Somogyi Néplap, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-22 / 223. szám
SOMOGYINÉPLAf 8 Vasárnap, 1968. szeptember tt. „Jt nép maga csinálta meg a forradalmát** * Emlékirat a becsület védelmében - A Horthy-rendszer hazaárulónak kiáltotta ki Károlyi Mihályt A belügyminiszter elkoboztatta a könyvet »A kocka ezzel el volt vetve. A Nemzeti Tanács elhatározta, József főherceggel és a vérontás.okozóival többé nem szabad tárgyalni. Elhatározta továbbá, hogy másnap, 29-én. délelőtt tíztol fél tizenegyig a gyász és tiltakozás jeléül minden gyárban, üzletben, műhelyben: minden munkahelyen szüneteljen a munka. Ez a csöndes tiltakozás rendzavarás nélkül le is folyt. Nagy temetést auattunk rendezni az áldozató icnau, olyant, amely méltó lett volna a forradalom első mártír jaii ioZ. Fényes László a Nemzeti Ta- nácsoan folyton követelte is a temetést, de az a torlódó események miatt a forradalom utánra maradt. A közhangulat olyan volt, hogy már másnap fölkerestek az allamrendörseg tisztikarának bizalmi férfiai, akik közölték, hogy a rendőrség be akarja bizonyítani, hogy együttérez az egész nemzettel, és a legénységgel együtt csatlakozik a Nemzeti Tanácshoz. A rendőrség csatlakozása azt jelentette, nogy akciónkban többé nem kellett tartanunk az ő részükről a vérontástól, sőt aktív karhatalom állott rendelkezésünkre. A főkapitány minden könyörgése és fenyegetése ellenére az egész rendőrség kitartott a Nemzeti Tanács mellett, és ezzel a reakció hatalma csak papiroson volt már meg. Egymás után csatlakoztak a Nemzeti Tanácshoz a postásság, a vas- utasság, különböző katonai alakulatok, a tisztviselők, kereskedők, iparosok. Az Astoria előtt katonák és tisztek százai jelentek meg esténként -és a tisztek kivont kardokkal esküdtek föl a Nemzeti Tanácsnak. A forradalom volt ez már és megelőzően hiába nevezte ki a király Lukachich tábornokot Budapest város- parancsnokává azzal a céllal, hogy erőszakkal vérbe fojtson minden veszedelmessé válható mozgalmat: az elemi erejű tömegmozgalommal szemben tehetetlen volt. A katonák nem engedelmeskedtek parancsainak. Voltak ugyan Budapesten bosnyák és más idegen csapatok, amelyekről az a hír volt elterjedve, hogy Lukachich ezekkel akarja vérbe folytam a magyar nemzet forradalmát függetlenségéért és a békéért, és nem ismerve ezeknek a katonáknak a hangulatát, tartottunk is a véres összeütközés elkerülhetetlenségétől. Ezt a vérfürdőt akartam minden áron elkerülni. A közhangulatot visszafordítani nem lehetett. Egy lehetőség volt még: a király- lyal és a külügyminiszterrel megértetni, mi történt, és rábírni őket arra, hogy egy percig se késlekedjenek es tegyék meg azt, amit meg kell tenniük, ha még el akarják kerülni n irradalmat. B ■ ■ .ladikot 29-én nevezték ki miniszterelnökké, amikor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy a közvélemény olyan erős, hogy vele szemben lehetetlenség megállni. Hadik másnap, 30-án gyorsan összeállítottá kormányát, éspedig tisztán a balközép pártjaiból. Szabó Istvánt, a kisgazdát is bevette. Ezen a napon, reggel fél 6-kor, fölkeltett Csernyák tüzérszázados, a katonatanács elnöke. Jelentette, hogy a katonák puccsra készülnek, el akarják foglalni a középületeket, meg akarják alakítani az önálló magyar hadsereget, és követelni akarják miniszter- elnökké való kinevezésemet. Hadik helyzete teljesen ki- láMS.uian volt. Néhány héttel előbb, amikor az események nem voltak ennyire kiélezve, több sikere lehetett volna annak a vállalkozásnak, amely az én programom ielsajátításával akart célt erm., főteg, ha a kisajátítást komolyan es az egész vonalon, tehát a nemzetiségi kérdésben is, következetesen keresztül akarták volna vinni. Ma már azonban az ő szemelye egyáltalában nem volt atkaimas arra, hogy a baloldali pártokat és a mögöttük álló egesz közvéleményt kielégítse. Vázsonyi intriKáinak megkoronázása volt ez a kormány, de már annyit sem tudott szocialista barátainál elérni, hogy szóba álljanak Hadikkal. Omtóber 30-án éjjel jelentés érkezett a Nemzeti Tanácsba, hogy a katonatanácsi tisztek vezetése alatt elfoglalták a városparancsnokságot! Egészen mag voltunk döbbenve. Mi nem akartuk még átvenni a hatalmat; mi szervezni akartuk erőinket. De eközben már az egész jorradalom kifejlődött. egymásután, minden ellenállás nélkül szállták meg a parancsnokságokat, a kaszárnyákat, majd a telefon- központokat és a fópostát. A nép maga csinálta meg a forradalmat, a nép vette kezébe a hatalmat és adta át a Nemzeti Tanácsnak.* Károlyi Mihály 1922-ben írta »Egy egész világ ellen* címmel emlékiratát. Az emigrációban élő politikus, aki a polgári demokratikus forradalom vezetője, az első Magyar Köztársaság elnöke volt, a könyv bevezető soraiban így jellemezte művét: »egy megsebzett ember, egy megbántott férfi emlékiratai.* A hatalomra kerülő ellen- forradalmi rendszer a kommunisták mellett a polgári demokratikus forradalom politikusai ellen is hadjáratot indított, hogy október eszméit és törekvéseit a tömegek előtt elhomályosítsa. A Károlyi elleni hajsza már az ellenforradalom első napjaiban megkezdődött. A háború elvesztésétől Trianonig mindenért őt tették felelőssé. A két legsúlyosabb vád ellene: 1. A területi integritásról való lemondás; 2. Szovjet-Oroszor- szággal való baráti kapcsolat. Ezekkel a vádakkal akarták a tömeg háborús szenvedések, nyomor, infláció miatti elégedetlenségét Károlyi ellen fordítani, és az ellenforradalmi rendszer konszolidációját elősegíteni. — Az ügyészség 1921. július 2-án keresetlevelet nyújtott be Károlyi Mihály ellen. A keresetlevélben összefoglalták a már korábban elhangzott vádakat: »az ország katonai erejének szétzüllesztése*, »a magyar állam méltóságának megdöbbentő lezüllesztése* stb. A vádiratban hangsúlyozták, hogy Károlyi az emigrációban is »áskálódik* hazája ellen. Nagy Vince és Vámbéry Rusztem, Károlyi védőügyvédéi ötszáz oldalas védőiratukban feltárták a per igazi okait. A törvényszék figyelmen kívül hagyta a védők érveit, néhány jelentéktelen eseten kívül nem engedték igazuk bizonyítását. Az ítélet hitelességet nélkülöző ».köztudomású tényeken* és téves következtetéseken alapul. A bíróság a vádlott »bűnösségének* bizonyítása érdekében nem rettent vissza a nyílt történelemhamisítástól sem. Károlyit elítélték, és elkobozták a hatalmas Károlyi-vagyont. A Kúria 1924 decemberében elutasította Károlyi felülvizsgálati kérelmét. A Horthy- rendsaar Karolyira is kimondta ítéletét: »hazaáruló». A sajtóban és a per során elhangzott rágalmak Károlyi emberi és politikusi becsületébe gázoltak. Emlékiratát a rágalmak és gyalázkodások elten, becsülete védelmében írta a polgári közvélemény tájékoztatásara. A könyv 1923- ban egy müncheni kiadónál jólent meg francia, angol, német és magyar nyelven. Néhány példánya 1923 decemberében eljutott Budapestre. A belügyminiszter azonnal intézkedett a könyv elkobzásáról: »e sajtótermék bárhol található példányai elkobzan- dók, és terjesztői ellen eljárás indítandó.* Ezzel megakadályozták, hogy Károlyi a rágalmakkal szemben a magyar közvélemény előtt védekezzen. Az emlékirat Károlyi pályafutásának másfél évtizedét eleveníti meg, azt az utat, amíg az arisztikráciától eljutott a forradalomig. Politikai pályafutását a Szabadelvű Pártban kezdte, de hamarosan a Függetlenségi Párt országgyűlési képviselője lett. A párt elnökeként egyre határozottabban fordult szembe az uralkodó osztály politikai módszereivel, és síkraszállt az általános választójog bevezetéséért. A német szövetség és a háború ellen foglalt állást. Agitációt folytatott a különbéke megkötéséért, és nagy népszerűséget szerzett a békére vágyó tömegek előtt. Az októberi forradalom legnépszerűbb politikusa volt, a Nemzeti Tanács elnöke. IV. Károly a tömegek kényszerítő hatására 1918. október 31-én kinevezte miniszterelnöknek. Az emlékirat nem csupán Károlyi életútját idézi, hanem érdekes adatokkal járul hozzá a monarchia, az első világháború és az 1918-as októberi forradalmat megelőző hetek Magyarországának megismeréséhez. Tóth Ilona ÚJ FEJEZET KEZDŐDÖTT... Nagy Mariann, Nagy Andrea és Nagy Imre szombathelyi hármas ikrek, szülővárosuk Hámán Kató utcai általános iskolájában az Ha osztály tanulóiként megkezdték életük új fejezetét. FODOR ANDRÁS: A bizonyosság Mikor megmondták halálod hírét, a lépcső és a ruhatár között, nem tudott fészket verni bennem se rémület, se fájdalom. Nyelvem a megtanulható szomorúság leckéit kezdte mondani. S a szökni próbált öntudat ridegen visszanéző sugarában józanná dermedt minden mozdulás. Mikor melled fölött megálltam, ott, hol nemrég vergődő árapályon a létezés utolsó lüktetése belefagyott -a bordák kosarába — nem éreztem csak keserűséget, az itthagyottak megcsúfoltatását. Békén, a kíntól, vádtól illetlen fénylett a fej dér és viasz-nyugalma. (Valószínűtlen tű gyanánt szaladt föl egy meredek ránc nyakkendőtől az állig.) De másnap, messze, fönt a szélsikárolt nyugati ég rézága közt, a város alkonyatán az utcatorkolatban, midőn izgága fogazatként kavarodón egymásba kulcsolódik vállak, karok sakktábla-rendje, egyszerre csak rámtört a bizonyosság: te már nem éled ezt az időt. Árny éktestvér, örökre kiszakadtál a folytatás minden párhuzamából. KERÉK IMRE: Városszél Kirakatfényeit a város levedli erre. sivárabb a táj Idehallik, ahogy a kormos pályaudvar vastüdeje zihál. Átjárók fém-harangja csendül robogó vonatot kísér. Rozsdás vagonok ütközőire zúzos csillagot hint a dér. Örök füstben támolyog itt a Nap, ez a füst szemet és tüdőt kimar. Alkonyvörösen izzó tűzfalak viaskodnak a szív álmaival. Elhagyott telkeken csalán nyüzsög s fekete hó tornyosul, a salak. Emel a karcsú képzelet föléjük emeletes házakat. Kikkel esténként együtt utazom: már egyre több az ismerősöm erre. Sorsuk, jövőjük rajzát kutatom gyerekeik arcát figyelve. Egymás tekintetébe fogódzunk, míg a busz hazafele visz. Megfáradt szívük közelében helyet szorítnak nekem is. A zóta sem ütöttem senkit pofon, de akkor minden erőmet beleadtam. Pista kivörösödött, mint a főtt rák, és a torkomnak ugrott. Bántam is én akkor, akármit is csinál. Elértem célomat a pofonnal. Így szüret után történt, amikor már a pinikézők is megritkulnak, az ősz is befejezi pingálását a fák levelein, és hideg szél szárítja fed a reggeli ködöt. Kimentünk a szőlőbe, hátha akad még néhány szem elmaradt szlanka, amit a Nap, a szél, a pára összezsugorított, de a cukorédesség benne maradt, megszaporodott. Jól emlékezem, én egy egész fürtöt találtam. Azt ketten megosztottuk. Már az utolsó szemet emeltem a számhoz, amikor az erdőoldalból valaki felénk kiáltott. — Pistaaaa! A számhoz emeltem a tenyeremet, hogy meghallja: — Mi van? — Gyertek ide gyorsan! Hegynek futottunk és lihegve érkeztünk a tetőre. Szép fenyves ölelte karéjba a Pistáék szőlőjét, amely egy tagban másfél hold volt. Pista nagyapja ültette tele kiváló fajtákkal. Az grdő is az övék volt, fenyves és tölgy meg néhány mogyoróbokor, galagonya meg gumifa, amit, ha leleveleztünk, olyan szépen, dalolva suhogott. Zoli egy fenyőfa tövében guggolt, és nagyon nézett valamit a földön. — Találtad? — Ühüm! Itt találtam — mutatott Zoli egy szürkés-fekete, hövedye« vasdarabra, Gdldonyi Béla: amit körmével ásott ki a puha földből. — Akna! — Bomba lesz inkább, kis bomba, nézd, milyen hegye van és itt a gyujtószerkezete is. Pista lehajolt a szerzeményhez. — Bedöglött ez már. Nem ér semmit! Zoli azonban kiegyenesedett, de úgy, hogy a szemét le nem vette volna az aknáról. — Majd meglátjuk. Én csak ekkor szólaltam meg. Mindig félős voltam, nem szerettem a hirtelen dolgot, a vakmerőséget; az életveszélyt meg egyenesen kerültem, ha éppen kerülhető volt. — Mit akartok vele? Pista határozott hangon mondta: — Haza visszük! — Ba j lesz belőle... — Ne félj! Láttam én, hogyan szállítják a tűzszerészek a bombát. A múltkor ott voltam, amikor a Verebes ángyoméktól elvittek egy ennél sokkal nagyobbat — és a karján mutatta; hogy az még félméteresnél is hosszabb bomba lehetett. — Azok tűzszerészek voltak. — Na és? Ekkor csattant el az a bizonyos pofon. Pista a torkomnak ugrott, és elgurultunk a szőlőtőkék közé. Zoli először bámult bennünket, aztán szaladni kezdett a faluba. Én ennyit láttam, mert egy ütés könnybe borította a szememet. Pista ütött, záporozott felém az ökle, de én csak arra gondoltam akkor, hogy az a bomba ott felrobbanhat, ha hozzányúlnak. A halál közelében a fájdalomra nem gondol az ember. Zoli nem egyedül jöttvisz- sza. Pista bátyja jött vele, és szétválasztott bennünket. Ügy álltunk előtte, mint valami ítélőbíró előrí. Én mondtam el, hogy mi tör- A. V*'7' O-pn ÍC tűk Jóskát, aki nekem adott igazat. Hát persze! A bombát békében kell hagyni — mondta parancsoló hangon. — Majd jelentjük a tűzszerészeknek, és azok szakszc- erűen elszállítják. — Na, lóduljatok előttem. Pista sziszegve lépett el mellőlem. — Ezt még megkeserülöd. Dehoev bántam én akkor, hogy Pista mesharaeudott rám. Éreztem, sőt tudtam, hogy megmentettem az életét azzal a pofonnal. Odahaza nem ízlett a vacsora, pedig anyám igencsak megadta az ízét a paprikás- krumnlinak. — Téged meg mi lelt? — kérdezte, de én csak a számat rágtam és azon gondolkodtam, hogy jó lenne még sötétedés előtt értesíteni a tűzszerészeket. Nagyon rossz éjszakám volt. Nehezen aludtam el, és anyám egyszer odajött az ágyamhoz, hogy megnézze, miért forgolódok annyit. Sem a meleg nem kínozhat, sem a vacsora nyomhatta meg a gyomromat. Gondolataimba nem látott, pedig akkor rájöhetett volna hánykálódá- som okára. Már hajnalodott. amikor elszunnyadtam az ágyon. Rettenetes dörej ébresztett föl. Mintha földrengés cibál- ná házunk falát. Kiugrottam az ágyból és kiabáltam: — A Pista! Meghalt a Pista! Anyám elkapott, magához szorított és csitítgatott. — Bolond gyerek, biztosan rosszat álmodtál. A bányában robbantottak. Megszokhattad volna már. Na, gyerünk visz- sza az ágyba — aludni. — Nem, nem, nem. A Pista meghalt — mondtam és öltözni kezdtem. Anyám kiment az utcára. Gyorsan visszajött onnan, és igen szomorú volt az arca. Csak annyit mondott: — Igazad volt, fiam! — Ugye, ugye! — mondtam szipogva. — Ha ott lehettem volna ... Anyám rám nézett kérdő pillantásával. Szemében a könny csillogott, meg mosoly is látszott naiv beszédem miatt. Ügy kérdezte: — Aztán mit tehettél volna... ? — Hát gondolkodtam el egy pillanatra aztán rávágtam határozottan — adtam volna neki egy nagy pofont...
