Somogyi Néplap, 1968. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-30 / 152. szám
Vasárnap, 1968. Junius 39. 7 SOMOGYISÍPtAf ILLÉS ENDRE: «4 Különös, merész orra volt. & szája kissé ferdén futott, mintha régi, mély vágás hasította volna be ezt az arcot. Nem is ajkak válnak ott szét, hanem egy heges forradás emléke kísért. Mindig erre az arcra kellett gondolniuk. Aznap este már egészen égett volt körülöttük a levegő. Ott ültek kettesben a forró kávé gőzében. Kis örvény kerekedett a süllyedő cukor nyomán a sötét habok közt, azután halk bugyborékolás támadt a parányi tengerízemben. — Mondd, Eszter... Péter tudja, hogy itt vagyok? — Szóltam neki. _ ■— És mit tóéit? — Semmit Felállt, hogy cigarettáért megy. Nem jött vissza. Érezték, hogy a bőrük vékonyabb, mint máskor. — Iszol valamit? — kérdezte az asszony. — Várj, neked is töltök. Sápadt vagy. Eszter egy kissé előredőlt, rekedten, komolyan mondta: — Ne félts... nyugodt vagyok. Nem ... Mégis hamisan beszélnek. Nyugodtak? Csak elszántak. Milyen ízetlen már ez a helyzet ízetlenek ők is ... Kezd hínárosodni, rothadni az egész hazug takar- gatás, mint egy sással lepett zsombék. Nines más hátra — bele kell lépni, át kell gázolni rajta. Már olyan közönséges részletek vannak, Péter asztalán az a névtelen le vél... Péter persze mindent tud. Nem várhatnak tovább ... bele kell vágni ebbe a gyulladt hazugságba, késsel belevágná s egészen mélyre hasítani! .... György felállt, odalépett az asszonyhoz, átfogta felsőkarját, mintha nagyon gyengéden fel akarná segíteni. — Készen vagy? De Eszter hátradőlt, csak az arcával fordult fölfelé. Hangtalanul bólintott — »készen«. Még sohasem volt ilyen az arca: egy skarlátos kisgyerek nézett vissza a férfira, íorróság'ot lehelő, elpárá- sodó bőrrel, égő, száraz szemgolyóval. Amikor György belépett Péterhez, a férj a másik szoba sarkában ült. Nem fordult hátra, a rádió gombját csavargatta. Tüntető elfoglaltság, kezet sem kell adni. — Szervusz — lépett hozzá György. — Félórája várunk. — A nyolcórai hírek jobban érdekelnek. — Néhány percre mégis megzavarlak ... A fiatalabb férfi megállt mellette, állt, fejét egy közeli könyvespolc élének támasztotta ... — Hagyd azt a rádiót, Péter ... Mindketten pontosan tudták: most kezdődik. — Ha azt mondom, hogy a hírek jobban érdekelnek, el kell hinned. Ne zavarj, gyere később. A bőrre freccsent kénsav perzsel olyan alattomosan, mint az ostoba fölény. György halántékán gubancba ugrott egy ideg, majd ismét kioldódott: szégyellte, émelyegve szégyellte magát. Milyen egyszerű, tiszta s kegyetlen az ő dolga... Ez a szegény komédiás szánalmasan megjátsz- sza most, hogy nyugodt, nem ad kezet, a rádió gombját csavargatja, pedig csak egy hasán lapuló nyomorult varangy — neki csak néhány szót kell mondani, s ez a ri- pacskodás összehull... Űristen, hát ilyen nehéz kegyetlennek lenni? — Péter, ne játsszunk. Eszter csomagol. (Hát vállalhatja, hogy már összecsomagolt? Már egyedül van!) Essr ter csomagol... Es most elviszem. Elváltok. Ezt mégis másképpen kellett volna mondani... Ehhez a váláshoz talán köze van énnek a másiknak is ... De már nem javíthatott semmiféle fordulattal... A rádió gombját csavargató férfi hátrarúgta székét, felállt, vértelen sápadt arccal rámeredt, György tudta, hogy ez a maszk hetek óta.készül, és mégis megdöbbent tőle. Az idegen jobbkar most alattomosan, ahogyan a madarak ívelnek föl, hirtelen alulról fölfelé vágott, de György keze ösztönösen rácsapott az előrelendülő csuklóra, és lerántotta a mélybe. Azután a bal kézzel ismétlődött a jelenet, már bágyadtabban, jóval erőtlenebbül. Mintha egymáshoz láncolták volna testűiket — a férj jobb és bal kezét iszonyú erővel húzta lefelé a fiatalabb férfi szorítása. De ha egy pillanatra szabadulhatna tőle! — Ezt érezte György is. Ha egy pillanatra szabadon engedné ... Milyen erővel vágna arcába ez a lefogott ember, hogy zúdulna ró a gyűlölet, hogy öklözné és szaggatná ... S nem kéne-e megengednie? Legalább egy ütést — hogy ez a lihegő test lecsillapodjék... Ö most itt áll, erősebben, fiatalabban, elveszi Esztert, ftthagyja ezt az elárult embert — valami kárpótlást mégis illenék adni .. Lazítani akarta a fogást, de nem ment! Nem tudta elengedni Péter csuklóját. Igen szereti Esztert! De jobban szereti, mint ez a másik? Honnan tudhatná? Talán csak közelebb tudott lépni hozzá... Valami mégis jár ennek a férfinak, valamiféle elégtétel, igazolás — legalább villanásnyi győzelem, hogy ember maradhasson. így szebb is, teljesebb is elvinni tőle az asszonyt... De amikor elképzelte, hogyan csattan bőrére az idegen kéz, ez a csontig vágó undor még esztelenebb görcsbe szorította ujjait — nem, nem megy! Meg kell tagadnia Pétertől ezt az elégtételt is! Érezte, hogy gyáva, ordítani szeretett volna, hogy gyáva, öklendezéséig fájt ez az ostoba, nyers fölény — s mégsem ment. Valahogy tisztának, nyíltnak érezte eddig a szerelmüket, s most meglátta az igazi arcot: milyen piszkító és lehúzó érzés ez is, mennyire megalázza a védetten harmadikat — s mégsem tudta elszánni magát az áldozatra. Aután jött egy perc, amikor már vállalta az ütést, de egyszerre beléhssxtott a világosság: hazudni akar magának — Péter izmai már er- nyednek ... Már elengedheti, nem fog ütni... Nem ütött. Rángatózó ajakkal fordította el fejét, valahogy oldalt lépett, egyet, majd még egyet, szinte eldőlt, úgy zuhant rá a szégyen és a nyálkahártyát kaparó keserű íz, szánalmasan, félig szélütötten billegett egyre messzebb Györgytől, s egyre belenyekkent a legtávolabbi óriás fotelbe. »Ha Eszter most bejön, évekig nem fogunk tudni egymáshoz melegedni« — gondolta György. Mert egyedül őrizni valamit — még csak tehet. Las- san-lassan elássuk. De ha ketten emlékszünk ugyanarra a szégyenre, mindörökre gyanakodva fürkésszük egymás arcát. Eszter nem jött be. — Péter... ne haragudj, Péter — kezdte dadogva György. Azután egyszerre megérezte, hogy ki kell mennie. Szerette volna megütni magát. Ei azonnal kiment Finnország: Éjféli nap Rózsaszüret Bulgáriában Dániai tengerpart — napozó gyerekek. NDK: kirándulók (MTI Külföldi Képszolgálat.) SIMON EMIL: A KAZÁNHÁZBAN A fűtő az órára nézett. Éppen a hármasra ugrott a nagymutató, amikor a fiú besettenkedett. Mérgesen ráncolta a homlokát, nem szerette a fiút. Folyton késett, s a munkára is noszogatni kellett. A gyárnak csaknem minden részlegét végigjárta, most meg idehelyezték. — Faragjon embert belőle! —1 mondta az üzemvezető. A fiú bólintva köszönt, gyorsan átöltözött, aztán oda- sündörgött a fűtőhöz. Mondani akart valamit, de a másik megelőzte. — Tudom, összecsomósodtak a villamossínek! — A fiú vállat vont. Kemény embernek ismerte meg a fűtőt. Nem félt tőle, de azt már mégsem merte megmondani, hogy ma éjjel okvetlen el kell szaladnia egy órára. Megígérte a fiúknak! Nagyon fontos! A fiú felült a vaskorlátra, a tekintete elkalandozott. — Mit nézel? — kérdezte szigorúan a fűtő. A fiú a fehérre meszelt falra mutatott, ahol az árnyékuk magasra nőve hajladozott. — Ott vagyunk mi — mondta. — Ez nem cirkusz! — för- medt rá haragosan a fűtő. — Inkább azt figyeld, mit csiná- lok! ■. — Én nem akarok fűtő len- f ni! — vágta rá hetykén a f fiú. f A fűtő szemében ez volt a J legnagyobb sértés. Legszíve- ? sebben felpofozta volna a J fiút. Máskor talán meg is f tenné, de most fékezte ma- f gát. Minden percben értesít- f hetik hazulról, hogy megszü- J letett a fia. Mert az bizonyos, ? hogy fiú lesz! — Csak azt tudnám, minek í jöttél ide? — kérdezte hara- ? gosan. \ — Tettek! — mondta rá a J fiú. Amig a fűtő a kazánnal f bajlódott, lopva az órára f Isseit A fűtő kezet mosott, leült az asztalhoz, evéshez terített. Egyszer csak odajött a fiú is, összegörnyedt a padcn, gyomrára szorította a kezét. — Mi bajod van? — kérdezte a fűtő. — Fáj — mondta a fiú. — Mese! — legyintett a fűtő. — Jó, majd ha elvisznek a mentők, megtudja! — A fűtő abbahagyta az evést, elsétált a kazánok közé. »Legjobb, ha nem törődöm vele! — gondolta. — Reggel majd szólok az üzemvezetőnek, helyezzék máshová!« A fiú a szeme sarkából sandított a fűtőre. Azt már látta, hogy a gyomorgörcsöt hiába színleli. Az óra mutatója vészesen kapaszkodott előbbre. — Salakozunk! — adta ki a fűtő. — A fiú megdérmedt. Ha nekifognak hajnalig nem szabadul! Kelletlenül tápászkodott föl a pádról. Magára szíjazta a védöálarcot, közben sebesen forogtak a gondolatai. Ha lemegy a pincébe, a lapáttal elvághatja a szellőző vezetékét! Akkor aztán nincs salakozás! A fiú kinyitotta a pince vasajtaját, majd döngve becsapta maga után. A fűtő várta a dudajelzést. Egy idő múlva türelmetlenül dörömbölni kezdett a vasajtón. Nemsokára felbukkant a fiú. Bedöglött a szellőző! — mondta. — Hozd az álarcomat! — kiabált rá a fűtő. Felcsatolta az arcára, rohant le a pincébe. Megnyomta a szellőző indító gombját, de a motor valóban nem indult. A fűtő szitkozódott. A salakozást már nem lehet halogatni. — Felváltva lapátolunk! — szólt ki a fiúnak. — És ha mérgezést kapok? Nem kényszeríthet rá! A fűtő keze ökölbe szorult. — Jó, majd én lemegyek! HRACSJA HOVHAN ESZJAN: KÜLÖNÖS KERTÉSZ Élettelen, sok százados sziklára építettem kertem. Kígyó sütkérezett mohos kövén, nyár-déli napmelegben. De én, mint őseim, konok kézzel törtem, túrtam szüntelen: hogy forrásvíz faltadjon ott, s a szürke szírt életre keljen. Csákányom sújtott, és a hang a szurdokban messze csengett. Palántám sorra megfogant, a föld selyemnél selymesebb lett, kertem szétterjedt, felvirult. Ki volt erősebb hát: a szikla, vagy az, aki beléje túrt, s a zord követ életre hívta. (Radó György fordítása) Tizenöt perc múlva szólj értem. Közben a gőzmutatókon is rajta legyen a szemed! A fűtő visszament a pincébe. Kinyitotta az elérhető kis ablakokat, hogy legalább azokon jöjjön be friss levegő. Az égett szén darabosan ömlött ki a kazán alól. Lila lángok röpködtek a maró, gázos izzásban. Vizet locsolt a salakra, sárgás gőz csapott tó a mennyezet felé, alaktalanul gomolygott. A fiú ijedten nézte az órát. »Most már mennem keli. De akkor ki szól Feri bácsinak?« — Kiment a kazánház elé, hátha találkozik az éjjeliőrrel, s akkor rábízhatja a szolgálatot. De az őr éppen nem járt arrafelé. Visszaszaladt. Nem várhatja meg a fűtőt, mert akkor már nem jut ki innen. Egy pillanatig tűnődött, majd felkapott egy nagy darab szenet, és teljes erejéből a vasajtóhoz vágta. A fűtőnek már parányi tűk szurkáit.ák a szemét, kaparta a torkát a füst. A vasajtó dördü’ésére felriadt. Hirtelen nem is gondolt arra, miért így jelez a fiú. Felkapaszkodott a lépcsőn. Letépte magáról az áiarcot, kiment a friss levegőre. Sokáig kapkodva lélegzett. Amikor kitisztult a feje. visszament a kazánházba. Kiabált a fiúnak. A nagy csarnokban kavarogva vergődött a hangja: -Hol lehet?« — gondolta dühösen. Körüljárta a kazánokat is, de a fiút nem lelte. Fáradtan leült Megtörölte verejtékező arcát, ivott a vizeskancsóból. »Szóval mégis itthagyott’ Meg is szédülhettem, bele is bukhattam volna a tüzes salaikba!-« F ölkelt,ellenőrizte a műszereket, lapátolt a tűzre. A két kazán kezesen feküdt, mint jámbo« barmok a meleg istállóban.
