Somogyi Néplap, 1968. június (25. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-23 / 146. szám

Vasárnap, 1968. június 23.

7

SOMOGYI NÉPLAP

SZEGEDI GYULA:

fölemelt z

Féter és István már évek ©ta nem szívlelték egymást. Sok minden történt közöttük, ami elrontotta gyerekkoruk legendás barátságát.

A legfőbb ok azonban Kati volt. A fekete hajú, égő, fekete szemű kis fruska, síki a nagyanyjánál lakott egy magányos családi házban, a fiúk szomszédságában. Kati nyolcadikos korában költözött a nagymamához, hogy az utolsó évet városi iskolában végezze. Péter és István még csak a hatodik osztály padjait koptatta. Jól fejlett, erős mamlaszok hamar a bűvkörébe kerültek a folyton csevegő, csinosan öltöző kislánynak, s a tanítás után alighogy végeztek a másnapi leckével, máris ott ácsorog- tak Katiék kapuja előtt.

Kati értett a fiúk nyelvén és tele volt ötlettel. Játékokat, kirándulásokat eszelt ki, de arra is gondolt, hogy a napi bevásárlásokba bevonja a két gavallért. Péter és István mindent megtett a kedvéért, és eleinte zavartalan volt hármójuk barátsága.

Kati azonban egy idő után már nem mérte egyenlően pajkos szemvillantásait, s a'z apróbb szolgálatokra való meghívást. Hol az egyiket, hol a másikat részesítette előnyben, s ezzel alaposan megzavarta a két fiú lelkinyugalmát. A jó barátok — talán még maguk sem vették észre — néhány hét elteltével mint versenytársak, sőt mint ellenfelek álltak szemben egymással. S bizonyára Kati sem tudta, mit művel, napról napra szította féltékenységük tüzét. A fiúk versengtek barátságáért. Minden nap kieszeltek valami meglepetést, és napról napra átszenvedték a gondolatot, vajon melyikük kedveskedését fogja Kati jobban méltányolni. Egyszer Péter könyvet vitt neki, István cukrot. Kati eleven tekintete végigfutott a felkínált ajándékokon, és megakadt a könyvön: »Pompás. Olyan

régen szerettem volna elolvasni«.- Majd a cukorra vetve pillantását fanyalogva mondta: »Kösz. Ezt a fajtát nem szeretem«. Péter ragyogott a boldogságtól, István viszont legszívesebben világgá bujdosott volna.

Ha Péter már-már biztonságban érezte volna magát, másnap meglátta Istvánt, amint Kati oldalán diadalmasan cipeli a tejes- kannát. S neki még azt sem vetették oda az árulók, hogy szia, te boldogtalan. Kati másnap már Péterrel pusmogott a kerítésnél, levegőnek nézve a kétségbeesett Istvánt.

Végül — legalább is látszat szerint — eldőlt a harc a két fiú között. Kati nagymamája valami építkezésbe kezdett. A ház udvarán téglarakások, deszkahalmok sorakoztak, s egy gödör is tátongott, amibe a mész került. Kati ekkor már ismerve a két fiú fölötti hatalmát, mindkettőjüket meginvitálta egy kis »játékra«. Téglát hordtak, cementes zsákokat cipeltek, de a két fiú szinte földöntúli boldogsággal ioarkodott, hogy egymáson túltegyen. Kati a világért sem tett kivételt egyikük rovására sem. Talán ez volt az ok. hogy a munka végén, miközben a nagymama és Kati uzsonnát készítettek. Péter és István törésre vitte a dolgot.

— Mérkőzzünk meg — javasolta Péter.

— Bajvívás? — kérdezte a romantikusabb hajlamú ellenfél.

— Nem bánom! De az is jó. ha versenyezni fogunk. Ki tudja többször átugomi hosszában a meszesgödröt.

— S aki veszít'? — kérdezte István.

— Az nem jöhet többet ide — mondta Péter elszántan.

Nem is sejtette, hogy önmaga fölött mondott ítéletet. István ugyanis kétszer egymás után átrepült az akadály fölött. Péter viszont másodszorra megcsúszott, és belehuppant a derékig érő mészbe.

István diadalmasan nevetett. A kifutó Kati is majd megpukkadt a kacagástól. Péter pedig a gyors mosakodás után sebesült térddel és megsebzett szívvel hagyta el veresége színhelyét...

Négy év telt el azóta. Kati a nyolcadik után a szomszédos város kollégiumába került. A két fiú is gimnáziumba iratkozott, az idén ősszel már harmadikosok lesznek. Kati csupán csak emlék volt már számukra, de a feszült viszony azóta sem szűnt meg közöttük. A régi jó barátság sem állott egészen helyre. Beszéltek, jártak is együtt, de ha lehetett, sok borsot is törtek egymás orra alá. Féter például tétlenül nézte, amikor a szomszéd utcai srácok Istvánt megkergették. De volt jó néhány hasonló eset mindkettőjük rovására.

Katiról egyébként egy szót sem ejtettek azóta. Egészen mostanáig. Néhány nappal ezelőtt azonban megtudták, hogy a kislány látogatóba jön a nagymamához, és két hetet tölt nála. A hír hallatára mindketten készülődni kezdtek. Várták Katit, és figyelték egymást. Nehogy a másik legyen a frissebb.

A találkozásnál egyikük sem szerzett előnyt. Éppen hazafelé iparkodtak az iskolából, amikor Kati kivihar- zott a kapun. Ugyanaz a törékeny, pajkos kislány volt, mint régen. S mégis kész, felnőtt hölgy. Fekete haját divatosan fésülte, karcsú alakján finom kosztüm, a karján arany karkötő.

— Szervusztok, fiúk! Hogy megy a tanulás? — kérdezte Kati nevetve.

Kedélyhervasztó kérdés volt ennyi év után, de a fiúknak nem kellett szégyenkezniük.

— Én most érettségiztem — újságolta Kati, és élénk grimasszal jelezte, mennyije élvezi a szabadságot.

A fiúk közül először István rukkolt ki.

— Nem mennénk valahova délután? Az érettségidet megünnepelni.

— Ma nem, de holnap szívesen. Délután nézzetek el erre.

István duzzogott. Miért nézzetek? Miért nem egyedül őt hívta? Péter szemében viszont diadal villant. Most majd bosszút áll az elszenvedett sérelemért. Hiszen őt jobban kedvelik a lányok, mint Istvánt. Ügy érezte, hogy magas, nyurga alakján nagyon is megakad Kati tekintete.

Másnap ünneplőben, frissen vasalt nadrágban vonultak fel Katiék háza elé. A zsebükben a kirimánkodott, fölemelt zsebpénz. Egymást hideg pillantásokkal , méregették, rebbenő tekintettel figyeltek a kapura, mikor jön Kati.

Talán egy órát vártak, amikor végre kilibbent, nyomában egy csapott vállú, szőke fiúval. Belekarolt Katiba és ejindultak.

Kati kicsit zavartan nevetett, amikor Pétert és Istvánt megpillantotta.

— Na nézd csak, a fiúk! — fordult gavallérjához. — Gyerekkori játszópajtásaim.

S amikor a két fiúhoz ért, már vidáman kacagott.

— Bemutatom a vőlegényemet. Váratlanul ő is megérkezett.

A fiatalember a nevét se moddta, hanyagul kezet fogott a fiúkkal, majd vitte magával Katit.

— Viszlát — köszont visz- sza a lány, és ellibbent vőlegénye oldalán.

A két fiú lesújtottan állt. A harag és a kétségbeesés viharzott bennük.

— Micsoda nagyképű fráter! — szólalt meg végre Péter, felocsúdva meglepetéséből.

István helyeselt neki.

— Felfújt hólyag. Katihoz való.

— Igen, pontosan hozzá való.

Ezen már nevetni is tudtak, és észre se vették, milyen ‘ meghitt barátságban mennek egymás mellett a belváros felé. Péter fagylal- tozni hívta Istvánt, az pedig moziba invitálta barátját.

— Vendégem vagy — mondta Péter a cukrászdában, és elhárította István mozdulatát, amikor ő is fizetni akart.

— A vendégem vagy — mondta István a mozi pénztáránál, és siettek a már elsötétített terembe. Egymás mellett, mintha mi sem történt volna.

Szinte Gábor: SZICÍLIAI TÁJ (festmény)

Demény Ottó:

SISAK ÉS KARABÉLY

Korosztályokra bontva itt a lista sok ezer amerikai Nevada Kansas Texas Colorado

tizenkilenc—húsz éves fiai Meghaltak a gyűlölet mezején elsiratta őket az anyjuk Sírjuk fölött sisak és karab ély

bezárta testüket a vak lyuk Volt köztük sofőr farmer beatzenész békeharcos és örömkatona De fegyvergyáros egy sem volt közöttük se szenátor se miniszter fia Kitanulták a dzsungelharcot

s lőszerbábukon a kézitusát Nem sikerült mégsem a vizsga

nem hallgatnak töb b tábori imát Emléküket a Nagy Társadalom

majd kőbe vésve felmutatja tm ők voltak a mi Bárányaink

bolond is mind aki tagadja Tanú rá tízezer falu

ami kezük nyomán leégett Tanú minden megmérgezett kút és felperzselt rizsvetések Tanú minden ledobott napalm

s a dombok tépett oldala Tanú riadt kegyetlenségük

ami nem ér célhoz soha.

MEZEI ANDRÁS:

Hajnal

Ment az éjszaka szekere, hajnalodon a saroglyája, bordái közt a lóhere, lecsüngő szalma szakálla.

Lábtól kúszhatott fölfele, torkom a napfény határa, fejemen kámzsa, fekete, mint árnyak éle, ha vágna.

Szemgödröm csillaggal tele, foglyaim, bevarrva zsákba, A terhek végtelen tere

húzza le, horpad a párna. Most szakítanak .kétfelé —■ Ragyog a reggel mezitlába.

VASVÁRI ISTVÁN:

Almomban

Álmomban a kutyám odajött s emberi hangon így szólt: mit búsulsz. Szeretlek — mit vársz egyebet? Szunyókálva is téged látlak, rút, szőrtelen barátom. Kapaszkodj az ablakhoz, mint én s nézzük a holdat, a ferdejárású járókelőket. Nézd, ott szemközt egy nő vetkezik; szép, hosszú a combja, melle gömbölyű, mint lábszárcsont vége. Ej, te kutyaember,

esettebb vagy, mint én. Vedd ki a lóhúst a frizsiderből és egyél.

Majd csinálok neked feketét, aztán kalapot veszek, s lemegyünk a Körútra; kószálunk, ahol biccennek a neonok. No, emeld fel már a lábad. Nézd a tappancsomat, itt van melleden. Nyugodj nyugtalan rohanást Inkább nyulat fognál, minthogy verset írsz.

I

A régi időkben olyan nehézségekkel küzdött a vidéki színjátszás, hogy voltak társulatok, amelyek csak hírből ismerték a gázsit.

Akkoriban gyakran szerepelt a fővárosi és vidéki színházakban a »Jáfet tizenkét felesége« című színdarab. Egy- egy előadása után gyakran szöktek meg olyan szereplők, akik már nem bírták az éhezést. így azután megtörtént, hogy a következő állomás színlapja ugyanezt a darabot már így hirdette:

»Jáfet nyolc felesége.« Majd újabb szökések után:

»Jáfet hat felesége.« Később már csak:

»Jáfet négy felesége.« Végül pedig: »özvegy Jáfet«.

IZlNÉ

— A régi színészvilág emlékeiből —

Az öreg dühösen morogta: — De affene egye meg, amióta színész lett, nem lehet bírni vele!!

&

©

♦ Miskolcon az »Erdészlány«

. című operettet játszottuk,

} amelyben a primadonna egy I kis őzikével érkezik a szín- » padra. Az őzikét egy sajó- i szentpéteri parasztgazda ad♦ ta kölcsön, és előadás után I mindig elvitte.

t Egyszer megmakacsolta ma- I gát az állat, s nem akart el♦ indulni. Megkérdeztem:

| — Mi az, bátyám, valami

J baj van2

Szenes Ernő, az elmúlt idők kedves komikusa állandóan anyagi zavarokkal küzdött. Egy alkalommal fölkereste az ismert szinészbarát bankigazgatót, s közölte vele, hogy a következő héten önálló estét rendez, amelyre tisztelettel meghívja.

— Nagyon köszönöm, kedves művész úr — mondta a bank- igazgató — elmegyek. Mibe kerül egy jegy?

— Harminc pengő! — mondta Szenes.

A bankigazgató kivette a tárcájából a pénzt, és Szenes felé nyújtotta. Szenes nem kapott a pénz után, hanem zavart színlelve így szólt:

— Igazgató úr, kérem, nem baj, hogy nem nyomattam jegyet?

— Dehogy baj — válaszolt az igazgató.

— És hogy az előadást sem tartom meg?! — A bankigazgató nevetve válaszolt:

— Dehogy baj, csak tessék! — s megint nyújtotta a harminc pengőt.

Szenes átvette a pénzt, majd szemrehányó hangon megkérdezte :

— Csak egy jegyet parancsol?! Hit a nagyságos asszony otthon maradit

Szirmai Imre egy alkalommal nagy elragadtatással és vágyódással nézett az egyik előkelő Váci utcai kirakatban egy »több nyelven beszélő« zsebkést.

Addig-addig bámulta, míg kijött az üzlet tulajdonosa, s örömmel üdvözölte a népszerű színészt.

Szirmai megkérdezte, mibe kerül a kirakatban levő csodálatos zsebkés.

— ötven pengő — mondta a kereskedő.

Szirmai ijedtségét látva, hívta, beinvitálta az üzletbe, azzal, hogy majd megegyeznek.

A boltban a kereskedő becsomagolta a kést, s ezzel nyújtotta át:

— Kedves művész úr, én olyan nagy tisztelője vagyok magának, hogy öröm volna számomra, ha ajándékba elfogadná. Viszont kést ingyen nem adok. Fizessen érte 10 fillért.

Szirmai elővett egy húszfillérest. átnyújtotta, mondván:

— Kérek vissza tíz fillért!

A kereskedő hiába keresgélt a fiókjában, nem talált tafillérest.

— Akkor adjon még egy kést, és kvittek vagyunk! — mondta engedékenyen Szirmai.

a felesége kedvelt, a lakásban maradt. Mikor Csortos egy idő múlva megjelent otthonában, megállt az előszobában, és így szólt a feleségé- , hez:

— Kérem, nehogy félreértés legyen, csak azért jöttem vissza, mert a kutyák nem tudnak egymás nélkül élni!

©

Somlay Arthúr ruháit öreg szabójánál, Mányai bácsinál csináltatta, aki nagy ügy buzgalommal eiégíiette ki a művész minden igényét. Somlay egy műsoros esten lépett fel, aminek ke rétében költeményeket szavalt. Ott ült a nézőtéren Mányai bácsi is.

Somlay bemondta az első költemény címét:

— A ruha. Fordította Szász Károly.

Mányai bácsi dühösen súgta oda a feleségének:

— A részleteket nem fizeti, de ruháit mással fordíttatja!

©

Csortos Gyula híres kutyabarát volt. Bement a henteshez, és ezt mondta:

— Kerek húsz deka kolbászt, de frisset, mert kutyának lesz!

Annyira féltette két kis kutyáját, hogy szeptembertől májusig nem engedte le őket az utcára, nehogy megfázzanak. Emiatt feleségével olyan ellentétei is támadtak, hogy Csortos elköltözött hazulról. Magával vitte kedvenc kutyáját, a másik pedig, amelyiket

Édesapám annyira imádta a kalauz mesterséget, hogy amikor már nyugdíjban volt, még mindig kalauz egyenruhájában járt, mint az öreg »nyugállományú« tábornokok. A Városi Színházban (mai Erkel) Jeritza Mária, a világhírű énekesnő vendégszerepeit, akit az öregúr is nagyon szeretett volna meghallgatni. Indult tehát a színházi irodába, hogy jegyet kérjen.- A kapuban azonban a portás megállította:

— Hová, hová?

— Sebestyén Gézát keresem — mondta az öreg.

— Sebestyén Gézát?! — szólt a portás sértődötten. — Talán úgy mondaná, öreg, hogy Sebestyén igazgató urat!!

Édesapám fölényes nyugalommal mondta:

— Ide hallgasson! Én ismertem, amikor még nem volt úr, nem igazgató, sőt még Sebestyén se volt... Mondja meg, hogy az édesapja keresi! Sebestyén Mihály