Somogyi Néplap, 1968. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-02 / 128. szám
SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1968. Június 2. 8 SZÉPSÉGTERJESZTÉS S orok állnak néha a művészeti múzeumok kapujában, az emberek milliókat költenek évente képre, grafikákra, kell-e még népszerűsíteni a művészeti alkotásokat? Látszólag nem nagyon: tény, hogy ennyien még soha nem érdeklődtek a képzőművészet iránt hazánkban, mint napjainkban. Egy-egy híresebb kiállításnak százezer nézője is akad — több, mint bármely izgalmas meccsnek az utóbbi esztendőben —, s az sem szép szólam, való tény, hogy nagyrészt hajdan kirekesztett emberekkel: munkásokkal, sőt parasztoK- kal is megtelnek a galériák, a kiállítási termek. De megtelnek a vendégkönyvek is. És a mai kiállításokról írt bejegyzések között aránytalanul több a »nem értem-«, mint a lelkes biztatás, vagy akár a szakavatott, szigorú bírálat. S minthogy amit nem értünk, az égy kissé mindig ingerel is, igen gyakran úgy látszik, mintha valósággal haragban lenne a mai közönség és a mai képzőművészet. Erre a jelenségre először a könykiadók figyeltek föl nálunk, s tettek is ellene: sorra születtek meg a képzőművészeti könyvek, könyv- sorozatok a színek, vonalak, formák, kompozíciók szép titkainak magyarázatára. A legnépszerűbb sorozatoknak már múltja^ van. A mind között talán legkeresettebb a Művészet Kis könyvtára. Régen ünnepelte tizedik születésnapját, néhány kötetének már második, harmadik kiadását is szétkapkodták. Okkal, hiszen kötetei igen olcsón megismertetik a vásárlót minden jó művésszel a legnagyobb régiektől a legfrissebb mo- ■ demekig, Michalengelótól j Picassóig, Gipttótól Barcsay Jenőig. Nemrég jelent meg új, korszerű formában, változatlan elvekkel a Műemlékeink sorozat, amely legszebb építészeti alkotásaink történetét, művészeti értékeit kínálja a fertődi Esztarházi-kastélytól a budavári palotáig, Pécs törökkori műemlékeitől a sárvári várig, s a kirándulónak nem kell mást tennie, mint a legközelebbi könyvtárból kikölcsönözni vagy könykereskedésből elhozni a könnyen kezelhető, képes, változatos idegenvezetőt. A régi művészettel, a festészet, a szobrászat, az építészet történetével egyébként a sorozatokon kívül sok kézikönyv, ismeretterjesztő munka foglalkozik, s a kiadóknak, a szerzőknek gondjuk van rá, hogy minden olvasórétegnek, érettségizett tájékozottaknak és általános isűcolát végzett most tájékozódónak, felkészült értelmiséginek és a betűk világában járatlanabb olvasóknak egyaránt alkalmuk legyen »szót érteni» a könyvekkel, a művészettörténettel. Egy-egy összefoglaló művön kívül, Lyka Károly már-már klaszikusnak számító könyvein, mai magyar és kitűnő külföldi szerzők alkotásain kívül a műfajokról, művészeti ágakról tájékoztató kötetek nem ismeretlenek. A magyar könyvkiadás olyan sorozattal dicsekedhet,, mint »Ismerjük meg.. .«-könyvek, amelyek olvasmányosan tanítják építészeti stílusok, bútorművészet, keleti szőnyegek és kerámiaalkotások jellegzetességeit. Olvasmányosan, érdekesen. Mert a művészeti ismeretterjesztés könyvei manapság mind szebb, mind ízlésesebb fényképeket, reprodukciókat hoznak, színes másolatokat világhírű alkotásokról, pontos képet örökéletű szobrokról. R ajtunk, olvasókon a sor. Mert mindezt talán azért kellett főképp emlékezetbe idézni, mert a legjobb könyv, a legnépszerűbb ismeretterjesztés is hiábavaló, ha nincs közönsége, olvasója. Vannak ugyanis, akik azt vallják, nem érdemes külön művészettel foglalkozni, hiszen amit tanulni kell. már nem is művészet Egyéb érvek, logikus okfejtések mellett elég talán válasznak két példa: a betűket ismerő embernek is külön hozzá kell szokni az irodalomhoz; s nemcsak az új művészetet, az új divatot is meg kell szoknia, meg kell ismernie a szemünknek. S ha a ruha vonalának változásáról elolvasunk egy-egy részletes tudósítást, nem szükséges-e néha néhány sort olvasnunk a napról napra változó, gazdagodó művészetről is? Ehhez segít hozzá a képzőművészeti ismeretterjesztés, a könyvbeli szépségterjesztés. R. Gy. Molnár József: FALUVÉG REFLEKTORFÉNYBEN Benkö Gyula A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG KIVÁLÓ MŰVÉSZE Harminc esztendő színészi munkáját jutalmazta a köz elmúltban a kiváló művész Kitüntetés, olyan 30 évre teszi föl a koronát, amely az »abr akadabrá*-tól a legsúlyosabb művészi mondanivaló rangos kifejezéséig, Schalcespeare — és Arthur Miller-szerepekig ível. Az »abrakadabra* ezúttal szó szerint értendő. Harsányi Zsolt darabját, a Grófkisasszonyt játszották a Vígszínházban, amikor Peti Sándor váratlanul megbetegedett. Góth Sándor és Hegedűs Tibor választása az ifjú főiskolai hallgatóra, Benkö Gyulára esett. — Rettenetes gyorsasággal tanultam be a szerepet — emlékezik vissza —, egy tarháló újságírót alakítottam, aki az irodalmi kávéházban asztaltól asztalig jár. Amikor távozik, így köszön a többieknek: »Szalem alej- kum!* Ment is minden, mint a karikacsapás, a jelenet végén azonban a köszönés előtt kikapcsolt az agyam. »Abrakadabra!-* — vágtam be hirtelen, mivel a partnerek és a közönség körében osztatlan sikert arattam .. . Mindez 1938-ban történt. A történelmi hűséghez hozzátartozik, hogy már a Széchenyi Reálgimnázium diákjaként is fellépett az önképzőköri előadásokon, s egykori latin- és történelemtanárának figyelmét annyira fölkeltette színészi képességeivel, hogy az suty- tyomban még óráról is kihívta, és magával vitte a délelőtti színházi főpróbákra. A nevezetes beugrás után egy évvel, 1939- ben Benkö Gyula végleg a Vígszínházhoz szerződött. Ott játszik azóta is. Csupán a háború űzhette ki a Vígszínház falai közűi. A Szent István körúti épület még romokban hevert, de Benkö Gyula az elsők között volt, akik megkeresték Jób Dániel igazgatót, s az újra összesereglett vígszínházi társulattal ismét játszani kezdett — átmenetileg a Nagymező utcában. Az államosítás után egy esztendőn át Tolnay Klárival és Somló Istvánnal igazgatta is a Vígszínházát, rendezett egy-két darabot, de valódi helye mégsem a rendezői szék vagy az igazgatói íróasztal, hanem a színpad. Itt aratta első kirobbanó sikereit még a háború előtt, a Liliomban, és más Molnárdarabokban. A Candidóban olyan alakítást nyújtott, hogy a szigoráról és ítéletéről híres kritikus. Kárpáti Aurél is így nyilatkozott róla: Nem szépségével, hanem bensejéböl fakadó erővel és átéléssel telítette meg a szerepet. Amikor újjáépült a Vígszínház mai Szent István körúti épülete, az ünnepi megnyitón műsorra tűzött darabban, Szigligeti: II. Rákóczi Ferenc fogsága címűben a címszerepet alakította, ö játszotta Cyrano szép és ostoba vetélytársát, Christiant, s ugyanebben az időszakban egy ügyefogyott, esendő középiskolai tanárt, Marcel Pagnol Topaze-át: ez a szerep mindmáig a legkedvesebbjei közé tartozik. És játszott klasszikusokat, Gorkijt, Ibsent, Csehovot és Shakespeare-t Arthur Miller Közjáték Vichy-ben című drámájában ő alakította a »Színész*-t. Filmkarrierje is a háború előtti esztendőkben indult, többnyire hősszerelmes szerepekkel. Legsikeresebb alakításai a vásznon a Díszmagyar című film diákja és a Különös házasság Buttlerje. De emlékezetes volt mindazokban a filmekben, amelyeket az utóbbi évtizedben láttunk: A 39-es dandár, a Két félidő a pokolban, Felfelé a lejtőn. Nem ér a nevem, Nappali sötétség. A rádió hallgatói, a te közönsége szinte nap mint nap találkozhat vele. A harminc év sok és változatos szerepet biztosított Benkö Gyulának és sok sikert. Mégis végtelen szerénységgel beszél a múltról, a jövőről egyaránt. — Jó érzés az, hogy használható tagja tudtam lenni az együttesnek. A színház kollektív műfaj, s épp ezért sosem határoztam el, hogy ezt vagy azt kívánom játszani a jövőben, hiszen a szerepkörömet ezután is a színház szükségletei határozzák majd meg — s ez így van rendjén. Valaha, az 50-es évek eleijén sokat -»tájoltunk«, s ekkor közvetlenebb kapcsolatom volt a vidék művészeti életével is. Lényegében ez az egyetlen terület, ahol ma kívánnivalóm lehet: az a tervem, hogy a jövő évadtól vendégszereplést vállalok időnként egyik-másik vidéki színház új darabjában. S a jövő másik szép ígérete: ezen a nyáron forgatjuk az Egri csillagokat, amelyben egy török basa szerepével vágok neki a 31. színészesztendőmnek... Zilahi Judit RABINDRANATH TAGORE: Még gyerek voltál, amikor vejem, Nabakantá a leányom ékszereivel megszökött Angliába. De bizonyára emlékszel, hogy felbolydult a falu. amikor öt év múlva ügyvédként jött vissza. Vagy talán mégsem tudtál róla, mivel akkortájt Calcuttában tanultál. Apád, aki a közösség fejének tartotta magát, kijelentette, hogy ha leányomat elküldöm férje házába, ki kell tagadnom örökre, és soha nem lép heti át. többé házam küszöbét. Apád lába elé rogytam, s úgy könyörögtem: — Bátyám, ments meg engem ez egyszer. Kényszeríteni fogom vömet, hogy te- héntrágyat egyen, és bemutassa a prajascsittaszertar- tást. Vedd vissza a kasztba! De apád hajthatatlan volt. Nem tudtam kitagadni egyetlen gyermekemet, és búcsút mondva a falumnak, s rokonaimnak Calcuttába költöztem. Azonban oda is követtek a kellemetlenségek. Amikor unokaöcsém házasságára készültünk, apád ellenünk uszította a leány családját, és az eljegyzés felbomlott. Akkor ünnepélyesen megesküdtem, hogy ha egy csepp bráhman — vér folyik ereimben, megbosszulom magam ... Amikor egyetemre jártál, Részlet a Nobel-dijas Indiai Író 4 kitagadás című elbeszéléséből. a lakásod szomszédságában Bipradász Csatardzsi lakott. Azóta meghalt szegény. Házában élt egy gyermek-özvegy, egy kájesta elhagyott árvája, Kusumnak hívták. A leány szép volt, s az öreg bráman szerette volna megvédeni az egyetemisták éhes tekintetétől. De egy fiatal lánynak nem nehéz port hinteni gyámja szemébe. Gyakran ment fel a ház lapos tetejére, hogy kiteregesse a mosott ruhát, te meg, úgy vélem, a háztetőt tartottad a legmegfelelőbb helynek a tanulásra. Hogy beszéltetek-e egymással, amikor ki-ki n maga háza tetején tartózkodott, azt nem tudom, de a lány viselkedése felkeltette az öregúr gyanúját... Bipradász végül is felfedezte, hogy gyakran találkoztok a háztetőn, és megállapította, hogy te még az egyetemi előadásokról is hiányzol, és a háztetőn ülsz délidőben, könyvvel kezdben, mert egyszerre olyan nagyon megkedvelted a magányos tanulmányokat Hozzám jött tanácsért — Bátyám — nyugtattam meg —, te már régen foglalkozol azzal a gondolattal, hogy Benáreszbe zarándokolj. Legjobb, ha most eí- mégy, és reám bízod a leányt. Gondoskodom róla. Bipradász el is utazott Elhelyeztem a lányt Szripati Csatardzsi hazában, és Ku- sum úgy élt ott, mintha Szripati lánya lenne. Te is tudod, hogy ezután mi történt Nagy megkönnyebbülést érzék, hogy ma mindent elmondhattam neked. Ugye, úgy hangzik, mint egy regény? Piri Sankar utolsó megjegyzéseire alig figyelve. Hé- manta megkérdezte: — Kusum nem tiltakozott a házasság ellen? — Nagyon nehéz kiismerni a nők szándékát! — válaszolta Piri Sankar. — Az asszo- nyi elme furcsán működik. Ha nemet mondanak, igent értenek rajta. Kusum, amikor új otthonába került, majdnem eszét vesztette, hogy nem láthat téged. De te megtudtad valahogy az új címét, és azután egyetemre menet gyakran eltévedtél, és Szripati háza előtt ácsorog - tál... Láttam, hogy tanulmányaidat komoly veszély fenyegeti, és hogy a leány állapota is sajnálatra méltó. Egy napon magamhoz hívtam Kusumot. és így szóltam hozzá: — Figyel reám, leányom, öregember vagyok, előttem nem kell szégyenkezned! Tudom, hogy ki után vágyakozol. A fiatalember állapota is reménytelen. Szeretném elősegíteni házasságotokat. Kusum hirtelen könnyekben tört ki s elfutott. Ezután esténként sokszor kerestem föl Szripati házát, és Kusumot magamhoz hivatva, rólad beszélgettem vele, s fokozatosan sikerült félénkségét ieküzdenem. Végül, amikor közöltem vele, hogy megpróbálom létrehozni a házasságot, csak azt kérdezte: — Hogyan lehetséges ez? — Ne törődj azzal — feleltem —, majd bráman haja- donnak mondunk téged. Sok ellenvetés után arra kért, tudjam meg, hogy te mit szólnál a csaláshoz. — Micsoda ostoba kérdés — válaszoltam —, a fiú majd eszét veszti már így is; mi haszna, ha felfedjük előtte ezt a sok bonyodalmat? Kössétek csak meg a házasságot, és akkor: minden jó, ha a vége jó! S mivel a legkisebb kockázat sincs arra, hogy valaha kitudódik — hát miért is kellene egy fiatalembert egész életére szerencsétlenné tennünk? Röviddel a kitűzött nap előtt Kusum annyira megmakacsolta magát, hogy nagy fáradságomba került, míg meg tudtam győzni. — Vessük el, bátyám! — mondogatta egyre. — Mit képzelsz, ostoba gyermek? — dorgáltam öt, — Hogy léphetünk most visz- sza, amikor már mindenben megállapodtunk? — Híreszteld el, hogy meghaltam! — könyörgő tt. — Küldj el valahova. — És mi történik akkor a Pataiemberrel? — kérdeztem. — Most a hetedik mennyországban érzi magát, arra várva, hogy régi vágya végre holnap teljesül, s te azt akarod, hogy ma halálhíredet közöljem vele? Az eredmény az lenne, hogy holnap az ő halálhírét hozhatnám hozzád, és még ugyanaznap a te halálodról is értesülnék! Azt hiszed, hogy gyilkosa leszek egy lánynak és egy bráhmannak? öreg vagyok én már ahhoz! Végül is a kitűzött napon megültük a vidám lakodalmat, és én úgy éreztem, megszabadultam a terhes köte- le-ségtől, amellyel önmagámnak tartoztam. Hogy azután mi történt, te is jól tudod. — Nem állhattál volna meg, miután már úgyis gyógyíthatatlan sebet ejtettél rajtunk? — fakadt ki Hé- manta rövid hallgatás után. — Miért mondtad el a titkot most? Piri Sankst nagy lelki nyugalommal felelte: — Amikor látom, hogy minden előkészület megtörtént nővéred házasságához, azt mondtam magamban: »Nos, én beszennyeztem egy bráhman kasztját, de azt kötelességérzetből tettem. De most egy másik bráhman kaszt forog veszélyben. Kötelességem, hogy megakadályozzam!« Ezért írtam a vőlegény családjának s közöltem: bizonyítékaim vannak, hogy sudra leányt vettél feleségül. Hémanta megkérdezte, magát türtőztetve: — Mi történik most ezzel az asszonnyal, ha elhagyom őt? Visszafogadod őt házadba? — Megtettem, amit meg kellett tennem — felelte Piri Sankar nyugodtan. — Nem az én kötelességem, hogy más eltaszított feleségét is- tápoljam. Van ott valaki? Hozzatok egy pohár jégbe hűtött kókusztejet Hémanta bábunak... Hémanta felállt és elment, nem várva be a fényűző frissítőket. .. * A hálószobában nem égett a lámpa. Hémanta az ágy szélén ült, a nyitott ablak mellett, az előtte elterülő sötétségbe meredve. Kusum a földön feküdt, férje lábát átkarolva szorította arcát hozzá. Megállt az idő, mint a ie- C6’llapodott tenger. Az örök éjszaka vásznára a sors mintha egyetlen képet festett volna, minden időkre — a megsemmisülés képét, amelyen a bíró középen ül, s a bűnös ott hever lábainál. Üjra hallották a csoszogó lépéseket, s Harihar Muk- hardzsi szava újra felhangzott ajtójuk előtt: — Lejárt az idő, nem tűrhetem tovább! Űzd el az asszonyt a háztól! Ezekre a szavakra Kusum szenvedélyesen karolta át férje térdét, csókja'val borította, majd homlokával tiszteletteljesen megérintette férje lábát, s elhúzódott. Hémanta felállt, s az ajtóhoz lépve, kijelentette: — Apám, nem hagyom el a feleségemet. — Hogyan? — ordított fel Harihar. — El akarod veszíteni kasztodat? — Nem törődöm a kaszttal — hangzott, a nyugodt válasz. — Akkor téged is kitagadjak. (Fordította: Karig Sárai I
