Somogyi Néplap, 1968. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-12 / 110. szám

Vasárnap, 1968. májas 12. s SOMOGYI NfiPtAP Balatoni epizód A KÉTARCÚ GYÁR Lehet, hogy otthon Józsi bácsinak szólítják, de az sincs kizárva, hogy a János névre hallgat. Én minden­esetre az utóbbi nevet illesz­tettem rá, magam sem tu­dom, miért éppen ezt. Tá­lán a tömött bajusza, sűrű termete, öblös hangja alakí­totta ki bennem ezt a nevet. Egy rövid »aggyisten«-t mon­dott, amikor odajött hoz­zám, aztán már sehogy sem illett volna a beszélgetésbe, hogy a neve után érdeklőd­jek. Egyedül álltam a fonyódi hajókikötőnél, a móló végén. ^, túlsó partról, Badacsony felöl hideg szél jött. Kifutott a hajó a kikötőből, és már a nyílt vízen járt, amikor még mindig apró fodrokat űzött a hullámtörő terméskö­vek közé. Ez a halk csobogás hozzátartozik a vízparti csendhez. Jó lett volna so­káig hallgatni. Leülni egy padra, belebámulni a messze­ségbe, nézni az eget, amely olyan szürke, mint a víz itt előttem ... — Aggyisten — köszönt rám. — Nem tudja véletle­nül, mikor jön vissza ez a hajó? Nem tudtam. — Ismerősök utaztak el rajta? — A fiam meg a menyem Átmentek a túlpartra egy ki­csit körülnézni, meg aztán bort is hoznak. Mert felénk nem terem ilyen jófajta bor, mint itt. — Miért nerfi kísérte el őket? A bort meg kell kós­tolni ... — Érti azt a fiam. Nekem nem tesz jót a hajózás. Tud­ja, jobban érzi magát a gyomrom itt a parton ... Befelé sétálunk a mólón. A padokat még nem szerelték föl, nincs hova leülni. — Maga is vár valakit? — Nem várok senkit. Csak éppen volt egy kis ráérő időm, és kijöttem a partra. — Hm. Szép is ez a nagy víz. Én is lemegyek néha a Drávára, mert hozzánk az van közel. Majdnem a kert végében folyik. Tudja, most az volna jó, ha a nap en­nek a víznek egy részét fel­szippantaná, aztán a mezőn hullana le mind, és inná a föld az esőt... — A Dráva mellett is ke­vés esett? — Nagyon kevés. Jóformán -semmi. Eső miatt nem is állt le a munka az idei tavaszon. Ezért végeztünk mindennel ilyen korán, és most ráér az ember egy kicsit körülnézni másfelé is. Így jutottam el ide a fiatalokkal. Ütközben láttam, hogy mindenhol szom­jas a föld. Közeledünk a vízparti szo­borhoz. A két csupasz fiatal a messzeséget kémleli. Az idős ember hamiskásan rám­kacsint. — Szépek, mi? Csak ne lennének ilyen pucérok. Meg- kótyagosodik tőlük még a magamfajta öreg is. I.eülünk a szobor mellett a kőpadra. — Biztosan hallotta már hírét a barcsi Vörös Csillag­nak. — Hogyne. Onnan jöttek? — Onnan. Én ugyan már nem dolgozom a szövetkezet­ben, mert eljárt fölöttem az idő. De régebben bizony ... Akkor még nem volt fize­tett szabadság, mint most. A fiam meg a menyem már úgy vannak itt, szabadságon. No, ehhez mit szól? — Szép. Az idős ember kihúzza ma­gát ültében, mintha azt mondaná: »-Meghiszem azt!« Pipát húz elő a zsebéből, megtörni. Már kezében a gyufásdoboz, de vár a rá­gyújtással. — Most vágyóik itt először. Mielőtt elindultak a hajóval a gyerekek, halat ettünk ott a sarkon, és sört ittunk rá. Most lobban lángra a gyufa. — Otthon is ehetünk halat. Dráváit. Talán jobb is az. De most ez nagyon jólesett. A gyufaszálat nem dobja el, hanem visszateszi a do­bozba. — Olyan szép itt midnen, vétek volna szemetelni. Nem igaz? — kérdi, és bodor füst­felhőt fúj a szoborpár felé. — Most« már talán kóstol­ják a bort odaát — mondja két szívás között, és fejével a túlsó vízpart felé int, Kö- hécselve lehajol, kioldja a cipőfűzőjét. — Így kényelmesebb... Látja, ez ám az igazi pihe­nés. Leülni egy padra, belé- bámulni a messzeségbe, és nézni a vizet itt előttünk, amely olyan kék, mint fe­jünk fölött az ég... Aztán gyorsan hozzáteszi: — Ámbár a felhősödésnek jobban örülnék, talán kap­nánk egy kis esőt. De az égen egy tenyérnyi felhő sincs ... Hemesz Ferenc FENTRÖL ELINDUL a pa­atinos, zsíros tapintású, kap- ,'ólaktánból készült pépből egy csepp, s mire »talajt« ér, nylonszál lesz belőle. Persze nem ilyen egyszerű korunk egyik legérdekesebb ipari termékének gyártása. Hiszen azokat a keskeny, átlátszó falú szekrényeket is, ame­lyekben az említett folyamat végbemegy, nagyon fejlett technológiával állították elő. Azt, hogy milyen anyagi és műszaki erőre van szükség a szintetikus szál előállításához, igazán csak akkor látja az ember, amikor az üzemet tel­jesen áttekinti. A nyugatné­met közreműködéssel épült gyárrész teljesen automati­zált. Műszerfal segítségével irányítják úgyszólván az ösz- szes vegyi folyamatot. De nemcsak ez figyelemre méltó. Érdemes végigjárni a régi üzemeket is, amelyekben a szivacs, a celofán, a vágott szál készül. Nagyon jelentő- ‘ sek ezek is. Például a vágott I szál, amellyel vattaként is találkozhatunk, s nyersanya­gokkal is keverhető — ked­veltebb a gyapotnál. Hossza ugyanis jobban mérhető. Az , egész üzemre egyébként ket­tősség jellemző. A termelő- egységek részben vegyi, rész- j ben textilüzemek. Amíg a ! nyersanyagból szál lesz, ad- ' dig vegyi folyamatok játszód- ) nak le. Ezután már textilfo­nalként kezelik a terméke­ket (orsózzák stb.). Az utób­bi műveletek hasonlítanak a kaposvári textilművekben le­zajló munkafolyamatokhoz. Ám Nyergesújfalun jóval tisztábbak az üzemrészek. Hulló gyapot nem szennyezi a környezetet, a padlót. A tükörsima parkettára szinte sajnál rálépni az ember ut­cai cipőben. A rendre jellem­ző, hogy a dolgozók kezét rendszeresen manikűrös ápol­ja, hogy föl ne sértsék a szá­lakat. Nem is gondolná az ember, hogy 1 a Duna-parti gyárban, amely úgy búvik meg az üdezölt fák között, mint valami üdülő, ilyen je­lentős munkát végeznek. És itt pillantsunk vissza a hu­szonöt éves gyár eddig meg­tett útjára. A kibontakozás az államo­sítás után kezdődött. Stabili­zálták a végtelenszál-gyártási technológiát, növelték a vá- gottszál- és hártyatermelést. A fényes műszálak mellett a fénytelenített változat, a nor- málműselyem mellétt a krepp műselyem jelentett új termé­ket. Megkezdődött a szivacs gyártása is. A huszonöt éves nyergesújfalui műszá'üzemben iMM .Időközben megindult világ­szerte a természetes alap­anyagú vegyiszálak gyártása mellett a szintetikus alap- anyagúaké. Még 1955-ben tárgyalásokat kezdtek az NDK-val poliamid—6 alapú vágott szál előállítására al­kalmas technológia és beren­dezések megvásárlására. A magyar vegyiszál-ipar erőteljesebb ütemű fejleszté­sének koncepciója az 1950-§s évek végén alakult ki. 1962. augusztus 8-án aláírták az NSZK-beli UHDE céggel egy ezertonnás végtelenszál-üzem létesítésére vonatkozó szerző­dést. A jó együttműködés eredményeként három év múlva megnidult az ezerton­nás danulonselyem-üzem. A szintetikus alapú vegyiszál- gyártásban újabb fejlődés kö­vetkezett be, amikor az olasz Natta professzor kidolgozta eljárását. 1965 őszén megin­dult egy 300 tonna teljesítő- képességű polipropilén vágott- szál-üzem. Ennek kapacitá­sát további műszaki fejlesz­téssel a jelenlegi szintre, azaz 600 tonnára növelték. KÍVÁNCSIVÁ TESZI AZ EMBERT A JÖVÖ. Hogyan szól bele az üzem a követke­ző években a műszálellátás­ba? Nos, az új gazdaságirá­nyítási rendszer óvatos beru­házási politikája ellenére is jelentős lesz a fejlődés. 1968- tól 1970-ig 810 millió forin­tot fordítanak bővítésére, kor­szerűsítésre. A megvalósítás alatt álló beruházások a kö­vetkezők: a danulonselyem- üzem bővítése, a viscosa- üzem korszerűsítése, olajtü­zelésű kazán építése, vegyi- szál-kutató bázis létrehozása, új karbantartó műhely épí­tése. A bátorság, amely egy ilyen gyár fejlesztéséhez, irányítá­sához szükséges, megvan a gyár vezérkarában. A fiatal, kétdiplomás igazgató, Zsen- gellér István arról beszélt, hogy az új mechanizmus nyújtotta lehetőségeket ki akarják használni. Termékei­ket olyan áron értékesítik, hogy mind belföldön, mind külföldön jól el tudják őket adni. Az idén hatvan-hetven- millió forint nyereségre szá­mítanak. Az igazgató szavai és az üzemben látottak között nincs ellentmondás. A vegyi- szál-üzemben az egyik külö­nös fényű orsónál Frendl Géza termelési főosztályve­zető megjegyezte: — Ez kísérleti termék. A nőknek szeretnénk kedvesked­ni, egy, az eddigitől eltérő, úgynevezett magas fényű nylonharisnya alapanyaggal. Népi halottsiratók — anekdotái köntösben A tragikomédia nemcsak drámai fogalom. A legfonákabb helyzetek. Jelenségek az élet színpadán szület­nek. Falun ősi szokás volt a meghalt kedves hozzátartozó elsiratása: A felravatalozott koporsó vagy a ha­lotti ágy mellett a falu siratóasszo­nya — akit a család, jobbára csak a tehetősebbje fogad fel — világgá zo­kogja a hozzátartozók .fájdalmát, az elhunyt jellemző tulajdonságait, szo­kásait; az emberekhez, a családta­gokhoz fűződő kapcsolatait stb. Ősi recitáló dallammal, rögtönzött szö­veggel. A tudomány — főképpen Kodály Zoltán kutatásai révén — idejében felgyűjtötte a népi siratók legfonto­sabb dallam- és szövegvariánsait. Még idejében. Ma már a néprajzku­tató jószerével csak emléket, szöveg­töredéket találhat. Siratóasszonyt vagy hiteles halottsirató szövegeket aligha. És itt érezhetjük a jelenség fonák, az emberi viszonylatok tra­gikomikus jellegét. A halottsiratók föllelhető szöveg­emlékei ugyanis tréfás történetek, anekdoták formájában maradtak fenn és élnek még szórványosan Legalábbis addig, amíg végérvénye­sen feledésbe nem hullanak. A gyász naiv poézisét a nép humora őrizte meg. Természetes közvetlenséggel, de anélkül, hogy kegyeletet sértene vele. E tréfás emlékek — ha témá­juk, szövegük érinti is az elhunytat — humoros hatása nem rá, hanem a •iratóasszonyokra vonatkozik- Sok történet forgott közszájon, főleg es­ténként a fonóban vagy a fosztóban, mint »koporsós« Rozi néni vagy »ha­lottas« Lidi néni esete. A Rippl-Rónai Múzeumban egy néhány oldalas följegyzést lapozgat­tam. Gelencsér Sándor MÁV-nyug- díjas (Nagyberki) díjnyertes pálya­munkájában a Nagyberkiben és kör­nyékén ismeretes halottsirató anek­dotákat gyűjtötte össze. Dolgozata szerint ezen a vidéken inkább özvegyen maradt asszonyok rendeltek siratót. (A megözvegyült férfiak kevésbé). Megalkudtak a si­ratóasszonnyal, aki bér (jobbára ter­mészetbeni) ellenében teljesítette hivatását. Temetés előtt tájékozódott az e’hunyt nevezetes dolgairól, ér­demeiről és tulajdonságairól. Eze­ket két-három ütemű versformába rendezve, jajveszékelő hangon meg­énekelte a ravatal mellett. Azaz sor­jában elbúcsúztatta a hozzátartozó­kat. Általában minden falunak meg­volt a maga siratóasszonya. Sok he­lyütt nemcsak a temetésen kérték föl »szereplésre«, hanem éjszaka a halottvirrasztásnál (székelyföldön: a »vernyasztásnál«) is közreműködött a siratóasszony. Ilyenkor alaposan a bütykös fenekére nézett az asz- szonynép. Számos népi anekdota, ízes humorú népdal őrzi e virrasz­tások emlékét is. Hamarjában az a dal jut eszembe, amelyik valahol Csíksomlyó környékén keletkezett »Meghalt városunkban Bús Bugyi Rózái / Elragadta tőlünk a fekete halál / Választhatsz magadnak most szebb, jobb vőlegényt / Nem ehetsz már vélünk / Többé túrós lepényt.« A siratóasszony egyszerű falusi nincstelen zsellérasszony volt. Ta­nulatlan, többnyire írástudatlan. Sa­ját költésű szövegét nem mindig lo­gikus összefüggésben és nem mindig a’helyzethez alkalmazkodva énekel­te el. így olykor vaskos kétértelmű­ség kerekedett a legjobb szándékú szövegből is. Az ilyenek maradtak fenn szájhagyományként, tréfás, anekdotái köntösben. Rendszerint ilyen egyszerű szöveg­gel kezdődött a siratás: »Jaj édes párom / De nagy szívfájdalom / Ez a te halálod ... / Jaj, jaj, jaj stb« A továbbiakat úgy szőtte szövegbe a siratóasszony, ahogy eszébe jutott. Ha nem jutott semmi eszébe, több­ször is elénekelte ugyanazt. S a dol­gok természetéből következik, hogy nem mindig a legfontosabb tulaj­donságokat sorolta el, és nem is min­dig a legkifejezőbb szórendben. Így születhetett ez a szövegrész is Nagy­berkiben: »Jaj, kedves párom, de jó füttyentő ember voltál / Mikor el­mentél és befütyültél / Meg amikor megjöttél is befütyültél / A kisabla- kon.« így került szóba hortyogás, pipá- zás és egyéb nem kimondottan te­metési szertartáshoz illő tulajdon­ság, szokás. Vagy éópen az elhunyt kedves nótája, melyet a siratóasz- szony minden különösebb fontolga­tás nélkül szövegbe szőtt, és el is énekelt. A falusi rezesbanda klarinétosá­ról ezt dalolta a siratóasszony: »Jaj, édes párom / A bandában de jó si- 'pos voltál! / De szépen el tudtad fújni.» »Télen nagyon hideg van / Nyáron nagyon meleg van / Soha sincsen jó idő / Mindig esik az eső.« Az említett forrás tanúsága sze­rint a halotti búcsúztatásokról Nagyberkiben és környékén a szá­zadforduló táján kezdenek eltűnni a siratóasszonyok. Magyarázatképpen egyetlen adatot sikerült a gyűjtőnek felkutatnia. A kántorok saját »költésű« verses búcsúztatókat énekeltek a szertartá­sokon. Néhány szemfüles siratóssz- szony átvette a kántori búcsúztatók dallamfordulatait, ritmusképleteit. Ezt az egyházi hatóságok »plágium­nak« minősítették, és a temetésekről szigorúan kitiltották a siratókat. Így adminisztratív úton elsorvasztották a népi halottsiratók naiv költésze­tét. S ötven-hatvan esztendő távla­tából már aligha akad valaki is, aki pontosan visszaemlékezne az erede­ti szövegekre. A népi siratók sok értékes kora­beli szöveggel gazdagították a nép­rajztudományt. Még néhány évti­zed és az anekdotái emlékek is el­mosódnak. Az egykor értékes népi hagyomány pedig jobblétre szendé­iül a könyvtárak és múzeumok bi­rodalmában. W. E. Rugalmasságukról és az ál­taluk gyártott termék jó mi­nőségéről, kelendőségéről ta­núskodik jelentős exportjuk is. Annak ellenére, hogy Nyugaton a műszálgyártás jó­val fejlettebb, mint nálunk, a százhúszmillió forint értékű exporttermék nagy részét fejlett kapitalista országok­ban értékesítik. FOLYIK HÁT A KÜZDE­LEM a piacért, a vevőért. A vezetők, a műszakiak törek­vését támogatja az üzem mintegy 2300 dolgozója. Ez nemcsak annak köszönhető, hogy a gazdasági vezetéssel jól együttműködő párt-, KISZ- és szakszervezet moz­gósítja a feladatok végrehaj­tására az embereket, hanem annak is, hogy a Nyergesúj­faluban és környékén lakó viscosagyáriak meg is becsü­lik a gyárat. Ez az üzem je­lenleg és a jövőben mégin- kább kiveszi részét a 300 000 lakosú Komárom megye női munkaerőgondjainak enyhíté­séből. (Most a dolgozók mint­egy 60 százaléka nő.) Szorgalmas, az üzemért küzdeni tudó emberekké igye­keznek formálni dolgozóikat Hallottam, hogy azok a mű­szakiak, akik egy évet dol­goztak, s a szívüket is bele­adták a munkába, lakást kap­nak. Van ebben jócskán ön­érdek. Az üzem vezetői rá­jöttek, hogy akkor számít­hatnak sikerre, ha sok jó koncepciójú mérnökük, tech­nikusuk lesz. Hiszen a most megindult nagy versenyben azok munkája hozza a kasz- szába a több pénzt, akik mer­nek jót s újat adni, s képe­sek kiheverni a piac okozta csalódásokat is. Az igazgatót idézem: »Nagy most a kocká­zat«. Ügy mondta, mint aki tudja, nem pihenhetnek meg habáraikon.. Arra gondoltam, hogy az új gazdaságirányítá­si rendszerünk sok célja kö­zül itt egyiket már elérte: gondolkodásra készteti az em­bereket. Szegedi Nándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom