Somogyi Néplap, 1968. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-07 / 158. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1968. július 1 Stotz Mihá v METAMORFÓZIS ♦ ‘w Rónay György: NYÁRI ALBUM Június Még egyszer ez a kora nyár, még egyszer ez a sárga rózsaözön a kertben, a peónia-mámor. Június. Hömpölyög a szélben a virágpor, s havazva hull a nyárfák szöszvirága. Alkony eső után Zápor volt délután. Csillámlik az esővert nyárfalomb és a süppedt sírokon a moha. Most csupa-csupa gyöngy a temetőkert, s az égen szivárványuk a holtak mosolya. Elvadult kert Senki sem ültetett, nem vetett az idén itt; látod, a kert mégis dúsan tenyészik: sarjai hoz a gyökér, szárba szökik a mag. Folytatják azt, amit az ember abbahagy. Sétaút Hányszor sétáltam erre, hány nyári s őszi napnak alkonyát néztem innét? Számolnám, s számtalan. A tó, a fák, az út: mind ugyanaz maradt. Csak valahogy rövidebb lett ami még hátravan. Esti állomás Alkonyul lassan a júniusi vasárnap. Csillog a sín, a szemafor zöldet mutat. Fáradtan szorongatjuk fonnyadó csokrukat, | akik az esti gyorsra várnak. Vágó János: FALUSI UTCA A z öregasszony megvetette az ágyat, és bekapcsolta a rádiót. Lead a színe vesztett kerevetre, és hallgatta a hireaet. A szobában rendetlenség volt. Az edényeket vacsora után otthagyta az asztalon. A szőnyegen egy- vagy kéthetes piszok szürkéllett a sarokban, egy zo- máncos vödör alján nemrég odadobott cigarettacsikk ser- cegett büdösen füstölögve. A vedlett falon néhány megsárgult fénykép díszelgett aranyos keretben. Az egyikről szmokingos, bajuszos, jóvágású férfi nézett az áporodott levegőjű szobára; ez az egy kép nem lehetett régi; az is látszott rajta, hogy finom papírra másolták. Az öregasszony ült a kere- veten, és hallgatta a híreket. — Mama! Mama! — zörögtek az ablakán. A rádióban időről időre új helységek és hírességek kerültek szóba. Az öregasszony nem tudta felfogná az ismeretlen városnevek és furcsa nevű hírességek által körvonalazott világpolitikád összefüggéseket, mégis így ült minden este nyolc órakor a rádió mellé, érdeklődő arccal, jobb tenyerét bal kézfejére téve. Fony- nyadt arcából kiütött élénk szeme, szembogara még most, hetvennégy éves korában is fiatalosan csillogott. — Mama! — kiabált visszafojtott hangon a fiú az utcán. — Az isten verje meg... Mama! — Verte az ablakot, nézte a kicsi öregasszonyt, amint ül ölhetett kézzel se lát, se hall, s tekintetén angyali, békés figyelem lebeg. A bemondó ■ rátért a belpolitikai hírekre. Az öregasz- szonyt ez már nem érdekelte, de azért maradt a helyén még egy kicsit. Istenem, tűnődött, csak Sao Paul'óról nincs semmi hír... Rövidet sóhajtott, mintha el akarna hessenteni magától egy szertelenkedő gondolatot. Aztán a rádióhoz nyúlt és kikapcsolta. — Ma-ma! — hallotta a kamasz hangját. — Nyissa már ki a kaput. — Nyitom már. Ferikém — nézett ki az ablakon. — Már fél órája turbékolok itt! — Turbékolsz? ... — mormolta az öregasszony, s elindult kifelé. Amikor visszatértek a szobába, a fiú azt kérdezte: — Ad-e egy cigarettát, mama? Nagy hírt hozok! — Na ne beszélj, te komisz! — nevetett az öregasz- szony, és megfenyegette az ujjával a fiút, — Ismerlek én. Várj, fiam, először becsukom a spalettát, nehogy meglássa anyád, hogy nálam cigarettázol ... O datipegett az ablakhoz, s behajtotta a spalettát. Aztán a szekrényből elővett egy csomag Mátrát, és odatette kettejük közé az asztalra. Rágyújtottak mind a ketten A fiú hunyorogva nézte az öregasszonyt, huncut fény csalinkáziott a szemében. Az észrevette, hogy valamiben fondorkodik a gyerek. Meg is kérdezte: — Na, mi az a nagy hír Ferikém? Bökd ki! — Megnősülök — kacagott a kamasz. — Nem igaz az! — mondta az öregasszony. — De igaz... — válaszolta a fiú. — Nem biz’ a’ — mosolygott az asszony. — Aztán mire nősülsz, na mondd? A fiú szippantott a cigarettájából, aztán kedvtelve, hosz- szan fújta ki a füstöt a tüdejéből. — Hej, ha anyád látná, hogy bagózol! ... — csóválta a fejét az öregasszony. — Hát kérdezze már, hogy mi az a hír, amit hoztam! — felelte a fiú. — Na mondjad, na! Jó hír? — Nagvon .ió! — dagadó meggyőződéssel szólt a kamasz, és apró szeplőkkel tele- szó't arca boldogan fénylett. — Hány éve nem látta a fiát mama? — kérdezte azután. — Ó, fiam, te még meg se voltál ajckor. amikor elment Brazíliába. Huszonhét éve, hosy c«ak levelet kapok tőle. Olyanok voltak az idők — mondta az öregasszony beletörődve a sorfába. — Azt a fénvkénet küldte magáról — mutatott a falra, az egyetlen fényes, mosolygó kénre. A kamasz tüntetőén hallgatott, és magasan a $ feje fölé fújta a füstöt. ^ A mama is szívott egyet a ^ cigarettájából. Aztán végig- f nézett magán, és megigaz^ai.- A ta a ruháját a nyakánál. Majd A felpillantott. Az arcát telibe} kapta a fény. Szép öregasz- ^ szony volt. Elnézte egy ideig f a fiút, piros-fehér trikóját, a 4 makrancos szőke haját aztán f így szólt: i — Nagy bolondság ez a ci- J garetta, hallod-e? Ha isten} akarta volna, hogy cigarettázzanak az emberek, kéményt is csinált volna rájuk, hogy ne a szájukon jöjjön ki a füst, dehát az ember csak ilyen ... Na, tényleg mondani akarsz valamit nekem? — Igen — vágta rá gyorsan a fiú. — Mit? — Mindenki arról beszél, hogy délután megjött a mamának a fia ide, és hogy holnap jön el magához. Az öregasszony először fel sem fogta, mit mondott a gyerek. — Ne beszélj!... — Nem beszélek, ez így van — mondta a fiú. — Aztán... te hol hallottad ezt a butaságot... Tán csak hallottam volna ha ... — Már volt itt a faluban, beszélt a tanácselnökkel, de vissza kellett mennie a városba. Ott alszik, mert dolga volt ott még, holnap jön a mamához, csak senki sem akarta ezt megmondani a mamának, hogy csak akkor tudja meg, ha a fia már ide jön . .. Mindenki ezt beszéli. A z öregasszony beleej- < tette a csikket a vödör-1 be, aztán némán, na- * gyón öregen ült tovább. A1 csikk szétfoszlott a vödör vizes alján, közben sercegett és l vékony szálú, csípős füstöt bo-1 dorított magából. A fiú biz-1 tatóan mosolygott az öreg-1 asszonyra. Elfelejtett egy da-' rabig még a cigarettájába is < szívni. i — És vissza megy oda ... Sao Paolóba? — Sao Paulo! — javította ki a gyerek. — Nem tudom. — Istenem... — suttogott maga elé a mama aztán nem szólt többet. A kamasz egy ideig csendben hallgatott. Szívott még párat a cigarettába, majd felállt. — Jöjjön, mama, csináljunk egy kis rendet — mondta. — Csak azt' mutassa, mit hova tegyek, aztán én majd teszem, amit kell. Az öregasszony megmozdult, megfogta a tányérokat, és kibotorkált velük a konyhába. Ott elhagyta az ereje, leült egy székre, és csak nézett maga elé. A fiú kirázta a szőnyeget, egy ronggyal letörölte a komódról, az asztalról a port, összesöpörte a padlóról a nagyja piszkot, aztán szólt a mamának, hogy visszamehet a szobába. Az még mindig szótlanul bement, körül sem nézett, ismét leült. A szemében kialudt az a mindig csillogó fény, amely széppé tette az arcát. Hát teljesült a vágya! Még fél tízre sem járt az idő. A kamasz odament hozzá, és bátortalanul megérintette a kezét. A mama felnyúlt a fejéért, magához húzta és megcsókolta a haját. A fiú kétrét görnyedt, nem tudta mit mondjon és hogy hová tegye a szabad kezét. Aztán elengedte a két gyenge tenyér, és azt kérdezte a mama tőle: — Te láttad, Ferikém? — Nem. De holnap megnézem. — Nézd meg — mondta neki az öregasszony. — Majd gyere át. A fiú elköszönt aztán együtt kimentek a kapuhoz. — Látja, mama? És nem akart beengedni!... — mondta még a kamasz, amikor elindult haza, a szomszédos házba. Az öregasszony nem válaszolt. Félt. Félt, nogy nem azt az embert fogja viszontlátni, aki öt éve mosolyog rá az aranyos keretből... H ajnal felé aludt el a ke- reveten, szemben a fényes, mosolygó fényképpel. De nem a fiát látta álmában, hanem Ferit, a szomszéd fiút, piros-fehér trikóban. Ügy füstölt, mint egy gőzmozdony... Negyyennyolcmillió kötet köny^ Hazánkban a könyvkiadási statisztika adatai szerint —- tavaly 25 088 mű jelent meg, összesen 79,2 millió példányban. A kiadványok közül ugyan a könyvek száma mindössze 4714 volt, de példányszámuk megközelítette a negyvennyolcmilliót. Műfajilag a könyvek között a szakmai könyvekben volt a leggazdagabb termés. | Csaknem 1700 könyv jelent j meg ebben a kategóriában, i A statisztikában 644 könyvvel szereplő szépirodalom csaknem 12 milliós példányszáma három és félszerese a szakmai könyvekének, és megközelíti az összes kiadott művek példány számának negyedrészét. Termesze- < tes ugyan, de mégis igen ör- < vendetes, hogy a példány- számnekordot a 966 tankönyv | tartja több mint 14 millió- < val, utána mindjárt az is- < meretterjesztő művek követ-( keznek 12,4 millió példány- ( számmal. A 198 ifjúsági ( könyvet viszont 5,1 miliői példányban jelentették meg, i ez meghaladja az év pél- * dányszám-termésének 10,5 j százalékát Á A legkisebb — érthetően ( — a tudományos munkák' száma. Ebbe a csoportba! mindössze 412 mű sorolható, < de ezeknek a példányszáma * meglepően magas, mintegy; 700 000. Budapest vendége: Marcel Marceau A panto- min az utánzás művészete. Mi- mikus drámai jelenet, többnyire zenével kísért némajáték. A panto- minmüv/ 'z nem bes;et, és nem énekel a színpadon, az élőszót, mint kifejezőeszközt az arc, a mozdulat és a zene helyettesíti. Prózai balettként is emlegetik a panto- mímot és nem is minden alap nélkül, hiszen a mimika mellett a gesztusok is sok mindent kölcsönöztek a balettből. S a tánchoz, drámához, zenéhez hasonlóan a pantomim is ősi művészet, szinte az em- bersséggel egyidős. Az évszázadok során már végletekig finomodott a keleti gazdag kultúrájú népeknél de később is, a görög— római időkben hasonlóan központi helyet foglalt el az előadóművészetek történetében. Itt is a művész eredetisége, egyénisége a döntő. Olyan kifejezőerővel, szuggesztivitással kell rendelkeznie, amely beszéd, jelmez és kosztüm nélkül, kizárólag a mozdulatok nyelvén képes megérteni a művész szándékát: drámai folyamatokat, helyzetkomikumokat, karikatúrákat. A kiemelkedő pantomimművész valóban mindent képes utánozni, de nem kopírozással, hanem művészi újjáteremtéssel. Most másodszor látogatott Budapestre a pantomim legnagyobb művésze, Marcel Marceau. Akik látták, feledhetetlen élménnyel gazdagodtak. Marceau nem ismer lehetetlent színskálája oly gazdag, hogy a legkülönbözőbb folyamatokat is természetes könnyedséggel tudja elhitetni. Csak egymaga mozog a színpadon, mégis nem a szó, hanem a gesztus erejével — pillanatok alatt elénk vetíti például a vásári komédiás világát, vagy egy bikaviadal színhelyét, máskor a bürokrácia labirintusát, esetleg egy bibliai jelenetet. Marceau művészete nem öncélú, nemcsak elkápráztatni, lenyűgözni kíván, hanem a maga eszközeivel ö is tenni akar, és tenni tud — az emberekért. Nemegyszer például kacagtató-torzító tükörben mutatja be az élet apróbb fogyatékosságait, persze mindezt ötletesen furgangosan, a cirkuszi bohócok ügyefogyott komikumával és önmaga egyéniségének ellenállhatatlan kedvességével, bájával. Marceau gesztusai mindig kifejezők és logikusak. Mindent látunk, amit a művész láttatni akar, s mindent megértünk, amit saját eszközeivel mond. Beszédesek ezek a mozdulatok, határozottak, tiszták, nem a kétértelműséget, eh homályosítást, hanem a világosabb átérzést szolgálják. A megjelenítéshez ez esetben még az arcmimika sem segíthet, hiszen a művész arcát fehérre meszelt »álarc** rejti. De minden mozdulat voltaképpen föllebbenti ezt az álarcot, él Marceau gondolatgazdagságának humánus egyéniségének kij fejezőjévé válik. Az a művész, aki egymaga tud ezreket a saját müvésú kifejezési formájához áthangolni, aki nemcsak az emberek*- nek, de az emberekről is szól a maga nyelvén, aki a művészi örömmel, nemes emelkedettséggel tudja megajándékozni a publikumot, vagyis: nemesít — az zseniális előadó- művész., Juhász Előd Gulay István;
