Somogyi Néplap, 1968. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-05 / 104. szám

Tasi map. íTtRS. máj» 5. 7 SOMOGYI NÉPLAP Új hang a színházi találkozón c/ht uAk (La p ja A tavalyi dunántúli színházi találkozónak csak hírét hallottam színházi körökben, szokatlanul jó hírét. Mondhatom, áradoz­tak ismerőseim arról, milyen jól érezték magukat a feszti­vál napjai alatt, s kérdésemre, hogy mi volt olyan csodálatos, az előadások? ... a viták? ... a fogadtatás? ... azt felelték: gyere le, majd meglátod. Ami Kaposváron más, mint a többi találkozón, azt nehéz megfogalmazná, azt az üres­járatok, séták, kávé melletti beszélgetések, együtt töltött fél éjszakák hangulata és hang­neme teszi. (Ismerek kritiku­sokat és rendezőket, akik pes­ti elfoglaltságaik közben ösz- szefutva szót sem váltottak, s köszönés helyett ezt kiáltották oda egymásnak: majd Kapos­váron!) A dunántúli színházak II. találkozója teljesen igazolta a várakozást, sőt többet tett en­nél. Megtört egy rossz hagyo­mányt, s helyet adott egy új kialakításának — az udvaria­san szótlan szakmai megbeszé­lések helyett, ahol áleszmék álcseréje folyt, itt és most el­kezdődött az egymást becsülni tudó felnőtt emberekhez egye­dül méltó kemény vita. A be­szélgetések immár nemcsak a Kapos presszójában és a re­mek uszoda teraszán folytak, hanem a Latinka klubjában rendezett összejöveteleken is, s az uszodában kialakult véle­mények (legyünk igazságosak: kétharmada) a klubban azok számára is elhangzottak, aki­ket illettek. Vitatkozni éppenséggel volt miről. A négy előadás telje­sen eltérő írói—rendezői irá­nyokat képviselt. Láthattunk egy merőben dekoratív, egy naturalista, egy intellektuális- groteszk és egy emelkedetten reális előadást. Nem értékíté­letet jelentenek e jelzők — az előadások értékelését a más­napi kritikák úgyis elvégezték — mindössze annak jellemzé­sét, hogy milyen gazdag volt a Programm, milyen széleskö­rűen tükrözte a vidéki szín­házak vállalkozó kedvét. a kérdés. S ha a drámaírók fejlődése lépést tart is az uralkodó európai irányokkal — vajon a vidéki városok közön­sége elbírja-e minden edzett­ség, előképzettség nélkül azt az intellektuális terhet, ame­lyet egy ilyen előadás jelent? Nem figyelmeztető jel-e az öt­venes évek mintájára készült naturalista, itt-ott érzelgős gyári darab operettméretű közönségsikere? Hogyan akar­ják a színházak feloldani az ellentmondásokat: közelíte­nek-e közönségükhöz, vagy megpróbálnak előttük járni, s maguk után emelni őket? Egy­szerűnek tűnik minderre azt válaszolni: jó színházat kell csinálni, s azt majd úgyis megnézik. De addig, míg a kö­zönség zöme nem be-, hanem kikapcsolódni jár a színház­ba, bizony nehéz dolog pénzért még gondolkodásra, erőfeszí­tést kívánó szellemi munkára is ösztökélni. Nehéz dolog, de ehhez hasonlóan nehéz dolgo­kon ügyködik ma a pedagógia, a közgazdaságtudomány, a szellemi élet java. Nehéz, hosz- szú, fárasztó, háládatlan fel­adat, de csak akkor lehetet­len, ha a színházak meg sem próbálják kiépíteni az ideve­zető utat. Igaz, a Népszabad­ságban néhány hete megjelent egy gl ossza, mely a vidéki színházak modern kísérleteit, műhely jellegű darabválasztá­sait kifogásolta, mondván, hogy ez a közönség semmibe­vételét jelenti, s nem színház az, amely önmagának játszik. Nem színház az. fejezték ki ezzel kapcsolatban a mostani előadások és viták, mely nem a 'jövőnek játszik, mely nem próbál meg mindent, hogy né­zőit és eljövendő nézőit pallé- rozottabbá tegye, befogadóké­pessé, egy gazdagabb, érdeke­sebb világ lakóivá. Ehhez bi­zony a kifogásolt kísérletezé­sek is hozzátartoznak. A viták szakmai vonatko­zásban a rendezések körül összpontosultak. Körülbelül ki­mondatott, hogy mindenért, ami a színpadon történik — de azért is, ami nem történik! — a rendező a felelős. Gyen­gébb darabot is művészi él­ménnyé fűthet át a rendezői ihlet, a célratörőben egyéni új értelmezés, a színészi játék magas hőfoka vagy intellek­tuális érdekessége. Ez utóbbi­ból l^ilönösen a pécsiek elő­adásán (Dobai Vilmos rende­zése) kaphattunk ízelítőt, s ők mutatták be kitűnően, a darab legforróbb pontjainak kifeje­zésére a sokkírozás eszközeit is, azt a színházait, mely szin­te az értelmet nélkülözve, közvetlenül a néző idegrend­szerére hat. Színészi fűtöttség, gyönyörű képkomponálás, tisz­ta értelmezés dolgában ki­válót nyújtott a kaposvári »Az első 36 óra« is, (Sándor János rendezése). Kár, hogy a ren­dezőt dramaturgi biztonsága cserbenhagyta. Ha az ő húzó­ceruzája vastagabban fog, ak­kor Pilátus színpadról tartott alapfokú okításai elmaradnak, s mégis okosabban távoztunk volna a nézőtérről. Mérföldkövet, sőt fordulatot jelentett ez a pár nap. Őszin­tébb önfelismerésre késztet, biztosabb mércét állít a to­vábbiakhoz az az új hang. amely, ha igaz, innen terjed majd el, hogy meghonosodjék az egész szakmában. S zínes, nagyvonalú mű­sor-összeállítás, leg­szebb reményekre jo­gosító egy-két előadás, nyílt viták, ahol az igaz, ami igaz: ezek a tények avatták jelen­tőssé az idei találkozót. A du­nántúli színházak, a magyar drámaírók s az egész magyar színházi élet köszönettel és nagy-nagy hálával tartozik Somogy megyének és színhá­zának ezért a hagyománnyá váló kezdeményezésért. Mezei Éva A postahivatalokban már tegnap, tegnapelőtt felszö­kött a forgalom: a dísztáv­irat csak idejében címzett­hez, szívhez érjen! A virág­boltok is felkészültek: a kertészetek már a télen úgy palántáztak, hogy a jeles napra virágot nyisson. A felköszöntök, a versek — a kicsik verstanulása, készü­lődése ugyancsak régóta tart — őt köszöntik. Fut a sürgönydrótokon, mezőkön, hegyeken, városo­kon, határokon át a jókí­vánság ma Valakihez. Ver­set mondunk fel Valakinek, és virágot viszünk ma Vala­kinek. Annak, aki tulajdonkép­pen sosem vár köszönetét azért, amit tett vagy tesz. Aki nem vezet kettős köny­velést az álmatlanul töltött éjszakákról, egy-egy elma­radt utazásról, a báli esték helyett a betegágy mellett töltött estékről, a vigasztaló szavakról, gondoskodásról, az elmorzsolt fiatal évekről (visszakapja-e?, nem köny­veli) — akihez, ma sietünk, akit ünnepiünk, az most sem e májusi vasárnap sem hagyja abba hivatását: Édesanyánk átölel, megcsó­kol. A világon most minde­nütt az Édesanyákat ünne­peljük: Anyák napja van. Milyen jó, kivételes hely­zetben is vagyunk mi a mai köszöntő megszólításával. Sehol a világon nem mond­ják így, nem forrt eggyé a fogalom a jelzővel: Édes­anya. Verseket mondanak ma a kicsik, ahogy az ajándékai­kat átadják az Édesanyák­nak. Napok óta hallom az övi környékén ezt a lallázó dallamot, már fújom én is: »A világon minden gyerek, magyar gyerek, néger gye­rek, orosz gyerek, német gyerek, a bölcsőben ringó baba, gőgicsélő első szám: mama, mama . . .« És Gorkij szép szavait is idézem: »Mindaz, ami szép az emberben, az anyatejtöl és a napsugártól van«. Talán ezért is a május első vasár­napját választották az em­berek az anyák napjának megünneplésére. Ezt a leg­sugarasabb, legvirágosabb napot. Az Édesanyákat ünnepel­jük. Az év egyetlen napját adjuk cserébe nékik az év minden napjáért, éjszaká­jáért. És épp ezért az ünne­pi szavak, ígéretek, ajándé­kok mellett csendben gon­doljuk csak meg: a mai nap gyöngédség ajándékaiból, szeretetéből jó lenne a hét­köznapokra is átmenteni minél többet. . . — Kőbányai — A négy bemutatóból há- rorh magyar darab — szépséghiba, hogy nem valamennyi — ez is pél­dás koncepciót mutat. Meg­döbbentő, ha utánagondolunk, hogy az anyagilag, társulati­kig és közönség tekintetében egyaránt nehezebb helyzetben levő vidéki színházak az el­múlt években mennyivel de- rekasabban vettek részt a ma­gyar drámáért folyó küzde­lemben, mint a fővárosiak. Ezt ugyan már nemegyszer el­mondták és leírták, mégsem árt újból figyelmeztetni rá, hiszen újabb intő jel bizonyít­ja az emiatt felháborodók iga­zát. A tavalyi drámapályázat díjnyertes darabjai közül ugyanis alig találunk olyat, amelyet budapesti színház is méltónak tartott a bemuta­tásra. Gosztonyi János, Révész Gy. István, Görgey Gábor, Sándor Iván, Salamon Pál mű­veit — hogy csak a legjobba­kat említsük a vidéken bemu­tatottak közül — érthetetlen közöny fogadta a fővárosi színházak részéről. Annál ör- vendetesebb a vidék nem lan­kadó ambíciója, ezek a szín­házak komolyan veszik Bajza József szavait: » ... mert az trónak nemcsak pénz kell, ha­nem részvét is a közönségben, sőt valódi költőnek a részvét még nagyabb buzdítás, mint a pénz. Színműnek előadatás a fő célja.« Az itt látott »előadatások« hasznára voltak a műveknek és a szerzőknek. Hasznára, kettős arculattal — némelykor azzal, hogy az írott mű fölé emelkedve őszinte színházi élményt nyújtottak ott is, ahol az írói készség nem teremtett erre biztos alapot, némelykor azzal, hogy a színpad nagyító­üvegén át mutatták meg az írónak erényeit és fogyatékos­ságait — utóbbiakat a soha többé el nem követés remé­nyében., Az összegyűlt szak­mai közönségnek pedig azzal voltak igen nagy hasznára, hogy a mai magyar színház égető stílusproblémáit vetették föl, a korszerű dramaturgia, rendezés és színészi játék kér­déseire keresték a választ. Elért-e már hozzánk az ab­szurd? — hangzott a pécsi »zinhá7. kitűnő előadása után — fflÍHÍcducúk Három jugoszláv kisregény ÉS PÁCIENSEK Az Európa Könyvkiadó a Növi Sad-i Fórum Lap- és Könyvkiadó Vállalattal kö­zök és üldözöttek egyenlőt­len viadala volt a huszadik század első fele. A fasizmus Ártalmak Szörnyűek ezek az orvosok — kesergett a barátom. — Tegnap megvizsgáltattam magam. Egy kicsit szúr a hátam — mondtam — a dok­tor eltiltott a dohányzástól — gyakran ég a gyomrom: ne egyek fűszeres és zsíros ételeket — néha szédülök: eltanácsolt az autóvezetéstől — fájni szokott a fejem: az ital méreg nekem — közölte. Már éppen távozóban vol­tam, amikor belépett a csi­nos nővérke. Egy kicsit meg­néztem, erre a doktor vissza­hívott, és eltiltott a nőktől. Orvosi tanács Nagyon kimerültem — pa­naszkodott író ismerősöm. — Ideges vagyok, rosszul al­szom, nincs étvágyam, nehe­zen megy a munka. Elmen­tem az orvoshoz, tanácsért. Lelkiismeretesen megvizs­gált, azután kifaggatott, mit csinálok, hogyan élek, és vé­gül megkérdezte ,hogy min dolgozom. — Társadalmi regényt írok — válaszoltam. — Látja, látja — mondta az orvos. — írjon valami könnyebbet, esetleg gyere­keknek. Elgondolkoztam a tanácson, és megkérdeztem: — Talán a doktor úr, ami­kor fáradt, gyermekgyógyá­szattal foglalkozik? Diagnózis — Középkorú asszony tá- moiygott be ma délelőtt a rendelőbe — meséli orvos barátom. — Rögtön lerogybtt egy székre, és csak tátogolt, ijesztően lihegett, a szívéhez kapkodott. — Mi történt magával, mi a panasza asszonyom? — kérdeztem ijedten. — Most már semmi, drága doktor úr — szólalt meg nor­mális hangon a páciensem, és még a pihegést is abba­hagyta. — Csak azt akartam megmutatni, hogy milyen rosszul voltam tegnap dél­után. E. R. zösen három olyan kisregényt adott közte, amelyek szerzői felfedező útra invitálják az olvasót. Danilo Kis regénye — Kert, hamu — a modern próza erő­teljes művelőjét ismerteti meg az olvasóval. Az emlé­kezés villanófényei a Sam család tagjainak életét hoz­zák látóközeibe. Kik ezek a Samék? Üldözöttek, akik so­ha nem lelhetnek nyugamat, kinevetett messiások, meggyö­tört emberek. A szerző bo­nyolult gondolati összefüggé­sek rendszerében helyezte el a kristálytisztán áttetsző és egyszerű mondanivalót: üldö­jelzőként sem szerepel a könyvben, s mégis ott van Samék s a samok életében: megnyomorítja lelkűket, fi­zikai létükre tör. Kis áttéte­lek sorával hatol mind mé­lyebbre a lélek labirintusá­ban. Az emlékezés más útját jár­ja Ivó Cipiko. A Pókhálóban című művében a dalmát hegvvidék parasztjainak éle­te bontakozik ki előttünk. A századforduló parasztjainak sanyarú élete — akár Dal­máciában, akár másutt — or­szághatárokat nem ismerő közös vonásokat hordott ma­Ténagy Sándor KEZEK SZERELME Kezek fogócskái, bolond sejtek kiváncsi tülekedései ugrándozása, futás, kergetes — és biztatás: igen, igen, ki tudna szebbet és riadalom.: megse, mégse s szebben mondani, mint a hullámzó ujjak ó kezek szerelme! titkos moccanásai ó kezek szerelmei cgv férfi keze, egy nő keze egy nő keze. termékeny háborúsdi, egy férfi keze megadó marakodás, meztelen játék, bukás, szökés, ólálkodás, önként vállalt száműzetés, a bőr s a vér maga, ha a bomló ing alá szalad amit hiába próbál: s megpihen a kéz a szó elmulasztana bujócska és remény, aztán újra a találkozás, a nem múló ismerkedés, hogy társad megkeres, korholás, ölelés, békiilés, boldog hajsza után a mindig-más, a mindig-ugyanaz: marasztalás, kérlelés, fogócska, futás, kergetés, áldott izzása a húsnak. sajgás gyanakvás, panasz amit közvetít a kéz gyötrődő, kívánó knlcsolódás, gyémánt-olvadása a csontnak, ó kezek szerelmet simogatas, harmatos! gában. Az író — aki művészi eszközeit tekintve sok ro­konságot mutathat fel Móricz Zsigmonddal — e közös vo­nások mélyét, gyökerét ku­tatja. A lelki—értelmi indo­kokat, a kiszolgáltatottságba való beletörődést, a vak in­dulatokban fölcsapó láza­dást, s a másik oldal jellem­zőit, a vámszedőket, a tehe­tetlenek verejtékéből meg­gazdagodottakat. Elszakítha­tatlan pókhálóba keverednek Cipiko hősei. Nem saját sze­rencsétlenségük, hanem a társadalmi valóság húzza mind szorosabbra a vergődők körül a hálót* egészen addig, míg tehetetlenné válnak. Maradandó portrék sorát raj­zolja meg a szerző: Jova gazduram, Rado és a többiek egy letűnt világ képviselői, olyan világé, mely emberte­lenségével véste magát az emlékezetbe. Emberség és embertelenség áll szemben egymással Benő Zupancic regényében is. A Szellemidézés azonban a közvetlen múlt föleleveníté- se, a tegnapé, melyet ma már a történelem mérlegel. Ljubl­jana német megszállás alatti ellenállási mozgalma adja a könyv történeti hátterét. _ A hiteles s drámai háttér előtt, megkapó líraisággal festett alakok sora mozog; kama­szok, akik önmagukat sem találták meg igazán, de már egy egész életre szóló válasz­tással kell szembenézniük. Zupancic arra keresi a vá­laszt, hogy miért bukik el az egyik ember, s mi teszi szi­lárddá, tántoríthatatlanná a másikat? Biztos ismerője a kamaszlélek minőén rezdülé­sének. Hősei nem elvont té­telek illusztrációi. Hús-vér alakok, esendők, kétkedők s mégis győzni tudók. A fordítás — a kisregények ismertetésének sorrendjében — Ács Károly, Borbély Já­nos és Dodrits István munká­ja. M. ».

Next

/
Oldalképek
Tartalom