Somogyi Néplap, 1968. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-25 / 199. szám
Vasárnap, 1968. augusztus 85. 7 SOMOGYI NfPtAP MAYNE REID: Különös fogság (és egészen különös vadásztörténet) A merikai tartózkodásom során sok furcsa és érdekes emberrel találkoztam, de az öreg Zeb Stumpnál eredetibb figura nem akadt köztük, ö volt a Mississippi vidékének legki válóbb vadásza. Kétszáz láb- nyi távolságról is eltalálta röptében a madarakat. Szórakoztató történeteket mesélt vadászkalandjairól, csak önmagáról nem beszélt soha Azt sem tudtam, hol lakik, van-e felesége és vajon milyen jövedelmi forrásai vannak, mert azit észrevettem, hogy mindig jócskán van pénze. Teltek-múltak a napok, s amikor úgy éreztem, hogy igazán jó barátságba keveredtünk, megkockáztattam a kérést: mutassa meg nekem az otthonát. Kissé elgondolkozott, majd röviden válaszolta: — Nos, jól van. Gyere! Nekivágtunk, s órák hosz- szat tapostuk az ösvényeket az erdőn át. Végül Zeb megállt egy vastag törzsű ta előtt, s rámutatott: — Ez az otthonom, lépj be, uram! Nem hittem a fülemnek, hiszen semmit sem láttam magam előtt, csak a fát. Azután észrevettem, hogy a nagy fába ajtót vágtak, s Zeb már nyitotta is. Kis szobába jutottunk a fa belsejében, s egy öregasszony fogadott bennünket. — örülök, hogy itthon vagy. Maggy — szólt Zeb a feleségének. — Bemutatom neked barátomat, Mayne Reid kapitányt Kapitány, — a feleségem. Leültünk. Mrs. Stump kávét hozott, én pedig a szoba sarkában felhalmozott nyers állatbőrökre mutattam. — Eladja ezeket? — Méghozzá nagyon jó pénzért — felelte Zeb nem minden büszkeség nélkül. — De hiszen sohasem megy be a városba — csodálkoztam. — Ez az öregasszony dolga. Amikor végigjárja a városi boltokat, úgy viselkedik ő maga is, mint egy minden hájjal megkent ravasz kereskedő. El sem hinné, mennyire érti a dolgát — Elhiszem — mosolyogtam elismerően. — De most arra kérem, mesélje el nekem a legérdekesebb vadász- kalandját. — Elmondhatom, bár nagyon hosszú történet. Nem akar még lefeküdni? — Szó sincs róla. Csak meséljen, szívesen hallgatom órákon át is. Lassan szürcsöltük a kávét a bőrök illatával áthatott kicsiny helyiségben, és Zeb hozzáfogott: * * • Egyszer, valamikor régen, kimentem az erdőbe, és egy álló napon át kergettem a vadat. de eredménytelenül. Még csak eay mókus sem akadt puskavégre. Esteiedéit, s a gyomrom meg az eszem egyaránt azt mondta, haza kellene már menni, de aztán mégis megtorpantam. Otthon eleség nélkül, pénz nélkül vár az asszony. Ki kell tartanom reggelig, holnapra tán visz- szatér hozzám a vadászszerencse. A Mississippi partvidékén jártam ekkor. Megláttam egy nagy fát, letáboroztam alatta, s amilyen fáradt voltam, két perc múlva már mély álomba zuhantam. Hajnali négy órakor ébredtem fel hirtelen szívdobogással. A nap még alacsonyan állt az égbolton, de a fejem fölött a levegőből iszonyú lárma hallatszott. Felnéztem, s azonnal értettem mindent. A fán sasfiókok ta(Mayne Reid angol regényíró 1818-ban született és 1883-ban halt meg. Egész életében sokat utazott, három kontinenst bejárt, esztendőket töltött többek között a mexikói indiánok világában. Kalandos útikönyveket, népszerű ifjúsági regényeket írt. Leghíresebbek közülük: Skalpvadászok, Ifjú vi- 'igjárók. A fehér főnök.) nyáztak, s lám, a minap éppen felkeresett egy angol úriember, aki sasfiókokat alkart vásárolni a londoni allatkert- nek. Íme, itt a nagy alkalom, hiszen az az angol biztosan jókora summát kínál. Két percen belül már fenn voltam a fa ágai között. De annyi szent, hogy a sasfiókokhoz közel férkőzni pokolian nehéz dolog. Az öregasszonyra gondoltam, meg az angolra és a pénzére, újra nekifeszültem hát a dolognak. Két fióka volt a fészekben, meg hús és hal, amit eleségül hordhattak oda a szülők. Már éppen elértem a peremet, és hozzáláttam, hogy felragadjam a két fiókát, amikor erős fájdalmat éreztem a tarkómban. Az anyasas volt. Nagy- küszködve leráztam magamról, de az felemelte a csőrét és újra belém vágott. Keménynek ígérkezett a küzdelem, s úgy gondoltam, jobb, ha egyelőre visszavonulok. Lejöttem hát a fa csúcsáról, de nem egészen a földre, hanem meghúzódtam az alsó, erősebb ágak egyikén. Kényelmesen odakuporodtam azon töprengve, hogy nem mehetek üres kézzel haza az öregasszonyhoz: most kipihenem magam, s azután újra teszek egy próbát. Valószínűleg elalhattam, mert ami történt, nagyon váratlanul ért. Sivítás, vijjogás, ágak recsegése ébresztett, s a látvány, mely elém tárult, még a hangorkánnál is borzalmasabb volt. Körösikörül egymás után dőltek ki a fák, s az a hatalmas szálfa, amelyen én kucorogtam, az is meg-meg- ingott. Megáradt a Missisippi! Á gról ágira lódulva próbáltam gyorsan földet érni, ámde ekkor már késő volt. A rohanó vízáradat elérte és körül ölelte a fámat; amerre csak elláttam, jobbra, balra, előre, hátra, mindenütt a viz tükre csillogott. Mit tehettem volna? Üszni nem tudok, így hát maradtam egy helyben. A fa ingott, rengett a tomboló habok fölött, de végül is ellenállt Egész nap ott ültem az ágon, s integettem, kiabáltam az arra haladó csónakoknak, de hasztalanul. Estére belefáradtam az eredménytelen menekülési kísérletekbe. Mindennél erősebben rám tört az éhség. Eszembe jutott, hogy amikor fent jártam a sasfészeknél, húst és halat is láttam ott. Fel kell mennem ismét, s mégha rám támad az anyasas, az is jobb az éhhalálnál. Kemény verekedés árán valóban sikerült némi élelmet szereznem a fészekből, s most, hogy az éhemet elvertem, a szomjúság kinzott könyörtelenül. Nine* snnót Wmr (Szekeres Emil rajza) gyobb szenvedés, mintha magad körül látod a vizet. Olyan közel van, hogy szinte csak ki kellene nyúlni érte, és mégsem érheted el. És akkor jött a méntőötlet. Levetettem az ingemet, egy madzag végére kötöztem, s annál fogva leeresztettem a folyóba. Néhány másodperc múlva kihalásztam, s a számba facsartam belőle az éltető vizet. Hat napot töltöttem így a fán. Minden reggel felkapaszkodtam a fa csúcsán lévő sas- fészebbe, ahonnan kisebb-na- gyóbb harc árán elhoztam a magam húsadagját, és vízhez is jutottam az előbbi sajátos módon. Ám az éjszakák hűvösek voltak, és nyugtalanított, hogy az öregasszony aggódva vár rám. Ezért egyre komolyabban fontolgattam, hogyan is szabadulhatnék furcsa fogságomból. Megfigyeltem, hogy az utóbbi napokban a sasok már nem akartak megtámadni. Észrevették, hogy nem bántom a fiókáikat, s az eleség- ből is csak annyit viszek el, hogy bővében marad mindnyájuknak. Röviden szólva: lassanként bízni kezdtek bennem, így hát eljött az ideje, hogy végrehajtsam tervemet. Ez pedig a következő volt: jól tudtam, hogy a sasoknak erős szárnyuk van. Bizonyára nem bírnának velem együtt felszállni a felhők fölé, de jó messzire elvihetnek, mint afféle természetes ejtőernyő. És ha éppen a folyó közepe felé szállnak velem? Ez bizony veszélyes, de finom karmozdulatokkal majd igyekszem irányítani őket. Nos, nem volt könnyű megfogni a két sast, de végül is sikerült. Egymáshoz kötöttem a lábukat, majd utoljára egy madzaggal a saját csuklómat is odaerősítettem. Azután hozzákészülődtem és ugrottam, egyenesen a folyóba. M ár nem tudnám pontosan elmondani, hogyan történt a dolog De annyi bizonyos, hogy a tervem bevált. A sasok szárnycsapkodása fékezte az esésem sebességét, és amikor így, loccsanás nélkül elértük a víz szintjét, lassan a part felé kormányoztam őket. Néhány percen belül szárazföldön voltam. — És aztán mi történt a sasokkal? — kérdeztem. Sz»s badon engedte őket? — Szó sincs róla — bizonygatta Zeb. — Éladtam őket az angolnak. Igaz, hogy sasfiókokat akart, de azért szívesen megvette az öreg sasokat is. — Zeb megállt egy pillanatra, majd nyomatékosan hozzátette: — Szép pénzt kaptam értük, az már szentigaz. ■wrditotta: Zilahi Judit (J)akasztók, pásztói'ok A magyar népművészet kincsei a Nemzeti Galériában Időpácolta festett deszkalapok, kétévszázados tulipános- rozettás asztalosremekek díszítik a Nemzeti Galéria előcsarnokát; azt a fő falat, ahol mindig a magyar festészet hatalmas kompozíciói fogadják a belépőt. A ritka változás ritka kiállítást jelez. A múzeum egy részében az új magyar képzőművészet helyét a régi magyar népművészet vette át: Parasztok, pásztorok címmel itt rendezte meg páratlanul gazdag bemutatóját a Néprajzi Múzeum, közönség elé bocsátva a közelmúltban Párizsba utaztatott magyar népművészeti kiállítás anyagát. A következő kilenc terem: a magyar paraszt régi élete ifjúkorától haláláig. A kiállítás rendezői ugyanis nem földrajzi tájak és történelmi korszakok, tudományos fejlődéstörténet és tudománytalan szenzációk szerint mutatják be a magyar nép művészetét, hanem teremről teremre az élet jelentős fordulópontjait idézik elénk életképszerűen. S mi mással kezdődhetnék ez a népművészettel elmondott emberi életrajz, mint a fiatalsággal: falusi bálok és vidám sorozások idézésével. Az első terem első sarkában bálba készíti lányát a sárközi paraszt- asszony, míg a szomszéd lány talpig ünneplőben vár: a három eleven mozdulatú bábu jelenete kitűnő alkalom arra, hogy a néző megismerje Sárköz csodálatos viseletét a lánypártától a vörös díszítésű lioni brokátszoknyáig, sőt egy ravaszul elhelyezett faragott-fes- tett tükör segítségével is a fehér-ropogósra keményített alsószoknyákig. A tárlókban, oldalt, szerelmi ajándékok: parányira faragott ördöngös guzsalytűk, tulipánnal telefaragott, remekművű kapatisztítók, cserép varrókosarak és ólomból öntött orsókarikák. Elsorolhatatlanul sok kis remekkel kedveskedett a legény a lánynak — néha többnek is egyszerre. A gyűjtemény legértékesebb darabjai közé tartoznak azok a dúsan faragott mángorlók, amelyeket Király Zsiga, a múlt század híres dunántúli fafaragója készített: hármat, három lánynak, három megyébe — mindegyiken pletykál a bevésett felirat. A terem máisik végéiben azoknak a ruhái, akik az ajándékot adták és kapták. Matyó Mária-vivő lány áll az élethű csoportban, földig érő fehér ruhájában, rövid fehér csipkés szoknyát visel a szakmári lány, míg torockói kortársa fekete rakott palástot öltött vörös paszományos zöld köténye, hófehér szoknyája fölé. A figurák előtt kis táblák jelzik a vidéket: a felszalagozott ka- lapú regruta például a Heves megyei Atányban hordta a sorozás tarka jelvényét (de — a tárlók mutatják — a gyászoló regrutához csak fekete és kék szalag illett, s aki nem vált be, bizony az csak rövid fehér pántlikával járhatott). A második terem: a lakodalom. Talpig fekete brokátba öltözött menyasszony, hollófekete öltözékű vőlegény tanúsítja, hogy a Kalocsa vidéki Szakmáron ősi szokások szerint díszítették az ifjú párt, ám a terem végében egy túrái ara a megszokottabb hófehér viseletiben parádézik: csupán a pártája csillog kis zöld gyöngyöktől, kék, vörös szalagocskáktól. Itt állították ki — ahpgy a lakodalomhoz illik — a Néprajzi Múzeum egyik legzül; 1840 körül szabta-disz! tette egy alföldi szűrszabó. A drága holmival — lakodalom után — a »terített házban« kellett kirukkolni: esküvő másnapján az új menyecske minden hozományát kirakta itt, hogy az egész falu lássa, mit visz a házasságba. Ezt a népszokást a következő terem zsúfolt berendezése mutatja, s egyúttal Kalotaszeg népművészetét is a hímzett párnák hegyétől szép cserépedények ármádiájáig. A kiállítás nem ringat az álmok világába, ügyel arra, hogy ne fessen hazug-romantikus képet a kemény paraszt- világról. A középkorúak bemutatása a munka kevésbé cifra perceit mutatja. A kiállítás leghatalmasabb termében sorra megjelenik a derekát nyüvő kenyérsütő asszony, s az ebédvivő lány, és az aratók szegényes ruhadarabjai. A terem közepén, rövid lábú kisasztal, közös cseréptál körül az esti vacsorázok, azzal a kopott egyszerűséggel, ahogy azt a néprajztudós még 1935-ben is megfigyelte. Üveg alatt pedig a sovány vacsorák sovány evőeszközei : gémcsőirből faragott villák, fakanalak és nádvillák, s ritkaságként néhány szép ónedény meg egy gazdag paraszt ezüsttányérja. A magyar népviselet válogatott — és többnyire először bemutatott — gyöngyszemeit többszöri nekirugaszkodásra sem gyűjtheti emlékezetébe a látogató. Érsekcsanádi asszonyok és kapuvári férfiak öltözéke, torockói szoknyák és palóc szőttesek, gömöri kisne- mesek rókamálas mentéje és pusztai pásztorok esőverte gubája — mindez csak felületes felsorolás. A terem másik végének témája: a halál és a temetés. Csökölyön még a gyász színe sem fekete: sáfránysárgára hímezték a »hidegágyat«, vagyis a ravatalt, s Mezőkövesden is piros-kék mintás, sárga-zöld szalagos halotti köntöst húztak a megboldogultra. De az élet már régen sem fejeződött be hivatal nélkül. Szerencsére, mert ennek köszönhető a kiállítás egyik lát-' ványos része, a falusi elöljá-' róság ülése. Hót matyó esküdt ül, matyó bíróval az asztal főn, éppúgy, amint a néprajztudósok hajdanán följegyezték. A mezőkövesdi elöljárók szűre ugyancsak külön cikket érdemelne, még akikor is, ha egyetlen tag zakóban ül: ő ugyanis a tanács egyetlen zsellér részvevője. S beszélhetnénk arról is, hogy a világ sorsának eligazításán kívül mivel töltötte idejét a tekintetes tanács. De hát hitelesebben beszél az a pohos bőrösedén y ott a terem jobb oldalán: hatalmas hasán a felirat, hogy »Bírák és Esküt uramdék korsója«. Az utolsó terem a parasztfestőké. A magyar parasztművészet ebben a műfajban is eredetit és maradandói; alkotott. r. gy. szebb szűrét is a számtalan köA bal oldali boroscserép felirata: »Bírák és Esküi uramiék korsója«. Hajdúsági gyerekszűrők, alföldi hímzett ködmönök az öregek és gyermekek csoportjába«, I
