnak szegezte. Néhányan megismerték Jánost — Tímár! — A Jancsi! Voltak többen a munkások közt olyanok, akik együtt gyerekeskedtek Tímárral. Emlékeztek még az apjára is, a himlőhelyes Tímár bácsi­ra, akit élete delén valami járványos betegség ragadott ki az élők sorából. — Most érkeztem Szovjet - Oroszországból — szólt Tímár. — Elmondhatom az igazságot. Azt, amit magam láttam, saját szememmel. — Halljuk! Halljuk’, — Drága elvtórsak! — riká­csolt Zamek —, én figyel­meztetem önöket, hogy ezek az alakok rubelt kapnak ezért Ezek megfizetett em­berek. Megmondták Pesten, is, a központban ... Miaga Peyer elvtárs beszélt róla, hogy Ausztriába, Németor­szágba is szét küldték őket. Oda persze nén'eteket. Vi­gyázat! — Ismerjük md Tímárt, idevaló. — Halljuk, János, mit tudsz? Egy vörös bajuszú, apró szemű kövérkés alak az első sorban felugrott: — Elvtórsak! Én a leg­messzebbmenőkig tiltakozom! — Szót kérek! — állt fel Varga, a mély hangú, »med­veerős« vasöntő. Medveerős­nek nevezték Vargát, mert a vasöntők közt ő volt a leg­testesebb. — Én úgy gondolom — mondta Varga —, hogy hadd beszéljen. Ha jól beszél, jól van, ha nem jól beszél, majd befogjuk a száját. — Halljuk, Tímár Jánost! — Hallatszott egy női hang, mely Jánosnak ismerősnek tűnt. Tímár most határozott léptekkel fölment az emel­vényre, megállt az asztal előtt. A polgárok felé for­dult: _ — Ejnye, én úgy látom, itt egyesek félnek az igaz szótól — mondta némi iró­niával, majd a munkások fe­lé fordulva folytatta: — Egy új világból jövök, munkástársaim! — Tímárnak eltűnt a gúnyos mosoly az Hetvenéves a Moszkvai M A Moszkvai Művész Szín­ház nemrég ünnepelte fenn­állásának 70. évfordulóját. Makszim Gorkij a színházat a hazai kultúra legnagyobb vívmányai közé sorolta. An­ton Csehovnák írt levelében ezt olvashatjuk; »A Művész Színház éppoly nagyszerű és fontos létesítmény, mint a Tretyakov Képtár, a Vaszilij Blazsennij székesegyház, mint mindaz, ami Moszkvában a legjobb?. A színház mégörizte ezt a tisztes rangot, azt a mű­vészetet, amelynek szolgála­tában Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenku a Művész Színházat létrehozta. Egy fél évszázada vagyok a színház tagja, jól ismerem a színház művészi múltját, a a szovjethatalom éveiben meghonosodott vonásait s leg­közelebbi terveit. Csehov és Gorkij darabjai, amelyekkel megajándékozták a színházat — a Sirály, a Há­rom nővér, a Cseresznyéskert, a Kispolgárok és az Éjjeli me­nedékhely — súlyos problé­mákat vetettek föl, és gondol­kodásra késztettek. Ezek a drámák egy új, sajátos művé­szet alapját vetették meg, rea­lista, lélektanilag kifinomult művészetet, amely az ember belső világát, érzéseit és gon­dolatait tárja fel., A színház művészei az első előadásoktól kezdve ámulatba ejtették a közönséget, szokat­lan, lenyűgöző játékmodoruk­kal. Művészi pályafutásom leg­nagyobb és legmaradandóbb élményét Sztanyiszlavszkijjal és Nyemirovics-Dancsenkóval való találkozásaim jelentet­ték. Sztanyiszlavszkij rende­zésében játszottam Nyegina szerepét A. Osztrovszkij Zse­nik és epigonok című darab­jában, de több darabban együtt is játszottunk. Szta­nyiszlavszkij a színpadot szentélynek tekintette. Ha va­lamelyikünk rosszul játszott, máris hatottuk jól ismert sza­vait: »Nem hiszem ... élőiről az egészet«. És valóban min­den kezdődött élőiről. Szta­nyiszlavszkij nem nyugodott addig, amíg el nem érte, arníi akart. Nyemirovics-Dancsenko rendezésében játszottam Má­arcáról. Helyét őszinteség, jóleső nyíltság váltotta fel. — Oj világból, ahol ma­gam is újjá születtem. Meg­erősödtem testben, lélekben. Kinyílt a szemem. Világosan látom, ki a jó barát es ki az ellenség. Oroszországban Le­nin, vagyis a bolsevik párt vezetésével győzött a forra­dalom. A feszült csendben a mun­kások lábujjhegyre emelked­tek, és mohón hallgatták Tí­már minden szavát. A polgá­rok fanyalogva csavargatták fejüket, de Sí sem tudták kivonni magukat a szónok hatása alól. Zamek és Ko- hűt is kénytelenek voltak csendben hallgatni. — A nyomorgó orosz mun­kásság — csengett Tímár ér­ces hangja — a földéhes pa­rasztság, a frontba, a vér­ontásba beleundorodott ka­tonák kemény ökle egy ha­talmas csapással mindörökre szétzúzta a burzsujuralmat, a kapitalizmust. Nagy-Omszor- szág népei felszabadultak, szabadok. Amiről ez az em­ber itt beszélt — ujjával a háta mögé bökött —, abból egy árva szó sem igaz. Az tény, hogy Németországban is, Ausztriában is elmondják az igazságot az Oroszországból hazatérő foglyok és katonák. De szemtelen hazugság azt állítani, hogy mi ezért rubelt kapunk. Régi mondás: »Ki mint él, úgy ítél«. Minket az igazságérzetünk, a meg­győződésünk késztet arra, hogy beszéljünk. Nekünk bu­sásan megfizet majd ezért a forradalom, a legnagyobb fi­zetséggel, amit ember kap­hat: a szabadsággal. Orosz­országban kívül-belül támad az osztólvellenség. De min­denhol szétverik őket. Nem igaz az, hogy a proletárdik­tatúra elveszi a krumplit a paraszttól, vagy nvomorgatja a munkást. Ellenkezőleg, azoknak adja a földet, akik űvész Színház E cikk szerzője, Álla Taraszova, a társulat egyik kitűnősége, ma is gyakran alakit drámai szere­peket. Képünkön: Mása szerepé­ben a »14—69-es páncélvonat« cí­mű darabban. sa szerepét Csehov Három nővér című drámájában. A darab bemutatásakor nagy művészek — Knyipper Cse- hova, Moszkvin, Kacsalov és mások — játszották a főbb szerepeket. Jó néhány évvel később Nyemilovics-Dancsen- ko ismét felújította ezi a Csehov-darabot, s ekkor min­den szerepet a színház má­sodik nemzedékének tagjaira oszlatta. A Művész Színház a szov­jethatalom éveiben számos jelentős darabot mutatott be. Ezek közé tartozik Ivanov Páncélvonata, Trenyov Liu­bov Jarovája, Virta Földje, Gorkij Ellenségek című da­rabja és Pogogyin drámája, A Kreml toronyórája. Az időközben felnőtt má­sodik nemzedék teremtette meg a mai szovjet színház­művészetet. Miként Nyemiro­vics-Dancsenko írta: »Kiala­kult a Moszkvai Művész Színház mai művészete, új realizmusa, az a szigorú, bá­tor és mély realizmus, mely a színház legjobb hagyomá­nyaiból született.-« verejtékükkel öntözik. Azok­nak adja a gyárat, akik iz­zadnak benne. Nem akarunk Magyarországon . bolseviz- must! — szavalja itt előttem ez a jól vasalt úriember. Hát kérdezem én őt, tudja-e. hogy mi is az a bolsevizmus? Ha nem tudja, miért szajkózik róla? Ha pedig tudja és igy beszél, akkor ellenségünk. — Ügy van! — hangzott a munkások felől. — Hallgasson el! — Meg van fizetve! —kia­báltak izgatottan a szociál­demokrata párt polgári tag­jai. — Halljuk Tímár Jánost! — dörgött Varga basszusa. — Munkástársaim! Ami az orosz proletárnak jo, az jó nekünk is — folytatta Tí­már —, orosz proletár, ma­gyar proletár egy testvér, egyet akar. — Éljenek az orosz testvé­rek! Éljenzés és taps közepette lépett le Tímár az emel­vényről. — Halljuk Zamekot! — Halljuk! — kiáltoztak ismét a polgáriak. De a gyű­lés rendje megbomlott, so­kan felálltak, készülődtek, kezdték elhagyni a termet — Elvtársaim! Ne oszolja­nak szét, még nincs vége, Zamek elvtárs folytatja! — Hallottuk már! Mint akinek kicsavarták kezéből a gyeplőt, Zamek ke­serű szájízzel lelépett az emelvényről. Tímárt lázas embergyűrű vette körül. — Gyere ki hozzánk, Já­nos, a vasgyárba. — A cukorgyárba mihoz- zánk! — Okvetlen a kaszárnyá­ba, ott... — Mindenhova elmegyek, mindenhol ott leszünk! — ígérte János örömtől sugárzó arccal.

Next

/
Oldalképek
Tartalom