Somogyi Néplap, 1968. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-20 / 247. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1968. október 2& A párizsiaknak az Eiffel- torony. Nekünk az OT1 palota. »OT7 palota« 1— már csak a negyvenesek és az idősebbek szája jár erre az elnevezésre. Nemcsak a fogalom nőtte ki régi, szűk szóruháját, hanem ez a »felhőkarcoló palota« is palotaságát és felhőkarcoló voltát. Akkor, amikor épült, Magyarország első »felhőlcarcolója«, toronyháza volt. Persze, pesti értelemben. 16 emeletes. Ma már ez nem ritlcaság hazánkban. De irányt mutató tornya még most is eligazít. »Merre van a Keleti pályaudvar?« »Csak menj a torony iránt!« Es érkezve is a városba, már messziről köszönti cifrasü- vegű (túl cifra is, inkább pártás) tornya az utast. A társadalombiztosító központja volt. De még ezt a valóságos, városnak helyet adó, óriási épületet is kinőtte a — szocialista társadalombiztosítás. 1889-ben az egész országban 616 937 tagja volt az összes betegsegélyző intézeteknek, egyesületeknek. Ma csak Budapesten az igényjogosultak száma: 1 800 000. Az egész ország lakosságának 97 százaléka biztosított, gyógykezelésre jogosult. A palota, a felhőkarcoló bal oldali szárnya a mai igazgatóság, 1913-ban épült. A torony és a jobb oldali szárny: 29—30-ban, Komor Marcell és Jakab Dezső munkája. * • * Ma ez a hajdani »SZTK- város« a társadalombiztosítási igazgatóságon kívül számtalan intézménynek, szakszervezetnek, sőt egy vállalatnak is otthont ad. Tornya legfelső pontján van az óraszoba. A fehérre meszelt helyiség közepén állványon fekszik az üvegdoboz, abban az elektromos óraszerkezet: a főváros legnagyobb toronyórájának percenként dobbanó szíve. A számlap átmérője három méter, a mutató másfél méteres, az időbeosztás síkja 80 centi. Jelkép is ez, hogy a torony legtetején az idő, az élet múlását jelző óra magasodik. Mert az óra alatt — így is mondhatjuk; aktahegy — munkáséletek, leletekben, röntgenfelvételekben, jegyzőkönyvekben, igazoló lapokban, évjárat szerint sorakozó kartonokban, zsineggel átkötött okmányai fekszenek. Az ország egyik legjobban kezelt, s a szerencsés véletlen során megmaradt, rendezett nyilvántartása. Kórpótlékért, jubileumi jutalomért az ország minden részéből ide fordulnak igazolásért. Íratlanul is, a vállalatok, az innét kiadott igazolást tartják hivatalosnak. A kilencedik emelettől a tizenhatodik emeletig eddig: irattár volt. De irattár a pince is, a pincében 1800 folyóméter hosszúságban az úgynevezett »Várományi lap«- ok, újkeletű nevén: munkaviszony-nyilvántartó lapok sorakoznak. 1929-tői 45-ig munkáltató szerint, s most már így is, úgy is tökéletes rendben vezetik a nyilvántartásokat. A toronyban az úgynevezett nyugdíjanyag, rokkantsági határozatok tonnái pihentek. Aktahegy, valóságos hegyépítmény. A 65 méter magas torony kérge alatt két kilométer hosszú papírköteg feküdt. Az aktahegyben mindenki megtalálhatta a maga papirparcelláját, rajta a dolgos évek számon tartott jegyzékével. • * • Irattár volt a 9. emelettől a 16-ig — de csak volt, nemrégiben sürgősen az aktáknak a toronyból el kellett költözniük. A cifrálkodó toronyról kiderült, hogy bauxitbeton építmény, a tanács építési osztálya határozatot hozott: »Az épületben elhelyezett intézmények dolgozóit veszélyezteti a tartószerkezeteknek folyamatos szilárdságcsökkenése«. Elrendelték az azonnali tehermentesítést. A toronyból hetventonná- nyi anyagot kényszerű selejtezés után azonnal elfuvaroztak. Aztán megkezdődött a torony aktahegyének elköl- töztetése. Kiürültek a magas toronyemeletek. 1240 tonnával könnyebb terhet visel most az épület. Mi lesz a kiköltöztetett, üres toronnyal? A döntés így szól: a 10. emelettől fölfelé a tornyot lebontják, az épületet megerősítik. (k. gy.) PONTATLAN FELELET — No, Vovácska, kedves — lapozgatta a tanárnő az osztálynaplót —, most te fogsz felelni. Légy szíves gyere ki a táblához. Ügy... Es most mondd meg nekem, mennyi 6x8? — Harmincnyolc! — vágta rá azonnal Vova. — Nagyszerű! Ügyes vagy! Csak tizet még elfelejtettél hozzáadni. De hát ilyesmi mással is előfordul, igaz, Vo- vácska? Csak semmi izgulás! Hát azt meg tudnád-e mondani, hogy hova folyik a Volga? Vova töprengett, erőltette az agyát, végül kibökte: — A Fekete-tengerbe. — Valóban a tengerbe folyik — ragyogott a tanárő arca —, csak nem a Fekete-, hanem a Káspi-tengerbe. De ez már nem olyan lényeges ... ötösre értékelem a feleletedet, Vo- vácska... Es légy szíves, add át majd szívélyes üdvözletem a papádnak. Ugye, még mindig a kerületi tanfelügyelőségen dolgozik? — Dolgozott! — mondta Vova. — De most már nem dolgozik, mert elbocsátották. — Hmm ... Szóval így!... No, ülj, le, Petreskov, mit állsz ott, mint szamár a hegyen — mondta a tanárnő, s át javította a naplóban az ötöst — kettesre. Arról szegénynek sejtelme sem volt, hogy Vova ezúttal is pontatlanul válaszolt. A papáját ugyanis nem elbocsátották, hanem áthelyezték. A kerülettől a központhoz. Osztály- vezetőnek. J. Zolotarjov VAN-E HIÁNYCIKK? Bizonyisten nem tudom, miért írnak a lapok hiánycikkekről? Ilyenek tulajdonképpen nincsenek. Mire alapozom ezt a feltevésemet? A saját tapasztalataimra. Egyszer ugyanis amikor illetékes helyen szóvá tettem, hogy miért nincs ez vagy az, a 1 következő választ kaptam: — Miért csak azt látja, ami nincs? Miért nem veszi észre azt is, ami van? Tehát, ha valaki elmegy vásárolni, és netán éppen az, amit venni akar, nincsen, akkor ingerült lesz, feldühödik és csak azt látja a gazdag árukészletű üzletben vagy áruházban, ami nincs. Na már most. Azok az emberek pedig, akik nem azt kerestek, ami éppen nincs, azok azt látják, ami van, mert ők nem ingerültek, nem dühösek. Következésképpen: nálunk mindig minden van. Hiánycikkek tehát nincsenek. Azazhogy vannak. De csak azért nem kapható nálunk időnként ez vagy az, hogy a ■kedves vevő — miközben lejárja a lábát a kü'rnböző üzletekben — csak azt lássa, ami nincs. Mert ilyenkor csak azt látja. Ha nem lennének hiánycikkek, akkor nem látná azt, ami nincs. Ez eddig világos, nem? Az ipar és a kereskedelem nr'ndent megtesz a fogyasztóért, a fogyás'tő azonban többet is tehetne. Ha valaki csak azt látja egy üzletben vagy áruházban, ami nincs — midőn hiába keres valamit — akkor legalább sokat lásson belőle, és ne feledkezzék meg a minőségről sem. A mennyiség ugyanis nem minden. A minőség is fontos! Jó minőségűnek lássa azt, ami nincsen, ha már látja és lehetőleg tetszetős csomagolásban. Sajnos, most már be kell fejeznem a cikket... Rohanok vásárolni ... Tegnap délután kerestem valamit egy áruházban és láttam, #ogy nincs. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Az eladónő megpróbált rábeszélni valami másra, és nagyon kedvesen elibém tett egy csomó árut, de én csak azt láttam, ami nincs és azt mondtam, hogy abból kérek kettőt, vagy tudja mit, adjon egy fél tucatot. Az eladónő hosszan rámnézett — láttam, hogy elsápadt —, majd jóságos türelmes hangon azt mondta: — Sajnos, abból most nem adhatok, mert ettől a perctől kezdve leltározunk... Tessék holnap jönni vagy holnapután ... Remélem, nem fogják azt mondani nekem, hogy van, amikor a saját szemmel láttam, hogy nincs. Én az ilyesmit azonnal észreveszem, sőt — állítólag — csak azt látom, ami nincs. Ütközben még beugróm egy ideggyógyászhoz. A feleségem azt mondta, nem árt, ha megvizsgáltatom magam ... Mikes György KATKÓ ISTVÁN: é4z utűhéjogán ■**| zenetet kaptam, hogy Danit M kiengedték a börtönből, s kért, hogy látogassan meg. »►Hosszú«, aki a hírt hozta, sajnálkozó mozdulatot tett. — Kiengedték, mert a halálán van. Négy éve nem láttam Danit így hívta őt mindenki a környéken, különben Dániel Gyula volt a neve. Azt hiszem, egykorúak lehettünk, csak ő idősebbnek látszott keskeny, előreugró állával, horgas orrával, s arcán két, párhuzamosan haladó mély barázdával, mely különösnek tetszett egy húszéves fiatalembernél Szemgolyói talán betegsége miatt is előreugrottak. s ettől fürkésző tekintete lett. Ha valami lázba hozta, szélsebesen beszélni kezdett, mint akinek túlságosan is kevés az ideje. Verseit is ezzel a sietséggel szavalta. Barátságunk Is úgy kezdődött, hogy órák hosszat keringtünk a téren, és Dani egy kockás füzetből olvasta fel újabb költeményeit. Csak akkor hagyta abba, amikor már kifogyott belőle a szusz, s ilyenkor behajtotta a füzetet, arccsontja megremegett, igyekezett könnyedén kérdezni: — Nos, hogy tetszett? Már nem tudom, találtam-e mindegyik versére jelzőt, mivel sokat szavalt, s az én szótáramban akkoriban csak itt-ott rejtőzött egy irodalmi kifejezés, amelyet az újságból csíptem föl. Annyi azonban bizonyos. hogy engem ezek a versek felkavartak. Ha elgondolom, furcsa látványt nyújtott, amikor körbe- körbe jártuk a virágágyakat. Dani egyik kezében a füzetet tartotta, a másikkal gesztikulált, én néztem rá csodálattal, ahogy a megszálllott prófétákra tud nézni egy kamasz. Néha a sötétedés után, ha maradt még felolvasatlanul egy-két költeménye, a lámpák alatt folytattuk. Egyszer, emlékszem, kiszóit az árnyékos helyről egy méltatlankodó hang: — Menjenek már más helyre a verseikkel, itt mi csókolózunk! D ani a röpcédulákkal bukott le. A katonai bíróság, ahol ítéletet mondtak, zárt tárgyaláson, kirendelt védőkkel folytatta le az eljárást. Nyolc évre ítélték, annyira mint a fővádlottat Pedig mindenki azt hitte, hogy megússza egy-két esztendővel. Mindezt azért, mert Dani magára haragította a katonai bíróságot Nem tudom mi igaz belőle, de a környéken úgy tudtuk, hogy az utolsó szó jogán felolvasta egy hosszú költeményét Hogy a költemény miről szólhatott, arról nem voltak kétségeim. A háború ellen íródott, mely akkor kezdődött el Ukrajna síkságain, a szocializmus első országa ellen. A bíróság természetesen félbe akarta szakítani a lángoló szavú prófétát, de ő éppen úgy nem hagyta abba, mint akkor ott a téren, a lámpafény alatt. Végül is áz őrök vezették ki a teremből. Nem volt sok értelme ennek a hősködésnek, hiszen üres volt a tárgyalóterem, se hallgatóság, még csak újságírók sem voltak jelen, csupán vádlott-társai, akik a párt utasítására igyekeztek úgy viselkedni, hogy minél kevesebb büntetéssel Asszák mefc Dani védőbeszéde után a felpaprikázott katonai bíróság mindenkinek megemelte a büntetését. Ma már tudom, hogy egy beteg fiatalember utolsó fellángolása volt ez. Versei mindaddig csak a munkásotthon faliújságján jelentek meg, hallgatósága is többnyire egy-két emberből állt. Sokan, akik ismerték, hogy képes órák hosszat verset mondani eliszkoltak mellőle, amikor elő- ráncigálta zsebéből azt a kockás füzetet Mindig volt azonban tábora egy- agy sarokban, s köztük voltam én is. Lángolása, sietsége is a betegségéből eredt. Dániel Gyula műszerész tüdőbajos volt és gyógyíthatatlan. Talán maga is érezte, hogy neki szűkösen mérik az életet, s ezért valami nagyszerűt, csodálatosat szeretett volna csinálni. Ö már tudta akkor; hogy a nyolc esztendőt, amelyet a katonai bíróság bőkezűen kimért rá, nem fogja letölteni. Érezhette, hogy őt nem a történelem következő fordulata hozza ki a börtönből hanem a tbc. Le- het-e pálcát törni felette, ha egv drámai hős igazi mozdulataival, szavaival tör ki ott a bíróságon zub- bonyos bírái előtt? Én együtt éreztem vele. A mikor kijöttem a gyárból estefelé, meglátogattam Danit a lakásán. Sejtettem, hogy leromlott állapotban lehet, hiszen ■ak roncsokat engedtek ki gorthyék a börtönből. Látványa azonban mélységesen levert. Csak a két pofa- csontja és hegyes álla látszott az egész arcból, s a szemek, ezek az égő golyóik. — Hallom, te is írsz azóta — ezzel fogadott. Bólintottam. — Már meg is jelentél? — Csak néhányszor — mondtam mentegetőzve, mintha bűnt követtem volna el, mialatt ő a börtön foglya volt — Örülök — szólt s megpróbált mosolyogni. Aztán hallgattunk. Homlokán lüktetni láttam az ereket mintha a gondolatai onnan érkeznének. Gondolatai, amelyeket nem mondott ki, de amelyeket leolvashattam arcáról. Lehajtottam a fejem, s ebben a pillanatban szégyelltem az egészségemet, szégyelltem, hogy szabadlábon voltam, s azt is, hogy az újságok már közölték próbálkozásaimat. — Én sem hagytam abba — folytatta. és nagy erőfeszítéssel a polchoz nyúlt a füzetéért. Kinyitotta, s aztán fürkészett. Most élénknek tetszett, színe életre kelt. Nézte a verseit, aztán becsukta a füzetet. — Már felolvasni sem tudom őket... Nincs meg hozzá a hangom. A füzet felé nyúltam, de ő elhúzta rifiltm — Nem Így nem. Üjra csönd támadt közöttünk. S zegényes, kopott volt a szoba, ahol Dani feküdt. Anyja bejött nesztelenül, s egy pohár tejet hozott, letette a székre és kiment Megpróbáltam vidám lenni. — Idd meg, Dani. Meglásd, egykét hónap, és kutya bajod sem lesz. Szeme még jobban kidülledt, föl- emelkedett a pámahalomból. — Nekem mondod ezt? Mit hazu- dozol?! Engem az osztályellenség sem tart már semmire. Megdögleni küldtek haza, hogy szegény anyám fizesse a temetési költségeket. Engem ne etess marhaságokkal... Köhögni kezdett, kifulladt, és visa- szahanyatlott az ágyba. Most már a biztatásomért is szégyelltem magam. Hosszú szünet után Dani csöndesen szólt: — Nincs itt valamid? Megráztam a fejem. — Nincs, nem szoktam magamnál hordani az írásaimat. Fölemelte a mutatóújját — Te félsz tőlem, félsz az én kritikámtól. Ráhagytam, s ő most elmosolyodott, örült ennek a beismerésnek. Mi más lehetett volna a legszebb ajándék, négy év után is felnézek rá, mint kamas »korunk sétáin. Amikor búcsúztam, odanyújtotta a füzetet. — Vidd el, neked adom emlékbe. V erseit jó ideig őriztem, elrejtettem, amikor a város másik részében kellett bujkálnom. Temetésén sem lehettem jelen, s aztán a füzet is elveszett A harcok idején.
