Somogyi Néplap, 1968. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-01 / 101. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Szerda, 19*8. május L Gerencsér Miklós: <r*-~ 3Cül((iidl kö ltő k öőnejbú l \ IVAN SZAVELJEV : VASZKO KARADZA: A munka Az én május elsejém Az évből ismerek egy estét, Perc volt csupán, egy pillanat, S míg csend ringatta árnyamat Magam lehettem az öröklét. Ha csillag lennék, így születnék, Lelkemben hívó messzeséggel, Tartózkodóan, mint az esték, Tapinthatón és észrevétlen. Dicsőség nélkül, egyszerűen. Mint egyszerű a gondolat, Hogy csak a munka él a műben Bs váltja meg a sorsomat. Vagy nem azért ér öröklétbe Az idő egek ormain, Mert világot hord vállain S lépdel csendesen fütyürészve? A szerző a legfiatalabb szovjet költőnemzedék tehetséges képviselője. Ezt a költeményét a Komszomolszkaja Pravda közölte. JACQUES GOCHERON: Éj az erdőben Holnapra harminchat leszek. Éjszaka ... Íme az éj, és azt hiszem Sok év óta az első éjszaka, hogy A lila csend óriás virágán Üjra megnyíltak a szirmok. Holnapra harminchat leszek. Nézem a tenyerem. A bőröm kérges, Mint a fáké. Túlságosan is gyakran Érintettem kezeimmel az erdőt. Nézem az ujjaim. Bronz-árnyalat. Túl sok éve már, hogy nem engedem ki Kezeimből a puskát. Holnap ... Holnapra harminchat leszek. Húsz éve már egyetlen napra sem Váltam meg fegyveremtől, Hű gránátjaimtól. Nézem a kezem, és csodálkozom. Hogy élek. Az én földem — része vagyok — Mindig harcban áll. Iszonyú fájdalom, hogy én is Taposom virágait... Négyéves a fiam, Négy éve nem láttam a fiam. Nézem a kezem. Ha meghajlító*•- Tenyerem, úgy tűnik, mosolyog. Ilyen mosollyal Tekint a gyermek a világra Egy országban, ahol Béke van és szabadság. Holnapra harminchat leszek. Nézem az ujjaim. Bronz-árnyala Nézem á kezem. Mint a fakéreg. Tenyeremben a földem, Oklömben a házam: Ma újra bombázták Haiphongot. Neves francia költő. A lyoni selyemszövők c. verses drámáját Magyarországon is bemutatták. (Zenéjét a magyar származású Kozma József szerezte). Versét az Armand* Mongeau-val közösen írt Vietnam — 1967 c. kötetéből vettük. Ma májusfával int a virradat, Ma álmainkban fészket rak a fény, Puskánk csövén égett a harc alatt A sortüzek füst-lombos reggelén. A reggel íve meghajlik, feszül, Gyermekkorom ijából száll a fény, Ilyennek láttunk rendületlenül A sortüzek füst-lombos reggelén. Erdők rejtekét félszemünkkel vívtuk, Célzás közben is óvtuk rügyeid, Ránk kacsintottál, védelmezted álmunk, Mint aki kedvesére hunyorít. Ma márványon lépked a virradat, Ma álmainkban fészket rak a fény, Ma álmaimban fészket rak a Nap, Földet melengetsz, május elsejém! Síacedón nemzetiségű költő, Szkopjéban él, tíz éve publikál, három verseskötete Jelent meg. RITA BUMI-PAPASZ: Vérvörös május elseje 1944-ben (RÉSZLETEK) Ti találkoztatok már fivéreitekkel, a nyíló fűzfákkal, nyíló szökőkutakkal, megnyergeltétek a Nap lovát. Es mi irigyeljük dicsőségteket, fiúk, bronz szárnyú ingben, fedetlen mellkassal vagytok a holnap szobrai! Mekkora csend érleli a gyümölcsöt, milyen gyűlölet érleli a golyót? Kétszázan május elsején, zsenge hajtások énekelték utolsó dalotok, sírtak a levelek, a közös sírhant mélyéről mint a citromfák, nőni kezdtetek. Tél jege Thesszália folyóin, fagyos árnyék az égbolt kupoláján, ez volt anyátok szörnyű távolléte. A virágokat eltiltották sírotokról, sebetek szegfűjén a vér kihajtott, s nem törölhettük le hajunkkal aggodalmatok drága verítékét mi, hátrahagyott árva asszonyok szemben az ólmos csővel. A homlokunkat ólom marcangolta, iszonyú fém aratott titeket le kalászérés előtt, hogy felvillantsátok csillagaitokkal a világ megvénült koronáját. A modem görög költészet kiemelkedő alakja, az ellenállás hőse. Vérvörös május elseje ■ 1944-ben c. hosszú versében a német fasiszták által Athén külvárosában bestiálisán legyilkolt kétszáz görög hazafinak állított emléket. ZDZISLAW WAWRZYNIAK: A NAPPAL Világosságból gyúrt anyag, szívdobogás egyenget, lélegzet simít. Verejtékcseppel, dühös lángolással edzett, Fiatal lengyel költő, a háborús 1944-es esztendőben született. A lipcsei Kari Marx Egyetem hallgatója, ezt a versét is az NDK-ban irta. testünk méhéből fakadó-lehelet. Mi formálunk saját képmásunkra törékeny időből, törékeny kezekkel. Este száz cserépre törve elrejtünk hűvös éjszakánkba. Reggelre új tetőként reáragyogsz a földre. összeállította és fordította: Kassai Ferenc V asárnap már virradatkor megérezni, hogy a falu előző este kilépett a hámból. A nap jön fölfelé, árnyékot vetnek a fák, a kazlak és az ólak, de még mindig csendesség van. Sehol se zördul szekér az udvaron, nem rengeti meg az avasfedelű házakat a vontató pufogása, és a szövetkezeti iroda előtt sem gyülekeznek szálanként az emberek, hogy aztán csoportokban vonuljanak a tavaszi mezőre. Ezen a vasárnap reggelen semmi más nem hallatszott, csak komótos, ütemes csattogás. Tisztán repültek bele a csendoe a fejszekoppanások. Visszaverődtek a pajtákról, a kerítésekről, élesen cikáztak a falu felett, aztán elpattantak meghalni, mint a szikrák. Senki se figyelt a koppa- násokra, hiszen olyan közönséges dolog, ha fát vágnak valahol. De Szitás Béla, ez a karika lábú, kajla kalapú parasztember zaklatottan csavargóit a faluban. Sietve rakta egymás mellé nagy, vastag szárú csizmáit, kezét a bekecs zsebében tartotta, mintha hideg volna. Szembetalálkozott a nyalka Bíró Ferenccel, ezzel a hosz- szú derekú fiatalemberrel, aki a szövetkezetben a brigádvezetője volt. A brigadé- ros ünneplőben feszítelt, mint aki lakodalomba készül. Messziről ráköszönt az öregre: —t Szép jó reggelt, Béla bátyám! Hát maga hová siet? — A menyemhez, reggelizni — hazudta az öreg, pedig a reggelit rég eLköltötte. Sietett volna tovább, de meg kellett állnia, mert a fiatalember a kezét nyújtotta. — Na hát, az a tegnapi langyos eső sokat ért, ugye? — kérdezte a brigádvezető a gazda örömével. — Mit gondol, Béla bácsi, könnyít valamit a fagykáron? Szitás szomorúan nézelődött kajla kalapja alól. Még mindig hallotta a koppanáso- kat. A brigádvezetőnek is feltűnt az egyhangú, szakadatlan fejszecsattogás. — Már egy órája hallom. Nem tudja, hol döntenek fát? Az- öreg Szitás fölemelte a fejét, s szinte félvállról mondta: — Nálam, fiam, nálam .. . De tovább nem tudott beszélni. Gyorsan elbúcsúzott. Céltalanul sietett a falu széle felé. Már a végén járt, a Ka- nász-kaptatónál. Itt megállt, csitította magát, hogy nincs olyan nagy dologról szó. Hiszen minden fának az a sorsa, hogy egyszer kivágják. Az a hatalmas nyárfa, amelynek sorsa ezen a reggelen telje-: sült be, még mindig fenségesen terítette szét kisebb rokonai fölé rengeteg koronáját. A fák meg szoktak bor-, zongarti, ha a törzsüket a fejsze bántja — de ez keményen tűrte az ütéseket, mintha még mindig nem vette volna észre a lábánál igyekvő ember szándékát í lit a Kanász-kapta- tón, szíve tele volt szorongással, s amíg nézte az óriási nyárfát, a kezét se merte mozdítani a zsebében. Az az önámító hiedelme támadt, hogy a fa ki sem fog dőlni. Mert noha a fia már egy óránál is több ideje, hogy a törzset egyre vékonyabbra faragta a gyökerek tövénél. Szitás még a helyén látta a milliónyi ág bozontos rajzát, amelyhez annyi éven át igazodott, amely mindig megmondta neki, hol a hajléka, amikor kint a határban dolgozott. De azért valami mégis elárulta, hogy hamarosan meginog az óriás: már nem szálltak rá a madaraik, csak kóvályogtak körülötte, aztán a szomszédos, kisebb fákra telepedtek. Soha nem volt babonás ember, de most nem tudott védekezni a félelem ellen. Egy kicsit a maga életétől is búcsúzott. A nem szűnő fej- szecsattogások szilánkok mód- , jára egytől egyig beletaláltak, s szinte várta, mikor döntik le a hangok a lábáról. Az az óriás nyárfa a tulajdon testvére volt. Apja ültette hatvanhárom évvel ezelőtt az 5 születése emlékére. Azt mondta, éljen olyan sokáig, mint az a fa. Nem kívánt mértéktelenséget, mert minden valamire való földműves tudja, hogy a nyárfák élete nagyjából azonos az emberével. Szitás Bélának több testvére nem született. így hát lassacskán a nyárfa a legközelebbi hozzátartozója lett. gazdája úgy tekintett rá. mint édes testvérére. Igazán jó testvérek maradtak mindvégig. Szép csendben megöregedtek anélkül, hogy valaha is ártottak volna egymásnak. S zitás Béla nagy nyárfája volt az első, amelyik ősszel elhullajtot- ta a lombját. Gazdája tudta, hogy soha többé nem fog új lombot hajtani. Már a télen ki kellett volna vágni, de Szitás húzta-halasztotta az időt, egyszer már meg is fogta a baltát, de aztán a sutba hajította. Tovább mégsem várhatott, megkérte hát a fiát, döntse ki helyette. A koppanások ritkultak, de súlyosabbakká váltak. Szitás mozdulatlanul nézte a fa koronáját, amely ugyancsak mozdulatlan volt. Langyos szél fujdogált, ő meg levette a kalapját, hadd frissítse a levegő mozgása horpadt halántékát. Tette volna vissza a helyére a kalapot, de félúton megállt a keze. Ügy látta, hogy a nyárfa alsó ágai közelednek a szomszédos diófa felé. Aztán lassan megindult az egész roppant korona. Csendesen, mintha vízbe dőlt volna. Az ágak egyre gyorsabban söpörték végig az eget, suhogó hang vegyült a szélbe, majd a recsegés robaja futotta be a falu utcáit Megint csend lett. És világosabb. A hatalmas tavaszi ég nagyobbra nőtt egy darabbal. Szitás Béla visszatette a fejére a kalapját. Másnapra is derült maradt az idő. Az öreg Szitás egész nap fát ültetett. A kanális és a nagy legelő között, azon a nyílegyenes dűlőúton nyolcvan nyárfasuhángot állított gödörbe harmadmagával. Alig szólt valamit napközben. Délután jött a hosszú derekú brigádvezető, nézegette a kö- lyökfák katonás sorát. — Húsz év múlva olyan gyönyörű lesz, hogy az isten is ehhez fog igazodni! — lelkendezett Szitás Béla csendesen melléje állt, egy izmos suhángot szorongatott. Mogorván megkérdezte: — Ezt haza vihetem? Otthon is kall a fa._ — Persze, hiszen tegnap kivágtak egyet — emlékezett a fiatalember. — Hát hogyne. Vigye csak, Béla bácsi. M ivel Szitás még nem ebédelt — valahogy nem volt étvágya — uzsonnaidőben fogott a falatozáshoz. Egy tavalyi szárkupacra ülj, az árokparton. Tarisznyáját az ölében bontogatta ki, s amíg vastag karikát szelt a fokhagymás kolbászból, minduntalan az újonnan ültetett nyárfasorra sandított. Evés után komótosan elballagott a kanálishoz, a fasor végébe. Gödröt ásott a bakháton. Ez volt a legmagasabb hely a környéken. A gödör fenekére fészket szórt avarból, erre állította a suhángot, melvet már neki ajándékoztak. Vakondtúrások feketéllettek körülötte. Lapátjával go' dósán összeszedte a porhanyós humuszt, ezt szórta a fa gyökeréhez. A többi földet vigyázva rakosgatta vissza a gödörbe, mintha 'éle ző élet maradt volnn a ha tok alatt. — Ez nő majd a legnagyobbra — morogta elégedetten, amikor végzett, s ki tudja miért, megemelte a kalapját HELIKOPTERRŐL Budapest körszállő. A Váci út büszkesége, a* Arpád-híd pesti hídfőjének lakótelepe. 1Bozsau Mtér* felvételei)
