Somogyi Néplap, 1968. június (25. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-16 / 140. szám

SOMOGYI NÉPLAP

8

Vasárnap, 1968. június ML

Vágó János: HÁZ

Barabás Tibor: Napóleon foglya

(Szépirodalmi, 1968.)

Kisfaludy Sándorról korunk olvasójának —■ iskolai kötelező olvasmányaiból — ma már csak a Himfy jut eszébe, és Szegedy Róza, aki a költőhöz először jégszívű volt, majd hitvese lett, nagy szerelem árán.

Barabás új regényesszéjében tiszteletre méltó kísérletet tett, hogy Kisfaludytj a reformkor költőjét méltó helyére állítsa. A századelőn Eötvös Károlynál Kisfaludy az ábrándos középNaszreddin sétálni ment barátjával, Hasszánnal, aki nagyon szegény ember volt. A barát éppen keserűen panaszkodott ínségéről, amikor a mezőn egy földön fekvő alakon akadt meg a tekintetük. Kabátjával takarta be magát az alvó. Közelebb léptek, és felismerték, hogy a kádi alussza ott ki részegségének mámorát.

nemes maradt és semmi több.

Barabás egyszerű és tiszta eszközökkel dolgozik. Kitűnő író, Kisfaludy életregényét csak eszköznek használta fel, hogy ily módon képet alkothasson akkori köznemességünkről, Napóleon magyar- országi betöréséről, annak politikai hatásairól és az utolsó — 1809 — nemesi felkelésről. Körképe teljes és Kisfaludy új portréja hiteles, talán hitelesebb bármely eddiginél.

tiéd*. így jutott barátom a kabáthoz, óh, nagytekintetű bíró!*

A kádi értett a beszédből, s így válaszolt: »A kabát természetesen nem az enyém, a rendőr nyilván tévedett. Vidd magaddal nyugodtan, Hasszán, viseld egészséggel!* (Török népmeséből)

N

agy szó az kimondhatatlanul, hogy Égető József fel akarja áldozni a szabadságát Negyven évig kibírta magányosan, de most valamiképpen rájött a nősülési láz. Itt a szomszéd telepen ajánlottak neki egy jóravaló özvegyasszonyt, azt megy most megnézni.

öreg kerékpárján hajt, egy kicsit oldalra dűl, amikor tapossa a pedált, mivel lába kurtábbra sikerült az átlagosnál. Jöhetett volna autóbusszal, onnan indul a bánya elől. Mégis inkább a kerékpárt választotta. Így nincs időhöz kötve, akkor indul vissza, amikor jónak látja.

öt kilométer az út, hamar odaér.

A telep szélénél lassít, mintha innen kezdené a vizsgálódást. Pedig a vendéglő után kell majd jobbra térni, ott találja a Kígyó utcát, s abban Miskolczi Annát özvegy Strausz Pálnét.

Ahogy halad a vendéglő felé, hirtelen hatalmába keríti valami csúnya szorongás. — Most még nem késő, visszafordulhatok — gondolja, de aztán letorkolja magát: — Ez volt a baj eddig is, hogy túlságosan sokat teketóriáztam, ezért maradtam vén szamárnak, agglegény.

De nagy eltökéltsége mégis megcsappant valamelyest, és mire a vendéglőhöz ért, úgy érezte, be kell térni egy kis szíverősítőre. Odatámasztotta az öreg kereket közel az ajtóhoz, a többi mellé, majd megigazította félrecsúszott nadrágszárát, s benyitott határozottan.

Bányászokkal volt tele a terem, némelyiket ismerte. De nem akarta, hogy faggassák, külön asztalhoz telepedett.

— Két decit, tisztán! — mondta a pincérnek. S hogy milyen hamar megkerült a bor, maga is csudálkozott. Felhajtotta azon hirtelené- ben, és hogy ne kelljen sokat várni, mindjárt rendelt még egy pohárral.

Bátorsága nem csupán visszatért, de úgy érezte, akármilyen kicsi termete van, szembe tudna most szállni a mesebeli sárkánynyal is. Asszonynéző kedve meg különösen megnövekedett. Egy kicsit illegette magát a széken, mintha már szemközt ülne a fekete hajú özveggyel, Miskolczi Annával.

A következő pohárral csupán csak azért ivott, hogy el ne párologjon hamarjában ez a fene nagy bátorsága. Mert, ha már így rászánta magát, nem megy haza dolgavégezetlen.

Jó háromnegyed óra múlva, amikor felállt a székről, egy cseppet megszédült. Odaintette a pincért, fizetett. Az aprót nem kérte vissza, Legyen ünnepe a főúrnak is.

Mintha mindig erre járt volna, egyből 'meglelte a zöldre mázolt kerti kiskaput. Onnan a házig valahogy beirányította a gépet, bár az út keskeny volt, és a kerékpár minduntalan más irányba akart haladni.

— Jó napot. József! — mondta kedvesen az asz- szony, amint kilépett a tornácra. — Hát csakugyan idetalált ez a szép bicikli, nem hittem volna?

Égető bután bámult az özvegyre, de aztán ahogy a ház végéhez támasztott kerékpárra visszapillantott, mindjárt kiszállt fejéből a gőz. Vadonatúj gép volt az bizony, mégcsak nem is hasonlított az övére. Legfeljebb a színe.

Legszívesebben szaladt volna vele vissza, de az asz- szony már invitálta befelé:

— Kerüljön beljebb!

A szobában telepedtek le. Az özvegy likőrt szedett elő a szekrényből, kínálta a vendéget:

— Tudom, nem férfinak való ital, de nálam nincs, akinek erősebbet tartsak.

A likőrtől egy kicsit megnyugodott. Hiszen viszi is vissza mindjárt a gépet, csak szétnéz előbb.

— Tetszik tudni — kezdte a beszédet —, jöttem volna én hamarább, de mindig közbejött valami. Mert mellesleg én vagyok a futballcsapat intézője, és minden vasárnapra jut egy mérkőzés. De most nem mentem el a fiúkkal. ..

— Értem én — mondta Anna. — Az időt el kell tölteni valahogy. Én is egész héten varrók, s szombaton jegyet váltok a moziba. Eny- nyi az én szórakozásom.

Égető beleszimatolt a levegőbe, érezte az asszonyillatot, szemével ölelgette a takaros menyecskét. Nagyon szíves hozzá, biztosan nem szabódna, ha nyíltan kimondaná a döntő szót. Csak az a nyomorult kerékpár ne lenne itt Mert azonnal mehet- nékje támad, amint az eszébe jut

— Megbocsásson egy percre — szólt az asszony hirtelen, és felállt. — Szólok a bátyámnak, áthívom, ismerjék meg egymást.

Égető a ringó asszonyi testet nézte, amint távolodott az üvegajtón túl. Kár, hogy elment, egy keveset még maradhatott volna... Csupán, hogy végképpen tisztába jöjjenek egymással.

— Fogyassza, kóstolja! — kínálta Annus asszony az asztalra tett tésztából Égetőt, amikor visszajött, s maga is csippentett belőle.

Alig telt el tíz perc, kissé imbolyogva megjelent a jövendőbeli sógor. Vállas, csupa izomember volt, olyan sörény tornyosult a fején, mint valami hím oroszlánnak.

— Jó szerencsét! —mondta. Igyekezett szíves lenni, de látszott, valami gond nyomja belülről.

Az özvegy a bátyjához húzódott, suttogva kérdezte:

— Mi baj van, miért dulsz-fulsz?

Az ember legyintett:

— Hagyd el... a kerékpárom nem lelem.

— Égető József, akiről már beszéltem — mutatott Annus asszony a vendégre.

— Örülök, hogy összekerültünk — mondta kissé megkönnyebbülve Miskolczi. — Már többször is hallottam magáról.

— Hát akkor egészségünkre!

Miskolczi nem nyúlt a poharáért.

— Ezzel a limonádéval nem lehet koccintani. Mindjárt hozok én a vendéglőből valódi bori

— Biciklivel menjél, hamarább megjárod! — tanácsolta az özvegy. — Ott a József gépe a ház végében, mehetsz azzal is.

Égetőbe belehasított az ijedtség. Mi lesz ebből? Idegesen cserélgette lábát az asztal alatt, sehogy se lelte helyét.

— Ne menjen sehová, nem érek én rá — mondta erőtlenül.

— Hogyan? — nézett Miakolczi meglepődve. — Már menni akar?

— Nem végleg, csak ..2 hogy is mondjam, sürgősen el kell szaladnom valahova.

Miskolczi összehúzta a szemöldökét.

— Nem tart az semeddig se, kerékpárral megjárom öt perc alatt — próbálta jobb belátásra bírni Égetőt.

— Most nem maradhatok, de később visszajövök — jelentette ki izgatottan, és felállt.

Az özvegy sem tudta mire vélni a sürgős menőkét. Sértődötten szólalt meg:

— Hagyjad, Jenő! Ha sürgős dolga van, nem tartóztatjuk.

— Hát jó — adta meg magát Miskolczi. De valahogy nem tetszett neki az egész dolog, kiment a kis emberrel a konyhába.

— Ha csak kurkászni akart a húgom körül, kár volt idetolni a képét — sziszegte dühösen, és megfogta Égetőn a kabátot.

— Én? Hogy gondol ilyet? — hápogott a vendég. — Tisztességes szándékom van nekem, higgye el, mindjárt visszajövök.

— De nekem az igazat mondd! — szorította Jenő.

— Értse meg, előbb el kell intéznem valamit, csak azután maradhatok — magyarázkodott kétségbeesetten Égető.

Miskolczi lecsendesítette a hangját. Elengedte a kabátot, s ravaszkásan hunyorított:

— Valami családi ügy?

— Nem éppen, de sürgős.

— Na, nekem megmondhatod! Szakítani kell előbb valami menyecskével?,.. Mi? Nincs abban semmi, férfiak vagyunk.

Égetővel forogni kezdett a konyha, makogott:

— Feleségül akarom venni a húgát... Csak elemeltem egy biciklit... De tiszta véletlenből ... Az enyém helyett.

— Mikor?

— Nemrégen. A vendéglőnél. Azt kell visszavinni.

— Az anyád — ordított Miskolczi, és ölbe kapta a kis embert. Az asszony ijedten szaladt ki, azt hitte, már ölik egymást. Miskolczi meg kiabált torkaszakadtá- ból:

— Héj, a máriáját! A sógor nemcsak asszonynézőbe jött, de visszahozta a biciklimet is!

Míg az özvegy álmélko- dott, ők kimentek az udvarra. Nevettek, azután ösz- szeölelkezve elindultak a vendéglő felé.--------------------------------------—-------------------------------- 'N

c

é káAi kabátja..

(Naszreddin újabb kalandja)

Bor Ambrus:

Cím kosok

lemkorú ember ez, és negyvenen túl

»De jó lenne ez a kabát

— mondta Hasszán —, nekem nincs, és a tél veszedelmesen közeledik. Van a kádinak úgyis elég pénze!* AZzal lehúzta a részegről a kabátot, és fölvette.

Amikor a kádi nagy nehezen fölébredt, mindjárt keresni kezdte a kabátot. Hazatérve kiadta a parancsot a rendőröknek, kutassák fel az eltűnt ruhadarabot.

Naszreddin mindjárt sejtette, hogy az ügynek még folytatása lesz. Éppen ezért megbeszélte barátjával, hogy adott esetben szívesen segít.

Egy rendőr felismerte a kabátot Hasszánon, és azonnal a bíróságra vitte őt. Naszreddin azonban vele tartott mondván, hogy fontos tanúvallomást kíván tenni. Tanúvallomása' így szólt: Egyszer sétálni mentem Hasszánnal, és eközben szemtanúja voltam a következő esetnek: láttunk egy tanult embert, — a nevét azonban csak a kádi kívánságára vagyok hajlandó megnevezni

— aki berúgva, mint egy disznó, teljesen eszméletlenül hevert az árokparton. Ekkor egy diák közeledett az úton. A részeg fölé hajolt, és megpróbálta fölébreszteni. Többször bele is rúgott. A férfi azonban oly mértéktelenül részeg volt, hogy semmiféle noszogatásra nem ébredt fel. A diák akkor levette róla a kabátot, és Hasz- szánra terítette mondván:

“Látszik, hogy nagy szükséged van rá. Vedd, legyen a

Elém toppan az utcán egy férfi, reggel nyolc és fél kilenc között, amikor mindenki siet, én is sietek. Nem tudom, hogy a mellékutcából kanyarodott-e ki hirtelen, vagy a kirakatok felől vágott elém két oldalazó lépéssel, mindenesetre előttem áll a járda szélén, kiissé széttárt karral, és mosolyog:

— Szevasz, öregem!

Nem különösebben jellegzetes arc. Hirtelenében teljesen idegennek látszik. Semmilyen. Azaz, mintha találkoztunk volna már, de hogy hol, mikor, arról fogalmam sincs. Nagyon régen találkozhattunk, évtizedekkel ezelőtt. Lehettünk hosszabb ideig is egymás közelében, lehetett közös munkánk, társaságunk, érdeklődésünk, talán gondolatunk is volt közös. De ha a közelség elmúlik, megszűnik a közösség is, és különböző életutakon nyilvánvalóan különböző emberekké váltunk: vadidegen emberrel állok szemben, s nekem olyan fonák, kicsit nevetséges az ilyen találkozás.

Csak udvariassági és óvatossági reflexem működik — ha ő ' felismert, nekem is illik őt felismerni —, azonos stílusban viszonzom az üdvözlést, gépiesen mosolygok hozzá:

— Szevasz, öregem.

. Egy pillanatig néz, mintha kicsit zavart volna, mintha nem tudná, mivel folytassa. Csakugyan: mivel? A mosolya még kitairt, a szó már suta:

— Nem is tudom, hány éve találkoztunk utoljára.

— Hát — mondom —, én se.

Közben szemügyre veszem az arcát Nem is olyan jellegtelen. Veegy arc se jellegtelen, csak alaposan meg kell nézni: az a jellege, hogy barázdált gyűrődőben van. Még nem gyűrött, az övé se az, de már gyűrődik, az övé is. A haja ritkul.

— Megfogytál — mondja. — Kicsit kopaszodsz is.

ö is szemügyre vesz engem? Al- kalmaiSint. De semmi értelme sincs, ahogy annak sincs, hogy régen eltűnt és váratlanul felbukkanó ismerőst megállítson az ember az utcán: mi közünk egymáshoz? Nem is hasonlítunk.

De folytatja:

— Mikor is végeztünk, öregem? Negyvenháromban? Néha eltévesztem az éveket

— Negyvennégyben — mondom. De rögtön átvillan rajtam, hogy nem akkor fejeztem be az egyetemet Dehogy akikor. — Negyvenháromban, na. Világos. Negyvennégyben már katona voltam.

— Hű, de utáltuk a katonaságot — mondja. — Én szerettem volna valahol meglapulni, de aztán nem mertem.

Én sem mertem.

— Könnyen lelőtték az embert — mondom.

Bólint.

— Az én zászlóaljamat aztán kitelepítették Németországba. Képzeld, mikor hazajöttem, hónapokig szima- tolódtak rajtam mindenütt, hogy nem vagyok-e »nyugatos«?

Most én bólintok:

— Magam is nehezen helyezkedtem el. Szeptemberben szabadultam az amerikaiaktól, a következő májusban

kaptáim cssk állágfc

— De legalább milliomosok lettünk — nevet — Azonnal.

— Cifra idők voltaik.

Jobban megnézem ezt az embert Középtermetű, ösztövér. Öltönye, inge jó, nem a legolcsóbb, nem a legdrágább. Aktatáskája egy kicsit kopott

— Én aztán mindjárt megnősültem — mondja.

— Srácaid?

Így csúszik ki a számon.

— Két lány, egy fiú. Tizennyolc, tizenhat tizenhárom. Nagyok. A nagy lányom az idén fog érettségizni

— Az enyém is.

Nézem. Kétségtelenül ismerős az arca. Volt az én egyetemi évfolyamomban egy kisebb, eléggé izgága csoport: megszálltuk a kari segítőegylet klubszobáját örökké politizáltunk, elégedetlenkedtünk, nagy elképzeléseink voltak az életről, a társadalomról : mintha ott lett volna egy vékony fiú. Vagy a büntetőjogi szemináriumban?

— Jogi pályán vagy? — kérdem.

Fanyarul elhúzza a száját legyint:

— Ugyan. Átképeztem magam. És te?

— Ki van ott ahová készült? Mindenki mást csináL

1 — Mást. Jól keresel?

— Voltak ronda éveim. Kis állás, gyönge fizetés ...

— Polgári származás, megbízhatatlanság ... Tudom.

De nevet. Nevetve folytatja is:

— ötvenhatban majdnem kimentem. Már csomagoltunk.

— Aztán maradtál.

— Hja, öregem: az elvek! Az illúziók!

— A kölykök is magyarul tanultak az anyiuktől.

Méz. Bólogat, elgondolkozik.

— Hogy mi pénzbe kerül három kamasz — mondja aztán.

— Nekem mondod?

Nézem.

— De azért megvagy? Az egészséged?

— A gyomrom — vonogatom a vállamat. — A fogaim. Különben megvagyok.

Nézzük egymást

— Kopik az ember.

— Kopik.

Hunyorog. Lehet hogy én is hunyorgók.

— Nem panaszkodom — mondja. — Most már nem. Lassan a három gyerek is sínen lesz.

— Sínen. És még marad is néhány év.

Milyen banális, amit mondani tudunk. De hunyorgunk egymásra. Vagy hunyorítunk? ö meg majdnem harsányan elneveti magát:

— Na, hiszen! Ami marad! Majd ötvanen túl, az infarktusig...

Óriási elképzeléseink voltaik, hadonásztunk, megváltottuk a világot Hogy hívták azt a vékony fiút? Mindegy. Ingerlékeny volt akárcsak én.

— Te — mondom—, azért így nézve a dolgot, hosszabb távon, csak megmelózott az ember, és valahogy beleillik az egész mókába ...

— Ühüm. — Derűsen néz. — Képzeld, tavaly kaptam egy plecsnit is.

— Munka?

— Bronz. Igazán csak bronz.

Igen: cinkosan hunyorítunk egymásra. És egyszerre nézzük az óránkat: Mindjárt fél kilenc, rohanni kell. Ahogy kezet szorítunk kemény, csontos a keze, meleg és száraz, s egy _ pillanatig pontosan beleillik az enyémbe: méretre, csiszolatra, hajtásra ugyanaz a kéz.

Még a telefoiwSmunkat se mondtuk meg egymásnak, de nem baj. összehunyorftottunk: ez elég.